Személyi lap

(részletek)

 

Ajánlás

 

Az adattárak sosem pontosak

sem a szabályos kartotékok

A listák dossziék lajstromok

zörögnek csak és nem beszélnek

 

1.

NEVE?

Teljesen mindegy

Hívhatnak Jánosnak Péternek

Kissnek Nagynak

neved nincs

legfeljebb papírjaid vannak

s azok is olyan egyformák

akár a be nem tartott

emberi normák

ugyanaz a szín forma

még a tinta is ugyanaz

kopott a fontos hivatal

fontos tolla

kopott és ravasz

 

Az arcból alig látszik valami

csak az árnyékok ráncok

A név teljesen mindegy

élünk Károlyok Pálok

egyformán mint a homokon

gyökeret vert akácok

Hárommilliárd rokon

 

3.

SZÜLETETT?

Ekkor és akkor

éjjel nappal virradatkor

hajnalban délelőtt reggel

született vérben szerelemben

született mámorban szennyben

fájdalomban és félelemben

sikongásban és jajban

kimerült diadalban

 

Született foggal körömmel

nyomorékon is örömben

anyjának gyermeke lett

azzal hogy megszületett

 

Született légyen bárhol

nem számít az akárhol

pamlagon árokban ágyban

egyforma vajúdásban

egyforma szenvedésben

ájultan csudaszépen

egyforma akaratban

magában akaratlan

 

Született Aztán vége

Megszünt a nemzedéke

 

4.

ANYJA NEVE?

Ki látja

öltözött violákba

rejtezett gyökerekbe

látszik csak a keresztje

oldala köve lapja

Míg élt is odaadta

nevét is adta másnak

testét is virrasztásnak

mosásnak éjszakának

fehérhasú libáknak

alig valaki tudta

ő Szendrei Piroska

 

Már csak a sírkövén ül

betű csak ott sötétül

s két fia írja néha

papírra kartotékra

nem tudja aki hallja

milyen is volt az arca

nem érzi aki látja

milyen is volt az álma

közömbös minden másnak

akárcsak a halálnak

aki karjába fogta

s nincs Szendrei Piroska

 

Anyja neve?

A szégyen

szorítja torkom térdem

mert oly egyedül ment el

akár a legtöbb ember

 

Papírok őrzik már csak

Adat lett két fiának

 

6.

LAKÁSA?

Néhány kocka

betonból kőből üvegből

örökös lárma kopogás

a felső emeletről

csapódnak ajtók ablakok

kinyithatatlan kőlapok

két szoba fürdőszoba konyha

s álmodozás a csendről

 

Az ajtószám se fontos

mindegy hogy hova térsz be

egyforma lépcsők fordulók

szabályos szövevénye

Mindenütt asszonyok gyerek

és beépített szekrény

holtig se veszed észre

ha máshova tévedtél

az erkély porra nyílik

az ablak esett fákra

és ugyanaz a magnó

és ugyanaz a lárma

 

Lakása?

Nincs

Falak csak

Tömören is nyitottak

Minek néznél be rajta

Minden fal mögött

lapul a magány birodalma

 

 

 

(Illusztráció: Sebastian Guerrini)

 

Цонка Великова (1950)

Отмина дъждът.

Асфалтът издишва

падналите облаци.

Conka Velikova

Elállt az eső.

Leheli ki az aszfalt

a lehullott felhőket.

 

 

 

Венци Дреников (1960)

утринен хлад

кафеварка заредена

за едно кафе

Venci Drenikov

reggeli hűvösség

egy személyre töltött

kávéfőző

 

 

 

Антонина Караламбева (1961)

Запустяла къща.

От комина вместо дим –

бръшлян.

Antonina Karalambeva

Pusztuló ház.

A kéményből füst helyett –

borostyán.

 

 

 

Мая Любенова (1956)

на път за вкъщи

от локва в локва

слънцето

Maja Ljubenova

hazafelé az úton

tócsából tócsába

a nap

 

 

 

Аксиния Михайлова (1963)

В куфара на емигранта

шепа пръст

и корен от роза.

Akszinija Mihajlova

Az emigráns bőröndjében

maréknyi föld

és rózsatő.

 

 

Szondi György fordításai

 

 

 

[Illusztráció: Goldfish Chase Sun Shadow in Water,  Xieyi (寫意畫) stílusú festmény, szerző ismeretlen]

Az ég, a föld

Az ég a föld alá is eltalál
a víz, a jég alá is eltalál
– ahol nincs élet, nincsen ott halál –
s az ég a föld alatt halált talál,
a víz, a jég alatt halált talál,
az ég a föld alól előtalál,
a víz a jég alól előtalál
– ahol nincs élet, nincsen ott halál –
s az ég a föld fölött halált talál,
a víz, a jég fölött halált talál,
az ég az égbe is csak föltalál
– ahol nincs élet, nincsen ott halál –
s az ég az égben halált nem talál,
s az ég az égből már ki nem talál.

 
Csak engedelmet

Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.

Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.

Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek,

száműzettem saját jövőmből,
s hogy nem kotródtam el a földről,

kitiltottak hát jogerősen.
Be nem fogad jelenidőm sem.

De én, jövőm, betéve tudlak,
nem hívok hát mentőtanúkat,

perújrafelvételt, kegyelmet
nem kérek én, csak engedelmet:

vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.

 

 

 

(Illusztráció: Joel Rea)

Itt

Megszerettük mint erdő sürüjét
az embert eltakaró
rejtekhelyeket

magába bújt az élet mint bozótba az ösvény
rejtelmes hieroglifája

a szó: itt
földet is jelent eget is
azt is amit árnyék betakar
azt is amit szemünkkel látunk
és amit versben sem tudok kimondani azt is

a halhatatlanság titka alig nagyobb titok
mint a téli éjben fölragyogó bokor
mint a hó fölött a hóporos ágak
mint a havon árnyék feketéje

a kezdet ünnepi nyelvén
válaszol itt egymásnak minden
ahogy az élet része felel
szomszéd-részének amely megölhetetlen

itt a szava-vesztett kertben
a lecsorbult ághegyeken
nem keressük a fa-nedvből sűrüsödött
furcsa alakzatokat

boldogtalan estén a megfeszítettet átölelő
figurákat formázó gyantacsomókat
és nem tudunk se szót se jelet
amely többet érne a másikánál
itt élünk itt vagyunk mi nagyszerüek

és elnémulva itt hökkentjük meg a valót
de ha tőle kegyetlen az elszakadás
abban is részt vesz az élet
mint híradás amelyet mi kiáltunk
de magunk nem halljuk hangját

és tőlünk félrehúzódva
ottmarad közelünkben
mint bokor tükörképe a vízben
hogy később
elfoglalja helyünket

hogy az ember-szabta teret
betöltsék majd az élet roppant terei
időtlen időkre.

 
Hajnal felé, az álom szüneteiben

Vörösen izzó felhőben – úgy sejlik –
az álom törmelékeiben
mészpor-felhő száll a világból
amelyről haloványan álmodom

gyöngéd mozdulatok közt
láttam szeretőket –

talán az egészség
rikító színű képei váltakoztak
előttem

ó nem gömbök nem alakok
lélekkel megjelöltek

mint virág fölött pihe-tánc
egyszerű és valódi játék
rejtőzött ott halovány-tarkán
akár a boglya melyet a szél szertezilál
fűszálat sem sebezve!

A látható nem önmagával takar le mindent
s fojt el drága gyomjaival
áttetszőn mint nyirok nyomai
ódon kéziraton

te – napfényes látás – itt mocorogsz
a gyomok és a vidámság
képei mellett –

Talán közel – talán hajszálnyira csak
mintha huzat söpörne
akár hideg folyosón –

és fény – alakot sem öltve
mert képe alakja sosem volt –

tűz láng nélkül
a naptalanság szakadékából!

Eltűnik mintha beinnák lombok.

 

Rab Zsuzsa fordításai

(Illusztráció: Wood land, Zdzislaw Beksinski) 

Távol

Tátongó rézüstön babrál a fény
kampós szögeken, cseréptálakon.
Fehér, meszelt falak közt félhomály.
Fehér templomtorony a dombokon.

Kút mellett lompos, heverő kutya
Zsíros kalap, napbarnította kéz.
Agyagkorsóból szivárog a víz.
Repülni kéne, s szólni is nehéz.

Nem tudom pontosan, csendes falomb
vagy súlyos láncok kötöznek ide.
Vendég vagyok; párszáz év elsuhan.
Nevem kiáltják valahol messzire.

 
Tengermély

Nagy, vörös foltokban zuhog az este –
mernék fogadni: tengermély ragyog.
Sajkák, halak vagy madarak harapják
az arany-buborékot: a napot.

Odafönt, elvarázsolt holdamon
egy csizmatalp – itt lent: vízi zene.
Halkan siklanak rá a szólamok
az éjjel bársony-szigeteire.

A halmadár piros szeme világol –
hány méter mélyről kezdjen holnapot?
Kék, vörös, sárga, zöld vitorla várja
és roncshajók, és buborék-napok.

 

 

 

(Illusztráció: Artyom Chebokha)

 

a líra rossz korszakát éli
gondolja a líraszakértő és kéjesen nyújtózkodva egyet
körültekint a nyomor asztala kontinenseken
csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók
meg más effélék NEM IS CSODA
gondolja és elmegy a regényelmélet felé
mely naprakészen jelzi a világtőzsde árfolyamingadozásait
miközben Líra Anyó
az érdemes madám
talányos mosollyal ül a kassza mögött
ő tudja amit tud
a puritánok jönnek és mennek
de az üzlet marad
a macskaköves kisvárosi utcán
mindig föltűnik egy-két sompolygó járókelő
aki izzadt tenyerét a kabátjába törölve
bekopog az ajtón

a közönség rossz korszakát éli
gondolom én
elfelejtette hogy honnan jött és miféle batyúval a hátán
a század első éveit
együgyűséget és reményt
azt hiszi hogy az újabb és újabb bonyodalmak
megkímélik a nagy egyszerűségtől
hogy a világ olyan híd mely a van és a nincs pillérein nyugszik
és hogy reménykedni gyereket nevelni kockáztatni
hiába ostobaság
ha ez az ostobaság egyben a sejtek legfőbb bölcsessége is
az ember koktél
és a bárpincér történelem legfőbb kérdése mindig is az
hogy hány rész megfejtéshez hány rész rejtvényt kever

öregszem nem vitás
a régi iskolához tartozom
mint a divatjamúlt
mert a maguk röhejes módján reneszánsz beatek
akiket így vagy úgy de a teljes ember érdekelt
és nem a nyelvtudomány cingár kísértete
mely a zárójelek kalitkájában röpköd
és folytonos csipogásával leginkább azt a tényt leplezi
hogy lényege odaátra kacsint
hol a sejthetőn túli közegben
felhőzet képében gomolyog
a kényelmes világértelmezés
hogy semmi sem úgy van ahogy
a legjobb tehát
ha megelégszünk a csillagok torokszorító látványával
vagy azzal
hogy pontosan vezessük valamilyen bajnokság eredményeit
legalább elütjük az időt
amit itt töltünk átmenetileg

egy perc tízezer év
a Föld forgása kihívás
és van úgy hogy a forradalom
arányérzékünk épségét jelenti
miközben mászik lefelé a fáról
vagy egy láthatatlan ágon fölfelé az űrbe
és mögöttünk elhal az izgatott kiáltozás
de még a rohamkocsik szirénázása is
előttünk egy arc
vagy a napsütötte óceán
az örök fiatalság
mindegy minek mutatkozik
tőlünk fogan szörnyet vagy épkézláb utódot
bordélyházból kiváltott szerelmünk
Mademoiselle Jövő

 

 

 

(Illusztráció: Solar Eclipse, Sue Halstenberg)