Távol

Tátongó rézüstön babrál a fény
kampós szögeken, cseréptálakon.
Fehér, meszelt falak közt félhomály.
Fehér templomtorony a dombokon.

Kút mellett lompos, heverő kutya
Zsíros kalap, napbarnította kéz.
Agyagkorsóból szivárog a víz.
Repülni kéne, s szólni is nehéz.

Nem tudom pontosan, csendes falomb
vagy súlyos láncok kötöznek ide.
Vendég vagyok; párszáz év elsuhan.
Nevem kiáltják valahol messzire.

 
Tengermély

Nagy, vörös foltokban zuhog az este –
mernék fogadni: tengermély ragyog.
Sajkák, halak vagy madarak harapják
az arany-buborékot: a napot.

Odafönt, elvarázsolt holdamon
egy csizmatalp – itt lent: vízi zene.
Halkan siklanak rá a szólamok
az éjjel bársony-szigeteire.

A halmadár piros szeme világol –
hány méter mélyről kezdjen holnapot?
Kék, vörös, sárga, zöld vitorla várja
és roncshajók, és buborék-napok.

 

 

 

(Illusztráció: Artyom Chebokha)

 

a líra rossz korszakát éli
gondolja a líraszakértő és kéjesen nyújtózkodva egyet
körültekint a nyomor asztala kontinenseken
csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók
meg más effélék NEM IS CSODA
gondolja és elmegy a regényelmélet felé
mely naprakészen jelzi a világtőzsde árfolyamingadozásait
miközben Líra Anyó
az érdemes madám
talányos mosollyal ül a kassza mögött
ő tudja amit tud
a puritánok jönnek és mennek
de az üzlet marad
a macskaköves kisvárosi utcán
mindig föltűnik egy-két sompolygó járókelő
aki izzadt tenyerét a kabátjába törölve
bekopog az ajtón

a közönség rossz korszakát éli
gondolom én
elfelejtette hogy honnan jött és miféle batyúval a hátán
a század első éveit
együgyűséget és reményt
azt hiszi hogy az újabb és újabb bonyodalmak
megkímélik a nagy egyszerűségtől
hogy a világ olyan híd mely a van és a nincs pillérein nyugszik
és hogy reménykedni gyereket nevelni kockáztatni
hiába ostobaság
ha ez az ostobaság egyben a sejtek legfőbb bölcsessége is
az ember koktél
és a bárpincér történelem legfőbb kérdése mindig is az
hogy hány rész megfejtéshez hány rész rejtvényt kever

öregszem nem vitás
a régi iskolához tartozom
mint a divatjamúlt
mert a maguk röhejes módján reneszánsz beatek
akiket így vagy úgy de a teljes ember érdekelt
és nem a nyelvtudomány cingár kísértete
mely a zárójelek kalitkájában röpköd
és folytonos csipogásával leginkább azt a tényt leplezi
hogy lényege odaátra kacsint
hol a sejthetőn túli közegben
felhőzet képében gomolyog
a kényelmes világértelmezés
hogy semmi sem úgy van ahogy
a legjobb tehát
ha megelégszünk a csillagok torokszorító látványával
vagy azzal
hogy pontosan vezessük valamilyen bajnokság eredményeit
legalább elütjük az időt
amit itt töltünk átmenetileg

egy perc tízezer év
a Föld forgása kihívás
és van úgy hogy a forradalom
arányérzékünk épségét jelenti
miközben mászik lefelé a fáról
vagy egy láthatatlan ágon fölfelé az űrbe
és mögöttünk elhal az izgatott kiáltozás
de még a rohamkocsik szirénázása is
előttünk egy arc
vagy a napsütötte óceán
az örök fiatalság
mindegy minek mutatkozik
tőlünk fogan szörnyet vagy épkézláb utódot
bordélyházból kiváltott szerelmünk
Mademoiselle Jövő

 

 

 

(Illusztráció: Solar Eclipse, Sue Halstenberg)

Följegyzés magamhoz

Negyvennégy éves vagy
és még király se voltál
Ahol föláldozzanak
az sincs kész!
Az oltár

 
Képek az idő értelmezéséhez

Csillagidőben
porszempillanat
fénymutatóval
roppant óralap

Mintha nem élnék
heverek hanyatt
Szivemben hajnal
agyam alkonyat

 
Ellenpontok

1.
Csillag nem kérdi
mért vagyok?
Fölizzok-e vagy
kihunyok?

2.
De már kiül
szélütött ágra
a lehullt madár
szomorúsága

 
Gyerekjátékok

1.
A csillagokkal mi legyen?
Hogy szépen elaludjanak
rájuk hunyom a szemem
Többé nem jön föl a nap
A mélyet és a magasat
kint s bent összekeverem

2.
Ez a hazám ez a szép
Hej komondor-Badacsony!
Dunántuli bari-dombok
ne fussatok szerte-szét
Mint kolomp szól ez a homlok
Veri isten az egét

 
A pillanat határai

1.
Előbombázták a multat –
A vakolat alatt arcok
Arcok idők porló rétege
A felhám alatt is felhám
Majd hirtelen áttéglásodik
bőrünkön a ház
szemünkből kiáll a gyerekkor
csiga-terelő ostornyele
s fülünk mögött édes ricsajba kezd
a borzas verébfészek
Nevetésünkre kinyilik
a világ üvegteteje

2.
Homályosak a nap határai
anyám rézkarc-arcán
Az idő nem sejtes-atomos
növekedés-szaporodás
Mig sóhajai keritést fonnak
meggörbülnek az udvar fái
dróton akad a kutyaugatás

Már nem a távolodót
csak a nyomokat kergetem
a hóban és nézem nézem
milyen lehetetlenül követik
egymást nesztelenül
e halovány világból
át a fehér agymezőkre
ahol beláthatatlanok
a pillanat határai

 

 

(Illusztráció: Amber Maida)

Öt elefánt

            Five Elephants

 

sétál felém.

Amikor a reggel még fagyott

könnycsepp az agyban, jönnek

keletről, ormánytól farokig,

esetlen balerinák.

 

Miként mondjam el nekik, hogy egész este

visszautasítottam a vigasztalást? Öt esernyő,

öt fűzfa, öt híd és az árnyékaik!

Ormányukat felemelik, az égbe akasztják,

berontanék, szétrepeszteném

 

a citrom- és kvarcgubót. Mondhatnám róluk,

hogy öt emlék, de

igazságtalan lennék.

Inkább a szívben menedéket kereső kavicsok.

Elvonulnak mellettem. Megfordulok, követem őket,

 

órákig nem találkozunk senkivel.

 

 

Geometria

            Geometry

 

Bebizonyítok egy tételt, és kitágul a ház:

az ablakok kicsapódnak, lebegnek közel

a mennyezethez,

a mennyezet sóhajtva elrepül.

 

Miután a falak mindentől megtisztulnak,

csak az átlátszóságtól nem, a szegfű illata

velük távozik. Kint vagyok a szabadban

 

és fönt az ablakok pillangókon függnek,

ahol metszik egymást, felcsillan a nap.

Valós és bizonyítatlan helyre tartanak.

 

 

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: Emily Penso)

Az idegen, aki te vagy

Árnyéka: test. Ő: testtelen,
de mozgó, s mozgató elem.
Átlát rajtam, míg nincs jelen,
ám elillan, ha föllelem.

Madártalan száll, semmi szárny:
magán átbucskázó hiány.
Nem kiváló, nem is silány,
csak gyöngéd gyöngéid iránt.

Öntudatoddal üldözöd?
Ösztöneidbe költözött!
Minél inkább nélkülözöd,
annál több hozzá a közöd.

*

(Gyöngyök közt pancsol a varangy,
göröngyként gördül az arany –
az idegen, aki te vagy,
nem ér utól, bár el se hagy!)

 

 

 

(Illusztráció: Yellow Conundrum, Regina Valuzzi)

Köd

Szivárog, ránk jön a köd,
pöffeszkedik november,
ropognak lépteink
az elmúlt időben,
elég volt két nap
az erdőket letarolni.
Vihart játszik a szél,
már azt se holnapután.
Jéggyöngy és hólomb
szaporodik a fákon.
Bennünk a kétségek,
hiányok.

 

Gyökerek hallgatóznak

Halvány nekrológ –
a még halványabb arcokon
semmi elevenség.
Voltomról mit se tudok majd,
akkor csak szél lesz,
virág lesz és
gyökerek hallgatóznak.
Amit nem mondtam el,
(örökre kimondatlan)
nem tud arról,
kizúg elősuhog –
voltunkhoz nincs köze,
hangja is csak annyi,
mintha lapát-földek dübögnek,
aztán már az se,
ahogyan én se,
ahogyan én
és mindenki más odamaradt.

 

Vers

Isten bocsássa meg,
ha van – kínáljon meg ebéddel!
Angyali autón megyek,
világol vörös galagonya fényjel.
Jó combú felhő-galambokat
édesgetünk, nyüzsgéssel telik a kis asztal,
szenteltvizet üres kupa ad,
koccintgatunk szabad akarattal.

És látom kurták az Isten ujjai,
azért a szent mesét kiszopja
könnyedén ez a poliglóta,
ha akarja, minden szent verset
átkölt, és újabb Szent Írást szerkeszt,
miként az első legszentebb cseppet,
melyből folyó született.

Aztán az Istennel kerékpárra szállva
hajtunk cseresznyézni. Körben édeni táj
vázákban földi sás-vadon,
ordasok lebzselnek parlagon.

Majd hirtelen megáll, és mintha mit sem
tudnék azt mondja:
ő Isten.
És nyújtja a látcsövét, hogy lássam,
hol van a galaktikában
a Föld, és sorolja,
hogyan és mióta tart a procedura,
hogy téved csalhatatlan – s meg nem unva
küldi szelek szárnyán ötletkéit a földre.
Ha Isten hinné magát,
bizony mondom, reményért sűrűn könyörögne.

Ökrök mennek, szarvukon a nap,
alkony billegteti asztalomat.
Én Isten gyógyszeréből bekapok,
és meggyógyulok –
ha majd meghalok.

 

 

 

(Illusztráció: Grievous Life, Crystal Yang)