szerkesztő összes bejegyzése

Gábor Zoltán versek

Köd

Szivárog, ránk jön a köd,
pöffeszkedik november,
ropognak lépteink
az elmúlt időben,
elég volt két nap
az erdőket letarolni.
Vihart játszik a szél,
már azt se holnapután.
Jéggyöngy és hólomb
szaporodik a fákon.
Bennünk a kétségek,
hiányok.

 

Gyökerek hallgatóznak

Halvány nekrológ –
a még halványabb arcokon
semmi elevenség.
Voltomról mit se tudok majd,
akkor csak szél lesz,
virág lesz és
gyökerek hallgatóznak.
Amit nem mondtam el,
(örökre kimondatlan)
nem tud arról,
kizúg elősuhog –
voltunkhoz nincs köze,
hangja is csak annyi,
mintha lapát-földek dübögnek,
aztán már az se,
ahogyan én se,
ahogyan én
és mindenki más odamaradt.

 

Vers

Isten bocsássa meg,
ha van – kínáljon meg ebéddel!
Angyali autón megyek,
világol vörös galagonya fényjel.
Jó combú felhő-galambokat
édesgetünk, nyüzsgéssel telik a kis asztal,
szenteltvizet üres kupa ad,
koccintgatunk szabad akarattal.

És látom kurták az Isten ujjai,
azért a szent mesét kiszopja
könnyedén ez a poliglóta,
ha akarja, minden szent verset
átkölt, és újabb Szent Írást szerkeszt,
miként az első legszentebb cseppet,
melyből folyó született.

Aztán az Istennel kerékpárra szállva
hajtunk cseresznyézni. Körben édeni táj
vázákban földi sás-vadon,
ordasok lebzselnek parlagon.

Majd hirtelen megáll, és mintha mit sem
tudnék azt mondja:
ő Isten.
És nyújtja a látcsövét, hogy lássam,
hol van a galaktikában
a Föld, és sorolja,
hogyan és mióta tart a procedura,
hogy téved csalhatatlan – s meg nem unva
küldi szelek szárnyán ötletkéit a földre.
Ha Isten hinné magát,
bizony mondom, reményért sűrűn könyörögne.

Ökrök mennek, szarvukon a nap,
alkony billegteti asztalomat.
Én Isten gyógyszeréből bekapok,
és meggyógyulok –
ha majd meghalok.

 

 

 

(Illusztráció: Grievous Life, Crystal Yang)

Simonyi Imre költeményei

Versek Tündének

Belőled, belőlem

Belőled valamim mégis megmaradt:
én maradtál meg belőled szívem.
Belőlem valamid néked is maradt:
te maradtam meg belőlem – tenéked.

Miféle tájakról

miféle tájakról indultál
miféle ágyakon keresztül
miféle vágyakon keresztül
miféle ágyakba jutottál

miféle ágyakból indultál
miféle vágyakon keresztül
miféle tájakra jutottál
miféle ágyak tájékára

 

Forgácsok egy fakeresztről

Miért ne

Még kettőt, esetleg hármat lépvén:
ott állnál pontosan a világ végén.
S onnét hová? Még egy lépést elébbre?
Hogy: nyaktörés!?
Ha megéri, s ha van miért: – miért ne!

Fogyó hold

Még egész az elejin
higgyétek el feleim
nem látszódott ki a vég
se enyém se a tiéd.
De már úgy a közepén
fogyó hold lett a remény
hogy aztán a végire…
– Hogy is lett a végire?
– Tudjátok mit kedvesek:
járjatok a végire!

Ugyanazok: ugyanazért

Az óra ütött. Szedelőzködj.
Nem mondom: tán szebb véged is
lehetett volna (ha volna szép vég
egyáltalán). – Hát most már hétrét
görnyedve indulj! S ne szájhősködj:
hogy igazad volt… s hogy téged is…
mint annyi mást… stb. stb. stb.
S hogy ugyanazok… S hogy: ugyanazért…

Amióta kerek a világ:
(nyugodj bele) hogy téged is
igen: éppúgy mint annyi mást!
S igen: mindig ugyanazok!
S igen: mindig ugyanazért!

 

 

(Illusztráció: Bubbles, Andrea Yajko)

Rákos Sándor: A tűz éneke

A tűz éneke

vörös tarajom vörös tarajom
égből lopott vörös tarajom
karmos gyökerem karmos gyökerem
földből szökött karmos gyökerem
tojásom fészke szirt horpadása
köszörülője fagy csikorgása
pelyhes vesszőcskét sastollú fává
molyhos fiacskát tölgylombú madárrá
Nap kotlós-anyám világra költött
sziklán megültem lapultam fűben
patak árkában hegy szorosában
széna-taplómra míg rátaláltam
körülöttem tücsöktüskés mező
az éjszaka cserjéi körülöttem
lábujjhegyen áll fölöttem az ég
lábujjhegyen áll fölöttem a csillag
kova-acél-szikrát ütök
gyors lobot vet széna-taplóm
szökkenek talpra szökkenek szárnyra
talpra szökkenvén tölgylombot sarjasztok
szárnyra szökkenvén sastollat terítek
megszegett nyakkal felütött fővel
országnak ormán világnak ormán
Nap kotlós-anyámig Hold nevelő-nénémig
szárnyas csillagokig ágaskodván
a láng a láng a láng a láng
vörös tarajom vörös tarajom
égből lopott vörös tarajom
karmos gyökerem karmos gyökerem
földből szökött karmos gyökerem
a tűz a tűz a tűz a tűz
mélyet magassal magasat méllyel

éneklem a tűz énekét

 

 

 

(Illusztráció: Donna Blackhall)

 

Olzsasz Szulejmen versek

Fűszálak

Hallod, milyen sötét a városunk?
Mintha fél-Afrikában
kilobbant volna minden máglya.
Most eldöngött egy teherautó.
Vagy a föld fordult a másik oldalára?
Mesebeli cipóm a jótól elgurult,
a hamisságtól elgurult,
mért fordult vissza?
Foucault ingájaként lendül az utcalámpa,
megrengeti az éj feketeföldjét.
A föld sötétjében magok vagyunk,
csírázunk és szétlökjük a göröngyöt,
és minél zsírosabb a föld-sötét,
annál kövérebb fű leszünk,
annál zsengébb és fényesebb.
Fényitatta homokban nem csírázunk,
sötétség kell nekünk,
hogy tagadhassuk s győztesen
szétlökjük a göröngyöt,
fénybe nőjünk!
Kizsendülünk,
s a lovak lelegelnek.

 

Agyagdomb

Egyik háborúnak véget vetett a másik.
Apám testvére, nagybátyám, a frontra ment.
Önként jelentkezett? Már nem tudom,
csak azt: virrasztó éjek elől ment el,
űzték a fehér ablakok,
az éji riadalmak,
a kanyarban az éles fékcsikorgás.

Az árok partján iszákkal poroszkált.
Én ott apróztam a nyomában,
s kértem, hogy foglyul ejtse ám
a fasisztát, s ha ellenkezne,
karddal menjen neki,
vagy inkább szuronnyal,
vagy rúgja hasba,
hogy fájjon,
vágja el a kezét,
hadd folyjon el a vére.
Oldalvást rámtekintett,
köhentett komoran, és a porba köpött.

Mind ritkábban jött a házikóba levél.
De aztán érkezett egy.
Az állott benne:
nagybátyám jó halált halt.
Hősként esett el.

Én nem értettem,
csak azt a szót: hős.
Nevettem, kiabáltam.
Nagyapám nem sírt.
A zárkózott, mogorva öreg
útnak eredet az ínséges unokával,
bejárni a fél országot,
Hogy megkeresse sok ezer sír között
fia sírját.
Nem engedte idegen földben
nyugodni fiait.

Emlékszem: kis feltételes megálló,
éhség, aszály.
Katonák az elcsattogó vagonokban.
Tankcsapdák. Sebesült föld.
Kihalt állomások tátogató sora.
Üszök-fák, perzselt fűtől
felpuffadt tehenek.
Aztán:
folyók, folyók, folyók,
esők, hol szitálók, hol zuhogók,
nyárfák reszkető nyársai és
tölgyfacsonkok,
s agyag, agyag,
térdig dagadozó.
És nagybátyám sírjához elvezettek.
Ott púposodott egy kis falu végén,
meg se szikkadt még a szürke esők után.
Agyagdomb egy sekély patak fölött.
Körülállt bennünket a falu népe.
Az egyik asszony szép volt:
sovány, de pirosarcú,
s mérges, mint otthon szomszédasszonyunk.
Emlékszem rá ma is.
Nagyapám meg se látta őket.

Ledobta kurta kaftánját, és körbejárta a sírt.
Az agyagdombba mélyesztette az ásót.

Az asszonyok akkor gyűrűbe fogták.
Az a szép pirosarcú
azt mondta nagyapámnak
(emlékszem rá ma is):
– Hé, mit csinálsz?
Tizennyolc ember nyugszik itt!

Öregapám kicsit értett már oroszul.
Vigyázva kihúzta az ásót.
A domb sebét tenyerével ellapogatta.
Kezét száraz csizmájába törülte.

Estig ültünk a patak partján.
Bámultak a gyerekek sötétedésig.
Nagyapám sírva arab imákat énekelt.
Én hangyákat piszkáltam egy fűszállal.

 

Ének

Magányos sólyom függ a puszta fölött,
kóvályog a puszta fölött csapzott kecsesen,
a puszta fölött augusztusi nap tűzgömbje lebeg,
s az emberi hit egy-egy magányos szobra.

A cserényhez megyek,
kezemben kés, pogány
ráolvasót dödögök rá,
és villan a kés.
Ó Nap, bocsáss meg,
gyalázatos szavakat susogok,
hadd hallja meg
a börzsöny pusztaság!

És aztán?
Aztán lódobogás
tilolja a csendet.

Mondj engem bitangnak, holló paripám!
Lábát töri a ló
az ilyen éjszakákon,
és a lovas a sörény bakacsinjába
törli arcát.

Magányos égbolt függ a puszta fölött.
Nyugodj, lovas, csak a hold kél.
Ilyen hűvösség és nyugalom kellene mindhalálig.

Isten veled,
te börzsöny pusztaság!

 Rab Zsuzsa fordításai

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh festménye)

Rózsa Endre: Egy szimbólum vallatása

Egy szimbólum vallatása

 

követ repeszt a gyönge szívdobaj
aranypáncélon porcos csőr üt át
acéltojásból születik madár

az emlékezet üres gömbjeit
csörömpölő mély vizek görgetik
eget felejtés hármas kulcsa zár

ha nyár ha ősz csak télként csikorog
rozsdás a nyelv rekedt dalt sem forog
lép a madár mint ki rugóra jár

a csűd a szárny a bóbita a begy
ércpikkely-zörgés fémszilánk-elegy
radarernyőként fordul rá a táj

jelenléte mágnescsapdáiból
ki szakad ki a tükrökbe ki forr
ki csípi nyakon a másává lett hiányt

ellentett énjét kisemmizi-e
aki nem formál jogot semmire
ki nem használ bár senkinek sem árt

harapd le inkább szóló nyelvedet
mintsem föladd éltető elvedet
el nem dalolt dal zendít hét határt

nap hold a fészke csillagot szakít
étkéül immár világtól akit
acél-, arany-, s kőhéj hiába zárt

 

 

 

(Kép: Raven Nest, Suzanne Northcott festménye)

PIPÁS PIERRE MENDOZA RIMBAUD: A szar balladája

PIPÁS PIERRE MENDOZA RIMBAUD:
A szar balladája

Tavasszal a dombtetőn, a fű között
Az őszi erdőben az avar fölött,
Ha bárhol meglátsz, vándor vagy idegen,
Kérlek, ne nézz rám soha ridegen.
Ha már a bűz
Messzire űz
A bokortól,
Hol a portól
Belepetten
Megrepedtem;
Futás közben ne átkozz el,
Inkább egy percet áldozz fel
Rám, ki nyugszom az árny alatt,
Gondold el, mennyi árnyalat
És mennyi szín a tetemem,
S a madarakat etetem…
S ha bántaná a szemet a réteken
Csekélységem, melynek sora végtelen,
Gondolkozz el, milyen is a táptalaj,
Miből nő a kövér búza s a paraj?
Bár kutatom
Az utakon,
Hogy egy napon
Félig vakon
(szerencsémre)
Belelépjek,
Legyen az ember vagy állat
Egyik sem emelhet vádat;
Hisz általam könnyül a test,
És bár ez ijesztően fest,
Jusson eszedbe, ha eszel:
Szarból lettél, s szarrá leszel!

 
[Csörsz István: Sírig tartsd a pofád, 1971]

 

(Illusztráció: Livets tre, Gustav Klimt festménye)