szerkesztő összes bejegyzése

Charles Simic: A Világ

Te, aki minden nap
kegyetlen szerszámaiddal
engem kínzol,
hitet teszek a
kétségbeesésnek,
mely sötétebb a legsötétebb
éjszakáidnál.

Azon a napon
a fákkal szegélyezett úton
menekülő asszony és gyermek fényképét
hoztad el nekem,
és most
vérző fejjel hullott el
két ugyanolyan
ugyanazon a kanyargós úton

a késő nyár felhőtlen ege alatt
fái reszketnek
az első hűvös szellőben
oly napokon, amikor minden
bizalmunkat a világba helyezzük,
csak hogy becsapjon minket.

Gyukics Gábor fordítása

 

(Illusztráció: Tamara Deuel festménye)

Gleb Gorbovszkij versei

 

Véletlen

Ülök, ablakkeretbe zárva,
csöndben,
magamba-gombolyodva.
Anyám szült
erre a világra.
De madár is
költhetett volna.

 
Verset írni

Úgy rémlik, hogy a vers fölösleges.
Nélküle is van
napfény meg hűvös,
van nélküle is
szülőföld meg ritmus,
van nélküle is
nyílt beszéd meg titkos.
Verset írni,
mikor a víz hab-ujja
partjait símogatja
és gyalulja?
Verset írni,
mikor az ég dörögve,
megvadult elemként
szakad a földre?
Verset írni,
mikor a gyönge kis
madaraknak van torkuk
és van holttestük is?

Verseket írni mégis,
véletleneket,
hogy megbocsássák értük
vétkeimet.

 
Énekelni

Nem énekelnek már hétköznapon.
Aki dalol,
azt mondják róla: részeg.
Én a köddel
kettesben zöngicsélek,
szúnyogokkal együtt fujom dalom.
Dalolni szégyellnek,
hazudni nem.
Szégyen lesz álmodni is nemsokára,
még élni is,
vagy készülni halálra
(jaj, zajt ne csapjanak, csak csendesen!).
Miről daloljak hát?
Rendeljetek!
A csendről?
Születendő csillagokról?
Vagy ahogy lomb között
a szél barangol?
Vagy magunkról egy csöndes éneket?
…S hogy mi zendíti szívemet,
öröm
vagy szomorúság –
mindegy.
Csak pengjenek a guszlák.

 
G. G. sírverse

Föld-pólyába takarták testét,
keresztet is tűztek fölé:
két tölgyhusángból úgy szögezték,
hogy karját tárja kétfelé.
És keveredve Oroszföld ködével,
ahogy szokott, sietve még,
gumitalpú bakancsban lépdel
lelke.
S felszívja
a vidék.

Rab Zsuzsa fordításai

(Illusztráció: Tomasz Alen Kopera festménye)

Veress Miklós: Az utolsó zenék

 

Az utolsó zenék

1
Egyszerre álltak meg az órák
akkor éjjel
az asztalunkon
három óra és tizenkét perckor
és még a másodpercmutatók is
ugyanaz az időt mutatták
reggel

csak a harmadik
csörgött nyugtalanul
a karórák között
mert nem értette
mi történt
három óra és tizenkét perckor

az ablakon túl
télvégi ködben
tépett akácok ünnepelték
egyhalálunk megszületését
amikor majd
egyszerre állnak a szívek
három óra és tizenkét perckor

2
Mindig a második kőre
Mindig a második kőre

az első kő
rettegés
az első kő
megaláztatás
az első kő
balszerencse
az első kő
varangyosbéka
az első kő
koponyavicsor
az első kő
hiábaélet
az első kő
vereség

tehát mindig a második kőre

ha tudnám
melyikre léptem először

3
nem az ember fogy el
csak belőle a zenék
még beszél
cipősarka ütemre kopog
még vannak hangjai
de már készül a hallgatásra
vállára kitömött madarak ülnek
üvegszemek gyerekkori golyók
latin nevük gyűrűre vésve
hangjuk magnetofonszalagon
a mozgófilmen a röptük

nem a madárdal pusztul ki
csak a madár

 

 

(Illusztráció: Twitter Tweet, Catherine Jeltes festménye)

Pákolitz István: Alvó

 

Alvó

 

Állig begombolkozva hortyog
a napégette árokparton

Lehet hogy egész éjszaka dolgozott

Féltizenkettő múlt négy perccel
és még mindig alszik

Lehet hogy nem éjszakai műszakon volt
nehezére esett hazakecmeregni
levette lábáról a kékszilva
irányítószámát is elfelejtette

Szája körül glóriás muslincakoszorú

Meghűlni nem hűl meg az biztos

De azért mégis bele kéne avatkozni
magánéletébe

 

 

(Kép: Sleep Tight St. Louis, Janice Schoultz Mudd festménye)

 

 

Ladányi Mihály költeményei

Föld!

Nem telik mindig ürhajóra,
hát így, a porig lehajolva
nézem a Földet: birkacsorda
tapos éppen a hangyabolyra,

s vad-darázsraj ereszkedik le
a napraforgó-kráterekre.

 

Tavasz

Gyűrött koponyámat
ráejtem meztelen válladra,
és a hús húsvéti parádéjára
feltámadt ösztönökkel megrakott szekerek
indulnak testemben vándorútra,
és nem tudom megállítani vonulásukat,
pedig kellene már egy szerelem a pszichoanalitikusoknak;
de hát megint ez a tektonikus hullámverés az idegekben,
és sűrű bocsánatkérés az értelemben,
a HALHATATLAN SZERELEM
újabb megkövetése –

 
Isten

Egy vénember terelgeti bennem az esteket
s egyszemét rámszegezve a józanságra int.
Nyakában kecskeszőrzsák, abban meg csak penészes,
madárlátta viszontagságaim.

 

 

(Illusztráció: Roman Verostko festménye)

Stanley Kunitz: A nem nyugvó

 

A nem nyugvó
            The Unquiet One

 

Évekkel ezelőtt
elveszítettem szüleim címét.
Elhagyatott bölcsőikben hevernek
apa és anya,
komor vakondok,
látogatók nélkül.
Nem kell szólnom nekik.
Villanyoltás után
hallom elégedetlen mocorgásukat,
szétválasztottan,
halálukban csakúgy, mint életükben,
távol egymástól,
nem beszélgetnek
csak egyetlen közös helyen,
a fiuk fejében.
Keskeny repedésekből bújnak elő,
és hirtelen felmagasodnak,
bevilágítják fantombarlangom,
nem szívesen látott vendégek,
de szeretni valók, a kétarcú isten
sötét ügynökei.

 

Gyukics Gábor fordítása

 

 

(Illusztráció forrása: http://blog.sayaram.in/2014_04_01_archive.html)