Játék

Játékpuskáját a fiú rásütötte
a pajtására
az rányomta kezét a játéksebre
akár a filmen
s földre rogyott
játékból meghalt egészen meghalt
a játékharcos
Egy kislány rohant oda hozzá
ki játékból az anyja volt
s a játékharcos játékanyja
csak sírt és sírt és sírt
igazi könnyeket
nem játékkönnyeket
csak folyt és folyt és folyt
végig az igazi arcon
minden könnye nagyítólencse volt
és összegyűjtött
minden igazi puskát
minden igazi háborút
minden igazi férfit
aki meghalt meghalt meghalt
valamikor
          Haj te oktalan halál
          haj te háborús halál
          borsókarót eltörő
          gyönge az inda karó nélkül –
          kiperdül a borsó
          kicsordul a könny

S az a kislány úgy sírt hogy a fiúk
már nem értettek semmit
se játékból se igazából.

 Rab Zsuzsa fordítása

(Illusztráció: Jack Shadbolt festménye)

[Pour les vierges calculs…]

A vers-algebra szűz szorzatáért…

A vers-algebra szűz szorzatáért ragyogj
Hang szája-nincs virág villáma!
(Ki mint vet ágyat olyan álma)
Nem a fonákra-vont csönd sikolya vagyok?

Mit csak én hallok: a csönd fonákja csupán
A hangom ha segélyt kiáltok
És e nyíl melyet elbocsájtok
Nem sírhat vissza már ernyedt íjam után.

Hang szája-nincs virág villáma! Égj belém
Csapó mennykő metsző világa!
Vonj rácsot az arany bogárra
Mely ájultan piheg virág-torkom ölén.

Rónay György fordítása

(Illusztráció: Enigmatic Plan of Inclusion I & II, Conan Chadbourne)

Kitócsálló víz

Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
körbe leselgő kiváncsi habja
kiváncsi habjának sok kalandja

Van a forrás sodrás van a tenger
indulás majd út csak amennyi épp kell
csak az ég a távoli ég a tükörben
csak távoli ég és csak tükörben

Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
a közeli földet kóstolja nyalja
a madarat s a barmot itatja

(Illusztráció: Puddle landscape, 1986, William Robinson festménye) 

Sóvárogva és lankadatlanul

Merre tovább? – szólít a hang.
Már az út kezdetén
csalogatott és ugatott.
Suttogott a fal. Figyeltem,
s hátra se nézve,
ahogy a Zeyerből kiléptem,
bátorságom megfogyatkozott.
És szokás szerint,
a legrosszabb pillanatban.
Ó, barátaim, mosolygó gyilkosaim,
magam se hittem volna,
ahogy ott evickéltem a sárban.
S azóta is annyiféle zsákutcában.
(miféle rím ez?) és csak gyalogoltam.
Gyalogoltam és menekültem,
pedig akkoriban már nem űzött senki.
Egyedül hevertem a szemétdombon.
Egyedül vállalkoztam erre-arra.
A kalyiba építés fortélyait,
s más efféle haszontalanságot
tűrhetően megtanultam.

Vidáman
csapkodok a vesszőkosárban.
Tüskéimet behúzva forgolódom.
A csontokat és a sírást félretoltam,
elégedetten ízlelgetem és rágom,
amit elém vetnek, amit elérek.
Rágcsálóként egyszerűbb az élet.
Amíg a fogaim kihullanak.
Amíg a hányingert legyűröm.
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal,
addig is önmagam bírája lettem.
Útrakészen forgolódom, hallgatózom.
A kíméletlen őszinteségtől
ne féltsetek ti engem.

Ismerős kacatjaim között.
Nyammogva és utálkozva.
Rigolyáim és nyavalyáim
hálójában kalimpálva.
Hétköznapi ügyecskék közt botladozva.
A komikus pózok ellenére,
mégis az eleven tűz áramában.
Az éjszaka mélyén araszolva.
Szívós és konok igyekezettel
furakodom előre, mint a gyűrűs állat.
Gyanakodva és álmodozva egyre.
Csak a lehetetlenben reménykedve.
Vállalva mégis a közös gondokat,
a gyarló viszonylagosságot.
Követve mégis, sóvárogva és lankadatlanul,
csapdákon, árkokon, torlaszokon át,
a halkan fölhangzó, távoli hívást,
a fölvillanó és tűnékeny, varázslatos álmot.

(Kép: Flowers on the Window Sill, Nikolay Karacharskov festménye)

Ég

Tenyeredet a szádra szorítottad,
hogy féken tartsd megrémült lelkedet.

Az autó már az utcán és bőröndöd,
Sziszüphosz sziklája, az ajtóban hever.

Kétfelé repülünk, és
egyidőben leszünk az égben,
s kettéválik az is: itt felhővel lesz teli,
ott a nap meleg vére önti el.

Egyidőben leszünk az égben, kétfele szállunk,
hogy gyöngeségünket és az ég nagyságát bizonyítsuk.

A város alszik még. Még alszik, és
ijesztően üres.
Sötétség vonszolódik az égen,
mint világ füstje.
És nyargal már az autó,
mintha a néptelen városból menekülne.
Mi meg konokul nézzük a messzeséget.

Szótlan türelmünket csodálva, a házak
egymás hátára másznak,
hogy lássanak még utoljára.

Rab Zsuzsa fordítása

(Kép: Sun to Earth Revealed, Lana Grow festménye)

Téli dal

Behavazott táj abroszán
a hajnal vörösborpecsét.
Elmúlt a mámor – poharam
földhöz csapom, szilánkja jég.

Ínyemben a fogak – iszapba
rejtőző, megdermedt halak.
Mint jégtábláit a folyó,
összezárom ajkaimat.

Ó, világ szennyét elmosó
szó! Hallgatok kijózanodva.
Hiszen tél van. Micsoda tél!
Befagyott az idő folyója.

Elmúlt a részegség. Ki egykor
folyónak hittem magamat,
haltestemet iszapba fúrom
a tél jégajkai alatt.

(Kép: Rachel Armstrong festménye)