Véletlen

Ülök, ablakkeretbe zárva,
csöndben,
magamba-gombolyodva.
Anyám szült
erre a világra.
De madár is
költhetett volna.

 
Verset írni

Úgy rémlik, hogy a vers fölösleges.
Nélküle is van
napfény meg hűvös,
van nélküle is
szülőföld meg ritmus,
van nélküle is
nyílt beszéd meg titkos.
Verset írni,
mikor a víz hab-ujja
partjait símogatja
és gyalulja?
Verset írni,
mikor az ég dörögve,
megvadult elemként
szakad a földre?
Verset írni,
mikor a gyönge kis
madaraknak van torkuk
és van holttestük is?

Verseket írni mégis,
véletleneket,
hogy megbocsássák értük
vétkeimet.

 
Énekelni

Nem énekelnek már hétköznapon.
Aki dalol,
azt mondják róla: részeg.
Én a köddel
kettesben zöngicsélek,
szúnyogokkal együtt fujom dalom.
Dalolni szégyellnek,
hazudni nem.
Szégyen lesz álmodni is nemsokára,
még élni is,
vagy készülni halálra
(jaj, zajt ne csapjanak, csak csendesen!).
Miről daloljak hát?
Rendeljetek!
A csendről?
Születendő csillagokról?
Vagy ahogy lomb között
a szél barangol?
Vagy magunkról egy csöndes éneket?
…S hogy mi zendíti szívemet,
öröm
vagy szomorúság –
mindegy.
Csak pengjenek a guszlák.

 
G. G. sírverse

Föld-pólyába takarták testét,
keresztet is tűztek fölé:
két tölgyhusángból úgy szögezték,
hogy karját tárja kétfelé.
És keveredve Oroszföld ködével,
ahogy szokott, sietve még,
gumitalpú bakancsban lépdel
lelke.
S felszívja
a vidék.

Rab Zsuzsa fordításai

(Illusztráció: Tomasz Alen Kopera festménye)