szerkesztő összes bejegyzése

PARANCS JÁNOS: SÓVÁROGVA ÉS LANKADATLANUL

 

Sóvárogva és lankadatlanul

 

Merre tovább? – szólít a hang.
Már az út kezdetén
csalogatott és ugatott.
Suttogott a fal. Figyeltem,
s hátra se nézve,
ahogy a Zeyerből kiléptem,
bátorságom megfogyatkozott.
És szokás szerint,
a legrosszabb pillanatban.
Ó, barátaim, mosolygó gyilkosaim,
magam se hittem volna,
ahogy ott evickéltem a sárban.
S azóta is annyiféle zsákutcában.
(miféle rím ez?) és csak gyalogoltam.
Gyalogoltam és menekültem,
pedig akkoriban már nem űzött senki.
Egyedül hevertem a szemétdombon.
Egyedül vállalkoztam erre-arra.
A kalyiba építés fortélyait,
s más efféle haszontalanságot
tűrhetően megtanultam.

Vidáman
csapkodok a vesszőkosárban.
Tüskéimet behúzva forgolódom.
A csontokat és a sírást félretoltam,
elégedetten ízlelgetem és rágom,
amit elém vetnek, amit elérek.
Rágcsálóként egyszerűbb az élet.
Amíg a fogaim kihullanak.
Amíg a hányingert legyűröm.
Jobb ügyhöz méltó buzgalommal,
addig is önmagam bírája lettem.
Útrakészen forgolódom, hallgatózom.
A kíméletlen őszinteségtől
ne féltsetek ti engem.

Ismerős kacatjaim között.
Nyammogva és utálkozva.
Rigolyáim és nyavalyáim
hálójában kalimpálva.
Hétköznapi ügyecskék közt botladozva.
A komikus pózok ellenére,
mégis az eleven tűz áramában.
Az éjszaka mélyén araszolva.
Szívós és konok igyekezettel
furakodom előre, mint a gyűrűs állat.
Gyanakodva és álmodozva egyre.
Csak a lehetetlenben reménykedve.
Vállalva mégis a közös gondokat,
a gyarló viszonylagosságot.
Követve mégis, sóvárogva és lankadatlanul,
csapdákon, árkokon, torlaszokon át,
a halkan fölhangzó, távoli hívást,
a fölvillanó és tűnékeny, varázslatos álmot.

 

 

(Kép: Flowers on the Window SillNikolay Karacharskov festménye)

OTAR CSILADZE: ÉG

 

Ég

 

Tenyeredet a szádra szorítottad,
hogy féken tartsd megrémült lelkedet.

Az autó már az utcán és bőröndöd,
Sziszüphosz sziklája, az ajtóban hever.

Kétfelé repülünk, és
egyidőben leszünk az égben,
s kettéválik az is: itt felhővel lesz teli,
ott a nap meleg vére önti el.

Egyidőben leszünk az égben, kétfele szállunk,
hogy gyöngeségünket és az ég nagyságát bizonyítsuk.

A város alszik még. Még alszik, és
ijesztően üres.
Sötétség vonszolódik az égen,
mint világ füstje.
És nyargal már az autó,
mintha a néptelen városból menekülne.
Mi meg konokul nézzük a messzeséget.

Szótlan türelmünket csodálva, a házak
egymás hátára másznak,
hogy lássanak még utoljára.

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

(Kép: Sun to Earth Revealed, Lana Grow festménye)

BAKA ISTVÁN: TÉLI DAL

Téli dal

Behavazott táj abroszán
a hajnal vörösborpecsét.
Elmúlt a mámor – poharam
földhöz csapom, szilánkja jég.

Ínyemben a fogak – iszapba
rejtőző, megdermedt halak.
Mint jégtábláit a folyó,
összezárom ajkaimat.

Ó, világ szennyét elmosó
szó! Hallgatok kijózanodva.
Hiszen tél van. Micsoda tél!
Befagyott az idő folyója.

Elmúlt a részegség. Ki egykor
folyónak hittem magamat,
haltestemet iszapba fúrom
a tél jégajkai alatt.

 

(Kép: Rachel Armstrong festménye)

Pjotr Vegin: A kert

A KERT

Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya,
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemüleének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan –
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„Szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta, ahelyett, hogy „isten veled”,
azt hogy „szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

(Kép: Játszótér, Okinawa, 2010, fényképezte: Bodnár Barbara)

 

Ellen Niít: Két kő

Két kő

Ismertem én két jókora követ.
Ismertem őket egészen közelről.

Sokat beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat,
megbeszéltük a giliszták szokásait,
a zsombék s a moha alatti
dolgokat
és a mogyoróérést.

Mert ott éltek a mogyorósban,
mogyorósűrű közepén.
Mindent tudtak minden szem mogyoróról,
a barkától az édes bélig,
haláltól újjászületésig,
keresztül-kasul.

Hiszem, hogy nekik is volt
héjuk és belsejük.

A mogyoró néha nyakukba pottyant.
Jókat mulattak rajta.
Igen, én láttam őket
rezzenetlen szájjal nevetni,
ahogyan csak a kő nevet.

Szobrot faragtak később egyikükből.
Iszonyú volt.

A városban láttam viszont,
az egyik téren.

Ő nem ismert meg engem.
Jobb is, hogy így esett.
Olyan volt, mint a halott,
meredt, szigorú, néma,
mogorva arc.
Üres héj.

A másik meghalt bánatában.
A másik megkövült.
Megálltam sírja mellett.

Borzongok máig is,
ha sorsukat idézem.

Rab Zsuzsa fordítása

(Képen: Hirotoshi Ito munkája)

Ion Barbu költeményei

 

Ion Barbu költeményei

MÁSOD-JÁTÉK (Joc secund, 1930) című ciklusából:

 

[Din ceas dedus…]

Órákból kiemelvén…

Órákból kiemelvén nyugvó ormú gerincet,
A megmentett azúrba a tükrön át belép,
Csordákat ölni vágya, víztömbökbe ezért metsz
Másod-játékot, éli tisztább képzeletét.

Látens nadir! a költő hullt hárfákat ölel fel,
Követik visszaúszva, eltűntük megkerül,
Így apaszt éneket, mint óriás vízkört a tenger,
Melybe a zöld harangszó medúzásan merül.

Tandori Dezső fordítása

Az Órából kivonva…

Az Órából kivonva e nyugodt orom mélye
A megváltott azúrba ahogy a tükrön átlép,
Nyers, betöretlen csordák fuldoklására vésve
A víz-csoportokban egy tisztább másod-játék.

Latens nadír! A költő szórt hárfákból emel fel
Összeget, mi az inverz röptökben elmarad,
És dalt csigáz: titokban, medúzáit a tenger
Hogy sétáltatja zöldes harangjai alatt.

Mandics György fordítása

[Poartă]

Kapu

A nappal négyzetén lelkek indázata.
Moccanásuk zene, a himnuszuk ima.
Négy kagyló tengeri füvek füstjén forog,
Éjből gyógyítana reszkető csillagot.

A csillag morzsa csak áldozati boron:
Mint a Szellem-hegyek, kék Padláson a lom;
Kifecsegett mennyország! Az angyalok kara
Villámként döfi itt át gyümölcsöd, Szodoma.

Tandori Dezső fordítása

Aura

Vőlegény, látlak: mint ara,
Csigába vésett hajfonattal
Állsz, és Merkur mérsékel, nem Gea,
Hosszú visszafele-utakkal;

Mondd, alkonyi magason itt ma,
Ahogy a lelkem lehanyatlott,
S mint meleg vért, föld-íve pajzsod,
Mint a viaszfoltot, beitta,

Akár ha víz-kezek között már,
Próbálgattál mily titkokat?
Sík világok zöldje alatt,
Jaj, rövidlátó fényt arattál.

Tandori Dezső fordítása

[Margini de seară]

Esti határok

Nyugodt, közös víz: ingája megállt
Üveg alatt, Alsó-Országokon.
Völgyön keserű medúzavilág,
Rák villog fanyarul, már lassulón.

Sugarakkal egyívű gondolat –:
(Légy cáfolhatatlan súlyos arany!)
Szitálva esők kamrái alatt,
Ámulva, Istentől kezdete van.

Tandori Dezső fordítása

 

 

„Az én szememben a geometria folytatása a költészet (…) Bármily ellentétesnek tessék is első pillantásra e két fogalom, létezik valahol a geometria magasában olyan fényes hely, ahol a matematika találkozik a költészettel. Kortársai vagyunk Einsteinnek, aki az elvont világok elképzelésében Eukleidésszel vetekszik; óhatatlanul nekünk is a Teremtővel kell versenyre kelnünk a lehetséges világok elképzelésében.”

ION BARBU (1895—1961) matematikus, költő.

Forrás: Ion Barbu, Másod-játék, Bp., Európa, 1985.

 

(Kép: Sea Clock, Dan Steven festménye)