Tizennyolcadik fejezet
Január 18. – Ma reggel[150] továbbindultunk, mégpedig délnek. Változatlanul igen kedvező időjárás uralkodott. A tenger csendes volt, a lég szinte langymeleg, a víz pedig ötvenhárom fokos. Enyhe északkeleti szél fújdogált. Újra felszereltük mérőkészségünket, bár ezúttal csak százötven ölnyi kötéllel, és megállapítottuk, hogy a Déli-sark felé haladó áramlat sebessége immár óránként egy mérföldre fokozódott. Ez a makacs állandósággal uralkodó déli irányzat, amely a szélben és a tengeráramlatban egyaránt megmutatkozott, többeknek fejtörést okozott a fedélzeten, sőt némi riadalmat is keltett, és láttam, hogy hatása alól Guy kapitány sem képes kivonni magát. Mivel azonban igen hiú ember volt, aki nagyon tartott attól, hogy nevetségessé válhatik, végül is némi csúfolódással sikerült elhessegetnem az aggályait. Az elhajlás szöge ekkor már szinte elhanyagolható volt. A nap folyamán sok bálnát láttunk, mégpedig a legkeresettebb fajtából, s megszámlálhatatlan sokaságú albatrosz repült át hajónk felett. Egy bokrot is kihalásztunk a vízből; – ágain apró, vörös, galagonyaszerű bogyók nőttek – meg egy fölöttébb különös, de láthatólag szárazföldi állat tetemét is. A hossza mintegy három láb volt, magassága azonban legfeljebb hat hüvelyk, mivel testét négy igen rövid láb hordozta; mancsainak végén hosszú, élénkvörös karom nőtt, melynek anyaga a korallra emlékeztetett. Testét makulátlanul fehér, egyenes szálú, selymes szőrzet födte. A farka hegyes volt, mint a patkányé és mintegy másfél láb hosszúságú lehetett. A feje leginkább a macskáéra emlékeztetett, a füle kivételével – ez ugyanis lekonyult, mint a kutyáé. Fogazata ugyanolyan élénkvörös volt, mint a karma.
Január 19. – Ma, a szélesség 83. fok 20. percén és a nyugati hosszúság 43. fok 5. percén (a tenger szokatlanul sötét, szinte fekete volt) megint földet láttunk az árbockosárból; közelebb hatolva megállapítottuk, hogy néhány igen nagy szigetből álló csoportozatot fedeztünk fel. A part meredeken szakadt a vízbe, a sziget belseje azonban, úgy láttuk, fás, ligetes, ami nagy ujjongást váltott ki valamennyiünkből. Mintegy négy órával azután, hogy megpillantottuk, a parttól körülbelül egy tengeri mérföldre, tízölnyi vízben, homokos mederben horgonyt vetettünk, mivel a magas bukóhullámok miatt ennél közelebb hatolnunk igen kétes vállalkozás lett volna. Lebocsátottuk két legnagyobb csónakunkat, s egy jól felfegyverzett különítmény (Peters és jómagam is tagja voltunk) elindult, hogy átjárót keressen a szigetet körülvevő homokpadok között. Hosszas kutatás után kis beszögellésre bukkantunk, melybe beevezve négy kenut pillantottunk meg, melyek épp akkor indultak el a partról, láthatólag jól felfegyverkezett legénységgel megrakottan. Megálltunk, hogy bevárjuk őket, s mivel igen gyorsan közeledtek, hamarosan hallótávolságba értek. Ekkor Guy kapitány felnyújtott egy evezőlapát végére kötött fehér zsebkendőt, mire a kenuk fékeztek, és legénységük nyomban hangos, izgatott hadarásban tört ki, szavaikba olykor kiáltások is vegyültek, melyek közül mi két, többször ismétlődő szót tudtunk kivenni: Anamu-mu! és Lama-Lama! A jelenet mintegy félóra hosszat tartott, s ezalatt jó alkalmunk nyílt, hogy megfigyeljük küllemüket.
A négy, körülbelül ötven láb hosszú és öt láb széles kenuban összesen száztíz bennszülött foglalt helyet. Termetük olyan volt, mint az átlagos európaié, ám testük felépítése ormótlanabb, noha egyben erősebb is. Arcuk koromfekete volt, fejükön sűrű és hosszú szálú, gyapjas hajzat nőtt. Testüket valamely ismeretlen, fekete selymes szőrű állat bőre borította, amit tagadhatatlan ügyességgel igazítottak magukra, oly mód, hogy az állat szőre került belülre s csak a nyaknál, a csuklónál és a bokánál fordult ki, mintegy szegélyformán. Fegyverzetük javarészt valamely sötét színű és szemlátomást igen súlyos fából készült bunkókból állott. Néhány kovakő hegyű lándzsát is láttunk és egy-két parittyát. A kenuk fenekét tojás nagyságú, fekete kavicsok borították.
Amikor befejezték beszédüket (ugyanis nyilvánvaló volt, hogy vartyogásukat amolyan üdvözlő beszédnek szánták), az egyik kenu orrában felemelkedett egy bennszülött, aki láthatólag holmi főnökféle lehetett, és integetve hívott, hogy evezzünk csónakunkkal kenuja mellé. Úgy tettünk, mintha nem értenénk szándékát, mivel bölcsebbnek véltük, ha megőrizzük a bennünket tőlük elválasztó távolságot, hiszen legalább négyszeres túlerőben voltak. Amikor a főnök megértette a helyzetet, maga indult felénk kenujával, egyúttal hátrébb parancsolva a másik hármat. Amint mellénk ért, átszökkent a mi legnagyobb csónakunkra, helyet foglalt Guy kapitány oldalán és a háttérben horgonyzó szkúnerre mutogatva e szavakat ismételte: Anamu-mu! és Lama-Lama! Megindultunk hát a hajó felé, a négy kenu pedig bizonyos távolságból követett bennünket.
A szkúner mellé érve a törzsfőn hatalmas meglepetés és öröm jelei mutatkoztak, boldogan tapsikolt, combját és mellét csapkodta, valamint teli szájjal kacagott. A csónakokat távolabbról követő bennszülöttek is felkapták főnökük nevetését, úgyhogy néhány percig valósággal fülsiketítő lárma töltötte be a levegőt. Mikor végre helyreállt a nyugalom, Guy kapitány óvatosságból felvonatta a csónakokat és értésére adta a törzsfőnek (akit, mint hamar kiderült, Tu–vit-nek hívtak), hogy egyszerre csak húsz embert engedhetünk fel a fedélzetre. Tu-vit ezzel láthatólag tökéletesen elégedett volt és mindjárt oda is kiáltott valami parancsszót az embereinek, mire az egyik kenu megindult a szkúner felé, míg a többi három hátramaradt, körülbelül ötvenyardnyira tőlünk. Az első húsz vadember följött a hajóra és szétszéledt a fedélzeten; töviről hegyire végignéztek mindent, bejárták a fedélzet minden zugát, felmásztak a kötélzetre, szinte otthon érezték magukat, és látható kíváncsisággal tüzetesen megvizsgáltak minden apróságot.
Nyilvánvaló volt, hogy még soha nem láttak fehér embert s valóban, mintha vissza is hőköltek volna, valahányszor fehér arccal találták magukat szemközt. A Jane Guy-télőlénynek hitték s nehogy megsértsék lándzsáikkal, hegyüket mindig gondosan az égnek fordítva tartották fegyverüket. Tu-vit viselkedése egy ízben különösen nagy mulatságára szolgált legénységünknek. A szakács fát hasogatott a konyha mellett a fedélzeten, egy csapása azonban félrecsúszott, s a balta a tuskó helyett véletlenül a fedélzetbe vágott, s mivel a csapás nagy volt, jókora szilánkot ki is hasított belőle. A törzsfő rémülten rohant a helyszínre, szinte durván félrelökte a szakácsot, és nyöszörögve, vinnyogva nyilvánvalóan kifejezésre juttatta együttérzését a szkúner vélt szenvedéseivel, gyengéden megsimogatta a balta ejtette “sebet”, és még ki is mosta a közelben álló sajtár vizével. Ekkora tudatlanság készületlenül ért bennünket, és magam nem is tudtam elfojtani gyanúmat, hogy talán némi színlelés is lehetett Tu-vit viselkedésében.
Miután a fedélzeten már, amennyire lehetett, kielégítették kíváncsiságukat, hajónk belsejébe is bebocsátottuk őket. Álmélkodásuk nem ismert határt. Úgy látszik, a szavukat is elvette az elképedés, mert néma csöndben bámészkodtak, amit csak elvétve tört meg egy-egy félig elfojtott felkiáltás. Különösen a fegyverek okoztak nekik sok fejtörést, mi pedig hagytuk, hogy megfogdossák-megtapogassák és tüzetesen szemügyre vegyék valamennyit. Nem hinném, hogy akár csak sejtették volna, mi célt szolgálnak e szerszámok, és látván, milyen gondosan bánunk velük és milyen figyelő szemmel lessük minden mozdulatukat, ha hozzájuk érnek, valószínűleg inkább bálványnak nézhették őket. Ágyúinkhoz érve, álmélkodásuk szinte megkettőződött. Az alázat és a megilletődött tisztelet minden jelével, lenyűgözve közeledtek feléjük, és alaposabb szemrevételezésüktől is megtartóztatták magukat. A tiszti szálláson két tükör függött a falon – ámulatuk itt hágott a tetőfokára. Tu-vit lépett be elsőnek a kabinba és először fel sem figyelve a tükrökre, úgy állt meg a közepén, hogy az egyik szemben volt vele, a másik éppen a háta mögött. Aztán amikor felemelte tekintetét és megpillantotta a tulajdon tükörképét, azt hittem, menten eszét veszti a boldogtalan vadember, amikor pedig riadtan sarkon fordult, hogy elmeneküljön, ám másodjára is, és épp az ellenkező irányban, megint csak önmagát látta, már attól tartottam, belehal a félelembe. Semmi rábeszéléssel nem tudtam rávenni, hogy újra odapillantson; levetette magát a földre, arcát karjaiba temette és moccanni sem akart, míg végül erőszakkal voltunk kénytelenek felvonszolni a fedélzetre.
Ezen a módon, húszasával, sorban minden bennszülöttet felengedtünk a fedélzetre, Tu-vit pedig mindvégig velünk maradhatott. Tolvaj hajlamnak semmi jelét nem tapasztaltuk náluk, és nem is hiányzott távozásuk után egyetlen apró tárgy sem. Látogatásuk során valamennyien a lehető legbarátságosabbak voltak. Mindazonáltal egy-két esetben úgy viselkedtek, hogy képtelenek voltunk magyarázatát lelni; például több, merőben ártalmatlan holminak a közelébe sem mertek menni, minden biztatásunk ellenére sem; féltek a szkúner vitorláitól, riadtan menekültek egy tojás, egy kinyitott könyv, egy fazék liszt elől. Megpróbáltuk kideríteni, vajon ők rendelkeznek-e olyan holmival, ami kereskedelmileg hasznosítható lehetne, de nemigen sikerült megértetnünk magunkat velük. Azt azonban nem kis meghökkenésünkre megtudtuk, hogy a szigeten igen nagy számban él a gallipago-teknőc, ugyanis Tu-vit kenujában felfedeztük a fajta egyik példányát. Biche de mer-t[151] is láttunk az egyik bennszülöttnél, aki amúgy nyersen fogyasztotta, látható élvezettel. Ezen anomáliák[152], mivel tekintve földrajzi helyzetünket, e jelenségek csak anomáliaként értelmezhetők, arra késztették Guy kapitányt, hogy tüzetes felfedező utat tervezzen a sziget belsejébe, abban a reményben, hogy valami kézzelfogható haszonra is szert tehet felfedezése révén. Magam, bármily szívesen szereztem volna bővebb ismereteket e szigetekről, inkább amellett voltam, hogy haladéktalanul folytassuk utunkat délnek. Az időjárás egyelőre még kedvező volt, de természetesen nem lehetett tudni, meddig marad így, és mivel már a nyolcvannegyedik szélességi körön jártunk, előttünk nyílt, jégmentes volt a tenger, valamint erős tengeráram sodort egyenesen délnek, és még a szél is kedvező volt, ingerült türelmetlenséggel hallgattam a javaslatot, hogy hosszasabban is időzzünk e partokon és ne csak a legénység egészségi állapota érdekében és a friss élelmiszerkészletek beszerzéséhez, elegendő mennyiségű tüzelő felvételéhez feltétlenül szükséges napokat töltsük el itt. Kifejtettem a kapitánynak, hogy a szigeteket visszafelé is könnyen útba ejthetjük, sőt, ha utunkat elzárja a jég, akár át is telelhetnénk e partokon. Nagy sokára sikerült meggyőznöm (ugyanis, bár magam sem értem, miként, jelentős befolyásra tettem szert nála), s végül is az a döntés született, hogy ha találunk isbiche de mer-t, aztán tüstént továbbindulunk délnek, míg megtehetjük. El is végeztük az ehhez szükséges előkészületeket és Tu-vit révkapitányi segédletével szerencsésen átkelve a zátonyokon, körülbelül egy mérföldnyire a parttól, horgonyt vetettünk egy remek kis zárt öböl tízölnyi vizében, a legnagyobb sziget délkeleti partján. Három (mint a bennszülöttektől megtudtuk) kitűnő vizű patak ömlött itt a tengerbe, kissé beljebb pedig kiterjedt erdőséget láttunk. A négy kenu tisztes távolságból követte a Jane Guy-t az öbölbe. Tu-vit maga a fedélzeten maradt, és amikor horgonyt vetettünk, meginvitált, hogy menjünk ki vele a partra és látogassuk meg a faluját. Guy kapitány elfogadta a meghívást, de mielőtt a Jane Guy kis különítménye, összesen tizenkét ember felkészült volna, hogy kövesse a törzsfőt, a biztonság kedvéért tíz vadembert túszul a fedélzetünkre vettünk. Mi magunk gondosan felfegyverkeztünk, ügyelve azonban, nehogy gyanút keltsünk a bennszülöttekben. A szkúner is minden eshetőségre készen, kidugta ágyúcsöveit, a kapaszkodóhálót felvonta és minden intézkedést megtett az esetleges meglepetések elkerülésére. Az első tiszt parancsot kapott, hogy távollétünkben senkit se engedjen fel a fedélzetre, ha pedig tizenkét órán belül nem térnénk vissza, induljon keresésünkre és hajózza körül a szigetet.
Ahogy egyre beljebb hatoltunk a szigeten, lépésről lépésre erősödött meggyőződésünk, hogy olyan tájon járunk, amely lényegileg különbözik mindazon vidékektől, amelyeket ez ideig civilizált ember bejárt. A fák nem emlékeztettek sem a délszaki, sem a mérsékelt égövi fákra, sem pedig a fagyos, északi tájak növényzetére, de még arra a vegetációra sem, amit az eddig megismert délsarki földeken láttunk. Még maga a föld, a kövek a lábunk alatt is mások voltak, más volt a színük, a tömegük, más a rétegződésük; a víz nemkülönben, mert bármily hihetetlennek tűnjék is, oly kevés azonosságot mutatott a más égövön fakadó vizekkel, hogy megízlelni is alig mertük, utóbb pedig alig tudtuk meggyőzni magunkat arról, hogy valóban a természet alkotta meg ilyenné e vízre alig emlékeztető folyadékot. Egy kis vízfolyásnál, az elsőnél, mely utunkat keresztezte, Tu-vit és kísérői megálltak inni. Mi azonban minden tekintetben oly szokatlannak találtuk, hogy nem akartunk inni belőle, mivel szennyezettnek gondoltuk; s csak valamivel később jöttünk rá, hogy ezeken a szigeteken minden forrásnak ilyen a vize. Tanácstalan vagyok, hogyan érzékeltethetném olvasóimmal, milyen volt pontosan e különös folyadék, és kénytelen vagyok hosszas leíráshoz folyamodni. Noha igen könnyen mozgott és éppúgy kitöltött minden mélyedést, mint a közönséges víz, egyáltalán nem tűnt áttetszőnek, kivéve, amikor zuhatag formájában találkoztunk vele. Ennek ellenére valójában éppoly áttetsző volt, mint bármely közönséges forrásvíz. Első tekintetre, különösen azokon a helyeken, ahol a terep csak kevéssé lejtett, leginkább a közönséges vízben oldott, sűrű gumiarábikuméra emlékeztetett az állaga. Többi tulajdonsága azonban még ennél is elgondolkoztatóbb volt. Például nem volt színtelen, ám azt sem mondhatnám, hogy valamilyen színű volt – a szemlélődő előtt elcsörgedező patak a vörös minden lehető árnyalatában játszott, akár a színét váltogató selyemszövet. Az a mód pediglen, ahogyan e színjáték létrejött, legalább olyan megrökönyödést váltott ki belőlünk, mint a tükör Tu-vitból. Telemertünk egy edényt, hagytuk leülepedni, s akkor láttuk, hogy az egész folyadék tömérdek különálló erecskéből vagy fonálból áll, s mindnek más a színe; hogy a fonalak egymással nem elegyednek; hogy míg az egyes fonalakat alkotó részecskék kohéziója tökéletes, a szomszédos fonalak részecskéivel már csak tökéletlenül kötődnek. Haránt irányban belemártva egy kést, a folyadék éppúgy azonnal és tökéletesen körülzárta a pengét, akárcsak a víz, és midőn kihúztuk belőle, éppoly nyomtalanul el is tűnt a kés helye. Ám ha gondosan, két fonál közé merőlegesen szúrtuk be a pengét, sikerült tökéletesen elválasztanunk egymástól a folyadék alkatelemeit, sőt a kohéziós erő nem is tudta azonnal eltüntetni a kés nyomát. A víz e különös tulajdonságai voltak az elsők a látszólag csodásnak tűnő jelenségek végtelen sorában, melyek ettől kezdve mind nagyobb számban vettek körül, mígnem egészen körülzártak bennünket.
Tizenkilencedik fejezet
Csaknem három órába telt, amíg elértük a falut, amely kevés híján kilenc mérföldnyire volt a parttól, s a hozzá vivő út is nehéz, hegyes-völgyes terepen vezetett át. Ahogy a falu felé haladtunk, Tu-vit csapata (mind a száztíz vadember, aki a négy kenuban ült) percről percre dagadt, mintegy véletlenül ugyanis, de jószerével az ösvény minden fordulójában, kisebb-nagyobb csapat, két-három, esetenként hat-hét vadember csatlakozott hozzá. Olyan rendszert, előre megállapított tervet véltünk kiolvasni ebből, hogy engem óhatatlanul bizalmatlanság fogott el a bennszülöttek iránt, és aggályaimat Guy kapitánnyal is megosztottam. Visszakoznunk azonban már nem lehetett, ezért úgy döntöttünk, hogy legjobb védekezésünk, ha teljes bizalmat mutatunk Tu-vit jóhiszeműsége iránt. Ekképp folytattuk az utat, szemünket azonban rajta tartottuk a bennszülötteken és ügyeltünk, nehogy közibénk furakodva, elválaszthassanak minket egymástól. Végül is egy szűk, meredek szurdokvölgyön átkelve megérkeztünk arra a helyre, ahol, mint a vademberek értésünkre adták, a sziget egyetlen, nagyobb lélekszámú közösségének lakóhelye volt. Amikor megpillantottuk, a törzsfő hangos kiáltozásba kezdett, amelyben többször is megismétlődött a Klok–Klok szó, amelyről úgy gondoltuk, hogy vagy magának a falunak a neve, vagy pedig általában falut jelent a nyelvükön.
A bennszülöttek elmondhatatlanul nyomorúságos hajlékokban laktak, melyek még csak nem is egységes terv szerint épültek, ami pedig tudtommal példátlan az eddig felfedezett vadak legkezdetlegesebb körülmények között élő törzseinél is. Némelyik (mint utóbb megtudtuk, ezek voltak a Vampu-k vagy Jampu-k, a törzs előkelőinek “házai”) lényegileg a gyökerektől számított mintegy négylábnyi magasságban elvágott fatörzs csonkja volt, amire nagy fekete állatbőrt borítottak, oly mód, hogy bő, laza redőkben a földet érte. Ez alatt fészkelt a bennszülött. Mások letört faágakból építettek maguknak lakhelyet, akképp, hogy az ágakat, melyeken rajta hagyták az elszáradt lombot, mintegy negyvenöt fokos szögben nekitámasztották egy sárból tapasztott, durva, körülbelül öt-hat láb magasságú falnak. Megint mások földbe vájt gödrökben laktak, amelyeket hasonlóképp faágak födtek; a hazaérkező gazda félrehúzta az ágakat, bebújt a lyukba, aztán újra odahúzta őket maga fölé. Néhányan a fák villás ágai közé rakták házukat, oly mód, hogy a magasabb ágakat részben átvágták és fölébe hajlították az alsóbbaknak, melyekkel együtt ekképpen jobb oltalmat nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen. A legtöbb lakóhely azonban sekély barlang volt a települést három oldalról körülvevő meredély sötét kőfalába vájva. A barlangok bejáratánál kisebbfajta kődarab hevert, ám hogy mi végett, azt nem sikerült kiderítenem, mivel a kő legföljebb csak a bejárat egyharmadát zárta el.
A falu, ha ugyan érdemes e névre, meglehetősen mély völgyben feküdt, s csakis dél felől lehetett megközelíteni, mivel az imént már említett meredek sziklafal minden egyéb irányból elzárta a járást. A völgy közepén csobogó patak vize ugyanolyan varázslatos volt, mint az imént leírt forrásé. A lakóhelyek között több különös állatot is láttunk, melyek háziasított fajok egyedeinek tűntek. A legnagyobb ezek közül testfelépítését és orra formáját tekintve a mi házi sertésünkre emlékeztetett; nagy bozontos farka volt azonban, és olyan karcsú lába, akár az antilopnak. Igen ügyetlenül és bizonytalanul mozgott, futni pedig nem is láttuk. Szintén nagy számban volt képviselve egy másik, az előbbihez sok tekintetben hasonló fajta, melynek azonban a törzse hosszabb volt, és fekete, gyapjas szőrzet borította. Különféle szelíd szárnyast annyit láttunk, hogy megállapítottuk, bizonyára ezek húsa szolgáltatja a bennszülöttek legfőbb táplálékát. Legnagyobb meglepetésünkre fekete albatroszok is voltak a szelíd baromfiak között; időnként szárnyra kaptak és kiröpültek a tengerre élelemért, de utána mindig visszatértek a faluba, mintegy otthonukba; költeni a közeli partszakaszra jártak. Akárcsak máshol, itt is hűséges barátaik, a pingvinek között fészkeltek, melyek azonban a faluba sohasem tartottak velük. Kacsákat is megfigyeltünk, melyek alig különböztek a nálunk elterjedt amerikai vadkacsától, meg fekete szulákat, valamint egy nagy testű, a halászölyvhöz hasonló madarat, amely azonban az ölyvvel ellentétben úgy látszik, nem volt ragadozó. Nagy mennyiségű szárított hal is volt a faluban; lazac, tőkehal, kék delfin, makréla, rája, angolna, elefánthal, márna, nyelvhal, papagájhal, íjhal, morgóhal, csacsihal, lepényhal, barrakuda és még megszámlálhatatlan más fajta is. Megállapítottuk, hogy e halfajok legközelebb csak a Lord Auckland-szigetek környékén honosak, azaz a déli szélesség ötvenegyedik fokán. Gallipago-teknőc szintén tömegesen volt látható. Erdei vadat keveset láttunk, s ezek is mind kisebb testű fajták voltak, és egy sem akadt közöttük, amely ismerős lett volna. Egy-két félelmetes kígyó is áttekergőzött előttünk az ösvényen, a bennszülöttek azonban ügyet sem vetettek rájuk, amiből arra következtettünk, hogy bizonyára nem mérges a harapásuk.
Amikor Tu-vittel és társaival a falu közelébe értünk, hatalmas tömeg tódult ki üdvözlésünkre hangosan kiáltozva, amiből mi most is csak az immár ismert Anamu-mu!-t ésLama-Lamá!-t tudtuk kivenni. Meglepetten láttuk, hogy az elibénk siető falusiak egy-két kivétellel valamennyien pucérak, vagyis hogy a fekete állatbőrgúnyát csak Tu-vit emberei viselik. Azonkívül minden jel szerint a sziget valamennyi fegyvere is ezek birtokában lehetett, mivel a tömegben egyetlen lándzsát vagy bunkót sem vettünk észre. Sok volt az asszony meg a gyermek, és meg kell adni, hogy az előbbiek nem is voltak híján bizonyos kellemnek. Egyenes tartásúak voltak, magas növésűek, jó alakúak és olyan könnyed keccsel jártak, amit civilizált népeknél már nem látni. Az ajkuk azonban, akárcsak a férfiaké, olyan vastag és otromba volt, hogy fogsoruk még nevetéskor sem villant elő. A hajuk viszont mintha finomabb szálú lett volna, mint a férfiaké. A sok ruhátlan falusi között is feltűnt azonban néhány férfi, aki, éppúgy, mint Tu-vit csapata, fekete állatbőrt viselt, valamint fel is volt fegyverkezve, lándzsával vagy bunkóval. A többiek láthatólag tisztelettel vették körül és Vampu-nak szólították őket. Ezek laktak a fekete állatbőr kastélyokban. Tu-vité a falu közepén állt, s nemcsak sokkal nagyobb volt a többinél, de némileg ügyesebb kézről is tanúskodott. A fatörzset, amely tartotta, a földtől mintegy tizenkét láb magasságban fűrészelték el, alsóbb ágait azonban meghagyták, s ezekre borították rá az állatbőrt, amely ekképp nem közvetlenül a fatörzset verdeste. Azonkívül a sátrat magát, amely négy igen nagy méretű és fapeckekkel összeerősített állatbőrből állt, cövekekkel körben a talajhoz is erősítették. A padlót, mintegy szőnyeg gyanánt, száraz falevelek vastag rétege borította.
Ehhez a kunyhóhoz vezettek minket nagy ünnepélyességgel, aztán a bennszülöttek is követtek a belsejébe, ahányan csak összezsúfolódva befértek. Tu-vit letelepedett az avarszőnyegre, és mutatta, hogy mi is foglaljunk helyet. Mi engedtünk a felszólításnak, és nyomban igen kényes, ha ugyan nem veszedelmes helyzetben találtuk magunkat. Mi a földön ültünk, tizenketten, míg a bennszülöttek, legalább negyvenen, guggoltak és olyan szorosan körülvettek, hogy ha valami zavar támadt volna, egyszerűen meg lettünk volna fosztva fegyvereink használatától, sőt valószínűleg még talpra állnunk sem sikerül. Nemcsak belül volt nagy a tolongás, hanem a sátoron kívül is, hiszen alighanem odagyűlt a sziget egész népessége, s minket bizonyosan agyon is tapos a tömeg, ha Tu-vit szüntelen igyekezettel és vad fenyegetőzéssel féken nem tartja őket. Biztonságunk legfőbb záloga azonban maga Tu-vit személye volt, s mi el is határoztuk, hogy szorosan körülfogjuk és nem tágítunk mellőle, ha pedig ellenséges mozgolódást észlelünk, az első gyanús jelre az életét vesszük.
Miután nagy üggyel-bajjal sikerült valamelyes rendet teremteni, a törzsfő hosszú, ünnepélyes beszédet intézett hozzánk, ami jórészt ugyanaz lehetett, amit már a kenuja orrából elmondott, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az Anamu-mu! valamelyest nagyobb hangsúllyal szerepelt benne, mint a Lama-Lama! Teljes csöndben végighallgattuk a szózatot, majd Guy kapitány válaszolt rá, biztosítva a törzsfőt örök barátságáról és jóindulatáról, mondandója végén pedig ajándékképp átnyújtott neki néhány kék üveggyöngy kalárist és egy kést. Az előbbieket legnagyobb meglepetésünkre, kissé fitymálva nézegette az uralkodó, a kés azonban szerencsére szinte határtalan örömet váltott ki belőle, és nyomban ki is adta a parancsot, hogy kezdődjék a lakoma. Kísérői a fejük felett kézről kézre adogatva elibénk hozták a tálakat, amelyeken valamely ismeretlen állat, alighanem a falu szélén látott őzlábú malac, frissen kiszakított, reszkető zsigerei díszelegtek. Látván rajtunk, hogy sejtelmünk sincsen, hogyan lássunk hozzá, maga vett belőle elsőnek, mintegy példát adva vendégeinek, és yardszámra két kézzel tömte magába a csábító eledelt, míg mi már nem bírtuk tovább a látványt és olyan szembeötlő jelekkel árultuk el gyomrunk háborgását, hogy őfelsége elképedése csak ahhoz volt fogható, amit a tükrök láttán mutatott. Mi azonban ennek ellenére elhárítottuk az elibénk hordott csemegéket és megpróbáltuk értésére adni, hogy nincs étvágyunk, mivel nem sokkal korábban költöttük el bőséges ebédünket.
Mikor az uralkodó befejezte lakomáját, faggatni kezdtük, megpróbálkozva minden lehető és lehetetlen módon, hogy kiderítsük, mik a sziget főbb termékei, és vajon volna-e olyasféle árucikkük, amit mi kereskedelmileg hasznosíthatnánk. Végül is úgy látszott, felfogta valamelyest, mit akarunk tőle, és felajánlotta, hogy lekísér bennünket arra a partszakaszra, ahol a biche de mer (rámutatott az állat egy példányára) igen nagy bőségben fordul elő. Mi nagyon megörültünk, hogy ilyen hamar kiszabadulhattunk a körénk zsúfolódó tömeg szorításából, és sietve jeleztük készségünket. Fel is kerekedtünk a sátorból és a falu egész lakosságától kísérve elindultunk a törzsfő után a sziget délkeleti csücske felé, amelytől egyébként már nem esett messze az a hely, ahol hajónk horgonyzott. Itt várakoznunk kellett körülbelül egy óra hosszat, amíg az előreküldött vademberek oda nem értek az öbölben hagyott kenukkal. Ekkor valamennyien egyazon kenuba szállva elhaladtunk az előbb említett zátony mentén, míg egy másik kissé kijjebb eső homokpadhoz nem értünk, ahol annyi biche de mer-t láttunk, hogy kis különítményünk legöregebb tengerésze sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyen hatalmas tömegben a magasabb szélességi körökön fekvő szigetek e legkeresettebb kereskedelmi cikkét. Csak addig időztünk, amíg meg nem győződtünk róla, hogy szükség esetén akár egy flottára való hajót is könnyűszerrel meg tudnánk rakni biche de mer-rel, aztán visszaeveztünk a szkúnerhez, ahol elbúcsúztunk Tu-vittől, csak elébb még megígértettük vele, hogy huszonnégy órán belül annyi kacsát és gallipago-teknőcöt hoz hajónkra, amennyi csak kenuiba belefér. Egész idő alatt semmi olyat nem tapasztaltunk a bennszülöttek viselkedésében, ami gyanúra adott volna okot, kivéve azt az egyet, hogy a falu felé vivő úton oly fenyegető tervszerűséggel növelték csapatuk létszámát.
Huszadik fejezet
A főnök állta a szavát, és mi hamarosan valósággal dúskáltunk a friss készletekben. A teknőc olyan volt, hogy jobbat nem is kívánhattunk, a kacsahús pedig felülmúlta a legízletesebb hazai vadszárnyasokét is, olyan porhanyós volt és ízes. Miután sikerült megértetni velük kívánságainkat, a bennszülöttek hatalmas mennyiségű vadzellerrel is elláttak, valamint a skorbut ellen hathatós kalánfűvel, és mindezen felül még egy csónakrakomány szárított és friss halat is kaptunk tőlük. A zeller igazi csemegének bizonyult, a kalánfű pedig szinte mérhetetlenül jót tett a legénység azon tagjainak, akiken már mutatkoztak a kór jelei, és hamarosan fel is épültek valamennyien. Alig egy-két napon belül egyetlen beteg sem volt a fedélzeten. Ezenkívül egyéb friss élelemből is sikerült készleteket gyűjtenünk, megemlítek például egy kagyló formájú rákfélét, amelynek íze az osztrigáéra emlékeztetett. Az apró rákok valósággal nyüzsögtek a vízben, de nagy készletet halmoztunk fel az albatrosz és más tengeri madarak sötét héjú tojásaiból is. A fentebb már említett őzlábú malac húsával is bőven megrakodtunk. A többség élvezhetőnek találta, szerintem azonban kissé halízű volt és máskülönben is viszolyogtató. Mindezekért kék üveggyöngy kalárissal, rézfüggőkkel, szöggel, késsel és vörös kelmével fizettünk a bennszülötteknek, akik láthatólag elégedettek voltak a vásárral. Állandó piacteret jelöltünk ki a parton, ahol a hajóágyúk védelme alatt kölcsönös jóhiszeműséggel folyt a cserekereskedelem, ráadásul olyan rendezett formák között, hogy a faluban tanúsított viselkedésükből ítélve, ennyi szervezettséget nem is feltételeztünk ezekről a vademberekről.
Ilyen nyájas volt tehát a viszony napokig; a bennszülötteknek több kisebb-nagyobb csoportja is látogatást tett a szkúner fedélzetén, és a mi embereink is rendszeresen jártak ki a partra, sőt hosszú kirándulásokra indultak a sziget belsejébe, de semminemű zaklatásnak vagy bántalmazásnak nem voltak kitéve. Mikor láttuk, hogy a bennszülöttek barátságossága folytán, akik készséggel segítettek nekünk a begyűjtésben, milyen könnyűszerrel megtölthetjük raktárainkat biche de mer-rel, Guy kapitány tárgyalásokba bocsátkozott Tu-vittel és felajánlotta neki, hogy a biche de mer érlelésére, szárítására alkalmas épületeket emelünk a parton, melyeket, míg a számunkra összeszednek amennyit csak lehetséges, ő és társai használhatnak, miközben mi élve a szép idővel, továbbindulunk dél felé. Tu-vit készségesen elfogadta az ajánlatot. Megkötöttük tehát a mindkét fél számára előnyös megállapodást, amelynek értelmében a szárításra alkalmas terepszakasz elegyengetése, néhány épület összeácsolása és egyéb munkálatok után, melyeknek elvégzéséhez az egész legénységre szükség van, a szkúner, három-négy embert hátrahagyva, akik majd befejezik a munkálatokat és megtanítják a szigetlakókat a biche de mer szakszerű szárítására, kifut az öbölből és folytatja felfedező útját. Abban is megegyeztünk, hogy munkabért aszerint fizetünk majd nekik, hogy távollétünkben milyen szorgalmat tanúsítottak. Rögzítettük, hogy picul-onként – mivel a biche de mer mérésében ez a kínai súlyegység használatos -, azaz körülbelül százharminc fontonként milyen mennyiségű gyöngyöt, kést, vörös kelmét és egyebet kapnak a visszatérésünkkor beszolgáltatott kész, szárított biche de mer-ért.
Mivel úgy gondolom, nem lesz érdektelen olvasóim számára, ha valamelyest részletesebben ismertetem ezt a fontos árucikket, valamint a feldolgozásánál követett eljárást, ideiktatom egy közelmúltbeli déltengeri útról készült beszámoló vonatkozó részletét, amely tömören összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat:
“Ezt az Indiai-óceánban honos puhatestűt a kereskedelemben francia nevén bouche de mer-nek (szó szerint: a tenger ínyencfalatja) ismerik. Ha nem tévedek, a kitűnő Cuvier[153] gasteropeda pulmonifera[154] néven említi művében. A déltengeri szigetek partjainál igen nagy mennyiségben fordul elő, itt is folyik halászása a legnagyobb méretekben, mégpedig elsősorban a kínai piac számára, ahol ára igen magas, szinte egyenlő a sokat dicsért, nevezetes ehető madárfészekével, amelyet egyébként valószínűleg épp ezen puhatestűek váladékával tapasztanak össze bizonyos fecskefajták. Sem kagylópáncéljuk, sem lábuk nincsen, sem pedig bármely egyéb, testük felületéből kiemelkedő szervük, csupán egyszerű táplálékcsatornájuk, s ennek természetesen bevezető és ürítő nyílása; izmos, mozgékony szárnyaik segítségével kúsznak a sekély vizű tengerszakaszok medrében, a hernyó vagy a kukac mozgására emlékeztető araszolással; gyakran megfigyelhető, amint az a bizonyos fecskefajta megtámadja a sekélyben kúszó bouche de mer-t és csőrét puha testébe vágva valami ragadós, gumiszerű anyagot, váladékot csapol belőle, amely megszáradva igen alkalmasan beépíthető tömör falú fészkeikbe mintegy kötőanyagképpen. Innen a gasteropeda pulmonifera név.
Alakja hosszúkás, uborkára emlékeztető, mérete azonban példányonként változik háromtól tizennyolc hüvelykig; magam láttam néhány nem kevesebb, mint két láb hosszúságot elérő példányt is. Keresztmetszetük a körhöz közelítő, de azon az oldalán, amellyel a tengerfenékhez tapad, némileg ellapul; testük átmérője egy és nyolc hüvelyk között váltakozik. Az esztendő bizonyos szakaiban kúsznak csak ki a sekélybe, valószínűleg párzás céljából, mivel gyakran kettesével fordulnak elő. Akkor történik ez, amikor a nap a legnagyobb hévvel süti a tengert és vizét langyossá melegíti; a bouche de mer kiúszik a part közelébe, gyakran olyan sekély vízbe, hogy a dagály visszahúzódása után szárazra is kerül, ekképp kiszolgáltatva magát a nap gyilkos forróságának. Kicsinyeit azonban valószínűleg nem a sekély part menti vizekben hozza a világra, mivel ivadékaival sohasem találkoztunk, és megfigyeléseink szerint a kifejlett példányok is minden esetben a mélyvíz felől érkeztek a parti vizekbe. Legfőbb táplálékuk a korallépítő zoofita[155].
A biche de mer-t általában a három-négy láb mély part közeli vizekben fogják; a kifogott példányok egyik végén késsel hüvelyknyi, vagy az állat nagyságától függően ennél nagyobb metszést ejtenek. Ezen át a biche de mer testének nyomkodásával eltávolítják zsigereit, melyek nem sokban különböznek más apró testű tengeri élőlények zsigereitől. Ezután alaposan kimossák, kiöblítik, majd forró vízben főzik, gondosan ügyelve, hogy se nyers ne maradjon, se túl ne főzzék. Ezután négyórányi időre a föveny homokjába temetik, majd újra leforrázzák, ami után már csak szárítása van hátra – akár tűzön, akár a napon. A napon érlelt biche de mer az értékesebb, ám amennyi idő egy picul napon való szárításához kell, harmincpiculnyi mennyiség tűzi szárításához elegendő. Megfelelőképp érlelve, kiszárítva száraz helyen akár két esztendeig is kockázat nélkül tárolható, bár néhány havonta, körülbelül évente négyszer, ajánlatos ellenőrizni, nem férkőzött-e hozzá nedvesség, mert ez az egész készletet tönkreteheti.
A kínaiak, mint már említettem, kivételes csemegének tekintik a biche de mer-t, mivel úgy tartják, hogy tápláló erejénél fogva igen kedvező hatású, s hogy az élvezetek mértéktelen hajhászásában kizsarolt szervezetet valósággal megújítja. Az első osztályú árunak Kantonban igen magas az ára, piculonként kilencven dollárt is elkérnek érte; a másodosztályú hetvenöt dollár; a harmadosztályú ötven dollár, a negyedosztályú harminc; az ötödosztályú húsz; a hatodosztályú tizenkettő; a hetedosztályú nyolc, a nyolcadosztályú pedig négy dollár; habár Manilában, Szingapúrban és Batáviában, jóllehet csak kisebb tételekért, ennél magasabb árat is el lehet érni.”
Miután ekképp megállapodtunk a szigetlakókkal, azonnal hozzá is láttunk, hogy kihordjuk a partra mindazt, amire az építkezéshez, a terep megtisztításához és elegyengetéséhez szükség volt. Az öböl keleti partja mentén szemeltünk ki telepünk számára egy kiterjedt, sík terepszakaszt, mivel itt kéznél volt mind a víz, mind a faanyag, azonkívül viszonylag közel is esett azokhoz a zátonyokhoz, ahol a biche de mer a legnagyobb tömegben fordul elő. Ezután valamennyien nekigyürkőztünk a munkának és a vademberek óriási álmélkodására mihamar kidöntöttük az építkezéshez szükséges mennyiségű fát, majd a tönkökből a házak vázát is egykettőre összeácsoltuk és két-három nap alatt annyira jutottunk, hogy a hátralevő munkát már nyugodtan rábízhattuk arra a néhány emberre, akiket ott akartunk hagyni a szigeten a munkálatok irányítására. Erre a feladatra John Carsont, Alfred Harrist és bizonyos Petersont jelöltük ki (azt hiszem, valamennyien londoni illetőségűek voltak), akik mindhárman önként jelentkeztek erre a szolgálatra.
A hónap utolsó napjára minden készen állt az indulásra. Megígértük azonban, hogy távozásunk előtt még búcsúlátogatást teszünk a faluban, Tu-vit pedig olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy adott szavunkat meg is tartsuk, hogy úgy gondoltuk, ha visszautasítanánk, ezzel a jó viszonyt tennénk kockára, ami viszont nem volt tanácsos. Nem hiszem, hogy ekkor egy is akadt közöttünk, aki kétségbe vonta volna a vadak teljes jóhiszeműségét. Mind egy szálig olyan becsülettel viselték magukat, olyan készséggel segédkeztek nekünk a munkálatoknál, olyan szívesen hozták elénk termékeiket, nemegyszer ellenszolgáltatás nélkül is, soha semmit el nem csentek, noha szertelen örömmel fogadtak minden ajándékot, amiből nyilvánvaló volt, hogy árucikkeinket igen sokra tartják. Különösen a nők voltak hozzánk lekötelezően kedvesek, mondhatni minden tekintetben, s mindent egybevetve fölöttébb gyanakvó természetűnek kellett volna lennünk, hogy bármi álnok gondolatot is feltételezzünk e népről, mely ekkora szívélyességgel fogadott bennünket. Kisvártatva azonban bebizonyosodott, hogy mind eme színlelt kedvesség mögött éppenséggel az elveszejtésünkre szőtt terv húzódott meg, hogy a szigetlakók, akiket mi oly páratlanul nemes erkölcsű lényeknek képzeltünk, valójában barbár, agyafúrt ravaszságú, vérszomjas szörnyetegek voltak, akikhez fogható fenevadat még nem hordott hátán a föld.
Február elseje volt aznap, amikor búcsúlátogatásra indultunk a faluba. Noha, mint már említettem, a legcsekélyebb gyanú sem élt bennünk, a kellő óvatossági rendszabályokat ezúttal sem mulasztottuk el megtenni. Hat embert hátrahagytunk azzal a paranccsal, hogy távollétünkben a közelébe se engedjenek a hajónak egyetlen vadembert sem, bármi ürüggyel próbálkozna is, maguk pedig egyetlen pillanatra se hagyják el a fedélzetet. A kapaszkodó hálókat felhúztuk, az ágyúkat megtöltöttük kartáccsal, s a lövegtalpakra muskétába való lőszerrel teli dobozokat készítettünk. A Jane Guy, közvetlenül horgonya fölött, mintegy mérföldnyire állt a parttól, és egyetlen irányból sem lehetett megközelíteni anélkül, hogy már messziről ne látszott volna a kenu, amely ráadásul szükségképp ki volt téve ágyúink össztüzének is.
Minthogy hatan maradtak a fedélzeten, a partra szálló csapat összesen harminckét főből állt. Állig felfegyverkeztünk muskétákkal, pisztolyokkal, kardokkal, és mindnyájunknál volt hosszú tengerésztőr, amely sok tekintetben emlékeztetett a Bowie-késre, amely manapság annyira elterjedt hazánk déli és nyugati részeiben. A parton száz, fekete állatbőrbe öltözött harcos várakozott ránk, hogy díszkíséretül szolgáljon csapatunknak a falu felé vivő úton. Némi meglepetéssel fedeztük fel, hogy ezúttal fegyvertelenül jöttek; amikor faggatni kezdtük Tu-vitet erre nézve, ő csak ennyit felelt: – Matti non vi pa pa szi -, azaz, hogy ott, ahol mindenki testvére a másikának, nincsen szükség fegyverre. Ebben mi meg is nyugodtunk és folytattuk az utat.
Átkeltünk azon a kis patakon, amelyről az előzőekben már szóltam, és behatoltunk a szűk szurdokba, amely a falut körülvevő zsírkő hegyek között a völgybe vezetett. Talaja igen sziklás és oly egyenetlen volt, hogy Klok-Klokban tett első látogatásunk alkalmával is csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült átvergődnünk rajta. Teljes hossza mintegy másfél vagy legfeljebb két mérföld lehetett. Valóságos útvesztőként kanyargott a mélyen bevágódott szurdokvölgy (nyilvánvalóan a víz moshatta ki valamely rég letűnt földtörténeti korban), olyannyira, hogy egyre-másra, szinte húszlépésenként mind újabb és újabb éles kanyarulatok követték egymást. A szurdok falának átlagos magassága, függélyesen mérve legalább hetven-nyolcvan láb lehetett, de helyenként oly szédítő magasságba szökött, hogy a napvilág sem igen tudott lehatolni abba a mélységbe, ahol az ösvény haladt. Átlagos szélessége mintegy negyven láb lehetett, de néha annyira összeszűkült, hogy legföljebb öt-hat ember férhetett el egymás mellett. Egyszóval szinte páratlanul alkalmas hely volt rajtaütésre, és ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy ide érve valamennyien erősebben markoltuk fegyvereinket. Utólag visszagondolva égbekiáltó ostobaságunkra, azon képedek el a legjobban, hogy egyáltalán – bármi körülmények között – ennyire vakon kiszolgáltattuk magunkat az ismeretlen vadaknak, hagytuk, hogy körülvegyenek, hogy ők adják mind az elő-, mind pedig az utóvédet. Márpedig mi ebben az alakzatban léptünk be a szurdokba, bízva fegyvereink fölényes erejében, Tu-vit csapatának viszonylagos fegyvertelenségében, tűzfegyvereink hatásában (amit egyelőre még nem fedtünk fel a bennszülöttek előtt), nemkülönben az álnok vadak oly meggyőzően színlelt barátságosságában. Öten-hatan haladtak előttünk, mintegy az utat mutatva, és közben nagy buzgalommal hengergetve félre utunkból a nagyobb köveket. Ezek után következett a mi csapatunk. Szorosan egymás nyomában lépkedtünk és legfőképp arra ügyeltünk, hogy el ne válasszanak bennünket egymástól. Mögöttünk jött a bennszülött harcosok zöme, szokatlanul nagy rendben és fegyelmezettségben.
Dirk Peters, egy Wilson Allen nevű társunk és jómagam a menet jobb szélén haladtunk a fölibénk magasodó sziklafal érdekes rétegződését vizsgálgatva. Egy különös hasadék felkeltette kíváncsiságunkat. Egy yard széles lehetett, s tizennyolc-húsz láb hosszan egyenesen haladt, majd kissé balra tartott. Magassága, amennyire a szurdokvölgyből belesve megállapíthattam, körülbelül hatvan-hetven láb lehetett. Néhány satnya bokor nőtt a hasadék falába kapaszkodva, s mivel ágaikon valami mogyorószerű termést vettem észre, amit szerettem volna közelebbről szemügyre venni, odaszaladtam, aztán öt-hat szemet markomba szedve, már indultam is vissza a többiekhez. Amikor megfordultam, láttam, hogy Peters és Allen is követett. Kértem őket, menjenek vissza, mivel két ember számára már nem volt hely a szűk hasadékban és megígértem nekik, hogy ők is kapnak a mogyoróból, amit a bokorról szedtem. Vissza is fordultak, és Allen már-már ki is lépett a szurdokvölgybe, amikor egyszer csak olyan robajt hallottam, mint azelőtt soha, és az villant át az agyamon, ha ugyan valóban gondoltam valamire, hogy megrendült és darabjaira hullik a földteke, hogy elérkezett a világ vége, a végpusztulás napja.
Huszonegyedik fejezet
Amikor kissé magamhoz tértem, megállapítottam, hogy vaksötétben fekszem laza földréteg alatt, már-már fogytán a levegőm, de még egyre hullanak rám a göröngyök, s félő, hogy mihamar egészen betemetnek. Rémülten és elborzadva e gondolattól, megpróbáltam felkászálódni, ami végül sikerült is. Aztán egy-két pillanatig mozdulatlan álltam és megpróbáltam felfogni, mi is történhetett valójában, és vajon hol lehetek egyáltalában. Ekkor hörgő hangot hallottam a közvetlen közelből, majd Peters elfúló hangját, amint az ég szerelmére könyörögve kér, siessek segítségére. Alig egy-két botorkáló lépést tehettem, amikor megbotlottam barátom fejében, akit, mint hamar kiderítettem, derékig eltemetett a reá zúdult laza földtömeg, amely alól hiába próbált kivergődni. Lázasan nekifogtam, hogy minden erőmet megfeszítve eltakarítsam róla a földet, és végül sikerült is kiszabadítanom.
Amint valamelyest felocsúdtunk a riadalomból és meglepetésből annyira, hogy már képesek voltunk józanul fontolóra venni a helyzetünket, mindketten arra a megállapításra jutottunk, hogy nyilván valamely természeti katasztrófa következtében vagy esetleg tulajdon súlyunk alatt, beomlottak a hasadék falai, s miránk elevenen eltemetve, a biztos halál vár. Sokáig nem is tettünk semmit, csak csüggedten átadtuk magunkat a kétségbeesésnek, melynek feneketlen mélységét nem is sejtheti, aki maga soha nem került hasonló helyzetbe. Megingathatatlanul hiszem, hogy semminő szerencsétlenség, ami embert érhet, nem vált ki ahhoz fogható testi-lelki bénaságot, mint az a helyzet, amibe mi kerültünk: az elevenen való elhantoltatás. Az áldozatot körülvevő fekete sötétség, a mellét abroncsként szorító levegőtlenség, a nyirkos földből áradó fojtogató párák, és a hátborzongtató gondolat, hogy számára immár nincs semmi reménység, hogy osztályrésze immár a holtak sorsa, olyan iszonyatos erővel nyomasztja a lelket, olyan borzadállyal tölti el a szívet, ami elviselhetetlen – és a kívülálló számára bizonyosan elképzelhetetlen.
Végül Peters azt javasolta, kíséreljük meg felmérni helyzetünket, a ránk szakadt baj nagyságát, és tapogassuk ki börtönünk falait; annál is inkább, jegyezte meg, mivel éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy valami útja mégiscsak maradt a menekülésnek. Szinte még egy lépést sem tettem, máris világosság derengett fel, ami afelől nyomban megnyugtatott, hogy levegő híján legalábbis nem fogunk elpusztulni. Ez a fordulat lelket öntött belénk és immár több meggyőződéssel biztattuk egymást, hogy nem szabad feladni a reményt. Szerencsésen átmásztunk egy óriás torlaszon, amely a világosság felé utunkat elzárta, s a továbbiakban már sokkal könnyebben jutottunk előbbre, valamint a mellünkről is elmúlt az a szörnyű, fojtogató szorítás, amelytől eddig szenvedtünk. Kisvártatva már a körvonalak is felderengtek, és megállapítottuk, hogy a hasadék egyenes szakaszának vége felé járunk, nem messze attól a helytől, ahol balfelé fordul. Még egy kis erőfeszítés és a kanyarulatba értünk, ahol elmondhatatlan megkönnyebbülésünkre kettéhasadt előttünk a hegy, meredek sziklafalak nyúltak fel irdatlan magasságba, általában mintegy negyvenöt fokos szögben, néhol azonban jószerével függélyesen. A kürtő szájáig nem láttunk fel; de mindenesetre sok fény ömlött be rajta, és nemigen kétlettük, hogy a tetején (ha ugyan sikerül valami mód felkapaszkodnunk magasába) szabad kijáratot lelünk a napvilágra.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy mi eredetileg hárman tértünk le az ösvényről, amikor a kíváncsiság ide csalt e hasadékba, most azonban Allen, a társunk nem volt sehol. Nyomban úgy döntöttünk, hogy visszatérünk kiindulási pontunkra és megpróbáljuk felkutatni. Hosszú keresgélés után, ami alatt folyvást az a veszély fenyegetett, hogy a még egyre omló sziklafal maga alá temet, Peters egyszer csak felkiáltott: kezébe akadt társunk lába feje; ám a testét annyi föld borítja, hogy aligha tudjuk kiásni alóla. Hamarosan magam is meggyőződtem róla, hogy igazat szólt, valamint arról is, hogy az élet természetesen már rég elszállt a boldogtalanból. Így hát szomorúsággal eltelt szívvel bár, de otthagytuk a tetemet és visszamentünk a kanyarulathoz. Itt a mélyben oly szűk volt a kürtő, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtunk benyomakodni, a falai pedig megmászhatatlannak bizonyultak, úgy hogy néhány kudarcba fulladt kísérlet után újfent erőt vett rajtunk a kétségbeesés. Fentebb már említettem, hogy a hegység, melyen át a szurdokvölgy a faluba vezetett, bizonyos puha, zsírkőre emlékeztető kőzetből állt. Ugyanez a kőzet alkotta a hasadék falát is, és mivel ráadásul még nedves is volt, felülete oly csúszós lett, hogy ott sem igen tudtuk megvetni rajta a lábunkat, ahol viszonylag kevésbé meredeken szakadt alá; azokon a helyeken pedig, ahol lejtése a függőlegeshez közelített, nehézségeink persze megsokszorozódtak; olyannyira, hogy már-már azt hittük, leküzdhetetlenek lesznek. De aztán erőt merítettünk kétségbeesésünkből és azon csekély lépcsőfokokon, melyeket késünkkel vájtunk a kőzetbe, valamint a sziklafalból némelyütt kiálló keményebb palalemezekre lépkedve életünk kockáztatásával végül is sikerült felkapaszkodnunk egy természet alkotta kis kőpárkányra, ahonnan a kürtő száját sűrűn benövő fák és bokrok ágai között már megpillantottuk a kék égbolt egy tenyérnyi darabkáját. A kőpárkányon megpihenve és kissé higgadtabban visszapillantva a kürtő eddig megmászott szakaszára, falát vizsgálgatva megállapíthattuk róla, hogy újonnan keletkezett, azaz hogy az a földrengés vagy földcsuszamlás, amely betemetett bennünket, bármi lett légyen is kiváltó oka, ezen újabb hasadék révén egyúttal a menekvés útját is megnyitotta előttünk. Annyira kimerültünk az erőlködéstől, s olyannyira elhagyott immár minden erőnk, hogy Peters azt javasolta, lövésekkel adjuk társaink tudtára tartózkodási helyünket segítségül híva őket, hiszen pisztolyunk most is ott volt az övünkben, ha a muskéták és a tengerészkardok odalenn maradtak is a hasadék mélyén, eltemetve a leomlott föld alatt. Az események utóbb azt bizonyították, hogy keservesen megbántuk volna, ha akkor valóban elsütjük pisztolyainkat; szerencsére azonban én már akkor éltem a gyanúperrel, hogy talán nem csupán a véletlen áldozatai vagyunk, ezért inkább letettünk arról, hogy tudósítsuk hollétünkről a bennszülötteket.
Mintegy félórai pihenés után tovább kapaszkodtunk fölfelé a meredek sziklafalon; lassan haladtunk s alig jutottunk előbbre, amikor egyszer csak egetverő üvöltözés csapta meg a fülünket. Aztán valahára felértünk a külszínre, hogy úgy mondjam, ugyanis amióta elhagytuk a kis kőpárkányt, utunk egy szédítő magasságban fölibénk hajoló sziklaív alatt vezetett. Óvatos léptekkel, szinte lopva közelítettünk meg egy szűk nyílást, melyen által végre akadálytalanul kilátásunk nyílott a környező tájra – s ahogy körülnéztünk, mindjárt az első pillantásra lelepleződött előttünk a minket is maga alá temető hegyomlás szörnyű titka.
A hely, ahol kibukkantunk, már jószerével a völgyet körülvevő zsírkőhegység legmagasabb csúcsa közelében volt. A szurdok, melyben az ösvény vezetett, mintegy ötvenlábnyira tőlünk, bal kéz felé húzódott. Most azonban körülbelül százlábnyi szakaszon színültig töltötte a hajdani vízmosást mesterségesen leomlasztott falainak milliónyi tonna súlyú törmeléke. A hegyomlás előidézésének módszere igen egyszerű és kézenfekvő volt, valamint nyilvánvaló a mi számunkra is, mivel körös-körül számtalan jele volt még a gyilkos műnek. A szurdok keleti partjának tetején (mi most a nyugati parton voltunk) több helyütt facölöpök álltak ki a talajból. Ezeken a helyeken nem sikerült leomlasztani a sziklafalat, de ott is, ahol valóban leszakadt a kőzet, jól látszott a hasadék peremén a sziklák robbantásához fúrt lyukakhoz hasonló nyomuk, azaz alig yardnyi távolságban egymástól itt is hasonló cölöpöket vertek le egy körülbelül háromszáz láb hosszúságú szakaszon, mintegy tízlábnyira a szurdok eredeti peremétől. A még álló cölöpökhöz indákból font szívós kötelek voltak erősítve. Említettem már, milyen különös rétegződésű volt ez a kőzet, s a hirtelen keletkezett hasadék leírása, melyen felkapaszkodva megmenekültünk az élve eltemettetéstől, talán szintén segít majd, hogy olvasóim fogalmat alkothassanak e rétegződés természetéről. A kőzet rétegei függőleges irányban haladtak, azaz minden természetes megrázkódtatás következtében függőleges hasadékok keletkeztek benne, mégpedig olyan könnyen, hogy viszonylag csekély erővel, mesterségesen is elő lehetett idézni ugyanezt. A kőzetnek eme tulajdonságát kihasználva hajtották végre a bennszülöttek álnok tettüket. Kétségtelenül oly mód, hogy a sűrűn egymás mellé levert cölöpökkel először legfeljebb egy vagy két láb mélységbe lehatoló hasadékot nyitottak a kőzetben, majd a cölöpök végéhez kötözött kötelekbe kapaszkodva voltaképpen óriási emelőkart alkottak, amellyel adott jelre a szurdokvölgy egész partfalát képesek voltak a mélybe zúdítani. Szerencsétlen társaink sorsa immár nem volt kétséges. A szigeten nem volt rajtunk kívül élő fehér ember.
Huszonkettedik fejezet
Helyzetünk, mint ebből kitűnt, most sem volt kevésbé aggasztó, mint amikor még azt hittük, elevenen maga alá temetett a hegy. Nem várhatott ránk más sors, mint vagy a halál, vagy a nyomorúságos tengődés életfogytiglan a vadak rabságában. Egy darabig nyilván elrejtőzhetünk előlük a hegyek között, végső soron akár a hegyomlással keletkezett új hasadékban is, ám ha sikerülne is átvészelnünk a hosszú sarki tél hidegét és éhínségét, előbb-utóbb bizonyosan felfedeznek, ha máskor nem, hát akkor, amikor a szükségtől hajtva megpróbálunk élelemhez jutni.
Az egész környék valósággal hemzsegett a vademberektől, olyan csapatokat is láttunk, amelyek nyilvánvalóan a délre eső szomszédos szigetekről jöttek át tutajon, hogy segédkezzenek a szigetlakóknak a Jane Guy elfoglalásában és kifosztásában. A hajó egyébként még ott horgonyzott az öbölben, nyugodtan, gyanútlanul, és a hátrahagyott tengerészeknek szemlátomást sejtelmük sem volt róla, micsoda veszedelem leselkedik rájuk. Ó, mennyire szerettük volna e percben, ha ott lehetünk velük, hogy együtt meneküljünk, vagy ha nem, hát együtt vesszünk velük a hajó védelmében! Nem leltük azonban semmi módját, mint figyelmeztethetnénk őket anélkül, hogy egyúttal ne idéznénk magunkra a biztos pusztulást. Egy pisztolylövés talán elegendő intelem lenne, megsejthetnék belőle, hogy valami nem várt esemény történt; azt azonban aligha hozhatnánk tudomásukra e dörrenéssel, hogy egyetlen reménységük a megmenekülésre, ha azon nyomban vitorlát bontanak; hogy immár semmiféle becsület nem kívánhatja tőlük, hogy maradjanak, mert társaik már nincsenek az élők sorában. A lövés hallatán sem várhatják felkészültebben az ellenséget, mely már támadásra készülődött, mint annak előtte. Semmi jó tehát, ám annál több veszedelem származhatott volna abból, ha leadjuk a lövést s ezért érett megfontolás után letettünk róla.
Ezután arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk elérni a hajót; hogy lerohanunk a partra, elfoglaljuk valamelyikét az ott kikötött négy kenunak, és átvágjuk magunkat a hajóhoz. Hamarosan beláttuk azonban, hogy e kétségbeesett tervnek sincsen sok esélye a sikerre. A sziget, mint már említettem, valósággal hemzsegett a bennszülöttektől, csak épp elrejtőztek a bozótban, a dombok hajlataiban, nehogy a szkúnerről észrevegyék őket. A mi környékünket, elzárva azt az egyetlen ösvényt, amelyen a kenuk közelében érhettük volna el a partot, maga Tu-vit tartotta megszállva fekete irhás harcosaival, nyilván csak erősítésre várakozva, hogy aztán nyomban támadásra induljanak a Jane Guy ellen. A kenukat szintén őrizték, igaz fegyvertelen emberek, de nem kételkedtünk benne, hogy szükség esetére az ő kezük ügyében is ott a bunkó. Nem volt hát mit tennünk, mint meghúzva magunkat e rejtekhelyen, kényszerűen tétlen szemlélőként végignézni a kezdődő leszámolást.
Körülbelül félóra múlva mintegy hatvan-hetven tutaj, dereglye és kivetővel ellátott csónak kerülte meg az öböl déli bejáratát – valamennyi szinte merülésig tele bennszülöttekkel. Úgy láttuk, rövid nyelű bunkókon és a csónakok fenekén felhalmozott hajítóköveken kívül más egyébbel nincsenek felfegyverkezve. Kisvártatva az ellenkező irányból is feltűnt egy flotta, az előzőnél is nagyobb, és hasonlóképpen felfegyverzett. A parton álló négy kenu is egyhamar megtelt a part menti bozótból előbukkanó vadakkal, akik rögtön vízre is szálltak és gyors evezéssel iparkodtak csatlakozni a többiekhez. Ekképpen szinte hamarább, mint amennyi idő alatt elmondhattam, a Jane Guy egyszer csak azon vette magát észre, hogy mintegy varázsütésre hatalmas kalózhadak veszik körül azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a hatalmukba kerítsék bármi áron.
Nem lehetett kétséges egyetlen pillanatig sem, hogy tervük sikerülni fog. A hat ember, kit a hajón hagytunk, bármennyire elszántan védekezzék is, nem volt elegendő az ágyúk kezeléséhez, ekkora túlerővel szemben nem tarthattak ki sokáig. Nem is igen hittem, hogy bármi ellenállásra is képesek lesznek, ebben azonban tévedtem; nyomban nekiugrottak a kikötőköteleknek, és a hajó jobb oldalát teljes szélességében a kenuk felé fordították, melyek ekkor már a kézifegyverek lőtávolán belül jártak, míg a tutajok kissé lemaradva, még mintegy negyed mérföldnyire voltak, szélirányban. Valamely ismeretlen okból, de alighanem izgatottságuk miatt, hogy az egyik pillanatról a másikra egyszeriben ilyen reménytelen helyzetben találták magukat, sortüzük rövidre sikerült. Egyetlen kenut sem találtak el, egyetlen bennszülött sem sebesült meg; a kartácsok előttük csapódtak a vízbe, majd felpattanva, elszálltak a fejük felett. A sortűz egyetlen hatása az elképedés volt, amit a váratlan dörej és a füst váltott ki a vadakból. De ettől is olyan pánik tört ki, hogy néhány percig azt hittem, letesznek tervükről és visszatérnek a partra; aminthogy bizonyára ezt is tették volna, ha az ágyúk sortüzét a kézifegyverek tüze is követi. Mivel azonban a kenuk már szinte karnyújtásnyira megközelítették a hajót, szükségképp leterített volna néhányat utasaik közül, ha sokat nem is, de annyit mindenképpen, hogy visszarettentse őket addig, ameddig embereinknek sikerül megfordítaniuk a hajót és a bal oldali ágyúkból is végigsöpretni a tutajokat kartáccsal. A hajón maradt legénység azonban ehelyett hagyta, hogy a bennszülöttek magukhoz térjenek a riadalomból, ráeszmélhessenek, hogy egyiküknek sem esett baja; nem a muskétákhoz kaptak ugyanis, hanem átrohantak a bal oldali ágyúkhoz, hogy felkészüljenek a tutajok fogadására.
A bal oldali ágyúk sortüze iszonyú pusztítást vitt végbe. Hét vagy nyolc tutaj nyomban elsüllyedt, harminc-negyven szigetlakó azonnal meghalt, és legalább száz a vízbe zuhant, ezeknek is legtöbbje szörnyű sebektől borítottan. A többieket olyan eszelős félelem ragadta hatalmába, hogy hanyatt-homlok menekültek még megcsonkított társaikat is visszahagyva, akik a vízben vergődve rimánkodtak segítségért. Ez a siker azonban már nem menthette meg elszántan küzdő társaink életét. A kenuk legénysége, legalább százötven fő, a horgonyláncokon s a kapaszkodóhálókon felkúszva, már akkor fönn volt a fedélzeten, amikor ők lenn, az ágyúfedélzeten a lőporos perselyhez tartották a lángoló szövétneket. Vadállati dühüknek immár semmi sem vethetett gátat. Embereinket lerohanták, leteperték, a földre tiporták, egyetlen szempillantás alatt valósággal darabokra szaggatták.
Ezt látván, a tutajokon életben maradt bennszülöttek is erőt vettek rémületükön és csapatostul tértek vissza, nehogy kimaradjanak a fosztogatásból. A Jane Guyfedélzete öt percen belül fékevesztett tolongás, őrült tülekedés színhelyévé változott. Felszaggatták a fedélzet gerendáit; a kötélzetnek, a vitorlázatnak, s mindennek, ami mozdítható volt, mintegy gonosz varázslatra egyetlen szempillantás alatt nyoma veszett; mialatt tatjánál tolva, oldalába belekapaszkodva, a vízben ezrével nyüzsgő bennszülöttek és a kenukban evező társaik a partra vontatták a szánalmas roncsot (a horgonylánc elszakadt) és átadták Tu-vit kénye-kedvére, aki az ütközet alatt valóságos hadvezérként, biztonságos megfigyelőhelyéről a hegyekből követte az eseményeket, most azonban a kivívott győzelem után aláereszkedett fekete irhába öltözött harcosaival, hogy kivegye részét a zsákmányolásból.
Tu-vit eltávoztával végre elhagyhattuk búvóhelyünket és felderítő útra indulhattunk a hasadék környékén. Mintegy ötvenyardnyira forrásra bukkantunk, melynek vizével végre elolthattuk égető szomjunkat. A forrás közelében mogyoróbokrok nőttek, ugyanaz a fajta, amit fentebb már említettem. Megkóstoltuk a termését és ehetőnek találtuk; íze nagyon emlékeztetett az otthoni mogyoróéra. Nyomban tele is szedtük vele sapkánkat, elrejtettük a kürtőben és visszatértünk, hogy leszüreteljük a bokrokat. Szorgalmasan szedtük a mogyorót, amikor rémületünkre megrezzentek a lombok, és már épp vissza akartunk lopózni rejtekhelyünkre, amikor lassan, nehézkesen egy nagy fekete madár, valami gémfajta szállt fel a bozótból. Én annyira meghökkentem, hogy csak néztem dermedten, Peterst azonban nem hagyta el a lélekjelenléte, odarohant és nyakon ragadta a madarat, mielőtt a magasba emelkedhetett volna. Szörnyű rikácsolást csapott, vadul verdesett szárnyaival, és már épp el akartuk engedni, mert attól féltünk, hogy fellármázza a vadakat, akik közül néhány talán még ott lapult a sűrűben, de aztán a Bowie-kés döfése végül elhallgattatta. Tetemét szintén a kürtőbe rejtettük és elégedetten állapítottuk meg, hogy legalább egyheti élelmiszerkészletre sikerült szert tennünk.
Folytattuk a környék felderítését és ezúttal viszonylag messzire elmerészkedve, leereszkedtünk a hegy déli lejtőjén. Nem találtunk azonban semmi olyasmit, ami élelemül szolgálhatott volna, ezért csak nagy köteg rőzsét gyűjtöttünk. Visszafelé két nagy bennszülött csapatot láttunk hazafelé tartani a falujukba, megrakodva a hajóról szerzett zsákmánnyal. Óvatosan mozogtunk, nehogy a hegy lábához érve felfedezzenek bennünket.
Ezután rejtekhelyünk álcázása következett; gallyakkal födtük el a nyílást, amelyen át a hasadék oldalán kiemelkedő sziklapadról felpillantva az eget megláttuk. Csak akkora rést hagytunk, amelyen át jól szemmel tarthattuk az öblöt, anélkül, hogy mi magunk ki volnánk téve a felfedeztetés veszélyének. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a körülményekhez képest sikerült biztonságos rejtekhelyet készítenünk; ha nem bújunk elő és nem merészkedünk ki a domboldalra, semmitől sem kell tartanunk. Kerestük, de nem találtuk semmi nyomát, hogy a bennszülöttek valaha is megfordultak volna ebben az üregben; mikor azonban azt latolgattuk, hogy a kürtő, amelyen által mi magunk felkapaszkodtunk, valószínűleg csak az imént keletkezett a sziklafal leomlása következtében, és más mód aligha is lehet felfedezni búvóhelyünket, kissé megcsappant afeletti örömünk, hogy bizonyosan nem leszünk kitéve a véletlen leleplezésnek, hiszen emennél nem kevésbé félelmetes gondolat volt az is, hogy búvóhelyünk csapdának bizonyulhat, melyből nincs menekvés a számunkra. El is határoztuk, hogy amint alkalom adódik, alaposan felderítjük a hegytetőt. Addig is figyelemmel kísértük a bennszülöttek tevékenységét.
A kifosztott hajó már magatehetetlen roncsként hevert a parton, s a vadak épp a felgyújtására készülődtek. Kisvártatva hatalmas füstfelhők gomolyogtak elő a kabinlejárón, nem sokkal utóbb pedig jókora lángnyelv csapott ki az előfelépítményből. A kötélzet, az árbocok és a vitorlázat maradványai nyomban tüzet fogtak, s a tűz gyorsan tovaterjedt a fedélzeten. Még ekkor is számos vadember foglalatoskodott a hajón, hatalmas kövekkel, baltákkal és ágyúgolyókkal ütögették a szegecseket s az egyéb réz és vas alkatrészeket. A parton, a kenukban és a tutajokon is sokan voltak, úgyhogy összesen legalább tízezer bennszülött tartózkodott a szkúner közvetlen közelében, azokon kívül is, akik zsákmánnyal megrakodva csapatostul indultak a szárazföld belsejébe vagy a szomszédos szigetek felé. Tudtuk, hogy a tűz katasztrófára fog vezetni és nem is kellett csalódnunk. Először csak megrázkódott a lég (mi a távolban is úgy éreztük, mintha áramütés ért volna), de látható jele még nem volt a robbanásnak. A vadak láthatólag meghökkentek, félbehagyták foglalatosságukat, és lármájuk is elcsendesedett. Már épp folytatták volna, amikor egyszer csak fekete füst lövellt ki a fedélzet nyílásain, s hatalmas, fenyegető viharfelhővé dagadt – aztán lángoszlop csapott fel mintegy a hajó gyomrából, legalább negyed mérföldnyi magasságba – végül körben robbantak ki a lángnyelvek -, és a lég egyszerre megtelt fadarabok, fémszilánkok és emberi végtagok vad kavargásával – majd legvégül a robbanás teljes dühe is kiszakadt a roncsból, s ereje minket is a földre teremtett, robaját pedig még sokáig visszhangozták a hegyek; még körülöttünk is sűrű eső hullott szemernyi darabokra vetett hajónk maradványaiból.
A bennszülöttek között kitört őrjöngő pánik minden várakozásunkat felülmúlta; most valóban kiélvezhették álnokságuk megérdemelt gyümölcsét. Mintegy ezrüket nyomban megölte a robbanás, de legalább ugyanennyit ért halálos sérülés. Az öböl vize a szó szoros értelmében habzott a kétségbeesetten kalimpáló sebesültek és fuldoklók vergődésétől, a parton pedig még ennél is szörnyűbb volt a helyzet. A rájuk szakadt romlás váratlan és tökéletes volta szinte eszüket vette a nyomorultaknak, és meg sem kíséreltek segíteni egymáson. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy merőben megváltozik magatartásuk. Hirtelen felocsúdtak a dermedt bénaságból, egyszerre heves izgalom fogta el valamennyiüket, arcukról iszonyat, düh és mohó kíváncsiság volt leolvasható, és torkuk szakadtából azt üvöltözték: Tekeli-li! Tekeli-li!
Mindjárt nagy csapat indult a hegyekbe, ahonnan kisvártatva ágakkal, botokkal felfegyverkezve tértek vissza. Oda igyekeztek velük, ahol a legsűrűbb volt a tömeg, amely most szétvált, és mi megláttuk, mi váltotta ki belőlük e páratlan izgatottságot. A kör közepén valami hevert a földön, de először nem tudtuk kivenni, mi lehet az. Végül azonban megállapítottuk, hogy nem más, mint annak a különös, vörös fogú, vörös karmú állatnak a teteme, amit január tizennyolcadikán fogtunk ki a vízből. Guy kapitány tartósíttatta, hogy majd kitömesse és magával vigye Angliába. Emlékszem, épp mielőtt a szigetre indultunk volna, lehozatta a kabinjába és elzárta valamelyik szekrényébe. Nyilván a robbanás vetette ki a partra; azt azonban fel nem foghattuk, miért dúlta fel látványa ennyire a szigetlakókat. Valamennyien odasereglettek, de megközelíteni mintha egyiküknek sem akarózott volna. Végül a botokkal felfegyverkezett férfiak ösztökélésére gyűrűt alkottak körülötte, majd felbomlott a rend, és a hatalmas gyülevész horda Tekeli-li! Tekeli-li!-t üvöltözve elrohant a sziget belsejébe.
Bart István ford.
http://mek.niif.hu/03500/03575/html/02.htm
