Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek.

A gondokat Önök is láthatják, ha a városban sétálnak, vagy a vidéket járják. Szomorúan szembesülnek vele, hogy a főutcán, forgalmasabb utakon, aluljárókban, kapualjakban, állomásokon, koldusasszonyok tolonganak, nyomukban három-négy, olykor hat gyerek, csupa rongy mindahány, s nincsen járókelő, akit alamizsnáért ne zaklatnának naponta háromszor. Ezek az anyák nem képesek dolgozni az emberhez méltó megélhetésért, kénytelenek álló nap kószálni, s kéregetni maguknak a gyámoltalan porontyaik miatt. A gyermekek pedig felnövekedvén munka hiányában ugyanúgy tolvajokká lesznek, mint az apjuk volt egykoron.
Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy ez a tömérdek balsorsú gyermek az anyai, sokszor az apai ölekben, hátakon, sarkakban az ország jelenlegi siralmas gazdasági viszonyai között igen nagy csapás. Ha tehát valaki hatékony módszert találna arra nézve, hogyan lehetne a szerencsétlen sorssal megvert gyerekekből derék, hasznos állampolgárokat faragni, annyira lekötelezné a közösséget, hogy mint nemzeti hősnek, főtéri bronzszobor lenne a jutalma.
Távol álljon tőlem, hogy egyedül a hivatásos koldusok gyermekein segítsek. Tervem sokkal nagyobb szabású, s fölölel meghatározott életkorban minden gyereket, akinek szülei valójában éppoly kevéssé tudnak gondoskodni róluk, mint azokról kolduscsemetékről, akik az utcán esedeznek könyörületért.
Kétségtelen, hogy a ma született csecsemő egy évig elélne anyatejen, más táplálékra nincs is szüksége, de mégis fél évnél tovább szinte senki sem szoptat. Ami mégis szükséges az első esztendőben: táplálék, ruha – az így sem tesz ki nagyobb összeget, mint két hónapnyi minimálbér. Ennyit az anya meg tud szerezni, ha másképpen nem, csiga-, üveg-, vagy vasgyűjtésből, törvényes foglalkozása révén, egyházak, alapítványok segélyeiből és koldulásból természetesen. Mármost éppen egyéves korban kívánok én a gyerekekről gondoskodni, ha sajátom nincsen, legalább máséról, mégpedig oly nagyszerű módon – kalkulálva az örömmel, hogy sem szüleik, sem pedig a társadalom gondjait nem szaporítják többé, s nem lesz szükségük sem élelemre, sem ruházatra soha életükben, sőt éppen ellenkezőleg, ők maguk járulnak hozzá sok ezrek munkalehetőségéhez, élelmezéséhez s részben ruházkodásához is.
Tervezetem egy másik, óriási előnnyel is kecsegtet. Elejét veszi a terhesség-megszakításoknak, és a csecsemőgyilkosságnak. Az édesanyák ama szörnyű szokásának, hogy a nem kívánt gyermeket vízbe fojtják, mint faluhelyen egy alom kölyökkutyát, vagy sorsára hagyják a csecsemőt újságpapírba csomagolva az útszélen. Nagyon elharapózott nálunk ez a gyakorlat! Kukázó koldusok találnak éjjel szatyrokban kihűlt csecsemőket… Úgy vélem a nők inkább a költségektől, semmint a szégyentől félnek, amikor ezeket a szegény ártatlan apróságokat ilyen módon veszejtik el. Van humánusabb megoldás!
Országunk lélekszámát rendszerint másfélmillióra teszik. Becslésem szerint mintegy 200 000 olyan házaspár lehet, ahol az asszony tenyészképes. Ebből levonok 30 000 házaspárt, mint akik el tudják tartani a gyermekeiket – bár az a gyanúm, hogy az ország jelenlegi helyzetében közel sincsen ennyi. Ha mégis elfogadjuk marad 170 000 anya. További 50 000 anyát levonok azokra az esetekre, ha a kismama elvetél, a gyereket baleset éri, vagy egy éves kora előtt betegség folytán hal meg. Marad tehát 120 000 nincstelen szülőktől származó gyermek. A kérdés most már az, hogy ennyi ártatlan lelket hogyan lehet fölnevelni és mindennel ellátni, ami egy európai polgár nevelődéséhez szükséges? Országunk jelenlegi állapotában az eddig alkalmazott módszerekkel ezt teljességgel lehetetlen megoldani. Nem alkalmazhatjuk őket sem a kézmű-, sem az építőiparban, sőt híres mezőgazdaságunk sem virágzik. Földjeinken virágba szökkent a dudva. Lopásból hatéves korukig a gyerekek nem nagyon tudnak megélni, legfeljebb a tanulékonyabbja.
Kereskedőinktől azt hallom, hogy a tizenkét éven aluli fiú vagy leánygyermek eladhatatlan árucikk, s ha elérte ezt a kort, akkor sem kapni értük többet a piacon három fontnál többet. Az ilyen üzletből sem a szülőknek, sem az országnak nincsen semmi haszna, hiszen a gyermek tápláléka, ruházata többszöröse a koldulásból általában befolyó összegnek.
Most pedig kérem Önöket, hallgassák meg szerény javaslatomat, remélve, hogy még a leghalványabb kósza ellenérv sem vetődhet Önökben föl.
Egy igen jól értesült amerikai ismerősöm, akivel Londonban akadtam össze, biztosított afelől, hogy a zsenge, egészséges jól ápolt, egyéves gyermek éppoly élvezetes, ízletes, tápláló és hasznos étel, mint bármely más húsféle, akár pörköltnek, akár nyárson, vagy sütőben sütve, ha pikánsan fűszerezzük grillezve is kitűnő, de egyszerű főtt húsnak is alkalmas.
Tisztelettel javaslom tehát, tétessék nyilvános megfontolás tárgyává, hogy az imént kiszámított 120 000 gyermekből 20 000 szolgáljon továbbtenyésztésre, s ennek csupán egynegyede legyen hímnemű. Ez a mennyiség is jóval több, mint amennyi a lábasjószágoknál szokásos, gondolok arra ahány juh, fekete marha, vagy sertés apaállatot ilyen esetben meghagyunk, esetleg gondoljunk baromfiudvarainkban föllelhető kakasaink számára. Indokom: ezek a gyerekek oly ritkán származnak szent házasság kötelékéből, amelynek intézményét istentől és az ő szent egyházától elrugaszkodott földieink nem valami nagyon tisztelik. A fennmaradó százezret egyéves korában föl lehet ajánlani, megvételre az ország előkelő és / vagy gazdag polgárainak. Az anyának azonban szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.
Számításaim szerint egy újszülött gyermek átlagosan 3 – 3,5 kg-ot nyom, s egy éve alatt 10-12 kg-ra gyarapodhat.
Elismerem: az étel meglehetősen drága, de épp ezért hasznosnak fog bizonyulni a nagy földbirtokosok szempontjából, akik a legtöbbjük szüleit fölzabálták már, ennélfogva ők tarthatnak legtöbb igényt az ivadékaikra.
A gyermekhús egész évben kapható lesz, de leginkább április közepén, gondolom mindenképpen húsvétkor lesz a legnagyobb keletje. Ugyanis, egy igen komoly író, egy kiváló francia orvos azt mondotta nekem, hogy a római katolikus országokban kilenc hónappal a nagyböjt után sokallta több gyerek jön a világra, mint bármely más időszakban, mivel a halétel nagyban elősegíti a nemzési hajlamot.. Ezért tehát a mindenkori böjthöz egy évet számítva a piacok zsúfoltabbak lesznek, mint rendesen, hiszen országunkban legalább háromszor annyi katolikus gyermek van, mint más hitű. Ezzel a módszerrel – minő öröm – apadni fog katolikusaink száma.
Egy koldusgyerek szoptatási költségeit – koldusnak számítom a zselléreket és földmunkásokat s a bérlők jó négyötödét- évente 2 shillingre teszem, a rongyainak ára is beleszámítva. Úgy hiszem, nincs olyan nemes, aki egy jól megtermett kövér poronty teteméért 10 shillinget szívesen meg ne adna, mert az, amint már említettem négy tál kitűnő minőségű, és tápláló ételt szolgáltat, hacsak egyetlenegy meghitt barátja és legszűkebb körű családja ül az asztalhoz.. Az anya 8 shillingnyi tiszta nyereségre tesz szert, s dolgozhat is, amíg új magzatot nem hoz világra.
A takarékosabbak – s be kell vallanom, a mai idők takarékosságra szorítanak bennünket – a takarékosabbak lenyúzhatják a tetemet. A megfelelően cserzett bőrből csodálatosan puha női kesztyűket és finom uraknak való kényelmes nyári cipőket lehet készíteni.
Ami városunkat illeti, a legalkalmasabb helyeken vágóhidak állíthatók fel, biztosak lehetünk, hogy mészárosokban nem lesz hiány. Bár szerény meglátásom szerint élve vásároljunk gyermeket, azon melegében szúrjuk le őket, a kés alól tegyük a nyársra, ahogy a malacot szokás. Így átlátva a folyamatot, a lélek zsenge gyümölcsét hordozzuk majd magunkban egy csöppnyi borzongás által.
Egy fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, ki ez országon imádattal csügg s kinek erényét igen-igen nagyra becsülöm, nemrégiben, amikor e tárgyról beszélgettünk, szíves volt tervemen egyet s mást javítgatni. Azt mondotta, hogy országunkban szinte úgy kipusztult a vadállomány, hogy a hiányt jól lehetne pótolni ifjú leányokkal s legénykékkel, akik még nem múltak el tizenkét évesek, de már a tizet betöltötték. A szerencsétlen sorsú ifjúság óriási tömege munka- és alkalmazáshiány következtében éhhalál előtt áll, ezeket bízvást eladhatnák e célra saját szüleik, ha még élnek, ha nem, a legközelebbi rokonaik. De kedves barátom, meg kell vallanom, nem osztom a nézeteidet! Mert ami a hím példányokat illeti, húsuk rendszerint kemény, szálkás, sovány; akárcsak diákjainké az iskolai tornagyakorlatoktól, e fiúcskák íze élvezhetetlen. Hízlalásuk sem volna jövedelmezőnek mondható. Ami a nőstény állományt illeti, merem állítani, hogy e terv megvalósítása csak veszteséget jelentene a közjó szempontjából, mert hiszen kevés idő múltán szülőanyák lesznek maguk is. Egyes túlon-túl érzékeny ember, néhány aggályoskodó javasolt eljárásomnak, bár igazságtalanul, majd útjába fog állni, azt a kifogást vetve fel, hogy az a kegyetlenséggel határosnak, ami megvallom a legerősebb érv minden terv ellenében, bármily jóindulat sugallotta is azt.
Kérem, nyugodjanak meg, ne legyenek hevesek. Az elmélet a gyakorlatból ered. Kérem, az ötlet nem tőlem származik. Van egy kis sziget, ahol húsz éve járt először fehér ember. Ott az a szokás, hogy az ifjú kivégzettek tetemét a hóhér azon frissiben a bitó alatt, – mint ínyenceknek való nyalánkságot – kiméri a törzs előkelőségeinek. A beszámoló szerint egy jó húsban lévő tizenöt éves leány testét – vágták le négy-öt kilós szeletekben a keresztről, pálmalevélbe csomagolták és adták el igazgyöngyökért.
Én nem tagadom, nálunk sem ártana, hogy ha ugyanezt megtennék némely jó húsban lévő, kívánatos fehércseléddel, aki nem munkával keresik kenyerüket, soha gyalog nem járnak, külföldi ruhákban.
Némely csüggeteg személyek rendkívüli módon kétségbe vannak esve az elaggott, beteg és nyomorék szegény emberek magas száma miatt. Hányan kérleltek, hogy találjak ki már valamit, hogyan lehetne az országot e keserves tehertől egyszerre megszabadítani! De én Hölgyeim és Uraim nem erőltetem meg magam hiába, hisz mindenki tudja, hogy ezek a haszontalan férgek a hidegtől, éhségtől, kosztól, férgektől, betegségektől naponta halnak meg és rothadnak el a kívánatos gyorsasággal. Ami a fiatalokat illeti, munkához ilyen körülmények között nem jutnak, táplálék híján satnyulnak, sorvadnak olyannyira, hogyha véletlenül mégis álláshoz jutnak, bármilyen közönséges is a munka, annyi erejük sincsen, hogy egy fejszecsapásra képesek lennének..
Hosszú kitérőm után visszakanyarodok a megjelölt tárgyhoz. Szerény javaslatom sokirányú előnyei most megnyilvánulnak Önöknek végre.
Először: nagyban csökkenne országunkban a pápisták száma, akik évenként úgy elözönlenek bennünket, mint mezőt nyáron a sáskahad. Ők az ország legszaporább rétege, s egyben a legveszedelmesebb ellenségeink is. Azért ragaszkodnak ehhez az országhoz, mert abban reménykednek, hogy magukhoz kaparintják az uralmat, ha a protestánsok elhagyják az országot.
Másodszor: a szegényebb embereknek is lesz valami értékes tulajdonuk, a gyerek, amit törvényes úton el lehet zálogosítani. Minden egyebüket már lefoglalták és elárverezték, a pénz meg ismeretlen fogalom számukra.
Harmadszor: amíg a 100.000 kétéves és annál idősebb gyermek eltartására legalább 10 shilling nevelési költséget kell számítani fejenként, addig az én módszeremmel a nemzeti vagyon évi 50 000 font sterlinggel növelhető, sőt azaz előnye is meg van, hogy országunk valamennyi gazdag és kifinomult ízléssel rendelkező állampolgárának asztalára új fogás kerül. No meg aztán a pénz is az országban marad, mivelhogy a portéka hazai termék és gyártmány.
Negyedszer, a gyermekekkel megáldott házaspárok megszabadulnak attól a gondtól, hogy miként neveljék fel első életévüket betöltött csemetéiket, nem is szólva az évi, 8 egész shillingnyi tiszta nyereségről, mely gyermekeik eladásából rájuk háramlik.
Ötödször: ez az étel fellendíti csapszékeink forgalmát. A szakács az igényes újdonságok, szokatlan ízek után érdeklődő vendégek számára élvezetet nyújt, az eledelt a legjobb konyha-receptek szerint készítve el.
Hatodszor: nagymértékben ösztönözné a házasságot, amelyet az összes felvilágosult nemzetek különféle támogatásokkal, esetleg törvényekkel és büntetőintézkedésekkel védnek – erőltetnek. Megnövekedne az anyák gondoskodó hajlandósága, gyöngédsége gyermekeikkel szemben, ha tudnák, hogy gyerekeik életük végeztéig el vannak látva mindazzal, amit társadalmunk ád nekik, és sorsuk édes szülőik hasznára és anyagi gyarapodására szolgál. A férjes asszonyok között nemes vetélkedés indulna meg: ki tudja egy év alatt a legkövérebb gyermeket előállítani? Másrészt a férfiak rajongva szeretnék, simogatva becéznék feleségüket a terhesség ideje alatt, úgy ahogyan a kancát szeretik, ha csikóval vemhes, a tehenet, ha borjadzás előtt áll, a kocát, ha malackái lesznek. Nem ütnék, rúgnák őket soha többé, ahogy az ma gyakorta megesik, mert nem lenne kívánatos, hogy a drága teher pocsékba menjen.
Előnyt jelentene a gyermekhús-termelés marhahús exportunk szempontjából is. A gyermekhús pótolná a ma alaposan megcsappant disznóállományból adódó külpiaci veszteségeinket. Fokozhatnánk világhírű sertésszalonna kivitelünket, mert a változatosságot nyújtó gyerekhús elvenné kedvünket a disznók mértéktelen habzsolásától. Mennyivel pompásabban mutatna egy jól fejlett, kövér, frissen sütött egyéves gyermek egy polgármesteri díszebéd terített asztalán, semmint a malacpecsenye… de nem részletezem: célom pontosan a rövidség.
Tegyük fel, hogy ebben a vidéki városban 1.000 család állandó vevője lesz a csecsemőhúsnak, arról nem is szólok, hogy e finom húsnak ünnepi alkalmakkor, kiváltképp lakodalmakon, keresztelőkön nagy keletje lesz: akkor egy hasonló nagyságú város évenként 20.000 tetemet bizonyosan elfogyaszt.
Egyszerűen nem tudok olyan kifogást kitalálni, amely javaslatommal épkézláb módon szembeállítható, hacsak valaki nem folyamodik ahhoz a silány érvhez, hogy a lakosság száma rohamosan apadni fog. Elismerem. De épp ennek elérése volt a célom, amikor javaslatommal a nyilvánosság elé kiállni merészeltem. Kérem Önöket, vegyék tekintetbe, hogy orvosságomat csakis szülőhazámnak szántam, más országnak, – fenyegesse bármennyire túlnépesedés – nem! Nem és nem! Nem létezik, nem létezhet más ország a földön e kívül, ahol én ezt javasolni képes lennék. Ezért senki ne beszéljen nekem alternatívákról. Hogy vessünk ki magasabb adót a külföldön dolgozókra, vagy hogy csak saját iparunk termékeit vásároljuk, védjük piacunkat. Hogy vessük el az importált árut. Hogy gyógyuljunk ki a gőg és tékozlás, a hiúság és tétlenség vétkeiből. Hogy kezdjünk végre bölcs és takarékos életet. Hogy tartsuk be a mértékletesség alapvető szabályait. Hogy tanuljuk meg tisztelni egymás határait. Tiszteljük a másságot. Vagy egyszerűen tanuljuk meg szeretni hazánkat, tanuljunk hazaszeretetet a lappoktól? Hagyjuk az ellenségeskedéseket, ne pártoskodjunk. Ne cselekedjünk úgy, mint a zsidók, akik abban a pillanatban öldösték le egymást, amikor városukba betört az ellen. Legyünk jóval óvatosabbak: sem magunkat, sem lelkiismeretünket, sem hazánkat ne adjuk el semmiért. Hit, testvériség, felebaráti szeretet. Egyenlőség. Tanuljunk tiszteletet egymás iránt. Tanuljunk becsületet…
Ismétlem, senki ne beszéljen nekem ezekről az alternatívákról, és semmiféle ezekhez hasonló irracionalitásról sem, amíg a leghaloványabb reménye nem gyullad fel annak, hogy egy ember, csak egyetlen egy akad, aki őszintén, tiszta szívéből megpróbálja valóra váltani őket. Én leszek az első, aki tiszta szívvel a nyomába lép, s követem őt mindhalálig.
Ami viszont engem illet, miután beláttam, hogy a hiú ábrándokkal éveket vesztegettem el, és teljesen veszni látszott a remény, igen, ekkor találtam rá erre a javaslatra, amely nemcsak hogy új, de szilárd és reális alapot nyújt. Nem kerül semmibe, csak kevesek fáradságba, és csak tőlünk függ, és csak minket fenyeget egyedül. Hiszen az árucikket nem szándékozunk exportálni, mivel az emberi hús olyan állagú, hogy a fagyasztás után élvezhetetlen, de még sóban sem konzerválható sokáig, csupán formalinban. Meg tudnék nevezni olyan nemzetet, amely só nélkül is szívesen falná fel egész nemzetünk. De hagyjuk ezt!
Én nem ragaszkodom annyira a saját véleményemhez, hogy a nálam bölcsebb emberek javaslatait ne lennék képes elfogadni, amelyekkel az egész tervezet hathatósabbnak bizonyulna, mint a sajátom. De mielőtt megrohannának légből kapott ötleteikkel, kérem vegyenek fontolóra két pontot.
Először is, hogyan lennének képesek élelmet és ruhát biztosítani 100.000 hasznot nem hajtó szájnak, és testnek. Másodszor több, mint 1 millió ember formájú teremtmény van ebben az országban, akinek egész vagyona mindent egybevéve 2 millió font sterlingnyi adósság. Őket és asszonyaikat, gyerekeiket, akik gyakorlatilag szintén koldusok, ki, melyik politikus az, aki tekintetbe veszi? Szeretném, ha jelentkezne és ha nem tetszik neki az én szerény javaslatom, akkor megkérném, hogy legyen már olyan szíves ezeknek a szerencsétlen sorsú halandóknak a szüleit megkérdezni, nem tartanák e nagyobb boldogságnak, ha az éhes, beteg, püffedt hasú gyermeküket egyéves korában élelemnek eladták volna, hogy ezzel a szerencsétlenségek szakadatlan láncolata véget érjen, amelyben eddig azért volt részük, mert se ház, se ruha, nem védte őket, csak törvények és a szabad ég.
Teljes őszinteséggel jelentem ki Önök előtt, hogy a legcsekélyebb személyes érdekem sem fűződik javaslatom végrehajtásához. Csak országom javát szeretném előmozdítani: szeretném ha ivadékairól gondoskodni tudnék, gazdag honfitársainknak örömet és szegény földieinknek könnyebbséget szerezhetnénk. Sem feleségem, de még gyermekem sincsen, akinek révén ilyen módon akár egyetlen fillérhez is juthatnék. Legifjabb fiam már betöltötte a kilencedik életévét és feleségem túl van azon a koron, melyben a nők még szülni képesek.

1729

 

A KRE Anglisztika Intézetének meghívásában

(a Szerkesztői ismeretek című fordítói specializációs kurzus vendégeként)

 

 

Dr. Sisák Gábor

az Akadémiai Kiadó szerkesztője

tart előadást

 

2012. november 9-én pénteken

12 órakor

 

A KÖNYV VÉGE?

A könyvkiadás 
és a humán kultúra 
radikális átalakulása az internet korában

 

2. emelet, 222. terem.

 

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá’ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.