A nem-múló idea – fönt
ülni koronán egy dióban,
padláson: mesés agyvelő
lenni. Négy ép karéjban
érni, ahol a gömb-héj
szorít. Véget érni ugyan,
ám kisugarazni a szél-
rózsa éber sziromnyilával
irányokba, madár-utakra.
Elfúló fém-szörnyetegeknek
előbb moraját, csakhamar
nyűglő alakját utolérni.
Sugallni jót, ha még lehet,
élő-máglyásan, lepedékben
föltolakodó szemhatárnak.
Kerengeni e kiterjesztett
gondolattal világ fölött.
S módolva, illetlen karom
elől csillagba elgurulni.
Csöngni fülben – ez a dió
másból, rágófogat hiába
ne váss! A dió-tisztelő
nép hófútt emlékezetében
aznap elveszni. Nagy időn
fölhatolván atyai ujj,
rendít ős hallójáratot –
füle csöng: Valami régi
tündér barangol, epedése
hozzánk űzte, épp ide ért.

 

 

(Illusztráció: Wojtek Siudmak)

A fenyőerdő plátói ideája.
Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb.

Nem tudhatóan messze, fönn az ágak,
csak onnan tudhatóan, hogy sötét.
A hűvös, óriási törzsek
melegen vöröslő kérge-rostja
valamely emlős állatot gyaníttat,
vagy emlős istent, kit érinteni
tenyered megváltása volna, de
nem érsz följebb a kiálló gyökérnél.

Így szédelegsz csak párás birodalmuk
barnaüveg-színű orvosság-illatában,
és ha egy nyíladékon mégis betűz a nap,
olyan tekintet az, amelynek fényes útja
csak itt, nem-ismert oldatban világít.

 

 

 

(Illusztráció: Pine Forest, Gustav Klimt)

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

A gyökér hallgat, dolgozik,
köp a plecsnire, nem akar
levél lenni, sem virág,
fogja a vizet, sót, vasat,
küldi fölfelé, hogy menjen
a világ,
fönn minden emberi,
keresi, öli önmagát,
más lenne folyvást,
gyökér soha,
bár ezt nem mondja ki,
sőt, fejtetőre áll,
rokkát ültet virágcserépbe,
öntözgeti,
és várja, hogy kihajt,
s mivel a hazug büntetése
nem az,
hogy nem hisznek neki,
hanem, hogy ő nem hisz másnak,
elhíreszteli,
hogy már a rokka is becsapja,
pedig ő különb, mint nagyapja,
és hallja a gyökér,
hogy kívül a kerítésen
neki húzzák a szerenádot,
és várják, hogy világot
gyújtson, jelezve,
hogy meghallotta, s el van telve
örömmel,
hát kérem, álljunk meg a rímmel,
van, ugye, a gyökér,
alatta, belül, legközelebb
a léthez,
első forrásból tudja,
ha zenélnek,
és van, aki lement,
mert emlékezett a zenére,
és alázattal végigjárta,
s kötötte lovát
almafához,
hogy megfordult a fa,
lett a gyökérből korona,
az ágakból gyökér,
s van, hogy azóta
a semmi semmit ér,
tehát a gyökér nem jelez,
furakszik még mélyebbre
hitér, tiszta vizér,
s mi történik, uram,
itt fönn, az 1981-ben
érvényes címerekben,
ha a csönd az egyetlen,
ami zenél?
berajzolunk egy pici almafát
gyökérrel fölfelé.

 

 

(Illusztráció: Medusa’s Garden Afterlife, micronomicon)

Folyvást léptek mint lóról szállitott
napkeleti királyok
kiket sors űz de csillag nem irányít
lépkedtek egyre lépkedtek ahogy
embernek valónál nagyobb
terhével végpercén anya döcög
elüldögélő korok távlatából
egykedvű tenyészet fölött
dolguk tevő seszínű rovarok
pedig lábuk vonszolva akaratlan
talpukon nyomról nyomra súlyosabb
a küszöb sara kert agyagja
zsigerükben a sértett föld mozog
gyerekszemnek nagy harmonika tátog
az övékben kicsinyített ablakok
s örökké folytak az utak
a hódara házsártos monológja
fülükbe jó tanácsot nem sugott
csupán egy hang lépj értem s még egy értem
s már évtizedek óta nincsenek
csak pillantások hangok menetelnek
és a felszínen helyük sebe mélyül
utánuk jelül beszakad

 

 

(Illusztráció: Mednyánszky László)

Frontbetörés

FELHŐK

Megint mi történt a világgal?
Az égbolt félrevert harang,
s elnémult minden kis-madárdal.

Három réteg felhő kereng,
úgy száll az egyik, szinte szárnyal:
órjás, bolond póstagalamb
romlásthozó hír tudatával.

FÁK

Példái dívó tébolyoknak,
versengve hajlong ifjú, vén;
irányváltó szelek dühén
már-már kidőlve támolyognak.

REPÜLŐGÉP

Noé galambja ércbe-öltözötten,
tíz kilométer magasan fölöttem –
Mely csillagra viszi a földi lét
segélykérő, rémült üzenetét?

 

 

(Illusztráció: Spoonbill in Flight, Carmen Beecher)

 

Hát újra ebben a szobában.

Szememben pusztaság van.

Fekszem

nehézkesen, betegen

a fáradt, sápatag ágyban.

Látom, vagy inkább érzem

a félhomályon át

székre dobott zakóm

erőtlen vázlatát.

Minden kis tárgyam őriz,

mozdulatomra les.

Cigarettára gyújtanék –

a doboz rég üres.

Fénylőn,

kerengve,

lassan

az álom-kútfenék

mélyéről sok emlék tör fel,

mint sereg buborék.

Tettem egy kevés jót is,

volt, akivel több jót, mint rosszat.

Szépszál remények vonulnak,

és törpe tettek botladoznak.

Látom kis ünnepek, gondok

ideges váltakozását,

nemet sohase mondó asszonyok

nyugodt vonását.

Látom gyerek-magamat.

Kis ingben ülök, tutajon,

csupasz lábammal

az Angara vizét csobogtatom,

érzékeny zsineg a vízben,

vödrömben pár keszeg.

Várok.

Vajon mire várok?

Hogy majd nagyobb leszek.

 

Fenyőillat csobog át a szobán.

Tiszta vagyok s könnyű egészen.

Ágyamról lecsüggő kezem

fürdik az Angara vizében.

 

 

Rab Zsuzsa fordítása

(Illusztráció: Tifenn Python)