Nulla óra
Zero Hour

Ez egyszerűen a semmi órája volt,
cseppnyi óhaj sem volt nyugati szívemben,
sem a légzés és testtartás
ősi rendszere,
sem nagy eszme nem okolta meg, amit éreztem.

Még a kétségbeesés is távol maradt.

„Minden lehetséges”, mondtam magamban.
Minden óra magas volt. Felettük csillagok
százai villogják, de ha, de ha, de ha.
Úgy látszott, mindenütt a világban
valami eljövendő készülődik.

Valami érzés tört rám,
nem volt több, mint ahogy egy pillanat
egy másikba siklik át, vagy talán kevésbé
ékesszóló volt, csupán valami izmost érintő,
értelmetlen nyilallás?

Másra hagyom, hogy ezt rímekkel ékesítse.

 
Különböző órák
Different Hours

Ahogy a kicsiny repülő ereszkedett
a már-túlvagyunk-rajta Sturm und Drangon át,
becsuktam a szemem és láttam magamat
a világosság hullámaiban, eltűnni,
az eltűnés hosszú folyamatában,
magányos alak, csavargó szív.
Mikor leszálltunk, lepattintottam
nappali álarcomat, folytattam normális,
el-nem-követett bűnökből álló
álomszerű életem.
Többé semmivel nem vádoltam magam.
És most, másnap az autók zaját megelőzve
ébredek, csodálkozom,
hogy meghozták az újságot,
hogy a világ éber és dolgozik.
Kábult nyúl ül harmatos fűben.
Az iszalagnak nincsenek céljai,
miközben megmássza a karót.
Narancsszörpöt öntök magamnak. Hazai.
Pokolba a zsírszegény krémsajttal,
jó csomónyit a zsemlémre kenek.
Mintha az újság azt gondolná,
amit én: Elveszett Embernek Nincs Reménye.
Kapocs a Nevetés és az Egészség Között.
Azt írja, a tudósok megállapították, hogy
a neutrinónak van tömege „A legkísértetiesebb részecske
a világegyetemben”, így nevezte egyikük.
Kétségtelen, hogy más tudósok, akik túl későn
tették fel a megfelelő kérdést, irigykednek,
az ösztönök egy jelentéktelen fiaskója
rossz irányba terelte őket.
Az is kétségtelen, hogy ebben a pillanatban
egy kígyó napozik Kalkuttában.
És valahol egy filozófus kitörli, hogy
„az idő üres folyása”, mert látott
egy nőt elbűvölő ruhában.
Egy másik órában majd visszaírja.

 
A hátoldal
The Reverse Side

A hátoldalnak is van hátoldala.
Japán közmondás

Ezért van, hogy mikor igazat mondunk,
néhányunk egyből bután érzi magát,
mintha egy paklit megkevernének bennünk,
és íme, ez – az ellenkezője annak,
amit mondtunk.

És talán ezért van, hogy amikor szerelembe esünk,
már esünk is ki belőle.

A rémült és az egyszerű emiatt
kapcsolódik be ugyanabba a történetbe.
Ez a nagy rejtély egyik változata.

Képzet és képzetutáni, ó,
még az elfogulatlan is vágyakozik a kitalált után,
hogy megfékezze a dolgokat –
pillanatképpé, hazug keretben.

Hogy nem őrülünk meg,
mi, akik kényszerűen együtt élünk
a körrel, a hiányjellel,
és a még le nem írt szóval.

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: ismeretlen)

Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.

A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki “más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…

Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.

Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.

(Illusztráció: The Skinny Northwest)

Elalszom

mielőtt elaludnék,
kinyújtom mielőtt nyújtanám a kezem.
Mintha ébren botorkálnék egy alvó álmában.
Idegen szobában tapogatózom a villanykapcsoló felé,
kezemet kopár falon futtatom.
„… és rét vala ott és csikók játszódása, ahol nyögdécselés
meg hajak hullása, és férfi és asszony egyaránt kopasz…”
Ágytól ajtóig fényévnyi az út.
Mészdarabkák a körmöm alatt.
A sötétben anyámnak ütközöm – hat éve halott.
Ujjaim fölismerik arca dombjait-völgyeit,
egy kislány arca, sosevolt kislányom arcának képzelem.
Nekiütközöm. Lélegzetvételnyi ideig holdtölte van.
Lépek, ŐBENNE botorkálok tovább.
Hűvösebb, légnemű közeg, első hóesés utáni éjszaka.
Képtelen lelkifurdalás.
Mint megérdemelt de meg nem kapott pofon.
„Miért felejtettem el kitalálni a nyújtható világosságot,
a halála előtti végtelen napot?”
Kezem a kopasz falon, a villanykapcsolón.
Másféle a hűvösség. Nekem való megszokott hideg.
Mint az utolsó szó jogán mondanám
„… és rét vala ott…
a halála előtti végtelen napon.”

(Illusztráció: The country of marvels, Rene Magritte)

Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél.
A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.
A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.
– Csak beszélsz összevissza!…
Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.
– Most az asztalt… – mondta a kislány.
– Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…
Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.
– Menj, és kösd meg a kutyát!
A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.
– Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.
– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!…
– Kész? – kérdezte a fiú.
– Megyek már, megyek…
A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…
Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát.
Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.
– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…
Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.
– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet!
A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.
– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.
– Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.
– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!…
– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.
– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!
– Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.
– Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé.
A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.
– Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!…
A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.
– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!
– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.
A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.
– Megint a szekrényen jössz be…
A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…
– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.
– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…
– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…
– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…
– Mars!…
– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen.
Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.
– Most akard levenni a kabátomat…
Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány.
– Gyere, feküdj le…
– Feküdjek le, mi?…
– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!
Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.
– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…
A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.
– Hagyj engem, hagyj engem…
– Fogd be a szád…
– Hagyj engem, hagyj engem…
A fiú odatámolygott hozzá.
– Elhallgatsz végre?…
Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.
– A hajamat kell fogni – suttogta.
– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.
– Bánt az urad, mi? Részeg az urad?
Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.
– Eressz! – kiáltotta.
A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.
A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna.
– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból.
A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.
– Bestia…
A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.
– A gyermek!
A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön.
A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.
– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…
A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét.
A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.
– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.

(Illusztráció: Different dimensions, Alma Yamazaki)

Balsejtelmek napja

(Day of Foreboding)

Nagy dolgok történnek nemsokára,
Rengeteg
vándormadarat láttam
leszállni a tengerparti síkon,
tisztára csipegették a part szegélyét.
Csontjaim családtagnak számítanak, sátraikban
a pislákoló tűz köré kuporogva
várnak a bizonytalan jelre,
hogy újra induljanak időtlen útjukon.

A viszály

 (The Quarrel)

Dühös szavamnak kevesebb a súlya,
mint egy petrezselyemmagnak,
egy síromhoz vezető
út fut keresztül rajta,
ehhez a megvásárolt-kifizetett földdarabhoz
Truro egy sóval hintett dombján,
ahonnan borókafenyők
néznek az öbölre.
Saját természetemtől
már félig halott,
az élethez vadul ragaszkodó kóborló vagyok.
Ha sírni tudnék, sírnék,
de már túl öreg vagyok, hogy
akárki gyereke legyek.
Liebchen,
kivel veszekedjek a sziszegő szerelemben,
ebben a durva, egyenetlen lángban?

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: Lunar migration, Sarah Goodnough)

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Részlet Ignotus: Olvasás közben című művéből, Franklin Társulat, 1906.

(Illusztráció: Nautilus IV: Recognition, Kellie Marian Hill)