szerkesztő összes bejegyzése

Stanley Kunitz versek

Balsejtelmek napja

(Day of Foreboding)

Nagy dolgok történnek nemsokára,
Rengeteg
vándormadarat láttam
leszállni a tengerparti síkon,
tisztára csipegették a part szegélyét.
Csontjaim családtagnak számítanak, sátraikban
a pislákoló tűz köré kuporogva
várnak a bizonytalan jelre,
hogy újra induljanak időtlen útjukon.

 

A viszály

 (The Quarrel)

Dühös szavamnak kevesebb a súlya,
mint egy petrezselyemmagnak,
egy síromhoz vezető
út fut keresztül rajta,
ehhez a megvásárolt-kifizetett földdarabhoz
Truro egy sóval hintett dombján,
ahonnan borókafenyők
néznek az öbölre.
Saját természetemtől
már félig halott,
az élethez vadul ragaszkodó kóborló vagyok.
Ha sírni tudnék, sírnék,
de már túl öreg vagyok, hogy
akárki gyereke legyek.
Liebchen,
kivel veszekedjek a sziszegő szerelemben,
ebben a durva, egyenetlen lángban?

 

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: Lunar migration, Sarah Goodnough)

Ignotus-jegyzet

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Részlet Ignotus: Olvasás közben című művéből, Franklin Társulat, 1906.

(Illusztráció: Nautilus IV: Recognition, Kellie Marian Hill)

Rába György: Testben körutazó

Reggeltől alkonyig aki téved
testbe zárt konok körutazó
repedező deszkái közé
este is testben tér meg
de mikor éjszakánk födele
újra csak fölhasad
nappali alvók aludjanak
ám én lássak nyitott
szemmel szőtt álmokat
melyeknek nem támad mása sem
éhen aznapi átváltozásra
Énemnek lakatolt ajtaján át
szívugrató látványok elé
megyek aranylani boldog másul
vállamon utazó ablakom
tán lehet kéznyujtásnyi közelben
holdtöltéjén egy arc sorsát lelnem
míg laza erdeje pineáknak
könyököl be vándor keretembe
sötétlő függönyüket csikozzák
zápor-pászmák és a napsugarak
szünetjelek nincsen bizonyosság
csak egy pár imbolyog önfeledten
s míg zaklatom a jó irányt kérdve
szemerkélhet a lány válláról le se véve
kezét a fiu szól minek egy fa
még ha Tassonak volt is a tölgye
ezret találhat e rengetegben

(Illusztráció: Vladimir Kush)

Keresztes Ágnes: Talált sorok

Mint a töklámpás, úgy fényeskedem.
Útját a ragyogásnak
húsomból kellett kihasítani
és kiontottam érted a belem –
üres fejjel vigyorgok, de lobogva.
kicsit ijesztő a szerelem szobra.

Néma csengő, mozdulatlan kilincs,
feszülő türelemszál…
az égigérő életfa helyén
tengődő gyomremény.

A cirkusz vándor körforgásai,
átmázolt késnyom a deszkán.
Naponta megborzongat a mutatvány:
csak a kezed biztos,
nem a szándék.

Ki üveghegyen megy átal,
véreset lépni se átall.
Aki egér tejbekásahegyben,
hízik és halad egyben.

Mit is mondana a báb,
ha megnézhetné magát?
„A teljes kétkedés
díszletei között
lelkem a madzagon
pontosan működött…”

Ami öröm volt önkívületben,
bogár pillanat lesz egy kövületben.
Amit hittem magaménak,
nem az enyém,
csak az ének.

 

(Illusztráció: Autumn birds, Ossia)

Paul Chaulot: Egyetlen ég

[UN SEUL CIEL]

 

Cinke légy, cinke,
semmi se tántorítsa el
szárnyad a repüléstől,
torkod vidám dalodtól.

Cinke légy, cinke,
hogy fényes nappalokban
azon a határmezsgyén,
ahol az álom farkasa
önnönmagának, s ahol a homok
hazugul szimulálja
a zab-naívitást.

Cinke légy, cinke,
hogy mindenek szemében
tiszta tükör legyen
a legtörékenyebb kép,

hogy várja a mező
a téltől a tulajdon
kelepcétlen-örök-adóját,
mely mezítelenül édesebb,
mint bármi formátlan öröm.

Cinke légy, cinke,
félénk ajtót ijesztve,
melyet, mint nyeregből, a szél
rozsda-mesékből kiemel,
a bezárt üvegnek az ő
ajak-nyomán,
vagy ahogy a világtalan
önmaga dalának fonákján.

Hajdani evidenciák
kijelölnek egy szerfelett
új pályát a kezeknek,
melyek hiába tévedeznek
egy tárgy közvetlen közelében.

Fényszikrás evidenciák
termékenyítik a mosolyt
görcsbe-ránduló száján
egy hozzád gyengéd nőnek.

Cinke légy, cinke,
ahogy áttetsző ez a fény
az éjszaka sötétjén,
ahol befejezvén utam
szétosztom nagysietve
az egyértelmű válaszoknak
Dárius-rakományát,
melyeket hajnal óta lábam
az utcából kiszakított.

Kormos István fordítása

 

 

(Illusztráció: Celestial Symphony, Marina Petro)

 

 

 

 

Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson

A gazban román cigarettás doboz
és bánat a szívben,
leszegett fej, erős napsütés,
még mindig fiatalnak látszom.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, nincs már itt semmi,
nincs bizony, bezzeg valaha.

Harminc éve helyes kis állomás volt,
telente fűtött váróterem, kint fehér
murva és piros-fehér padok,
sok hosszú szerelvény, egész mondat.

Most földig rombolt épület,
betonperon, a gazban cigarettás
doboz és pontatlan
érzés a szívben.

Régen azt hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, meglátod, te is ilyen leszel,
ilyen leszel, bizony, mert a jellem
a büdös életben meg nem változik.

Közben ráérősen,
mintha győztes csatából érnének ide,
örök vesztes külsejű emberek
szállingózzák végig a peront,
kis ácsorgások, föl-le séták,
cigaretták, sok kis kevés idő.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
azt mondtam, csúfak és prolik,
azt mondtam, várakozók.

Most földig rombolt önérzet,
széttaposott cipő, borosta, bánat,
egy szinte véletlen arany karóra,
leszegett fej és félrenevelt múlt.

A múlt, ha nem múltnak nevelték,
kamaszkorától csak bosszút áll, mert
mindennap így szól egy szép napon:
„nézz rám: az érdligeti állomás voltam
egykor. És most is csak az vagyok.
Mondjad, mi érdekel.
A bogaras bácsi meghalt.
Szétnyílt tenyeréből
a szarvasbogár elrepült.
A jövő már keményebb dió.”
És ezzel vállat von a múlt.

A hangosbeszélő viszont beszélni kezd,
mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is,
és jövőt ígér: egy vonatot.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, ők csak egy kis
pont ugyan, de az is jobb, mint a semmi,
és hogy változnak az idők.

Szomorkás csönd lesz, mert ugyanazt
szégyelli megkérdezni a gaz és
a szív és a román cigarettás doboz:
ugyan mivé?

És vonat jön, mint a menetrendben,
egyszer csak itt áll, és elvisz innen,
rövid szerelvény, hiányos mondat,
leülök, nézek, mint az ablak.
Ugyan mivé.

Nem sajnálok és nem vetek meg,
célt akarok és könnyű lelket,
ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van:
zengő érc fölött, személyvagonban.
De nem tudom.

 

 

 

 

 

(Kép: forrás)