Mint a töklámpás, úgy fényeskedem.
Útját a ragyogásnak
húsomból kellett kihasítani
és kiontottam érted a belem –
üres fejjel vigyorgok, de lobogva.
kicsit ijesztő a szerelem szobra.

Néma csengő, mozdulatlan kilincs,
feszülő türelemszál…
az égigérő életfa helyén
tengődő gyomremény.

A cirkusz vándor körforgásai,
átmázolt késnyom a deszkán.
Naponta megborzongat a mutatvány:
csak a kezed biztos,
nem a szándék.

Ki üveghegyen megy átal,
véreset lépni se átall.
Aki egér tejbekásahegyben,
hízik és halad egyben.

Mit is mondana a báb,
ha megnézhetné magát?
„A teljes kétkedés
díszletei között
lelkem a madzagon
pontosan működött…”

Ami öröm volt önkívületben,
bogár pillanat lesz egy kövületben.
Amit hittem magaménak,
nem az enyém,
csak az ének.

(Illusztráció: Autumn birds, Ossia)

[UN SEUL CIEL]

Cinke légy, cinke,
semmi se tántorítsa el
szárnyad a repüléstől,
torkod vidám dalodtól.

Cinke légy, cinke,
hogy fényes nappalokban
azon a határmezsgyén,
ahol az álom farkasa
önnönmagának, s ahol a homok
hazugul szimulálja
a zab-naívitást.

Cinke légy, cinke,
hogy mindenek szemében
tiszta tükör legyen
a legtörékenyebb kép,

hogy várja a mező
a téltől a tulajdon
kelepcétlen-örök-adóját,
mely mezítelenül édesebb,
mint bármi formátlan öröm.

Cinke légy, cinke,
félénk ajtót ijesztve,
melyet, mint nyeregből, a szél
rozsda-mesékből kiemel,
a bezárt üvegnek az ő
ajak-nyomán,
vagy ahogy a világtalan
önmaga dalának fonákján.

Hajdani evidenciák
kijelölnek egy szerfelett
új pályát a kezeknek,
melyek hiába tévedeznek
egy tárgy közvetlen közelében.

Fényszikrás evidenciák
termékenyítik a mosolyt
görcsbe-ránduló száján
egy hozzád gyengéd nőnek.

Cinke légy, cinke,
ahogy áttetsző ez a fény
az éjszaka sötétjén,
ahol befejezvén utam
szétosztom nagysietve
az egyértelmű válaszoknak
Dárius-rakományát,
melyeket hajnal óta lábam
az utcából kiszakított.

Kormos István fordítása

(Illusztráció: Celestial Symphony, Marina Petro)

A gazban román cigarettás doboz
és bánat a szívben,
leszegett fej, erős napsütés,
még mindig fiatalnak látszom.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, nincs már itt semmi,
nincs bizony, bezzeg valaha.

Harminc éve helyes kis állomás volt,
telente fűtött váróterem, kint fehér
murva és piros-fehér padok,
sok hosszú szerelvény, egész mondat.

Most földig rombolt épület,
betonperon, a gazban cigarettás
doboz és pontatlan
érzés a szívben.

Régen azt hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, meglátod, te is ilyen leszel,
ilyen leszel, bizony, mert a jellem
a büdös életben meg nem változik.

Közben ráérősen,
mintha győztes csatából érnének ide,
örök vesztes külsejű emberek
szállingózzák végig a peront,
kis ácsorgások, föl-le séták,
cigaretták, sok kis kevés idő.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
azt mondtam, csúfak és prolik,
azt mondtam, várakozók.

Most földig rombolt önérzet,
széttaposott cipő, borosta, bánat,
egy szinte véletlen arany karóra,
leszegett fej és félrenevelt múlt.

A múlt, ha nem múltnak nevelték,
kamaszkorától csak bosszút áll, mert
mindennap így szól egy szép napon:
„nézz rám: az érdligeti állomás voltam
egykor. És most is csak az vagyok.
Mondjad, mi érdekel.
A bogaras bácsi meghalt.
Szétnyílt tenyeréből
a szarvasbogár elrepült.
A jövő már keményebb dió.”
És ezzel vállat von a múlt.

A hangosbeszélő viszont beszélni kezd,
mint a kisebb testvér, ha szóhoz jut ő is,
és jövőt ígér: egy vonatot.

Az ilyen alakokat hogy megvetettem,
az ilyen figurákat hogy sajnáltam,
mert azt mondták, ők csak egy kis
pont ugyan, de az is jobb, mint a semmi,
és hogy változnak az idők.

Szomorkás csönd lesz, mert ugyanazt
szégyelli megkérdezni a gaz és
a szív és a román cigarettás doboz:
ugyan mivé?

És vonat jön, mint a menetrendben,
egyszer csak itt áll, és elvisz innen,
rövid szerelvény, hiányos mondat,
leülök, nézek, mint az ablak.
Ugyan mivé.

Nem sajnálok és nem vetek meg,
célt akarok és könnyű lelket,
ha együtt nem megy, jó úgy, ahogy van:
zengő érc fölött, személyvagonban.
De nem tudom.

(Kép: forrás)

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti
tárgyilagos volt, ész- és okszerű,
valószínű. Családi étkezések,
összezördülések, túlfűtött unalom vagy
pletykák színtere: polgári szalon, egy
középfajú színmű első-utolsó
felvonásának díszlete.

Most két spalettátlan ablakon át
dől be a havas téli ég, a hó, a holdas
hó világossága; két túlvilági zöld,
sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan
szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak
a Földnek a Hold felé forduló oldalán
könnyebbek: lazuló körvonalakkal
úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal
után e távollétemben kitört
stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő
utalásban kell laknom.

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan
feltételek mellett jól megfigyelhető,
milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban
ázva, váratlanul, a semmiből a
sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat
vet föl: nem képeket, de
az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör
befagyott rétegeiből bukkanna föl,
megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves
esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb
parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet
kora azonosítható; az immár muzeális
blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,
mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az
üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya
villanyfényes jegéről félreállva
a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre
buzgó hangszórókból dőltek recsegve
a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,
a hangos körhinta magas csúcsában
hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó
levében, a hold, a lélegző hiány-idom,
mint egy gyötrő feladvány hirtelen
álombeli megoldása – kerek,
vakító evidencia…)

Magánkorszakaim: külön divattal,
korszellemmel, történelemmel,
intézményekkel mindegyik: az emlék
egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról
lokalizálható… Aztán sokáig
semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag
némán szaladt, a gép egyetlen pillanat
fokozatosan fakuló példányait
ontotta. Most megint
a helyzet kibocsátja csápjait,
indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat
fel- és beenged. A ki tudja, mit
záró zárban elfordul a kulcs –
ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

(Kép: forrás)

Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kivül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
A többi föld. Katicaképzelet.

(Illusztráció: Oriah Mountain Dreamer)