Bertók László: Berajzolunk egy pici almafát

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

A gyökér hallgat, dolgozik,
köp a plecsnire, nem akar
levél lenni, sem virág,
fogja a vizet, sót, vasat,
küldi fölfelé, hogy menjen
a világ,
fönn minden emberi,
keresi, öli önmagát,
más lenne folyvást,
gyökér soha,
bár ezt nem mondja ki,
sőt, fejtetőre áll,
rokkát ültet virágcserépbe,
öntözgeti,
és várja, hogy kihajt,
s mivel a hazug büntetése
nem az,
hogy nem hisznek neki,
hanem, hogy ő nem hisz másnak,
elhíreszteli,
hogy már a rokka is becsapja,
pedig ő különb, mint nagyapja,
és hallja a gyökér,
hogy kívül a kerítésen
neki húzzák a szerenádot,
és várják, hogy világot
gyújtson, jelezve,
hogy meghallotta, s el van telve
örömmel,
hát kérem, álljunk meg a rímmel,
van, ugye, a gyökér,
alatta, belül, legközelebb
a léthez,
első forrásból tudja,
ha zenélnek,
és van, aki lement,
mert emlékezett a zenére,
és alázattal végigjárta,
s kötötte lovát
almafához,
hogy megfordult a fa,
lett a gyökérből korona,
az ágakból gyökér,
s van, hogy azóta
a semmi semmit ér,
tehát a gyökér nem jelez,
furakszik még mélyebbre
hitér, tiszta vizér,
s mi történik, uram,
itt fönn, az 1981-ben
érvényes címerekben,
ha a csönd az egyetlen,
ami zenél?
berajzolunk egy pici almafát
gyökérrel fölfelé.

 

 

(Illusztráció: Medusa’s Garden Afterlife, micronomicon)

Vélemény, hozzászólás?