szerkesztő összes bejegyzése

Csillik Kristóf versei

 

A többi néma csend 

Gyalog átmenni egy hídon.
A habokba köptem, hogy egyszer leutazzak
a Fekete-tengerig,
aztán egy trolibusz bőrébe kapaszkodni,
ahol a bordák mentén
az eső
beesik.

Néha elmosolyodom, vagy megköszönök valamit,
mert a fejemben játszódó
valószínűtlen szcenáriókban logikusan ez következne.
Nyúzni a cipőtalpat, hogy foszlása mentén
legyen panorámám.
Nyálad ízének emléke
a kávésbögrémen és a telefonon.
Ijesztő szillogizmusa a szerelemnek:
nemcsak, hanem, is.
Tébláboló kutyák az idő kerekénél, akiket
póráz híján a hangjukra fűznek föl gazdáik.
Szegény fűmagok fázós kucorgása, vagy
a hajhagymák tülekedése, egyre megy.
Végül úgyis mindkettőt
belepi a hó.

 

Koncert

Lassan elsötétül újra a tájék.
A barlangba nem hallatszik
semmi fénynesz.

Így nézem végig ahogy a
testedből önmagán játszó
zenész lesz.

Bordáid hárfaidegek.
Gerinced varázsxilofon.
Hajad gitárhúr-rengeteg.
Vonónyelved hegedül
porcgyűrűs torkodon.
Dobon feszülő hártya a bőröd.
Sípcsontod alá dörmög
medenceíved brácsája.
Fehér billentyűs fogaid
arcod zongorája.
Üstdob talpad és
cintányér tenyered
nyomán a világi
lárma bereked.

Ujjad karmesterpálcája
a híg levegőt felszántja.

Előbb reked be a világ,
és csak később lesz néma.
Ha látlak felhangzik
életemben a főtéma.

 

Bölcs

Lao Ce kiment az erdőbe tanítványaival.
Mesternek szólították és itták szavait.

Lao Ce néma volt és jókedvű mindig.
Az erdőn szarvasgombát ettek nyersen.

Mester, ha a bölcs cselekszik, de nem
ragaszkodik, akkor a gyengét és a bölcset

mi különbözteti meg? Kérdezték, és
egymás sarkára hágva hallgatták.

Lao Ce leült a földre törökülésben.
A bölcs cselekszik, tehát magától

telhetőn mindent megtesz. De nem
ragaszkodik, tehát ha elbukik, bánata

nem tart tovább egy méh fullánkjánál.
A tanítványok aznap az erdőben éjszakáztak.

Pjotr Vegin: Noktürn

 

Szalad hozzám a szerelem,
felrezzen álmából a lépcső.
Lángot libbent a gyertya, és ő
befogja lágyan a szemem.

Fénytől űzötten a fehér
falra árnyékunk menekül, két
óriásra nőtt gyermekünkként,
soványka válluk összeér.

Mi történik kettőnk között?
Ugyan hogyan is értenék meg?

Körül sehol egy árva lélek.
A föld nagy hóba öltözött.

Ki az, ki minket szétszakít?
Az éjféli hó valcerére
besuhanunk sorsunkba végre,
s keringünk botladozva itt.

Megállunk, csönd borul reánk,
tarkónk a múlt ágát súrolja.
És egymást megcsókoljuk újra,
és ellibben a gyertyaláng.

A reggel majd szobánk falát
sárga fényekkel zúzza széjjel,
s ránkfröcsköli aranykezével
a válás maró sósavát.

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

(Illusztráció: forrás)

Jenei Gyula versei

Alakváltozatok

 

csak az út fogy, meg a társak. hiába
siet a vándor, révbe sose ér. az idő
ráérősen csordogál a két part
között. a diszkófény sebessége

szolnoknál és a kécskei strandon is
ugyanannyi. a mississippi messze
van, az állóvíz: pocsolya. a legszelídebb
hullámok alakváltozatai is – ahogy

megtörik rajtuk a fény – kiszámíthatatlanok.
a folyóra bocsátott papírhajó felborul,
szétázik. a tengerhez, ahová a gyermek
szeretné, nem jut el. látótávolságon belül

elsüllyed. a tegnap lehet, hogy másként
történt, a holnapután nem biztos.
egy számból, ha kivonunk egy másikat,
a különbséget maradéknak nevezzük.

 

Parkok, terek

                                          Tar Sándornak

(Mozi)

ferdén verik a sugarak a délutánt.
a mozi előtt, a kavicsos úton letört
tulipánok; fehér gyöngykavics:
megdermedt kagylóbuborék,
– amit majd felhoz a filmen
a gyöngyhalász. remeg a levegő,
foszladozó fények az utcán, leszakadt
villanydróton csüngő árnyak.
este nem megy senki a parkon át.

 

(Hírek)

szürke, mint a vadgalamb, a csont, a fém,
a kő: háborús szobor. arca, mozdulata
valakié. rózsabokor, a gyerekkor
birsalmaszaga, várakozása. nem maradhat
életben bárki. nyiszlett akác, buszforduló,
kötelező haladási irány. a hőskertben
a szobor ismerős, pedig nincs minden
családban háborús halott. valahol rádió
szól. híreket mondanak.

 

(Vonatok)

csatlakozásra váró közhelyek. nemsokára
húsvét vagy karácsony; virágok, havak
fehérlenek. a padon részegek. időtlen
kedvükben bokrok közé hajítják
a sörösüveget. odavizelnek. a közeli
állomáson hangszóró jelez: jön
vagy megy a vonat. nélkülük múlik el
család, tél és nyár. tőlük hangos
az éjszaka, ha hullani kezd a hó
vagy hársvirág.


(Sétatér)


galambok és lányok. költők eszmékkel,
bevásárlószatyrokkal. menetrend szerinti
korzózás, kiszámított találkozások,
munkanaphoz, hétvégéhez igazodó
véletlenek. lehet újságot olvasni, pénzt;
kutyát sétáltatni, babakocsit tolni,
ismerősökkel beszélgetni, nem ismerni
meg őket, vagy csak ülni és várni, amíg
az embert leszarja egy galamb.


(Fénykép)


levelek árnya fűben árnyékká
összeáll. a sok kis lebbenő
fürgeség az alaktalan tömbbe
belevész. nem az, ami
volt. eggyé lett ágakkal,
törzzsel. a fény előtte megáll,
mögötte árnyék nő – még lányka,
s már benne minden eljövő.
öles fák, kérgek mozaikja,
leveleké: impresszionista
pillanat. beletöröl egy világos
folt, ahogy a mozdulat után száll,
és eltűnik a törzs mögött.
a ruhája volt olyan fehér.

 

(Hinta)

üres, kiszámítható, akár
a férfikor. fából van, szögekből,
kötelekből. bizonyosságból,
hogy szállni fog, mint
a madár. és a madarak
rárepülnek. gesztenyehulláskor
szétpattan rajta a burok.
néha beleül egy lány vagy egy
másik. az évszakok megfestik
hátterét. nem szomorú, nem vidám.
ritkán rátelepszik a macska.
olyankor elkerülik a madarak.

 

(Jenei Gyula: Mintha ugyanaz, AmbooBook, Győr, 2014)

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Görgey Gábor: Támadás a jövőből

 

Van sok, távolban feladott levél,
mely úton van felém, bár nem tudom,
ki írt, mit írt és hozzám mikor ér,
de valahol már jön, nem láthatón,
ismeretlen feladók hada el
a különböző világtájakon.

Épp így közeledik hozzám, feladva
egy kifürkészhetetlen feladótól,
mindaz, mi majd megtörténik velem:
rakétaként süvít felém az egykor
kilőtt jövő – s felrobban, mint jelen!

 

 

 

(Illusztráció: Past Present Future, Aesha Kennedy)

Kalász Márton: Vasdió

 

A nem-múló idea – fönt
ülni koronán egy dióban,
padláson: mesés agyvelő
lenni. Négy ép karéjban
érni, ahol a gömb-héj
szorít. Véget érni ugyan,
ám kisugarazni a szél-
rózsa éber sziromnyilával
irányokba, madár-utakra.
Elfúló fém-szörnyetegeknek
előbb moraját, csakhamar
nyűglő alakját utolérni.
Sugallni jót, ha még lehet,
élő-máglyásan, lepedékben
föltolakodó szemhatárnak.
Kerengeni e kiterjesztett
gondolattal világ fölött.
S módolva, illetlen karom
elől csillagba elgurulni.
Csöngni fülben – ez a dió
másból, rágófogat hiába
ne váss! A dió-tisztelő
nép hófútt emlékezetében
aznap elveszni. Nagy időn
fölhatolván atyai ujj,
rendít ős hallójáratot –
füle csöng: Valami régi
tündér barangol, epedése
hozzánk űzte, épp ide ért.

 

 

(Illusztráció: Wojtek Siudmak)

Nemes Nagy Ágnes: Szikvója-erdő

A fenyőerdő plátói ideája.
Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb.

Nem tudhatóan messze, fönn az ágak,
csak onnan tudhatóan, hogy sötét.
A hűvös, óriási törzsek
melegen vöröslő kérge-rostja
valamely emlős állatot gyaníttat,
vagy emlős istent, kit érinteni
tenyered megváltása volna, de
nem érsz följebb a kiálló gyökérnél.

Így szédelegsz csak párás birodalmuk
barnaüveg-színű orvosság-illatában,
és ha egy nyíladékon mégis betűz a nap,
olyan tekintet az, amelynek fényes útja
csak itt, nem-ismert oldatban világít.

 

 

 

(Illusztráció: Pine Forest, Gustav Klimt)