Egy nap: két nap
Lázár Ervinnek
Tegnap meglestem a napot
estefele; napozgatott
munka után, nyujtózkodott,
minden sugara ropogott.
A Nap napozik? De mivel,
ha nem a maga fényivel?
Irigyeltem is, jó neki:
ha kell, hasát süttetheti.
Itt lenn, persze, már este volt.
Esett és fujt, se nap, se hold,
csak álnok árnyak a kövek
között és fekete füvek.
Rá is szóltam hát: „Hé, komám,
miért hagysz itt minket ily korán?
Szél fuj, s ráadásul esik.
Bennem is beesteledik.”
„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –
morrantott – csak még fölkapok
valamit.” – aztán csobogás,
surrogás, felhősuhogás,
fényzirrenés: mosakodik,
törülközik, simakodik.
Így lett, hogy tegnap hét után,
„tizenkilenc óra után”
– ahogy azt a mai lapok
írták – „rémhirtől harsogott
minden tévé és rádió.”
S: „Riadó! Riadó! Riadó!”
mert öt perccel este után
fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán
ujra, a Gellért-hegy mögött
jött visszafelé, dünnyögött,
dudorászott is valamit
bajsza alatt, ő tudja mit.
Mondják: uj overálban volt,
s hogy uj bakancsban bandukolt,
fején munkavédősisak,
uj ég vakitott, (mint a nap.)
s ugy villogott és vakuzott,
ahogy azt délben szokta volt,
hogy az emberek szeme
beléfájdult, s lett oly fene
zenebona, ria-, soka-,
forradalom mint még soha.
És: „Szemfényvesztés! Mágia!”
És: „Belé kell vakulnia…”
És: „Menjek melózni?” „Hülye!”
„Nem látja maga se, ugye?”
S a részegek: „Haver! Proszit!”
Ő meg sugara mentiben
megállt és nagy sebtiben
megállt mindennek mindene:
a fák és a havak szive,
az órák és a vonatok,
egy eb hangtalan ugatott…
Én meg egy falevél mögött
sirtam, mert ugy dübögött,
döngött, zörömbölt szivem,
menten kiszakadt, azt hiszem.
Világit azóta, tudom.
De néha szemem behunyom.
Elrácsozom pilláimat
hogy keljen fel ujra a nap
bennem. Hogy ne legyünk magam.
S tudom, sokan vagyok, sokan.
A Föld-Hold-Égember
elsirattatása
ahogy azt a világ
kezdetin egykoron
egyenest az ének
szájáról lejegyezné
por és hamu nyelvén
költő Bella István
a halandó idő
igaz tanujául:
Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?
Ha virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;
szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, s földpára,
s füvedző tenger,
meg a napnyüves hó,
s az a fönnen járó
űrlegelő csillag.
De te nem is hallgatsz,
talán meg se hallasz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.
Apám, édesapám,
én-holt édesapám,
én-hold édesapám,
a föld közepéről
véled hogy is szóljak?
Virágul ha szólok,
fagyszádszéle elfagy,
ha ég-föld-rengésül,
tested odébb uszik.
Hajadul ha szólok,
oszló füved hallja,
ha égi mezőül,
csak váladék-párád.
Színedként ha szólnék,
a kérődző bomlás
büffenő bugyrából
szállasz föl, szivárvány.
De te, hófüst, hallgatsz,
puskatus-test, hallgatsz,
virágtagja, hallgatsz,
megfagyott tél, hallgatsz.
Anyám, s édesapám,
földbölcsőm, s éjfélfám,
és te édes fényfám,
főmtűl való fejfám,
szerelmetes fiam,
én kitek is volnék?
Ha a földnek szólok,
csak ringat, csak renget;
Éjfélnek, ha szólok,
holdlombja inog csak;
ha fénynek: géntükröt
tart elém, én-tengert.
Mostanul ha szólok,
mult-nyelvem makog csak,
a Rima-óceán,
jövőtőgyű tenger,
a világ-világa-
-ringyó-idő néma.
S ti is, három-éden
-hazák, ti se szóltok,
csak hallvást hallgattok,
mint az űrbéli jajjt,
földpulyácska majmot,
meglett lelkű lények.
Apám, édesapám,
én-zúgó éjfélfám,
magamvágta napok
év-ágas grádicsán
fölmegyek most hozzád
a holtak hajába,
naplomb koronádba,
sejtem sudaráig.
Ha innenül szólok,
halálod is meghal.
Halálul ha szólok,
írmagod se hallja,
szólok hát életül,
hetedízig óta,
hetedíziglenig.
De te csak magadban,
magad-rengetegben,
csak a halálmohás
derekad mutatja
merre is van az én
hiányom hiánya
hiányaim híja,
az a hajnalcsillag.
Anyám, édesanyám,
földbölcsőm, én-hazám,
aki csak most születsz,
most születtetsz bennem,
mit tettek tevéled,
tested, hogy kihordtam
humuszszerveimben,
s születnek halállá.
Váltál vérből vérré,
vérből félő dérré,
dérből élő érré,
elvetélt kenyérré,
kit faggyal szántottak,
tél-télbe vetettek,
jéggel boronáltak
tél-gyökereztettek;
kín- s bűncsíra-konvoj
kalásza is konkoly,
akit úgy aratnak,
mintha aratnának
télben deli buzát,
élni érdemtelent,
mert szála is üszkös.
Duhog a hó, duhhan,
lánctalpa csikordul,
és iszonyú szája
fal embert és fajtát,
engem is emésztget,
nől hasas télasztag,
hóemberségpelyva,
töreklélek füstöl,
fuldokol, ki éli,
s ha nem: hóság fujtja.
És te, édes fényfám,
főmtűl való fejfám,
szerelmetes fiam,
kit, napvilág földid,
magyarul szólitok,
hogy beszéljek véled?
Siketnémák-jellel?
Ég-föld mammogással?
A vak végtelenség
csillagmilliárdja
Braille-irásával,
bolygók betűivel?
Tudsz-e még világul,
Földül, Európául,
Édenemen tudsz-e,
tudsz-e még hazámon:
„ólom, alom, álom,
élem”; s ha döglégyként
döngök, mondd, meghallod
élő elhullásom,
föld-dongódög hangom?
De te fényfám hallgatsz,
génemtükre hallgatsz,
éntengerem hallgatsz,
te elektronbéklyós
Te Szaturnusz-gyürüs
világ-vőfély, hallgatsz.
Földbölcsőm, s éjfélfám,
szerelmetes fényfám,
főmtűl való fejfám,
hazámban hazámul,
földemben földemül
számüzettek engem
én-szibériámba.
Holdsarjúja voltam,
napvilágsarj voltam,
űr vályog gödrében
sárló port, megszálltam.
Vizem eget gyüjtött,
földem port és napfényt,
sugarával a nap
megköpdöste testem,
a mezítlábas hold
meg csak megtapicskált,
hogy lehetnék vályog,
a világ aljában.
Telne is egy házra.
De ki lakna benne?
Szanaszét-szócsontok,
csönd és elmálló éj.
Meg az az egy fűszál,
ki kinőtt belőlem,
hold lábujjközéből
az éj közepibe.
Ne bírjátok szóra!
mert még meg is szólal:
„anyám, fiam, apám,
föld-ég-és-holdember,
holvolt, holnemvolt szó.”
(Illusztráció: Sun Star, Filippo Ioco)