Célirányos önismeret

hordom magamat
mint egy pávahullát
nehéz betelni azzal
ami mindig megmarad
hordom magam
mint egy képet
mint eszközt
eszköznyire egy másik eszköztől
valakit senki és egy másikat
zárok magamba
mint tárgytalan tárgyakat
s a mindegy szégyene helyett
az igazolt mulasztások után
most már egy borotvagyors szerep
így
megmaradni

Mint a hullámok mint a fényképek

mint a hullámok
mi is mindent elvesztettünk
katasztrófa vagy esemény,
mi történt mikor és miközben?
ezek a beborult barna fények
a szoba lassan egy másik szobát mutat
az ablak fénybarlangja …
ablak ez vagy folyosó?
és ezek az átmeneti dolgok
ma itt és holnap már eltemetve
és nyom sincs rajtuk:
már a kezek is eltemetve!
a szoba már egy másik szobát mutat

Megint

Megint a virágok. Megint mások.
Megint a két térdemen a két kezem.
Megint tükrökkel szemben állok.
Megint élet helyett emlékezem.

Megint, tényleg megint, egyáltalán megint.
Megint játszik az inga, a mérleg, a hinta, a bitófa.
Megint otthonok és búcsúk riasztanak máshova.
Megint a mindenség gyermekkeze legyint.

(Kép: Flying moth)

Vízszintesedem. Ha megállok,
leülnék inkább, ha leültem,
feküdnék, mintha nehéz zsákok
lapulnának a sejtjeimben,

ha fekszem mélyen, mint az isten,
összefoglalva a világot,
szétterülnék, mint fény a vízben,
haldoklóban a dobbanások,

ha kinyújtózva eltalálok
valami partig, ami nincsen,
feszülnék, mint befagyott álmok,
minden víznél vízszintesebben,

s ha egy csillag megakad bennem,
tetőtől talpig kiviláglok.

(Kép: Concentric Black Ripples, Kazuya Akimoto)

Mi a föld?
(What is the Earth?)

A föld egy hajléktalan. Vagy
az atmoszféra a föld otthona.
Vagy az atmoszféra a föld ruhája,
rétegei, a föld viseli mind,
a föld egy hajléktalan.
Vagy az atmoszféra a föld gubója,
önmaga fonta, a föld egy lárva,
Vagy az atmoszféra a föld bőre –
föld és atmoszféra, egy
hajléktalan. Vagy a körpálya a föld otthona,
vagy a körpálya ösvénye csak
egy ösvény, a föld egy hajléktalan.
Vagy a föld körpályacsatornája a pokol
egy köre, a hajléktalanok köre. Viszont a földnek
van helye, a tűz, csillagunk
tűzhelye körül, a föld otthon van, a föld
a hajléktalanok otthona. Van számukra étel és meleg,
és menedékhely, és egészség, földből és tűzből
és levegőből és vízből, otthonukul ott vannak az elemek,
melyekből maguk is állnak, mintha minden hajléktalan
tejből és gabonából álló föld volna, akár Ceres, és megehetné
önmagát – mintha az ember lenne isten,
aki megeszi a földet,
a hajléktalanság istene.

 Gyukics Gábor fordítása

(Illusztráció: Star trails)

Madársereg bukdos kerengve,
fehér parázs: fagy sistereg.
Titkuk van: szállni széllel szembe
minden repülés istene.

Keserű-szép a sok madárszárny,
ahogy a fagyból fénybe vág.
Bennük magamat mintha látnám:
én vagyok – én meg a világ.

Szárnyukkal a jeget csikarják
a tél nehéz galambjai,
a hószálak testükhöz varrják
szárnyuk acélkék tömbjeit.

Kiáltoznak, szállni akarnak –
a repülést csak képzelik.
Öntött lemezei a fagynak
testüket földhöz préselik.

Olyanok, mint betiltott könyvek,
értelmét vesztett papiros.
Mint hercegek, főrangú hölgyek,
akiknek élni már tilos,
olyanok, mint a megijesztett
gyerekek, rémület lobog
szemükben. Mint naptárba jegyzett
születés-, haláldátumok.
A fehér csendnek nekivágnak,
nyomuk apró sötét kereszt.
Madárlábak, törékeny ágak
január hóbéklyói közt.
Madárlelkek, fehérlő lelkek.
Madárszárnyak, a föld hideg
harangjának öblébe dermedt
fagy-bénított harangszivek.

Egy felhő ül kékség-fehérség
határán, s ez a kis sereg.
Tragikus szárnyú rebbenését
kifulladt szélvész fojtja meg.
De mint a megmentő reménység:
két fénysugár, mint istenek
simogatása, fényözönbe
vonja a zúzos csapatot,
s az felfénylik,
mint anyám könnye,
amikor lecsorog.

Rab Zsuzsa fordítása

(Illusztráció: Pigeons Pigeons Pop, Beverley Harper Tinsley)

Kapcsolatok
(részletek)

2. Párhuzam

Egy fűcsomó repül bukdosva, föld alatt,
kifordul s égre rúg a cinkeláb gyökér –
égről madár mereszt gyökérként karmokat,
fölszáll rá mind a rög, s ő ott fent: földet ér.

4. Biztató

Hová sietsz? A nap is este ér haza.
Egyszer éred el azt, ami elérhető.
A bolygók tengelyén s a szamárkóró szárán
egyenlő sebességgel fordul át az idő.

6. Allegória

Ha fölrepül a hóbegyű madár,
mely most önnön tükörképére forrva
ring a tavon,
ő felfelé – ikre a mélybe száll,
s e kettős tűnés táruló ollója
kimetszi létét végül, mintha itt sem lett volna;
de hogy ne fájna kétszer utána, ami fáj –
nincs hatalom!

Örökleltár

pillantásaim levarrják
szemhéjad hogy érj magadban
édesre mint hulló almák

szemhéjadat körülnyírnám
hogy már soha le ne csukhasd
nézz csak láss csak és mindig rám

avagy ez a félig nyílt szem
miként magad nekem tárult
s nem lelhetjük egymást így sem

egymásban is egymás nélkül
önhiányunk elé újra
mást taszítva eleségül

világ is csak MINTHA VOLNA
kiürítő sötétségét
leheletünk bútorozza

pirkadozván csikorogva
kőben hasít élő várost
pillantásod utcahossza

ablaktalan messziséget
tekinteted sarkig tár ki
besétálhat rajta bárki

arcod mélyén arcok sodra

*

nevetésed kihalt terén
féllábon áll a szökőkút
csengő tollat hullajt szegény

holdfény-hantok alól feltárt
hátadról két porlandó kéz
kezem készít örökleltárt

Elutazás előtt

Többet akkor sem tudok
mondani, ha elérkezik az óra.
Ugyanilyen csodálkozó döbbenettel
tekintek akkor is az élők
nyüzsgő tömegére,
a virágokra, a fákra,
a délutáni párás napsütésre.
A félelem ugyanígy hasít szivembe,
s a beleket is ugyanígy csavarja.
Aztán majd repkény leszek a falon,
pislogó vakondok a földalatti járatokban,
vagy futkosó kicsi bogár a porban.
S ha az isten megsegít,
akkor majd a kőzetek,
a kristályok és a vizek
boldogságára vágyom.

Tíz sor

Tudjuk: végülis nincs megérkezés,
egyszerre csak megszakad a sugárzás,
de távoli, idegen csillagok felé,
mintha még jelen lennénk,
a gyilkos és kietlen téren át
folytatódik, suhan az időtartam,
a kezdet és a vég közé zárt jelenlét,
a fény őrzi minden porcikánkat,
ismeri minden sete-suta vágyunk,
s továbbsodorja, szerteszórja az űrben.