Horváth Viktor összes bejegyzése

Egy férfi naplója

2013. július 3.

 

Engem hűségre, állandóságra neveltek, arra, hogy akit választottunk, azt egy életen át követjük, óvjuk, kitartunk mellette jóban, rosszban, és majd együtt megöregedve a kandalló előtt mosolygunk egymásra futkosó  unokák között. De nem, nem bírom, elromlott minden, pedig én próbálkoztam, sok évig kísérleteztem, hogy együtt maradjunk, hogy is mertem volna csak úgy abbahagyni, hiszen boldogok a filmekben is, és a regényhősöknek is jó. Legalábbis a javának.

Elhatároztam, hogy a végsőkig, mindent megteszek.

 

2013. december 31.

 

Tehát ma beszélgetni kezdtem a feleségemmel:

– Kedvesem, emlékszel, milyen volt az a nyár? Akkor este hazakísértelek, és átfogtam a vállad, te megremegtél, langyos volt a levegő és illatos, lassan sétáltunk hazafelé, és egyre lassabban, mert tudtuk, hogy ha a lépcsőházatok kapujához érünk, meg kell, hogy csókoljalak, és nem mertem, nem mertük, hát csak egyre lassítottunk, hogy időt nyerjünk…

A feleségem először meglepődött, mert a beszélgetésre nem számított. De hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és közbevágott:

– Bezzeg, már akkor is a halogatáson járt az eszed! Időt nyerni, ugye, időt nyerni, mióta könyörgök, hogy csinálj valamit a metasztázis-rásegítővel, mert már fél órába telik, mire felgerjed a plazma-transzgresszor, és alig lehet közlekedni az alagutakban, de nem vagy képes rá, az lesz a vége, hogy én fogok szerelőt hívni, mint a múltkor, amikor a vízköves gázkazán mellett penészedni kezdett a fal a beázás miatt, és a fal túloldalán a garázsban ráesett a vakolat a kocsira, és a behorpadt motorháztető alatt tönkrement a gyújtáselosztó, mert kívül, ahol a légkondicionálóból kicsöpögő víztől tisztára salétromos volt a fal…

Nem bírom elviselni, ha beszélgetés közben valaki nem hagyja a beszélgetőpartnerét szóhoz jutni.

– De hiszen a tetőteraszról csöpögött le a víz – mondtam –, mikor a virágokat öntöztem, amiatt volt salétromos ott a vakolat, mert árnyékos volt, soha nem kapott napfényt, vagy a szobaszökőkúttól, és…

– És? És? És? Ne gyere nekem a virágaiddal, mert vedd tudomásul, hogy nálam szépek a virágok, tőlem szépek, igen, igen, nem száradnak ki, soha egyetlen virágom sem száradt ki, Bezzeg tőled soha nem kapok virágot, tudod, mi a virág? Tudod, mi? a virág a szerelem jelképe, hogy megszólítjuk a másikat, hogy odafigyelünk rá, tudod, mert…

– Hm. Mikor egy időre elutaztam, mindig kiszáradtak a virágok – mondtam erre én –; amelyik nem, az meg felborult, mert senki nem fordította meg, hogy a fény visszahúzza.

– Nem igaz! A takarítónő mindig megöntözte. Bezzeg amikor te…

Nem, azt végképp nem bírom, amikor valaki mindig azzal kezdi a mondatot, hogy bezzeg te. Szerintem, ha egyszer valaki szóba került, akkor annak járjunk a végére, nézzük meg, kinek van igaza, aztán utána nézzük meg a másik embert is, de hát előbb akkor tényleg higgadtan végig kell beszélni a problémát. Szerintem nekem van igazam.

– Láttad a híradót? A vasúti alkalmazottak sztrájkolnak, és a Nemzeti Liberális Királypárt még olajat önt a tűzre. Tüntetést szervez a parlament elé…

– Bezzeg, téged mindig csak a bomlasztás érdekel, az is baj volt az értékrendeddel, mindig is csak az önző érdekeidet nézted, mert neked csak az volt a fontos, neked én sem számítottam, senki sem számított, mert csak a különleges dolgok érdekelnek, nem érdekel, te pont egy olyan gyenge egyéniség vagy, és ilyenkor teljesen labilis leszel, mintha szegény anyukádat látnám, mikor…

– Aha, megjelent a Filatéliai Szemle új száma. Nem gondolod, hogy igazuk van azoknak, akik szerint az elektronikus információhordozók nem kiszorították, hanem új funkciót adtak a bélyegeknek? Mert én nem.

– Bezzeg, mikor eladtad a bélyeggyűjteményt, amit a nagyapámtól örököltem, akkor nem volt baj az elektronikus, ugye. Nem kell összetörnöd magad, csak valami legyen, hogy törődj velem! Én nem gyerek akarok lenni, én nő akarok lenni! Egyszerűen tudod te, hogy én milyen törődésre gondolok, találkoztál már olyannal, vagy valami torz elképzelésed van? Nem én akarok gyerek lenni, hanem te vagy az! Bezzeg, amikor…

 

“A szem kisül, a jóerkölcs pirul;”

Bevégeztetett. Társunk, kollégánk, barátunk, a Kairói Okszidentalista Szakrepertórium (KOSz) kutatója, a neves filológus, a híres tudós, a középkor szerelmese, az európai és arab irodalom elismert szaktekintélye nincs többé. Hivatása teljesítése közben áldozta életét.

 

 

Azon az éjjelen, mikor az értékes meteorit-szilánkkal a Szaharába menekült, bin Dzsafar, a KOSz ármányos felügyelője hamarosan felfedezte szétdúlt irodáját, valamint azt, hogy, a szolgálati dromedár, a Kis Fekete Kő és kollégánk egyaránt eltűnt; gonosz mosolyra húzta száját, és tuareg bérgyilkosokat fogadott. Ők még az éjjel útnak indultak, nemzedékek alatt a könyörtelen homoktengerhez finomult ösztöneikkel szívósan követték, és utol is érték áldozatukat. Szegény társunk el-Kuhrein közelében ébredt rá, hogy nincs remény. Vize elfogyott, tevéjét kilőtték alóla, maga is megsebesült, a nyeregtáskából kimentett pergameneket hóna alá fogva, utolsó erejével egy kopt kolostor romjai közé sántikált, ahol ideig-óráig feltarthatta a fejvadászokat. Egyik kezével Mauser lőfegyverével tüzelt a fedezékét mind jobban megközelítő tuaregekre, míg másikkal modemmel ellátott note-bookján gépelt, hogy a műholdra küldhesse az utolsó és mindent összegző középkori dokumentumot. Amint végzett, a tölténytár is kiürült, a bérgyilkosok behatoltak, aztán csak a titokzatos sivatag felett hallgató végtelen, tiszta égbolt maradt.

Értünk halt meg. És mert ő pótolhatatlan, s mert a keserűség, a bánat és a feszült politikai helyzet egyaránt bénító hatású, nem is gondolhatunk arra, hogy helyét új munkatárssal töltsük be. Adózzunk most egy perc (60 sec.) néma csenddel emlékének! 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26  27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60.

Most pedig nézzük a hagyatékot! Csodálatos sirventés került a birtokunkba, mely egyszerre műalkotás, biográfiai igényű korfestés és kortárs recepció — igazi kritika. A kolofon szerint a szerző Peire d’Alvernha, XII. századi trubadúr; emellett szól a téma, valamint a vers minden formai-szerkezeti sajátossága is.

D’Alvernha egy másik, eddig legismertebb költeményében1 szintén trubadúrokról írt, strófánként egy-egy költőtársát szerepeltette, és bizony nem mondhatjuk sem elfogulatlannak, sem tisztelettudónak — nyilván szakmai féltékenység és rivalizálás befolyásolták őt –, ám most felfedezett darabunkban még messzebb megy, olyannyira, hogy a vers stílusa durvának, rosszhiszeműsége pedig occitán nyelvterületen szinte példátlannak mondható2.

A coblák szerveződése szintén d’Alvernhára vall; sajátságos módon szimmetrikus frons-cauda építkezéssel, amely eldönthetetlenné teszi, hogy valóban kéttömbűséggel állunk szemben, avagy csupán kezdetlegesen juxta pozícióba helyezett ternáris lábak tematikusan vezérelt kapcsolatával, melynek a rendhagyó, tehát a caudáét nem ismétlő tornada szerkezetéhez is köze lehet. A kéttömbűséget a diesis után eltérően folytatódó dallam igazolhatná3.

Mindezen egyezések mellett al-Muhadzser megemlítése némileg kétségessé teszi a sirventés eredetiségét, hiszen a működését 1170 körül befejező Peire d’Alvernha nem ismerhette őt. Ennek megfelelően el kell fogadnunk legalább a részleges hamisítás tényét: legjobb esetben is — tehát ha csak minimális beavatkozást valószínűsítünk –, nyilvánvaló, hogy az utolsó strófa első három sorát a trobart jól ismerő koraújkori szerző, a kétes orientalista kapcsolatairól elhíresült Deutero Pszeudo al-Muhadzser később írta át és toldotta be a költeménybe — emellett szól a kérdéses szakasz stílusidegensége, melyet Babits Mihály műfordítása hitelesen közvetít.

Mivel az anyag elektronikus úton érkezett hozzánk, és az eredeti lapok a tuareg haramiák kezén maradtak vagy elvesztek, semmilyen további vizsgálattal nem igazolhatjuk feltevéseinket.

(Adózzunk elismeréssel d’Alvernha figyelmes gender-érzékenységének, hiszen az egyetlen trobairitzről — női trubadúrról — szóló cobla az unisonans sorok kivételével nőrímes zárlatokkal üt el a többitől!)

Peire d’Alvernha: La doussa votz dels trobadors

Sok édes hangu trobador,

kiket dalom elősorol,

   vidáman, illendően él,

s mert lelküket a szerelem

hevíti, mint ahogy nekem,

   mindükben sok a szép erény.

A jó Guilhem de Peitieus

minden lovat4 farkára húz,

   kivált a kancát, de ha mén,

szerintem azt is szereti;

csinálja, hogyha jó neki,

   a herceg is lehet kretén.

A nemes Arnaut Daniel

kicsit furcsa nekem, mivel

   nem értem, hogy miről beszél;

és hogyha ennyit kombinál5

ott is, ahova hálni jár,

   dugás nélkül marad szegény.

Nagy trubadúr Bertran de Born,

ajkán a dal szép és vidor,

   a csont, ha tör, és foly a vér,

s a gyilkolásban otthonos,

hiszen rendes politikus,

   jó költő és hős hadvezér.

A comtessa Beatritz de Día

a verseket nem kézzel írja,

   s nem tinta szárad ujjbegyén;

Uram! engedd inkább kivernem,

s a költőnőktől óvj meg engem!

   csak költsön! addig sem kefél.

Az udvarban Peire Vidalt

arról ismerték, hogy kinyalt

   (Imre királynak székhelyén —

— s nem utazott addig tovább)

minden magyar pinát; de hát

   nem ír ő erről, mert szerény.

Végül itt van al-Muhadzser;

honnan szalajsztottak, haver?

   na, mindegy, csak csöndben legyél,

és a többi tintanyaló,

mert itt csak egy költő a jó:

   Peire d’Alvernha, szóval én.

Kisérje nótám dudaszó,

   s aki szopja, legyen serény!

1. Cantarai d’aquestz trobadors; in.:”Vágyba felöltözve ruhátlan; Balassi, Bp. 1996, 56. (ford.: Képes J.)

2. Azért néhány példát ismerünk. Lásd: Udvariatlan szerelem, Prae.hu Bp. 2006, (különféle oldalszámok — mondjuk elejétől a végéig).

3. Afrons-cauda  kapcsolat és a dallam viszonyának problémájához lásd: Szigeti Csaba: Magyar versszak; Balassi, Bp. 2005, 43.

4. Gulihem de Peitieus híres versének (Companho, farai un vers qu’er covinen) feltehetően szándékos félreértése. A herceg tüzes barátnőit jelentő szilaj kancák metaforáját d’Alvernha rosszmájúan elferdíti.

5. Gonoszkodó utalás a trobar clusra, Daniel homályosságára és találmányára, a permutációs elven szerveződő sestinára.


 

Váratlan ám sorsszerű egybeesésként nem sokkal a Jakub al-Muhadzser létét és működését feltáró iratok előkerülése után egy újabb felfedezésről szereztünk tudomást. A Kairói Okcidentalista Szakrepertórium (KOSz) egy eldugott és mindezidáig zárolt részlegében különleges elnöki engedéllyel kutató munkatársunk egy feltehetően Bertran de Born trubadúrtól származó, eddig ismeretlen költeményre bukkant. Európai énekeskönyvekben nem szerepel, viszont a versforma, amely a híres Be-m platz lo gais temps de pascor (Kedves nekem húsvét időn — avagy a háború dicsérete) versformájával egyezik*, továbbá az ortográfia és a kolofon Bertran de Born szerzősége mellett szólnak.

A pergamen radiokarbonos vizsgálatának és a tinta vegyi analízisének eredménye még nem érkezett meg a laborból, ám filológiai támpontokból kiindulva a hamisítás lehetőségét máris kizárhatjuk: ugyanis a folio recto alján, a főszövegtől elütő, sokkal halványabb tintával írt, és az occitán szöveget palimpszeszt-szerűen részben lefedő arab nyelvű mutakáribot** olvashatunk (ezt mellékelem). A fordításnak és a kézirásnak al-Muhadzser egyéb munkáival való összevetése után nyilvánvaló, hogy a mutakáribot a döbbent al-Muhadzser jegyezte fel, miután Born versére rálelt egy Mauriac közelében levő kolostorban — vélhetőleg ugyanott, ahol több, mint fél évszázaddal korábban a trubadúr meghalt.

Az összezavarodott Jakub al-Muhadzser szégyenében feltehetően rögtön menekülni akart, képtelen volt lemásolni a szörnyű cansót, tehát ura szeretete vitte rá, hogy hogy ellopja, és titokban útra keljen.

Újdonság, hogy a mutakárib tanúsága szerint Jakub megtért az iszlám hitbe. Rettenete azonban enélkül is érhető: Bertran de Born verse bűzlik az átkozott kathar heterodoxiától (lásd 3-4. cobla).

A két szöveget Weöres Sándor fordításában adom közre. Béke veletek!

Las coblas alternas de Bertran de Born facha en l’an M CC I en XX III iorn de febrier

 

Eu dic vos companho baróns…

Elmondom nektek, jó urak,

hogy kedves nékem sok dolog;

s hogy derék ember hogy mulat,

most arról is beszámolok.

   Papiols, te kurvafattya!

hitvány joglar és gyorsfutár,

írd le, mert e dalomra vár

   Biatriz, a drága dompna,

kit dicsérni kevés a száj,

ki szép, nemes, ifjú s vidám.

Szeretem Aquitaniát

— királynénk jó Eleanor –,

és úgy szövöm az intrikát,

ahogy coblát fűz össze sor.

   A váram Altaforte,

és nemcsak megvédelmezem,

a szomszédé is kell nekem;

   s míg huzakodnak érte

mások, én birtokba veszem;

a diplomácia ilyen.

És kedvelem a dalokat;

ha oly heves tűzzel lobog

a szerelem, hogy a lovag

a dúlásra is lel okot.

   Mert ha a Vágy iratja

a dalt, akkor mindegy talán,

hogy béke van-e vagy viszály:

   ki erre vág, ki arra,

de végül Egy helyre talál

a szerelem és a halál.

A háború a forditott virág:

magasztos, drága és komor;

miként a Senhalon pinát

sosem keres a trobador.

   De szomszédomra törve,

‘mint nőt, markol nehéz kezem:

a kastélyát körülveszem;

   tavasz rohan a földre,

a kopjákon zászló legyen,

s a faltörő kos nem pihen.

A tört kapun csatalovak

előtt gyűlik a sok halott,

s ha reccsen egy tollas sisak,

a kardom nedvesen forog.

   S mikor a várnak odva

kinyíl a fegyverem nyomán,

csak egyre jár a buzogány,

   és a védő sikoltva

hull a toronyból mindahány,

mert ledöföm, ki ellenáll.

   Kerüljön bármi sokba,

s legyen a préda bár sovány,

de nincs szebb a háborunál.

———————————————–

Jakub al-Muhadzser: Faún-lun mafú látu…

Dicső an-Naszír, én, a szolgád, Jakub,

a boldogtalan, kit megint hív az út,

tudom, hogy pokolfény, mit innen viszek,

de tán majd e méreg segíthet neked.

(Jaj, Alláh! az összes gyaur szörnyeteg.)

  

* A coblák szerkezete és rímrendszere valóban egyezik, ám a Be-m platz lo gais temps de pascor timbre-játéka tiszta unisonans, míg a KOSz-ban talált vers annak egy alesete: coblas alternas

** Epigrammára emlékeztető, perzsa eredetű, szigorú időmérték szerinti versforma


A KOSz-ban dolgozó, veszélyekkel és intrikákkal dacoló munkatársunk irodalomtörténeti jelentőségű felfedezést tett. Rátalált Arnaut Daniel egy olyan, eddig ismeretlen versére, amely hozzájárul a danieli formakultusz alakulás-történetének feltárásához.

Az első cobla (így az incipit is) megegyezik Arnaut Daniel egy híres és már magyarul is olvasható művének kezdetével*, ám a továbbiakban a tartalmi eltéréseken túl olyan, a szerkezetet is érintő finom mozgásokat tapasztalunk, melyek arra utalnak, hogy innen már csak két lépés, hogy megszülessen minden versek fenséges és titokzatos királynője, a szesztina. Az egyik ilyen, még hiányzó lépés a motz refran**, a másik pedig a rímpermutáció, azonban a coblas estrampidas speciális eseteként megvalósuló coblas dissolutas itt már egy helyen, az utolsó pozícióban, a refrén által részleges motz refrannal él. Ez az eddig ismeretlen, átmeneti konfiguráció hiányzó láncszem a trobareszk formák történetében. Hála al-Muhadzsernek!

Az ő tevékenysége lehet a magyarázat az egy példányban létező canso eddigi rejtőzködésére: Périgord-i tartózkodása során ő vette magához, hogy más művekkel együtt urához Kairóba szállítsa.

Az avatott megfigelőnek külön örömet okoz a fin amors csak itt felbukkanó szimbolikája, mely üdítően töri meg az udvari költészetben sajnos oly gyakori ízléstelen katonai-stratégiai-harcászati képrendszer burjánzását (gondoljunk csak az elvetemült Bertran de Born munkásságára!), hiszen itt győz a míves Daniel konstruktív és békés asztalos-szakipari paradigmája.

Élvezzük a timbre coblák között átívelő szubtilis eleganciáját a messze a bujaság gyanúja felett álló Pilinszky János fordításában!

Arnaut Daniel: En cest sonet coind’e leri

E dalban, mely könnyed s vidám,

szavakkal fúrok, faragok,

melyek, ha látták ráspolyom,

máris szépek, szeplőtlenek,

mert Ámor csiszol s fényesít

az éneken; így dolgozunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

De más szerszámom is van ám,

melyekről beszámolhatok,

és e szerszámok, mondhatom,

szintén nem népszerűtlenek;

ügyes, kiváló mindengyik,

és rendkivül kifinomult,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Mert minden asszony és leány

tekintete szépen ragyog,

ha gondosan polírozom;

s végül ők is segítenek,

és szívesen előveszik

ápolni munkadarabunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Van tíz ujjam, és mindahány

ha kell, csak aprókat mozog

érzékenyen, de rányomom,

ha az idő elérkezett,

és az mindig elérkezik,

ha szakszerűek úgy vagyunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Szobáiban, ha megkinál,

amit csak megkivánhatok,

az ajkaimmal elkapom;

de nyelvemé a főszerep,

ha úgy rezegtetem hegyit

— akárcsak, ha mézet nyalunk –,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Továbbá mindig kézre áll

— óvatosan megfoghatod —

a két kövér, fényes golyóm;

ki vélük játszani szeret,

játsszon velük, ha jól esik.

Tudom, ez eddig bonyolult

(hogy Hölgyemhez méltó legyen),

de elárulhatom, hogy itt

elég egy egyszerű durung,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

* En cest sonet coind’e leri (ford.: Ladányi T. Cs.) in: A tavaszidő édessége; (összeáll.: Bánki É., szerk.: Ladányi T. Cs.) Kairosz 2004. Bp. 86.

** Vö.: Rimbaut D’Aurenga: Ar resplan la flors enversa


Nevének elhallgatását kérő, a KOSz-ban dolgozó munkatársunk ezúttal apró, ám annál érdekesebb dokumentumra talált. Miközben bin Dzsafar, a KOSz-t felügyelő fundamentalista hivatalnok a különleges elnöki engedély joghézagait kihasználva minden eszközzel akadályozta munkáját, ő kétfrontos harcot vívva, a kormányhoz fűződő kapcsolatait kihasználva szerezte meg a belépési passzust a gyűjtemény egy eddig zárolt részlegébe, majd egészségét kockáztatva, pokhálón és egérszaron áttörve vizsgálta végig a régi iratokat. Unalmas gót varázsformulákon, érdektelen luzitán átok-katalógusokon és egy pécsi oszmán defteren kívül semmit nem talált. Végül egy polc alatt vette észre azt a tépett lapocskát, melyen a mellékelt szövegg állt.

A latin betűs vers szerzőjeként Ventadorn trubadúrt tüntették fel, ám minden amellett szól, hogy a coblányi terjedelmű költeményt az occitánul is tudó al-Muhadzser hamisította — feltehetően már hazaérkezése után. (Talán az Európában gyűjtött anyag nem tűnt elegendőnek An-Nászir gyógyításához.)

Az eredetiség ellen három érv szól:

1. Az írás nem pergamenenre, hanem a Nílus mentén növő papíruszból préselt lapra került

2. Az incipit ugyan megegyezik Ventadorn egy hosszabb költeményének kezdősorával, ám másolási hiba következtében a VEI (látok) szó helyett itt VEIT (hímtag) szerepel

3. Astílus és a coblát záró couplet-szerű függelék nem Ventadornra vall

Bernart de Ventadorn: Quan veit la lauzeta mover

Meglestem én egy madarat,

amint titkon sütkérezett,

hasán tócsába gyűlt a nap;

némely madár ilyet szeret.

Viszont ettől bennem kemény

és irigy hajlam tör elő;

a hús övé, a nyíl enyém:

s a fülemüle alfelébe lő

(nem is nézem meg, hogy hova,

csak meglegyen a bestia).


Hű Barátaim!

Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy szomorkodjak legújabb leletünk láttán. Hiszen az eleinte oly szimpatikusnak tűnő Jakubról lassan kiderül, hogy úgy vonult végig a 14. századi Nyugat-Európán, mint valami pusztító keleti járvány: Ladányi Csilla kutatásai előbb egy szűz meggyalázásának a rekvizítumát tárták fel, most pedig egy még visszataszítóbb dokumentum került elő a KOSz-ból (Kairói Occidentalista Szakrepertórium).

Hűséges kairói munkatársunk tovább nyomozott a nyugati kéziratokat tároló nagy, elhanyagolt levél- és kézirattárban, miközben a fundamentalista főigazgató, bin Dzsafar, továbbra is minden eszközzel gátolja, ám ahogy ez lenni szokott, éppen a gonosz szándék segíti győzelemre protagonistáinkat. A fondorlatos bin Dzsafar ezúttal úgy tett, mintha tudomása szerint a KOSz-t aznap már elhagyták volna a kutatók, és a gondnokkal éjjelre bezáratta az ajtókat. Bentrekedt kollégánk élt az alkalommal, és fejlámpája halványuló fénye mellett éjszaka is folytatta a keresgélést, ám mivel a szükség mind jobban szorította, hajnal tájban a poros terem sarkában egy szeméthalomra pisilt. A rongy-, papírusz- és szakadt pergamenhalom tetején ekkor megpillantott egy lapot, melyen a nedvesség és feltehetően a savas kémhatás miatt arab írásjelek tűntek fel.

Olvasva nyilvánvalóvá vált, hogy vállalkozásunknak köze van a lelethez, ezért azt most Illyés Gyula fordításában közreadom.

A grafológiai és stilisztikai vizsgálat szerint a verset Jakub al-Muhadzser írta, aki nyilvánvalóan ismerte kortársa, Estevan de Guarda munkásságát, feltehetőleg személyesen is találkoztak, és most már az is valószínű, hogy az ibér költő ismeretségi körében is otthonosan mozgott.

A Muhadzser-párti filológia felvetette a hamisítás lehetőségét is; eszerint maga Estevan de Guarda lenne a szerző, aki azért foglalta volna saját nevét rosszalló kontextusban a költeménybe, hogy ezzel tompítsa korábbi pederaszta versei élét, és hogy al-Muhadzserre terelje a figyelmet, s mohamedánellnes hangulatkeltésre használja fel az alkalmat, ám nem tudunk róla, hogy Guarda írt volna arabul (a vers eredetije arab), továbbá tudjuk, hogy al-Muhadzser kitűnő imitátor és stiliszta volt, tehát nem okozott neki gondot a Guardára és a galegókra jellmző strófa- és versszerkezet követése. Tehát a szerzőség nem kétséges.

Jakub al-Muhadzser: صحيفة يومية عربية تصدر في لندن

Alláh és a legmagasabb egek!

   Mit irkál ez az Estevan de Guarda?!

   s művel e keresztény, ebhitü banda?!

Röfög és disznóólba’ hempereg,

   keresztjükön az istenük fia,

   a házukban meg rút szodómia,

s a préda egy igazhitű gyerek!

A szem kisül, a jóerkölcs pirul;

   asszon el a próféta rózsakertje,

   apadjon el benne minden medence,

ha ilyet tesz veletek a gyaur;

   süljön minden galego a Gyehenna

   tüzén, és hétszer dördüljön a Menny, ha

keresztény igazhitűt seggbekúr!

De mert fontos a szolidaritás*

   — az öröm kísérjen, jó Ali mester –,

   a gyaur Álvar Rodrigezt keresd fel,

és mondd meg, hogy a vágyam semmi más,

   adja kölcsön a szolgáját; csak ennyi.

   Mert én is szeretnék vele tekerni:

muzulmánoknak is jár a baszás.

*Amennyiben a “szolidaritás” bármelyikőtök számára tarthatatlannak tűnne a középkori és ráadásul arab nyelvi környezetben, javaslom, bíráljuk felül Illyés Gyula megoldását, és helyette az “összetartozás”-t használjuk!

J. L. Borges: A PILLANAT

El Instante
 
Dónde estarán los siglos, dónde el sueño
de espadas que los tártaros soñaron,
dónde los fuertes muros que allanaron,
dónde el Árbol de Adán y el otro Leño?
El presente está solo. La memoria
erige el tiempo. Sucesión y engaño
es la rutina del reloj. El año
no es menos vano que la vana historia.
Entre el alba y la noche hay un abismo
de agonías, de luces, de cuidados;
el rostro que se mira en los gastados
espejos de la noche no es el mismo.
El hoy fugaz es tenue y es eterno;
otro Cielo no esperes, ni otro Infierno.
 
A Pillanat
Hová lesznek a századok, hova
a kard, amit tatárok álma álmodott,
hová az összerontott falú városok,
hol van Ádám fája s a másik – az a Fa?
Csak a jelen van. Csakis az emlékezet
önámítása az idő. Illúzió
az egymásutániság. Hiábavaló
a történelem: és sehova nem vezet.
A hajnal és az éj közötti tartomány
a kínok, fények, gondok pusztasága;
s az éj kimerült tükreibe látva
már más arcot takar ki a homály.
Csak a mulandó ma örök; nincs más, csak ez;
ne várj másik Eget; másik Pokol se lesz.

 

Horváth Viktor fordítása

Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

(…)

Amína ősei
Anyácskámról, Amínáról soha nem mesélt Szejfi, mikor kisfiú voltam, pedig kérdezgettem eleget. Halíma mesélt róla, a dajkám. Halíma anyám rabnője volt kiskora óta. Egyiptomból származott, és azt beszélték (de Alláh jobban tudja), hogy csak színleg vette fel az iszlámot, valójában azonban az egyiptomi koptok jézusimádó szektájának a tagja volt. Akárhogyan is, ő mesélte el egy este, mikor Juszúf házának tetejéről néztük az anatóliai partok felett kelő holdat, hogy Amína anyácskám is egyiptomi, de ősei között volt egy muszlimmá lett frengi. Ez az ős egy olasz frengi volt, és ha Amína őse, akkor az én ősöm is.
Ez az olasz Palesztinában született, mégpedig abban a régi időben, amikor a megveszekedett keresztény lovagok egész Frengisztánból Jeruzsálembe özönlöttek, hogy raboljanak és a jézusgyalázó kereszténységet erőltessék a népre. Elfoglalták Jeruzsálemet meg még sok várost, és eleinte nagy vérengzést vittek véghez, aztán kereskedni kezdtek, és sokan közülük békében éltek az igazhitűekkel.
– Egy ilyen kereskedővárosban, a tenger partján, a szép Akkóban látta meg a napot ez a te ősöd, kicsikém, Ísza – kántálta mély hangján a dajkám, Halíma –; a szülei gazdag genovai kereskedők voltak. Gyerekkorában a szíriai szolgáktól tanult meg arabul, és ez mentette meg őt, mikor az egyiptomi szultán visszavette Akko várát és fogságba került, mert nem a rabszolgapiacra vitték, hanem an-Nászir szultán választotta ki magának, és mert szőke és fehérbőrű volt, al-Muhadzsernek nevezték, ami annyit tesz: a Messzirőljött. Ni csak, hiszen neked is milyen világos a hajad, kedveském, és a szemed is szürke, mint egy frenginek!
Ettől kezdve Kairóban élt a szultán udvarában al-Muhadzser. Tanulékony volt és jó természetű, és amikor felnőtt, mindig őt hívatták, ha olasz vagy francia követeknek, kereskedőknek kellett tolmácsolni, ezért hamar an-Nászir szultán főembere, sőt barátja lett. Al-Muhadzser megnősült, egy fia és egy lánya született.
Később an-Nászir követségbe küldte őt frengisztánba, és ekkor bejárta Iszpániát, Francsét, Itáliát, átkelt a hegyeken, és elment Alamániába, sőt, még arra a szigetre is, ahol az emberek magasak és otrombák, beszédük pedig olyan, mint a nyúlós csigák mozgása, Angliába.
Azonban irigyei egyre többen lettek, és mikor a jó an-Nászir életének tintája teleírta az idő számára kimért papírosát és a Paradicsomba költözött, fiánál, az új szultánnál, Szaifaddínnál megrágalmazták al-Muhadzsert, hogy titokban keresztény, mert találtak nála egy könyvet, amit Iszpániából hozott, és más vádakat is kieszeltek ellene, amelyekért a szultán lefejeztette őt. Fia elmenekült, ám leánya, Dunjazád ekkor már Szaifaddín szultán felesége volt. Látod, Ísza, kisfiam! Alláh olyan dolgokat képes véghez vinni, amilyeneket ember soha ki nem gondolhat! Alláh a legjobb cselszövő.
Dunjazád fiút szült Szaifaddín szultánnak. Alaeddín lett a neve ennek a fiúnak. Mikor Alaeddín atyjáért eljött az örömök megszakasztója, hű társak szétválasztója, kötések feloldozója, ő követte atyját a trónon, ám uralma nem tartott soká. Egy viharos éjszakán lázadás tört ki Kairóban, Alaeddín ki tudott szökni a városból, Gáza felé menekült a sötétben, ám elvágták az útját üldözői.
Halíma beleivott a fahéjas-barackos serbetjébe, komolykodva összehúzta mandula vágású szemeit, én megigézve hallgattam. A Boszporusz túlpartja fölött olyan volt a hold, mint egy nagy narancs.
– Nem volt menekvés másfelé, mint a sivatagba, Alláh kemencéjébe, ahol a szomjúság megöli a lovat, a hőség leteríti a vándort, a nap elszárítja a karokat, a homok eltemeti a testet. Alaeddín megmenekült a kardoktól, de a menekülés éjszakája után a halál nappala virradt rá a pusztaságban. Amíg volt lova, lovagolt, mikor lova elhullott, gyalogolt, mikor ereje elhagyta, összeesett és pusztuláshoz közel, félájultan feküdt a napon, amikor a durva szemcséjű homokban valami a kezébe akadt.
– Mi volt az, mi volt az? – vágtam közbe, mert nagyon izgultam Alaeddínért, hiszen nem halhatott meg!
– Jaj, mi volt, mi volt? Hát egy gyűrű!
– Egy gyűrű?
– Egy gyűrű. Nézte a gyűrűt Alaeddín, hát az aranyában valami régi írás volt, a foglalatában pedig egy fekete obszidiánkő, amibe holdkaréjt illesztettek ametisztből és öt kis csillagot gyémántokból. Alaeddín keserű könnyeket sírt, amiért úgy kell elpusztulnia, hogy víz és élet helyett hiábavaló kincsre és halálra talált, felhúzta a gyűrűt, és hozzálátott, hogy utoljára fohászkodjon Istenhez. De ima előtt mosdani kell, és mivel víz nem volt, nekilátott, hogy homokkal végezze el a tisztálkodást, hiszen a Korán 5. szúrája 6. verse ezt mondja:

Vizet, ha nem találtok, hát vehettek tiszta homokot, és dörzsöljétek meg vele a kezetek és arcotok! Mert első elemed a föld. És az utolsó. Alláh engedékeny és megbocsátó.

Ám amikor Alaeddín a kezét dörzsölgette, a gyűrű valahogy elfordult az ujján. Ekkor hangot hallott:
– Szolgálatodra, ó uram! Parancsolj, és én teljesítem!
– Ó, Istenem teremtménye, ki vagy te? – kérdezte Alaeddín halálra váltan.
– A gyűrű szolgája vagyok, és annak engedelmeskedem, aki a gyűrű birtokosa. Nincs mentségem az alól, amit parancsol, mert varázslattal kötött engem a gyűrűhöz a belevésett szent nevek ereje által Ád régi királya, mielőtt Alláh elpusztította őt Húd próféta kigúnyolásáért.
– Alláhé minden hatalom! Mi a neved, ó hatalmas szellem?
– Nevem Abú sz-Szádát, és a dzsinnek szultánja vagyok. Akarod-e, hogy kiszáríttassak egy tengert, virágzó várost építtessek, vagy folyómedret ásassak itt? Vagy akarsz-e megöletni egy hatalmas királyt, hegyeket átvitetni egyik országból a másikba? Akarsz-e egy hadsereget most azonnal koromfekete lovakon, aranyos vértekben? Meglesz azonnal, a nappal és éjjel alkotójának engedelmével. Ha valamit kívánsz, el kell fordítanod a gyűrűt, de jól vigyázz, hogy csak egyet fordíts, mert különben a Nevek elégetnek engem is, téged is.
– Vizet hozz! Várj! egy sátrat is, és valami ennivalót!
Egy szemhunyásnyi idő múlva porcelán korsóban hűs forrásvíz állt Alaeddín előtt, aztán díszes sátor tűnt elő benne szőnyegekkel, alacsony asztallal, rajta százféle fogás illatozott a növények magvaiból, gyökereiből és leveleiből főzve, a hegyek és mezők állatainak húsából sütve és gazdagon fűszerezve, a tenger halaiból és a levegő madaraiból; mindenféle szárított gyümölcsökkel és más mézzel készült édességekkel. Alaeddín evett, ivott, aztán ismét elfordította ujján a gyűrűt, és Abú sz-Szádát a szolgálatára állt.
– Azt parancsolom, hogy építs nekem palotát Bászra városában, és vigyél oda.
A szellem a föld felé intett, mire az meghasadt, és egy csapat dzsinn termett előttük. Abú sz-Szádát jelt adott nekik, azok eltűntek, ő maga pedig Alaeddínt Bászrába repítette, de nem tudta olyan gyorsan odavinni, hogy addigra a palota ne állt volna készen minden berendezésével, kertjeivel, szökőkútjaival, szolgálóival. Akkor Alaeddín beköltözött, és gond nélkül élte napjait.
A város kormányzója hamarosan hírül vette, hogy előkelő idegen költözött Bászrába, és Alaeddínért küldött, mert szerette volna megismerni. Ő elment a kormányzóhoz, illendően köszöntötte, beszélgetésbe elegyedtek, másnap ismét meghívta magához a váli, és a következő napon is, mígnem mulatótársává fogadta. Vígságban és jólétben töltötte napjait Alaeddín, a gyűrűt pedig csak rejtve forgatta el az ujján, ha valamire szüksége volt, nehogy titka kitudódjon.
Hanem egy idő után a kormányzónak szemet szúrt, hogy milyen nagy jólétben él, pedig nem kereskedik, pénzváltással sem foglalkozik, és más jövedelmező ipart sem kezd Bászrában. Elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a talánynak, ezért magához hívatta vezírjét, hogy tanácskozzon vele.
– Te vezír! Lehet-e Alaeddínt látni a kikötőben, mikor hajó érkezik? Vagy a karavánszerájban és a bazárban, ahol a kereskedők és pénzváltók találkoznak? Hallott-e róla valaki, hogy valaha is karavánja érkezett Bászrába, vagy kötött-e valakivel üzletet?
– Valóban nem lehet ilyesmiről tudni, bölcs váli – felelt a vezír a kormányzónak –, de talán atyjától hagyott öröksége oly hatalmas, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
– Nem tetszik ez nekem. Hanem valahogy be kell látnunk a titok fátyla mögé.
– Ajándékozz néki szép rableányokat, és majd általuk megtudunk mindent.
A válinak tetszett a tanács, hát másnap reggel két legszebb rableányát küldte ajándékba Alaeddín házához. Csodák csodája, nemsokára negyven teve állt a kormányzó háza előtt, vagyont érő köntösökbe öltözött mamlúkok vezették őket, mindegyik tevén a holddal vetekedő szépségű rableány ült, a nyergekről lógó zsákokban pedig kétszer negyvenezer arany viszontajándék és hatalmas drágakövek voltak, gyémánt, rubint, kárneol, onix, amihez foghatót ember még nem látott.
Erre a váli felfogadott egy öregasszonyt, aki hennát árult, és minden péntek délben Alaeddín házához küldte, mikor az imádkozni ment a mecsetbe, hogy kérdezze ki a két rableányt, de azok nem tudtak semmit. Ekkor mást gondolt a ravasz kormányzó.
Egyik este ismét együtt töltötte az időt mulatótársaival, köztük volt Alaeddín is. Mikor az asztalt behozták, egy eddig nem látott lány jött be, akinek gazella lépte magához béklyózta Alaeddín tekintetét. Mikor a lány eléje hajolt, hogy italt töltsön neki, véletlenül félrecsúszott arca elől az izár, és közelről kapcsolódott egybe tekintetük. Alaeddín perzselő tüzet érzett a szívében, és eszét vette a szerelem.
– Ki volt ez lány, dicső váli, aki a paradicsomi húrikat megszégyeníti termetével és arca szépségével?
– Az egyetlen leányom, Sahrazád.
– Homlokán a hajnali égbolt, szemében csillagos éjszaka! Uram, leányod elvette az eszemet. Kérlek téged, szabj bármilyen feltételt, adj bármilyen parancsot, kívánj akármi szolgálatot érte, és ha méltónak találsz, add hozzám feleségül!
– Barátom, hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Hogyan is kérnék bármit, mikor számomra lenne a legnagyobb öröm ez a házasság – felelte a kormányzó.
Másnap hívatta kádit, megkötötték a szerződést, a házasságot kihirdették a városban, és Alaeddín egy teljes hónapra megvendégelte a népet, a nászmenetkor marékkal szórta az aranypénzt és a drágakövet az utcán, felesége minden rabnőjének vagyont érő ékszereket adott és arannyal szőtt milhafákat öltözékül. És mikor az éjszaka szultánja fekete lepleibe vont minden embert, megoldotta hitvese övét, sóvárogva szívták egymás illatát, ajkuk találkozott, Sahrazád mindkét combjával körülfonta, és így kiáltott:
– Ó betörések atyja, ki a kapukat berontod, a falakat szétnyitod!
És megtörtént, amiről kíváncsiskodni nem illik, kiszakadt a sóhaj, amit elfojtani nem lehet.
– Micsoda? Mi történt, Halíma? – kérdezetem bele gyanakodva. – Baj lett? Ki sóhajtott? És miről nem lehet kíváncsiskodni?
– Miről, miről? Mindenről lehet, de ezt így kell mesélni, te gyerek! Azt kell ilyenkor mondani a mesében, hogy nem illik.
– Mit nem illik? És milyen mese? Alaeddín az én ősöm. Mi történt?
– Semmi, csak amikor az emberek szorosan összetapadnak, az ágyékuk egyesül, és olyankor sóhajtoznak és nyögnek.
– Tudom. Mint a kutyák, a macskák, és mint amikor Amína nincs itthon, és atyám magához rendel téged este. És a herélt pónim és Szejfi nem csinálják, mert nincs nekik kedvük.
– Nemcsak kedvük nincs, te, hanem szerszámuk sincs.
– Mi történt aztán?
– Aztán boldogan éltek, Sahrazád fiút szült, akit Szindbádnak neveztek. Ám a váli időről időre faggatta a leányát, és addig faggatta, mígnem szegény Sahrazád kitudta férje titkát, és elárulta atyjának. Úgy égette a vágy ettől kezdve a kormányzó szívét a gyűrű után, ahogy a számum emészti el az oázis kertjeit. Megparancsolta leányának, hogy vegye magához, és adja át neki a kincset, de Sahrazád nem engedelmeskedett, mert lelke egybeforrt férje lelkével. Azonban engedelmeskedett az egyik rableány, akit a váli küldött Alaeddín házába. Tudta ez a lány, hogy mikor a szerelmesek egyesülnek, Alaeddín mindig leveszi a gyűrűt a beleírt szent nevek iránti tiszteletből, egy párnára rakja, és ha egymástól eltelve és kimerülten elalszanak, néha csak reggel veszi ismét fel. Megvesztegette a kapuőrző eunuchokat, és egy ilyen éjszakán belopózott a hálóterembe, ellopta a gyűrűt, kinyittatta a kaput, és mert nem tudta, mi van a birtokában, az őrrel elküldte a válihoz. A váli felkiáltott örömében, ujjára húzta és megforgatta a gyűrűt, erre megjelent Abú- sz-Szádát.
– Parancsolj, uram, és teljesítem! Százezer dzsinn ura vagyok, minden dzsinn alatt százezer hatalmas márid szolgál, és minden márid alatt százezer rettenetes ifrit.
– Azonnal vidd Alaeddínt a legtávolabbi sivatag közepébe!
Alaeddín arra ébredt, hogy süvítő szélben repül a felhők felett a szellemmel.
– Miért teszed ezt velem, ó, Abú sz-Szádát?
– Mert ostoba voltál, és hagytad, hogy ellopják tőled a gyűrűt – felelte az, és letette a pusztaságba.
Soha többé, senki nem hallott Alaeddín felől, és nem is látta senki. Maga is azt gondolta, hogy talán csak haldoklásában álmodott mindent, amióta Kairóból menekülve a sivatagba került.
Sahrazád észrevette, hogy ura eltűnt mellőle, lámpást hozatott, és látta, hogy a gyűrű sincs a párnán. Borzasztó gyanú szorította a szívét, azonnal atyjához kísértette magát, és eléborulva kérte, hogy adja vissza férjét. A váli olyan volt, mint aki bortól részegül meg. Abú sz-Szádátot akarta hívni, és azt sem tudta, hogy előbb kincsekkel és arannyal töltsön meg mindent, vagy megölesse a kalifát, és maga üljön a helyére Bagdad városában. Éppen akkor forgatta meg a gyűrűt, mikor Sahrazád a kezébe kapaszkodott, a gyűrűn megcsúsztak a váli ujjai, aztán dühösen és erősen ragadta meg, és a gyűrű kétszer fordult át.
Ekkor vakító fény tört elő az obszidiánkőből, az ametiszt holdból és a gyémánt csillagokból, elszabadult démonseregek száguldoztak a szobában, és kacagtak a ház körül, aztán ahogy a füst eloszlott, csak a gyűrű feküdt a kőpadlón, mert a válit és Sahrazádot elemésztette a nevek tüze Abú sz-Szádáttal együtt.
A gyermek Szindbád árván maradt. Nőtt, növögetett a bászrai palotában a szolgák és rabnők között, és szép ifjúvá serdült. Vígan élt, mert a ház tele volt kincsekkel. Mulatozással, hajókázással teltek napjai, léha társakkal szerencsejátékot játszott, mígnem egy reggel arra kelt fel, hogy nem maradt semmije, csak a háza és néhány szolga. Megfordította az emlékül maradt feketeköves gyűrűt, de semmi nem történt.
Ekkor eladta a házat és minden vagyonát, a pénzen árukat vett, és más kereskedőkkel együtt hajóra szállt, hogy távoli földeket lásson, adjon, vegyen. Ahol kikötöttek, a kereskedők nyomban odasereglettek és megvásárolták áruit, a pénzen ő új árukat vásárolt, aztán továbbutazott, és ezt addig művelte, amíg nagy vagyont szerzett, és így tért vissza Bászrába. Visszavásárolta atyja palotáját, és élte tovább ugyanazt az életet, mint régen. Rabnőitől sok gyermeke született, akikkel nem törődött, bort ivott, kockajátékot játszott, és nem gondolt a holnappal. Mikor vagyona ismét elfogyott, megint hajóra szállt, és csak Alláh tudja, hogy merre járt, milyen távoli tengereken hajózott és milyen partokon kötött ki, hányszor menekült meg hajótörésből, mi minden esett meg vele, de ismét gazdagon tért haza. Ám az így szerzett vagyonok mind hamarabb olvadtak el a mind vadabb dorbézolásokban, és ilyenkor már nemcsak szolgálóit, de gyermekeit is eladta Szindbád, kit a bőrcserzőknek, kit az ötvösöknek, kit a kerítőknek, és amikor évek múlva hazatért, volt, akit visszavásárolt. Közben gyermekei nőttek, növekedtek, szemük kinyílt. Mikor egyik lánya, Mardzsána, aki szép volt, mint Sába királynője és okos, mint Judit, látta, hogy apja megint mélyre süllyedt a züllés mocsarába, magához vette a holdas gyűrűt, kiszökött az utcára, futott a kikötőbe, és az első gazdagon öltözött kereskedőifjú előtt megállt, megérintette, aztán megcsókolta és a homlokához emelte saját két ujját, majd így beszélt:
– Ó efendi, kezedben van az életem, kezemben van az életed! – és felfedte arcát.
Az ifjú szívét úgy járta át Mardzsána tekintetének édes mérge, mintha bendzset ivott volna. Éppen aznap indult egy hajó Hindusztán felé, amit Indiának is neveznek, az ifjú berakatta áruit, a kapitánynak kifizette a díjat, kibontották a vitorlákat, és elhajóztak Indiába.
Azon az éjszakán Timur Lenk serege ütött rajta Bászrán. Betörték a kapukat, sötét hordák lepték el az utcát, lovak és lovasok vadállati tekintete között nem volt különbség. Senki nem menekülhetett, a lándzsák éhesen faltak a testekbe, és a kardpengék úgy jártak az emberek húsában, mint ezüstös pikkelyű halak a napsütötte kerti medence vízében. Nyilak süvítettek, és a lángok táncoltak.
– Mi lett Szindbáddal? – kérdeztem bele.
– Nem tudom – mondta Halíma – nem tudhatok mindent. Látod, a férfiak úgy tűnnek el, hogy nem tudjuk, mi van velük. Szerintem meghalt.
– Halíma! Amint megszeretem valamelyik ősömet, az máris meghal!
– Egy hőst elég egy pillanatig szeretni, kisfiam. Isten nem a mi óránkkal mér.
– Mi az, hogy hőst? én őst mondtam. Azt hittem, igazat mondasz és nem mesét.
– Ó, a hős és az ős ugyanaz! De figyelj, mondom tovább. Szindbád leánya, Mardzsána élt, és boldog volt Delhi városában. Fiúgyermeket fogant, a fekete gyűrűt néha megforgatta, aztán mikor látta, hogy ártalmatlan, férjének ajándékozta, hogy fiuk, a kis Omár majd tőle örökölje.
Omár nőtt, növekedett, Mardzsána mindent elmesélt neki a család történetéről, ahogy azt egy öreg rabnőtől hallotta, akit még Alaeddín dzsinnje hozott Bászrába. Omár pedig, ahogy ifjúvá serdült, azt kívánta, hogy bárcsak láthatná Bászrát, Kairót, végig akart menni ősei nyomán egészen az itáliai Genováig, ahonnan al-Muhadzser frengi ősei jöttek, és még tovább, még tovább, a messzi nyugat homályba vesző útjain. Ezért atyja elé állt, és kérlelte, hogy adjon neki pénzt árukra, mert saját üzletet szeretne nyitni. Atyja szomorú volt, hogy el kell válniuk, de végül elvitte a bazárba, megismertette kereskedőtársaival, kitanította, mi mennyit ér, mit hogyan kell intézni, melyik pénzt milyen arányban váltják; aztán neki adta a gyűrűt, és sírva búcsút vettek egymástól.
Omár sok szantálfát és borsot vásárolt, hajóra szállt, és elindult nyugat felé. Először Bászrába ment, ott nagy haszonnal adta el a szantált, a hegyekből származó nyersdrágaköveket és a messzi északról hozott prémeket vett, azt Dzsiddában tömjénre cserélte, fegyvereseket fogadott, és csatlakozott egy Kairóba tartó karavánhoz. Baj nélkül megérkezett, a tömjént egy velencei kereskedőnél értékesítette. Mikor elbúcsúzott ettől a kereszténytől, és már majdnem továbbsietett, hogy a derekát húzó aranyat letétbe helyezze a jegyzőnél, hirtelen mégis visszafordult. Megkérdezte a velenceit, mikor indul haza, és az azt válaszolta, hogy másnap indul Alexandriába, ahol a kikötőben várja a saját hajója. Erre Omár nem tétovázott tovább, hanem elhatározta, hogy azonnal a gyaurok országába utazik. Nagy felárral tüstént visszavásárolta a tömjént a velenceitől, összes megmaradt pénzén elefántcsontot vett a bazárban, berakatta az Indiából hozott borssal együtt, és másnap bárkara szállt a velenceivel.
Szerencsésen megérkezett Velencébe, ahol a házak közötti vízen járnak a csónakok, és a palotákban emberekről és prófétákról festett képeket imádnak a gyaurok. Omár mindent eladott, és ekkor vagyona már akkora volt, hogy nem hordhatta magánál, ezért elment egy zsidó kereskedőtársaság megbízottjához, és majd minden aranyát rábízta. A zsidó írást adott, amivel a világ bármelyik városában pénzt vagy árut vehet fel annyiért, amit az áru vagy a pénz abban a városban ér. Így hát Omár szabadon mozoghatott, rablóktól sem kellett tartania, és bármelyik városba ment, vagyona gondoskodott róla anélkül, hogy foglalkoznia kellett volna vele, mert a zsidók kamatot fizettek neki.
Elindult, Genovába is elment, de nem akadt ősei nyomára, élt sok nagy és fényes városban, látott sok mecsetet, ahol aranytól roskadozó bálványok előtt térdepeltek a frengik, közben egyre adott, vett, egyre gazdagabb lett, nagyhatalmú bégekkel és királyokkal találkozott, híres tudósokkal és művészekkel tanácskozott, és gyorsan megtanulta az olasz és a latin nyelvet.
Még Rúm főmollájának, a pápának is kölcsönzött pénzt titokban, amit az nem adott meg határidőre, de Omár erre nem is számított, elég volt neki, hogy a főmolla házában és templomaiban bálványokat nézegethet, és ördögien ügyes bálványkészítőkkel beszélgethet, akiknek művészete oly tökéletes volt, hogy a szobrok és festmények élőnek látszottak, a mögéjük pingált mezők, hegyek és erdők tájain pedig eltévedt a tekintet.
Így élt sok évig, míg egyszer sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy szülei már biztosan nem élnek, és ő nem temette el őket, és eszébe jutott a napfény és a meleg, eszébe jutott egész hazája. Velencében hajóra rakatta legbecsesebb kincseit, a gondosan gyűjtött könyveket, eközben csiszolt tükröket, ékszereket, hosszú tőröket és rengeteg szép mívű puskát vásárolt, hajóra szállt ismét, és Kairóba utazott. A fegyvereket a szultánnak kínálta fel eladásra, és a szultán örömmel kapott a dolgon. Vendégül látta Omárt a palotájában, a vendégség átnyúlt a következő napba és a következőbe, mígnem Omár feleségül vette a szultán egyik lányát, házat vásárolt, egyik év követte a másikat, és a Nílus partján érte el őt Isten üzenete.
Élete utolsó évében a szultánleány fiút fogant tőle, de a gyermek már csak halála után született meg, ezért nem adhatta tovább neki a család történetét.
– Akkor te honnét tudod? – kérdezetem erőtlenül, de a választ már nem hallottam, mert elaludtam, Halíma a karjában vitt le a tetőről.

Török tükör – részlet

(…)
Ám mi történt? Francse szultánja az ostoba és felfuvalkodott Francsiszkó volt, más néven Ferenc. Ezt a Francseországot Franciaországnak nevezik a magyarok. Nos, ez a Ferenc is vágyakozott a koronára, hát így okoskodott: „háborút indítok Lajos ellen, hogy a koronát megkaparintsam”. Csakhogy Lajos és a német Ferdinánd egy karavánnal utaztak. Ráadásul volt Ferdinándnak egy édes testvére, a Karló, más néven Károly, Iszpánia szultánja. Ez a Károly, aki szintén a hitetlenség bűzös mocsarában cuppogott, igen nagy hatalmú szultán volt, és amikor meghallotta, hogy Ferenc rátámadt Ferdinándra, igen megharagudott. Mert a Ferdinánd a testvére volt. Nyomban háborúba szállt, és hátbatámadta Ferenc király szultánt, a francia dögöt.
Ferenc így már kétfelé viselt hadat. Egyszerre hadakozott Ferdinánddal és Lajossal, akiket ő maga támadott meg, és Károllyal, aki a Ferdinánd segítségére jött, hiszen az testvéröccse volt neki. Hamar kiderült, hogy Ferenc király nem bír Lajos, Ferdinánd és a spanyol Károly erejével.
Mikor ezek hárman több várat és a hozzájuk tartozó falvakat is elfoglaltak már a Ferenctől, és mikor Ferenc király látta, hogy mindüket le nem győzheti, igen megijedt. Azon kezdett gondolkodni, hogy az elbizakodottság mételyétől megfertőzött agyában fogant tervének szekerét miként kormányozhatná a megvalósulás palotájának udvarába, és így töprengve hirtelen a világosság apró lángja gyúlt ki háborodott eszében. Papírost, pennát és tintát rendelt, leült, és levelet kezdett írni a Padisáhhoz (legyen boldog Alláh fényében!), a Nagy Szulejmánhoz, mert ő volt akkoriban a hitet védelmező kalifa, Mohamed Próféta (áldás reá és családjára!) hős utóda. A levél pontosan így szólt:
                 A disznó Ferenc Király levele
Nagy Szulejmán, aki a disznóhúsevő és maguk is disznó keresztények ellenében az igaz hit védelmezője vagy! Én, az alávaló és gonosz természetű Francsiszkó, ostoba elmémben a meggondolatlanság trágyadombján fogant tervem szerint rátámadtam Lausra, Alamánia és Üngürúsz mocskos és erkölcstelen szultánjára és Ferendusra, hogy tőlük a hívságok haszontalan és semmit érő koronáját megkaparintsam. Ám a Ferendusnak az édes testvére, a becstelen és égetni való Karló Király szultán, aki Iszpánia ország szultánja, szintúgy háborúba szállott ellenem, és most hárman kétfelől dúlják utálatos országomat, melyre rátekinteni is borzalom. Együtt pusztítják és dúlják Francse országot, a bálványimádásnak ezt az igen mély pöcegödrét, melynek minden megátalkodott lakója a legalsó pokol tüzén fog égni halála után. Velem együtt.
Világos elméjű, hatalmas Padisáhom! Én, Francsiszkó, hason csúszva, méltatlan pofámat zsámolyod lábához dörgölve könyörgöm, hogy leckéztesd meg az elbizakodottság borától megrészegült jézushívő német és magyar kutyákat keleten, és akkor az én alávaló hadseregem már le tudja győzni a gonosz Karló Királyt nyugaton. Ha nagy bajomban segítesz rajtam, legboldogabb leszek legutolsó rájáid között, és életem végéig szolgállak tégedet, és még azután is, mert összes szörnyeteg természetű gyaur leszármazottaim és elvetemült utódaim mind hódolni fognak neked egészen az idők végezetéig. Továbbá lehozom neked a Napot és a Holdat.
És az angyali természetű Padisáh megkönyörült.
Így kezdődött.
————————
              Pókos
A defter másolásának vége felé elgondolkodtam a magyar szavakon. Volt, amelyik falu nevében ráismertem valami magyar dologra. A Bükkösd faluban ott volt a bükk, aztán volt Meszes, Szőlős, Bidös, Udvar, Varjas, Kökin és Hagymás falu is, és volt sok, amit ember-szentről neveztek el, és sok nem jelentett semmit, csak azt a falut. Annyi falu volt, és olyan hasonlóak voltak a neveik, hogy nem hittem el, hogy azt mind külön észben lehet tartani. Gondoltam, ha kihagynék a listáról egy falut, akkor a magyarok talán el se mennének oda adóztatni, én pedig magyar ruhába öltöztetett akindzsikkel szépen megjelennék helyettük, mikor az oszmán megbízott már végzett, és beszedném a dézsmát meg a cenzust meg a rovásadót Ferdinánd király és Gregoriáncz Pál püspök nevében. Izgatottan fölugrottam, járkáltam, és apróra végiggondoltam mindent: hogyan bérelem fel a zsoldos lovasokat, és így tovább. Nem. Nem lehetett megcsinálni. Legalább húsz akindzsi kellene, és annak egy óra alatt híre menne Pécsen. Amúgy a szigetiek pedig észrevennék, hogy a defter hibádzik.
Hanem, mi lenne, ha egy-két faluval többet írnék be, mint amennyi van?! Hűha, akkor senki nem mondhatná, hogy el akarom csalni az adót. Olyan hasonlóak ezek a magyar szavak, hogy biztos, még maguk a frengik sem igazodnak el közöttük, főleg, amikor azt sem lehet tudni, hogy hol a határ a birodalmak között. És még az is lehet, hogy valóra válik, és tényleg lesz ott egy olyan nevű falu, mint ahogy az Ezeregyéjszakában Ma’Rúf foltozóvarga gazdag kereskedőnek adta ki magát egy idegen városban, és ettől végül tényleg gazdag kereskedő lett, sőt, feleségül vette a szultán lányát, és végül szultán is lett. Építsd magasra a kapudat, előbb-utóbb teve is kerül a házhoz! Kicsi erszény sok pénzt nem keres! Majd addig keresgélnek a magyar tiszttartók, addig emlegetik a falumat a rájáknak, amíg a végén valahogy igazából meglesz az a falu. Alláh is a szabadjára engedett igével teremtett!
Nagyon izgatott lettem. Ugrált a szemem a papíron, olvasgattam a falvakat, és minél tovább olvastam őket, annál jobban összekeveredtek a neveikben kattogó dallamok, billenve forduló szótagok, sisteregve csúszó hangok. Alláhra, micsoda nyelv ez! Próbálgattam a képzeletbeli falvakat: Lágygöröskő. Sóskavár. Csigabéla. Nem, a Csigabélát biztosan egyből észrevennék. Korog. Dögöd. Tököd. Dzsalul. Ez sem jó így, esetleg Gyalul. Baszod. Kurafattya. Pöcse. Az ilyesmi nem jó, rájönnek könnyedén.
Kétnapi tétovázás és mérlegelés után úgy döntöttem, hogy Pókos lesz az én magyar falumnak a neve. Rákos már úgyis van a Mecsekben, akkor miért ne lehetne Pókos is? Csakhogy tudtam, hogy Gergely deák mindent leellenőriz. Mit tegyek, hogy ne vegye észre Pókost, mikor leadom neki a kész deftermásolatot? Gergely nem bolond, tudja, hogy nincs ilyen falu a szandzsákban. Egyelőre.

John Wilmot: Séta a Szent Jakab parkban (részlet)

Borral s vitával folyt az éj,
beszéltük, ki kivel kefél,
s én, ki arra mindig ügyel,
hogy a szeszt dugás váltsa fel,
ekkor a Saint James parkba mentem,
hogy állapotom rendbe szedjem.
Bár Szent Jakabnak jár imádat,
itt farkakat találsz s pinákat;
megannyi korcs fa terem itt,
buján ölelnek ágaik,
minden gallyuk úgy tekereg,
mit Aretino szeretett;
s terem alattuk éjszaka
erőszak, pederasztia,
szodómia; és persze, kurvák
járják a szent parknak sok útját;
és van sok hölgy, előkelő,
és szobalány meg rongyszedő;
papok és nagyurak teszik,
amit a költők és stricik;
piperkőc jár a fák alatt,
smasszert sodor a forgatag.

(Horváth Viktor fordítása)