Hajós Eszter összes bejegyzése

1990-ben születtem Budapesten, Pilisvörösváron élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar nyelv és irodalom alapképzést és irodalom- és kultúratudomány mestert. 2013-tól publikálok. Olvasható szövegem többek között a Látó, Helikon, Várad, Kalligram, Irodalmi Szemle, Sikoly, Új Forrás, Napút, Bárka, Zempléni Múzsa, Csillagszálló, FÉLonline folyóiratokban. 2015-ben a Napkút kiadó Cédrus-pályázatán nívó-díjat kaptam, majd 2016-ban az akkor alapított (így első) Prágai Tamás-díjat. Első kötetem Bejárati égbolt címmel a 2017-es könyvhétre jelent meg a Napkút kiadó gondozásában. 2018 januárjától szerkesztem az ÚjNautilus versrovatát. 2008 nyarán beírtam a YouTube keresőjébe, hogy „swedish folk song”, mert olyat még sose hallottam s eszembe jutott. A Knut Ødegård Fények és látomások című könyvének magyar fordítása kapcsán rendezett esten norvég népdalokat énekeltem. Magyar, svéd, norvég, izlandi, finn, észt, lett, litván, szerb, bolgár, velszi, kazak stb. nyelveken énekelek. Illetve mantrákat. Vegán vagyok. Termelünk, környezettudatosak vagyunk, önellátásra törekszünk.

‘pitypangcsapás’; ‘nélkülem tükör’

 

‘pitypangcsapás’

sugarak, szemem

sugaram

futunk, ahogy csepp

tűlevelek, madarak

Napsudár.

pitypangcsapást követek

Napcsapáson.

2021. 04. 28. 18: 27

 

‘nélkülem tükör’

fény, füvön lépek

fehérkéken az ég

esőcsepp, szempillám

pitypang nyílik, vagy a Nap

jobbról fémkerítés, nézem, tükör?

ernyős sárma, harmat

nélkülem tükör

ágvégek, madár vagy virág?

szempillangó

átlátok, de mennyi lábnyom?

hullámok, hajam és patak

cseresznyeszirom rajzol a fűre

magam nem látom át.

2021. 04. 30. 11: 03

 

(Illusztráció: Sun dance)

hazajön a Nap

 

∞ Lilith Guégamian: Sari Aghjik (Music of Armenia, 2014)

azt mondják, havonta egyszer süt a Nap. én még nem láttam, két hónapja vagyok itt. lehet, pont olyankor sütött, amikor pislogtam. vagy aludtam. nincs sötét, a Hold egész nap fenn van. a hó fölött botorkál, öreg. apónak hívják, mint a medvéket és az apókat.

mezítláb járnak a havon, azt mondják, nem hideg. levettem a cipőm és ugyancsak megégette a hó a talpam. de ők nem állnak, amikor mennek. elindultam. a Hold is mezítlábasan jár-kel mindennap.

azt mondják, a Nap egy házban van, aminek nincs ablaka. ott üldögél, fűti a házat. meleg ház az, zöld fedelű, csupa színes fából, zöld fából, kék fából, lilából. és a fáknak a kérgein a rajzok. ahol a fa lakott, azt rajzolja a kéreg.

és az évgyűrűkben a rajzok. az utat rajzolják, amin jött. a lila fának kék a rajza, a kék fának zöld, a zöldnek sárga. sárgát máshol nem látni. senki sem látta ezt a házat, a Hold se, pedig a Hold mindennap kint kullog.

letettem a szemüvegem, nem találom. itt senki se lát élesen. nincsenek élek. cikázások a szemem előtt, azt mondják, ők nem látnak ilyet. de ők sohasem láttak másmilyet, mint amilyet látnak. nem ismerik a színeket, fehér az ég is.

éjszaka is fehér az ég, csak hidegebb van. azt mondják, öreg van, amikor este van. apónak neveztem az éjszakát, de azt mondták, nem ugyanaz. soha sincs sötét, soha sincs világos. a Hold is házban lakik, az ég a háza.

mint a hónak a föld. sohasem mennek el hazulról. akkor is van Hold, amikor Nap van, egymást nézik. egyszer találkozott a Hold a Nappal, útja közben. nézték egymást, ahogy egymást nézi a hó és az ég. de itt nem nőnek fák, hallgatott a Nap.

állatnak csak hangja van itt, növénynek levegője. nem esznek. az első két hónapban nehéz csak. nincs felhő. az ég és a hó a messzeségben egy, helyet is cserélnek, mint régen, a Nap előtt. néha az égen van a házunk.

néha kevesebb a hó, néha több. olyankor az ég kevesebb. a hó az ég és a hó közt kecmereg. valahol az égben is van háza a hónak, onnan esik ki, és mindig a hó felé esik, rá. kevesebb az ég, mint a hó, pedig a hó is öreg.

azt mondják, vizek jártak valamikor. akkor még ittak, és voltak madarak, akik isznak. egy fa lakott itt akkor, azoknak a madaraknak a háza. a fának a gyökerénél van a Napnak a háza, de nem abból a fából.

a Nap egyedül építette a házát, akkor egyszer, amikor a Hold aludt. a Nap még sohasem aludt. azt mondják, havonta egyszer elalszik a Hold, de nem akkor, amikor a Nap süt. énekelnek olyankor, altatódaluk van erre.

az még a régi nyelven van, senki sem érti. a madarak nyelvén énekelték, amikor még jártak a madarak, és értették egymást. egymást tanítják arra, amit tudnak, és arra, amit nem.

van egy énekük erre. a fia apja nincs otthon, hazajön a Nap. a Nap a Napban van, a Nap Napja hazaér, hazajön a Nap. a Nap Napja a Napban van, van egy fiam, jöttünk a Napba, hazajön a Nap.

a Nap ég, a Hold pedig Nap, a Nap a házban van, van egy fiam, hazajön a Nap. a Nap és a Hold kívül, kimegy a Nap, bejön a Hold, van egy fiam, a Nap, hazajön a Nap. a földön fekszik az éjszaka, az éjszaka közepén hazajön a Nap, van egy fiam, és mi vagyunk a Nap.

ezt a Hold énekelte, amikor kicsi volt.

egyik nap jó holdat kívántam valamelyiküknek. nem zavarta. nem értem a nyelvét. nem beszélnek, de nem zavarja őket, ha beszédet hallanak.

2019. 01. 28. 8: 11: 38

 

1. hazajön a Nap
2. dobon dobolni

(Illusztráció: Tree trunk tutorial)

‘vizes fűben’; ‘madarak, kezek’; ‘Napnak felhője’

 

‘vizes fűben’

vizes fűben a

Napot kerestük

a fenti Napot de

csak lenti Napok

görbe Napok csorba

Napok a gödörben

holdnapok és

harmadnapok

egy egész se

megvágta a fű

a bokám amíg

egy tüskenapért

hajoltunk.

2018. 09. 20. 11: 22: 32

 

‘madarak, kezek’

madarak, kezek, madarak,

szedtük a csendjük,

megaszaljuk, befőzzük,

szaladunk, szaladnak,

kisimulnak a kérgek.

2019. 07. 16. 23: 10

 

‘Napnak felhője’

Napnak felhője

felhő ablaka

hajoltam kerestem

tüskét keresek:

megtaláltat

sír a Napom a Hold

nem vigasztalja.

2019. 11. 18. 18: 24: 31

 

 

(Illusztráció: Larissa Morais: The Dream)
(Dal: ‘Napnak felhője’)

Napsütést szóban

 

∞ Ólöf Arnalds: Moldin (Við Og Við, 2007)

kőmadár röpült át a vízmosók felett. ez még azokban az időkben történt, amikor a sárgafények nem hatoltak át a fájdalomkerítésen. a fekete rács elég haragot tartott még magában akkor, amivel el tudta kergetni a körbefutásokat.

a levegőben is egészen másféle volt a levegővételek összetétele, a levegővetélések homokzúgása miatt. fáztak a fakérgek, a felhők pedig néha akkorát tüsszentettek, mint amekkora hegyek süllyedtek a földbe a kerítésen túli fájdalomtól.

valamiért akkor maradt egy szabad kézfogásod s azt épp nekem szántad. nem szerettem volna megkérdezni, mi történt, hallottam én már könnyet földre gördülni. te pedig olyan nehezet vettél a levegőből, mintha híd lett volna.

vagy ablak. a kőmadár ettől majdnem visszafordult, de végül csak túlröpülte az ordításainkat, amikkel olyan távolságosan hallgatunk. sokkal kevésbé volt a félelem belekapaszkodva a levegőbe mégis, mint amikor visszataláltál végre.

nem tudom, miért fáztál úgy, én nem fáztam kicsit se. benyitott egy fény és én akkor valamiért nyitott voltam a fényre. a kézfogásod virágoskert volt, földig érő virágok nélkül. a vízmosók felől érkező szélben mosolygás szédült.

néha ilyeneket is lehetett látni erre. de akkor épp nem néztem oda, mert azzal foglalkoztam, te nézz. azt mondtad, üres az árnyékod, nincs sűrűsége, árnyéka, pedig itt állsz fölötte. ez mit jelent, nem tudtam, ahogy te tudtad, hogy tudom.

mi bánt, amikor bántanak. és amikor nem. hogy milyen a fájdalom ragasztója, mit használ, amikor egy elrugaszkodáshoz hozzáragasztja magát. pedig a fájdalomkerítést azért építették, ne legyen itten futkosás, aludjon a körömágy.

aztán a vakarózás, megint, a sebek. félig nyitottam ki a szemem, vagy félig csuktam be, azzal a tekintettel, amiről azt gondolnám, szeret. de akkor épp nem ide néztél, mert azzal foglalkoztál, ne nézz. tudtam, de nem fájt. nem nekem.

bennem akkor valahogy megnyugodtak a zuhanások. az a mosolygás minden homok ellenére ott zuhogott szerte. a kőmadár meg visszatalált, ivott a mosott vizekből. de miért mossák a vizet. a kerítésen túl hideg volt a kezeknek.

itt nincs baj, itt minden kéz egy másikba kapaszkodik. egy kéz egyedül még lehet hideg, két kéz már mindenképp meleg. de akkor a mi kézfogásunk olyan súlytalan lett, mintha a levegőnek se lenne súlya, amiből a fák nőttek a belső tájképen.

nem szabad körülötted ilyen hideg levegőnek lenni, mert abban mások is fáznak. de ez nem ilyen, ezt nem lehet így, mondom a Napnak, süssön már, amikor nem süt. megérthetné, hogy vannak Naptalan napok.

a sárgafények botladoztak, de erős a kerítés, mindig erősebb. elaltattuk a fénycsecsemőket, és mi is elaludtunk. az ég leért a földig és belegyökerezett, a te virágaid meg csak úgy voltak, sehogy. nem volt híd sehol, de ha nincs folyó, talán minek is.

hallgattam, amikor épp azt mondtam, örülök a megtalálkozásnak. az ilyeneket te már meg sem hallod, ahogy én sem hallom már, amikor nem hallasz. de mikor kezdtük a kerítést odabent, mikor kezdődött a félelem a fájdalomtól.

a körbefutások miért szorítanak, az ölelés miért rabság. hol a kötél, ami a bőrbe vág. kezek után kapsz, mert úgy érzed, ha üres kézzel kell megállj, belesüllyedsz a földbe azokkal a hegyekkel, akiktől senki sem köszönt el.

néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a föld miért föl-, amikor lent van? a kerítés meg épült, építgettük, azokkal a mozdulatokkal, amik köveket gördítenek el. te kacskaringósan mindenfelé, én az égnek.

hideg kezek zsebekben. a fázásod körülölelt. a kőmadár meg megállt akkor fölöttünk és nem nézett le. más terekben beszélünk. pedig visszataláltál, de talán mégsem ide. szél fújta a fáidat, az én fáim csendben ölelkeztek a földdel.

sötét van, most ez a természetes fény. milyen hidat lehetne, vagy milyen ablakot, de a levegő nem várt, nem engedte meg, hogy úgy döntsünk, nem döntünk. felhőkké rendeződtek a tér bizonytalanságai, ennek örültem. vannak Napos napok.

a nappal fenn maradt Hold, mondtad, én meg, hogy a Nappal fenn maradt Hold. mi így értjük egymást. ilyen égen. milyen híd ez, amelyik ablak? előrenéztünk, te a horizontot láttad, én az eget a földdel összekötő fákat.

gömbölyű szavak. könnyeket gördítettél el az útból. árnyék nélkül állunk, akkor már így, de egy sárgafény áthatolt a fájdalomkerítésen és te megijedtél. akkor nincs elég harag, de honnan haragudjunk elő egy haragot is?

az átérés fájdalma. kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. néztél, rám, de talán nem engem. nem fájt, nem ez. a virágnak kell a gyökér, és akkor talán megkapaszkodtál. ott volt a mosolygás, ahol az előbb az árnyékod nem volt. megmostuk benne a kezünket.

kértél, beszéljek. napersze, a Nap mondja el a napsugarakat szóban. a fakérgek ölelték a fákat. meleg lett. szabad volt a tekinteted, akkor láttam. láttalak. az ölelés napsütés, öleljük egymást. megsimogattál a szempilláddal, mondod.

öleléskor nem kell mondani a másiknak, ő is öleljen.

2016.01. 13. 0: 25–2016. 12. 28. 22: 13–2016. 12. 29. 16: 28: 13

 

(Illusztráció: Maria Primachenko: Sun-bird, Rye and Wheat, 1980)

Máshol látják a Napot.

 

Synnøve Bjørset: Tomasklokkene (Slåttar, 2009)

Mit csinálnak ott azok a sárga virágok? Napraforgók. Mit csinálnak a napraforgók? Állnak egyenesen, kapaszkodnak a földbe, vizet isznak és várják a fényt, hogy nézzék. Miért fordulnak mind ugyanarra? A Napot keresik, azt akarják nézni, tudod. De a Nap az mindig megy, föl meg le, végig. Mennek utána, majd meglátod, este már másfelé néznek. De a Nap az nem is ott van. A napraforgók a Nap felé fordulnak, de nem a felé a Nap felé, amit mi látunk. Máshol látják a Napot. Nem feltételezem, hogy jobb lenne a szemem, mint egy napraforgónak, főleg, hogy annyi van neki. Mit látnánk, ha arra néznénk, amerre a napraforgó? Arra van a Nap?

És akkor, ha megy a Nap, mondjuk átmegy az égnek az egyik végétől a másikig, akkor megfordulnak a napraforgók utána, hogy jobban lássák? Igen. És lehet azt látni? Te el tudod képzelni, hogy látod egy növénynek a mozdulatát? A tökfélék éjszaka nőnek, a víz miatt. A Hold miatt. Ha leülnénk és néznénk, észrevennénk-e, hogy nőtt? Ha lassabbak lennénk, mint amit nézünk, láthatnánk a mozdulatát. És éjszaka mit csinálnak a napraforgók, amikor nincsen Nap. Búsan lefelé néznek, vagy egymásra? Vagy a Holdra? Olyankor néznek befelé, önmagukba.

Be lehet csapni a napraforgókat?

A napraforgók lemaradnak, más földek jönnek, ott is minden a Napra néz, csak nem látni. Este már másfelé, mert máshol van a Nap, nincs. De este már nem néz ki az ablakon, talán ő is befelé néz, meg nem is kérdez semmit, csak ül, tudom, hogy szomorú. Más földek, nem néz ki az ablakon. Nem kérdez. Meg kellene kérdezni, mit kérdezett reggel, vagy azt csak reggel lehet kérdezni? Reggel, néz ki az ablakon, nem kérdez. Néni és bácsi nézi a napraforgókat, hol nézik a Napot, meg mikor mozdulnak? Nem figyel rájuk, a Napot nézi csendben.

Oszlopok, vezetékek, oszlopok, úttest, peron, kövek, sín, kövek, sín, talpfa. Állomás, ajtó nyit, felszállók, leszállók, ajtó csuk, kalauz, jegy, bérlet. Párna, ülések, padló, cipők, lábnyom. Nehéz az ég. Nem kérdezi. Nem kérdez. Valamit kérdezhetett az iskolában, vagy tőle kérdeztek valamit. Bácsi, néni, szemüveg, szem, ránc, ősz szemöldök, homlok, ősz haj. Pedig máskor még a nénitől meg a bácsitól is megkérdezte volna a napraforgókat, hátha mást válaszolnak. Állomás, ajtó, leszáll, felszáll, ajtó. Leszáll a néni és a bácsi a napraforgóikkal. Mi a következőn.

Nem várják meg, hogy kiszáradjon, ahhoz idő kell, és sok Nap. Gyomirtót rá, befeketedik. Lekerülnek a fejek, azokból ki a szemek. De mikor vagy hogyan, nem látni, biztos nem néztem ki az ablakon, mert nem kérdezte. Csak a tövek maradnak, szürke, száraz, mintha csont. Letaposva, halott, mindenütt halott, az egész föld, köröskörül. Hogy meghalnak a virágok is, azt kell mondani, mert kérdezni fogja, hol vannak a sárga virágok, meg mit csináltak velük. Olaj lesz a virágokból, a virágok szemeiből, ami mag. Vagy mag lesz, csak. Azért volt ez a nagy föld a napraforgókkal. Azért olyan sűrűn. Hogy alig látják egymástól a Napot.

2017. 07. 07. 6: 12: 56

 

(Illusztráció: Alwin Aves: Sweet Harvest)

Ahogyan a Napot szemléljük.

 

Carlos Cipa: Hang On To Your Lights
(All Your Life You Walk, 2014)

Az, ahogyan a Napot szemléljük, végső soron valami gyermekkori félreértés eredménye. A Nap helyzete márpedig kétségkívül egészen más. Tisztáznunk kell, hol járunk el tévesen, s hogy ez a félreértés milyen további, életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó félreértésekhez vezet, melyek életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó téves eljárásokat eredményeznek, összezavarva a dolgok természetes menetét.

Például ahogyan a szemünket ébredéskor kinyitjuk, teljesen természetellenes módon. De sorolhatnám még a példákat. Ahogyan a kék székeken ülünk, vagy ahogy a késsel kis darabokra vágjuk a kelbimbót. Ahogyan a cipőnket levesszük és azután a földre lassan letesszük, vagy ahogy az orrunk elé emeljük a zsebkendőt. Ahogy a teát a pohárba töltjük, mielőtt megisszuk, vagy ahogyan az esernyő alatt állunk. Egészen evidens példák, nyilván Önöknek is eszébe jutott máris tíz-tizenöt hasonló, azonban ezekre most nem térnénk ki, fogytán az időnk.

A példák sorolásával rengeteg időt lehet elvesztegetni, de ezen kívül más szempontból is meglehetősen gátló és káros művelet. Vegyük azt az esetet, amikor a professzor el akar magyarázni egy jelenséget, aztán átcsap példák sorolásába – és a végén nem érti senki, miről is volt szó tulajdonképpen, viszont példát tudnak mondani, amennyit csak el lehet képzelni. És természetesen nem elég, hogy az oktató túlhalmozta a példákat, hallgatósága ezeket a példákat még tovább szaporíthatta az előadáson, a hallottakat emlékezete elváltoztathatta, s még további példákat is gyárthatott az elme, tudat alatt – sőt, olyan példákat is, amelyek már nem is az adott jelenséget magyarázó példák, hanem csak úgy példák, melyek kapcsolatba hozhatóak a felvetett helyes példák valamelyikével, de lényegében már olyan távol állnak a lényegtől, hogy a lényeg megértésében nem adnak útmutatást.

Az emberi elme pedig nagyon szereti az analógiákat, bármit bármivel összefüggésbe hoz, ezzel szórakozik, mert az alapokat tekintve akár az is elképzelhető, minden mindennel összefügg, legalábbis annak látszatát kelti, ez a látszat pedig roppant kényelmes. És máris egész kozmológiát állapítottunk meg egy teremben a székek elhelyezkedéséből.

Bizonyára sokan nem tudják, milyen veszélyeket rejt ez. Ha például a fű növését elkezdjük a cipőkopogással kapcsolatba hozni, vagy a villák nyelének ívét a tengerhullámzással. Bele lehet őrülni. És nem csak úgy mondom.

Valóban, a Napról kezdtem beszélni, szép dolog a Nap, igazán, nézzenek meg bátran egy naplementét vagy napfelkeltét, de olyankor is lenyűgöző a Nap, amikor csak halad az égen fölfelé, aztán lefelé. A gyermekkoromról meg ne kérdezősködjenek, arról igazán nem ildomos egy konferencián, meg kell érteniük.

Tehát, visszatérve, egyszer egyik kedves kollégám összefüggésteremtő kényszerében azonosságot vélt felfedezni a fák dőlésszöge és párkapcsolatának akkori állapota között, sőt, egyenesen azt merte állítani – a bokrok törékeny ágainak hálózatos szerkezetét is vizsgálódásába bevonva –, hogy a társa minden bizonyosság szerint el akarja hagyni. Annyira határozottan állította, s annyiszor elismételte ezen elméletét – és nem csak nekünk, kollégáknak, hanem az illető hölgynek is, olykor napi ötször –, hogy az végül ténylegesen elhagyta. Bizony. De nem mondtam újdonságot, hány ilyen emberrel találkozunk, ne mondják, hogy Önöknek nincs legalább hat ilyen ismerősük.

Ezért mondom, óvatosan a példák halmozásával, hiszen nyilvánvalóan ez mindennek a gyökere, ez vezet például az autóbalesetekhez, a szeles napokhoz, a székek félrevezető elrendezéséhez, a dohányzáshoz, a napsütéshez, a fák kidőléséhez, a tüsszögéshez – és ez még nem minden, gyakran egészen drasztikus dolgok következnek belőle, mint a csapvíz, a por, a pirítós kenyér, az alvás. Bizony ám. És még így sem értünk a felsorolás végére, gondolhatják.

Meghagyom a lehetőséget Önöknek.

2016. 06. 25. 17: 34: 28

 

(Illusztráció: Megan Duncanson: Setting Sun)