∞ Eplemøya Songlag: Kvelerslangen; 0: 07–3: 09
(SUS, Røstad Scene, Levanger, 2013)

Belehajózni az égbe. Magamban keresem a csillagokat. Esőcseppek víztükrön. Lépegetés ugróiskolán. Valami kergetés van. Magamra hagytalak, magadra hagysz. Miért pislogunk, amikor a Nap nem pislog. Elegem van a fűnövésből.

Vártam, hogy elmenj, de én mentem el. Sétálni megyünk, sétálni maradunk. Hát madarak vagyunk, hogy fel-le szállunk? Két idegen tekintet. Monoton fák, monoton mezők, ég. Mikor veszed le rólam a szemhéjad?

Kezd idegesíteni ez a sok félrelét. Forog a vízben a várakozás. Mit adtatok be? Mit vettetek el? Nem érzem a fájdalmamat. Kóstolgatod, mint aki most tanulja a levegőt. Hattyúk, mielőtt túl sötét lesz. Nem akarom, hogy félj.

Olyan nézés, ami már a sötétet nézi. Hülye üvegablak, nem fér át a fény. Mennyi felesleges levegővétel. Suhannak a fák. Zuhan az eső. Zajmérgezés, fényhalál. Mezítelen bokák. Kövek alatt a föld. Honnan jöttél, hová jössz.

Ki érzi a fájdalmamat. Futunk az égen, fut az ég, futás van, nincs. Kinek képzellek, kinek képzeled magad. Néhány szédült esőcsepp. Miért hagytok sötétben, amikor Nap van? Szép az üveg, de kit érdekel. Te sem maradsz szabály.

Lehunyt ablakok, elfüggönyzött szemed. Kire nézel, amikor engem nézel? Kinek adod, kitől veszed el a levegőt. Mit mondhatok, üres a kelepce. Minden madár másfelé száll, másfelé zuhan. Sínek metszéspontja. Szívé.

Két férfi a part felé menet. Két part a férfi felé menet. A két férfi felé. Miért kódorog. A kiskutya és a malac a tó partján. A kiskutya és a malac a kertben, új képkeret. Kővel dobálnak a fényben. Minek álltam a fényre.

Megkérem a kezed, kettő van belőle, az egyiket csak odaadod. Azt hittem, rosszabb lesz, de csak rossz, ez jó. A felhők szélében megkapaszkodni. Az ég szélében. Gyűrűzik a madarakat, arany karikagyűrű.

Ki ásott el, amikor még élek? Esténként a tükörben egy arc, a kiskutya és a malac rabsága. Elveheted a kezemet, én nem a kezem vagyok. Kattogó égvas. Alszunk, pedig a Nap nem megy aludni. Miért ásták fel az eget.

Mentünk, te az én kezemet fogtad, de én nem a tiéd. Kő, víz, kő. Megfogtam a kezed, de nem a te kezed volt. Most nézhetünk szembe. Kisavanyodott abból a felhőből egy szomorú kis csepp. Most mondd meg, mire való a szarvas.

Mire való vagy. Arra. Erre. Arra mennek, erre mennek. Kövekkel játszunk, kirakjuk a Napot. Levegőmozaik. Homokszemlencse. Besötétedett, amikor világos van. Nem látod a ködöm? Hová nő a fű. Varjú a parton.

Hátraesek, te fogsz, én nem fogok.

2015. 07. 14. 19: 51: 16

(Illusztráció: Linda Rauch: Meditation)

∞ Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

(Illusztráció: ChaoticatCreations: Sari Sun Painting)

∞ Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)

Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.

Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.

A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.

De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.

Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.

Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.

Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.

Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.

Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.

Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.

Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.

Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.

A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.

Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.

Arcbefejezés.

2015. 05. 22. 11: 50: 55

(Illusztráció: Elspeth McLean: Autumn Blossoms)