∞ Հասմիկ Հարությունյան: Ախ, գրկանոցի բընդեր խառ ա
[Hasmik Harutyunyan: Ax, grkanoc’i bënder xarr a]
(New York, 2013)

Azt mondták, az ajtón túl nincs világ, és nekem kell kinyitni. Napokig kerülgettük egymást. A tobozokat rendezgettem, a makkokat. Valamelyik szekrényben csak meghúzódhatok addig, amíg elfelejtenek. A zoknigombócok között is elférek.

Hallgattam, miket mondanak, de az ajtóról aztán már nem beszéltek. Van egy kistestvérem, akit elfelejtettek. Olyan ruhát vettem fel, mint a falak. Félek a sötétben, de a fiókban nem sötét van, hanem zoknik. Semmi nap nem süt sehol.

Attól, hogy elfelejtették, még ott az ajtó. A kistestvér az más. Azt mondták, kiment az ajtón. Nem beszélnek róla onnantól. Van egy neve is, amikor tudom, hogy nincs itt senki, kimondom. Hátha csak egy elfelejtett szobába ment, nem ki.

Vagy a kenyerek között csücsül. Most már biztosan tud csücsülni. Van kenyérszínű zokni is, amikor gombóc, a cipók közé lehetne tenni. Ha tudom, hogy nincsenek itt, kimondom az ajtó nevét is, a falak nevét, a szekrények elfelejtett neveit.

Nem hagyhatnak egyedül, mondják, mielőtt elmennek. Mintha minden nap kellene hozni egy kenyeret a kenyerek közé. Recsegnek a küszöbök, a felhők. Aztán már hozzánk jönnének kintről, kenyérért, kistestvérért.

A zokniknak van párja, a kenyereknek nincs. Nem minden zokninak van már pár, valamelyiknek kiment az ajtón a kistestvérje. A zoknigombócot nem kell gyúrni, de én néha meggyúrom őket. Nem csak a kenyérszínűt.

Nem tudják, mennyi neve van a felhőknek. Egészvégig csak mondanom kellene a neveket, mikor elmennének. Ha valami megreccsen, megmozdulnak a helyek. Amikor csendben vagyunk, akkor recsegnek a tárgyak.

Mindig itt vannak, mert félnek, hogy meghalok, de attól nem halnak meg kevésbé az emberek, hogy félnek értük. Őszkor gyűjtött sárga, piros, lila levelekből barna szőnyegeket csinálok. A leveleknek is külön nevük van.

Amikor a levelek neveit ismétlem, látom a színüket, és azt is, hol voltak a fán. Nagyon sokszor kell elismételni a neveket, és nagyon sok név van. Olyan levelek nevét is tudom, amelyikek már nincsenek is, de tudnom kell az összes új levélnek a nevét is.

Eső van, nem mennek el. Várom, hogy elmenjenek, de csak a madarakat hallom járni. Biztos mondják a madarak, végre. Övék a kert. Körüljárnak, és visszaneveznek mindent azokra a nevekre, ahogy ők neveznek.

Nekem meg lehet, ma kell kinyitnom, ha megtalálnak. Nem kerestem, ne keressenek. Nem mondok neveket. A madarak biztos a kistestvérem nevét is mondják, és olyankor kinyitja nekik a szemét, azt figyelem. Hátha meghallom, ahogy a szempillái.

Ágya volt itt, feküdt. Annak az ágynak is tudom a nevét, de nem azt, amit ők mondanak nevének, és nem is azt, amit a madarak. Az az ágy nincs a szobában, de a helyét nem tudták kivinni, pedig a helye csak akkor lett, amikor oda letették az ágyat.

Amikor keresztülmegyek az ágy helyén, az a hely is keresztülmegy rajtam. Hasán feküdt, hátán. Színes doboz van neki, abba tették a játékaimat. A magok a zsebemben, egy zseb van ezen a szoknyán. A kétzsebeset betettem a dobozba.

Repedést félnek az ajtóra, vagy egész kinyitják vele, pedig a zokni nem hívja a párját. A kenyerek neveit ismétlem, a megevett kenyerek nevét is el kell mondani, mert azok is kenyerek voltak, amikor kenyerek. De azt a nevüket is el kell, amit utána kapnak.

Napok óta eső van, hallgatnak a madarak. Na végre, mondja az eső. Más nem is jár kint.

Van az a nevem, amit a kistestvérem hozott. Azt más nem mondja.

2019. 05. 22. 16: 49: 03–2019. 07. 19. 7: 01: 07

(Illusztráció:  Eduardo Rodriguez Calzado: Sourse)

∞ Lilith Guégamian: Sari Aghjik (Music of Armenia, 2014)

azt mondják, havonta egyszer süt a Nap. én még nem láttam, két hónapja vagyok itt. lehet, pont olyankor sütött, amikor pislogtam. vagy aludtam. nincs sötét, a Hold egész nap fenn van. a hó fölött botorkál, öreg. apónak hívják, mint a medvéket és az apókat.

mezítláb járnak a havon, azt mondják, nem hideg. levettem a cipőm és ugyancsak megégette a hó a talpam. de ők nem állnak, amikor mennek. elindultam. a Hold is mezítlábasan jár-kel mindennap.

azt mondják, a Nap egy házban van, aminek nincs ablaka. ott üldögél, fűti a házat. meleg ház az, zöld fedelű, csupa színes fából, zöld fából, kék fából, lilából. és a fáknak a kérgein a rajzok. ahol a fa lakott, azt rajzolja a kéreg.

és az évgyűrűkben a rajzok. az utat rajzolják, amin jött. a lila fának kék a rajza, a kék fának zöld, a zöldnek sárga. sárgát máshol nem látni. senki sem látta ezt a házat, a Hold se, pedig a Hold mindennap kint kullog.

letettem a szemüvegem, nem találom. itt senki se lát élesen. nincsenek élek. cikázások a szemem előtt, azt mondják, ők nem látnak ilyet. de ők sohasem láttak másmilyet, mint amilyet látnak. nem ismerik a színeket, fehér az ég is.

éjszaka is fehér az ég, csak hidegebb van. azt mondják, öreg van, amikor este van. apónak neveztem az éjszakát, de azt mondták, nem ugyanaz. soha sincs sötét, soha sincs világos. a Hold is házban lakik, az ég a háza.

mint a hónak a föld. sohasem mennek el hazulról. akkor is van Hold, amikor Nap van, egymást nézik. egyszer találkozott a Hold a Nappal, útja közben. nézték egymást, ahogy egymást nézi a hó és az ég. de itt nem nőnek fák, hallgatott a Nap.

állatnak csak hangja van itt, növénynek levegője. nem esznek. az első két hónapban nehéz csak. nincs felhő. az ég és a hó a messzeségben egy, helyet is cserélnek, mint régen, a Nap előtt. néha az égen van a házunk.

néha kevesebb a hó, néha több. olyankor az ég kevesebb. a hó az ég és a hó közt kecmereg. valahol az égben is van háza a hónak, onnan esik ki, és mindig a hó felé esik, rá. kevesebb az ég, mint a hó, pedig a hó is öreg.

azt mondják, vizek jártak valamikor. akkor még ittak, és voltak madarak, akik isznak. egy fa lakott itt akkor, azoknak a madaraknak a háza. a fának a gyökerénél van a Napnak a háza, de nem abból a fából.

a Nap egyedül építette a házát, akkor egyszer, amikor a Hold aludt. a Nap még sohasem aludt. azt mondják, havonta egyszer elalszik a Hold, de nem akkor, amikor a Nap süt. énekelnek olyankor, altatódaluk van erre.

az még a régi nyelven van, senki sem érti. a madarak nyelvén énekelték, amikor még jártak a madarak, és értették egymást. egymást tanítják arra, amit tudnak, és arra, amit nem.

van egy énekük erre. a fia apja nincs otthon, hazajön a Nap. a Nap a Napban van, a Nap Napja hazaér, hazajön a Nap. a Nap Napja a Napban van, van egy fiam, jöttünk a Napba, hazajön a Nap.

a Nap ég, a Hold pedig Nap, a Nap a házban van, van egy fiam, hazajön a Nap. a Nap és a Hold kívül, kimegy a Nap, bejön a Hold, van egy fiam, a Nap, hazajön a Nap. a földön fekszik az éjszaka, az éjszaka közepén hazajön a Nap, van egy fiam, és mi vagyunk a Nap.

ezt a Hold énekelte, amikor kicsi volt.

egyik nap jó holdat kívántam valamelyiküknek. nem zavarta. nem értem a nyelvét. nem beszélnek, de nem zavarja őket, ha beszédet hallanak.

2019. 01. 28. 8: 11: 38

1. hazajön a Nap
2. dobon dobolni

(Illusztráció: Tree trunk tutorial)

∞ Ólöf Arnalds: Moldin (Við Og Við, 2007)

kőmadár röpült át a vízmosók felett. ez még azokban az időkben történt, amikor a sárgafények nem hatoltak át a fájdalomkerítésen. a fekete rács elég haragot tartott még magában akkor, amivel el tudta kergetni a körbefutásokat.

a levegőben is egészen másféle volt a levegővételek összetétele, a levegővetélések homokzúgása miatt. fáztak a fakérgek, a felhők pedig néha akkorát tüsszentettek, mint amekkora hegyek süllyedtek a földbe a kerítésen túli fájdalomtól.

valamiért akkor maradt egy szabad kézfogásod s azt épp nekem szántad. nem szerettem volna megkérdezni, mi történt, hallottam én már könnyet földre gördülni. te pedig olyan nehezet vettél a levegőből, mintha híd lett volna.

vagy ablak. a kőmadár ettől majdnem visszafordult, de végül csak túlröpülte az ordításainkat, amikkel olyan távolságosan hallgatunk. sokkal kevésbé volt a félelem belekapaszkodva a levegőbe mégis, mint amikor visszataláltál végre.

nem tudom, miért fáztál úgy, én nem fáztam kicsit se. benyitott egy fény és én akkor valamiért nyitott voltam a fényre. a kézfogásod virágoskert volt, földig érő virágok nélkül. a vízmosók felől érkező szélben mosolygás szédült.

néha ilyeneket is lehetett látni erre. de akkor épp nem néztem oda, mert azzal foglalkoztam, te nézz. azt mondtad, üres az árnyékod, nincs sűrűsége, árnyéka, pedig itt állsz fölötte. ez mit jelent, nem tudtam, ahogy te tudtad, hogy tudom.

mi bánt, amikor bántanak. és amikor nem. hogy milyen a fájdalom ragasztója, mit használ, amikor egy elrugaszkodáshoz hozzáragasztja magát. pedig a fájdalomkerítést azért építették, ne legyen itten futkosás, aludjon a körömágy.

aztán a vakarózás, megint, a sebek. félig nyitottam ki a szemem, vagy félig csuktam be, azzal a tekintettel, amiről azt gondolnám, szeret. de akkor épp nem ide néztél, mert azzal foglalkoztál, ne nézz. tudtam, de nem fájt. nem nekem.

bennem akkor valahogy megnyugodtak a zuhanások. az a mosolygás minden homok ellenére ott zuhogott szerte. a kőmadár meg visszatalált, ivott a mosott vizekből. de miért mossák a vizet. a kerítésen túl hideg volt a kezeknek.

itt nincs baj, itt minden kéz egy másikba kapaszkodik. egy kéz egyedül még lehet hideg, két kéz már mindenképp meleg. de akkor a mi kézfogásunk olyan súlytalan lett, mintha a levegőnek se lenne súlya, amiből a fák nőttek a belső tájképen.

nem szabad körülötted ilyen hideg levegőnek lenni, mert abban mások is fáznak. de ez nem ilyen, ezt nem lehet így, mondom a Napnak, süssön már, amikor nem süt. megérthetné, hogy vannak Naptalan napok.

a sárgafények botladoztak, de erős a kerítés, mindig erősebb. elaltattuk a fénycsecsemőket, és mi is elaludtunk. az ég leért a földig és belegyökerezett, a te virágaid meg csak úgy voltak, sehogy. nem volt híd sehol, de ha nincs folyó, talán minek is.

hallgattam, amikor épp azt mondtam, örülök a megtalálkozásnak. az ilyeneket te már meg sem hallod, ahogy én sem hallom már, amikor nem hallasz. de mikor kezdtük a kerítést odabent, mikor kezdődött a félelem a fájdalomtól.

a körbefutások miért szorítanak, az ölelés miért rabság. hol a kötél, ami a bőrbe vág. kezek után kapsz, mert úgy érzed, ha üres kézzel kell megállj, belesüllyedsz a földbe azokkal a hegyekkel, akiktől senki sem köszönt el.

néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a föld miért föl-, amikor lent van? a kerítés meg épült, építgettük, azokkal a mozdulatokkal, amik köveket gördítenek el. te kacskaringósan mindenfelé, én az égnek.

hideg kezek zsebekben. a fázásod körülölelt. a kőmadár meg megállt akkor fölöttünk és nem nézett le. más terekben beszélünk. pedig visszataláltál, de talán mégsem ide. szél fújta a fáidat, az én fáim csendben ölelkeztek a földdel.

sötét van, most ez a természetes fény. milyen hidat lehetne, vagy milyen ablakot, de a levegő nem várt, nem engedte meg, hogy úgy döntsünk, nem döntünk. felhőkké rendeződtek a tér bizonytalanságai, ennek örültem. vannak Napos napok.

a nappal fenn maradt Hold, mondtad, én meg, hogy a Nappal fenn maradt Hold. mi így értjük egymást. ilyen égen. milyen híd ez, amelyik ablak? előrenéztünk, te a horizontot láttad, én az eget a földdel összekötő fákat.

gömbölyű szavak. könnyeket gördítettél el az útból. árnyék nélkül állunk, akkor már így, de egy sárgafény áthatolt a fájdalomkerítésen és te megijedtél. akkor nincs elég harag, de honnan haragudjunk elő egy haragot is?

az átérés fájdalma. kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. néztél, rám, de talán nem engem. nem fájt, nem ez. a virágnak kell a gyökér, és akkor talán megkapaszkodtál. ott volt a mosolygás, ahol az előbb az árnyékod nem volt. megmostuk benne a kezünket.

kértél, beszéljek. napersze, a Nap mondja el a napsugarakat szóban. a fakérgek ölelték a fákat. meleg lett. szabad volt a tekinteted, akkor láttam. láttalak. az ölelés napsütés, öleljük egymást. megsimogattál a szempilláddal, mondod.

öleléskor nem kell mondani a másiknak, ő is öleljen.

2016.01. 13. 0: 25–2016. 12. 28. 22: 13–2016. 12. 29. 16: 28: 13

(Illusztráció: Maria Primachenko: Sun-bird, Rye and Wheat, 1980)

Synnøve Bjørset: Tomasklokkene (Slåttar, 2009)

Mit csinálnak ott azok a sárga virágok? Napraforgók. Mit csinálnak a napraforgók? Állnak egyenesen, kapaszkodnak a földbe, vizet isznak és várják a fényt, hogy nézzék. Miért fordulnak mind ugyanarra? A Napot keresik, azt akarják nézni, tudod. De a Nap az mindig megy, föl meg le, végig. Mennek utána, majd meglátod, este már másfelé néznek. De a Nap az nem is ott van. A napraforgók a Nap felé fordulnak, de nem a felé a Nap felé, amit mi látunk. Máshol látják a Napot. Nem feltételezem, hogy jobb lenne a szemem, mint egy napraforgónak, főleg, hogy annyi van neki. Mit látnánk, ha arra néznénk, amerre a napraforgó? Arra van a Nap?

És akkor, ha megy a Nap, mondjuk átmegy az égnek az egyik végétől a másikig, akkor megfordulnak a napraforgók utána, hogy jobban lássák? Igen. És lehet azt látni? Te el tudod képzelni, hogy látod egy növénynek a mozdulatát? A tökfélék éjszaka nőnek, a víz miatt. A Hold miatt. Ha leülnénk és néznénk, észrevennénk-e, hogy nőtt? Ha lassabbak lennénk, mint amit nézünk, láthatnánk a mozdulatát. És éjszaka mit csinálnak a napraforgók, amikor nincsen Nap. Búsan lefelé néznek, vagy egymásra? Vagy a Holdra? Olyankor néznek befelé, önmagukba.

Be lehet csapni a napraforgókat?

A napraforgók lemaradnak, más földek jönnek, ott is minden a Napra néz, csak nem látni. Este már másfelé, mert máshol van a Nap, nincs. De este már nem néz ki az ablakon, talán ő is befelé néz, meg nem is kérdez semmit, csak ül, tudom, hogy szomorú. Más földek, nem néz ki az ablakon. Nem kérdez. Meg kellene kérdezni, mit kérdezett reggel, vagy azt csak reggel lehet kérdezni? Reggel, néz ki az ablakon, nem kérdez. Néni és bácsi nézi a napraforgókat, hol nézik a Napot, meg mikor mozdulnak? Nem figyel rájuk, a Napot nézi csendben.

Oszlopok, vezetékek, oszlopok, úttest, peron, kövek, sín, kövek, sín, talpfa. Állomás, ajtó nyit, felszállók, leszállók, ajtó csuk, kalauz, jegy, bérlet. Párna, ülések, padló, cipők, lábnyom. Nehéz az ég. Nem kérdezi. Nem kérdez. Valamit kérdezhetett az iskolában, vagy tőle kérdeztek valamit. Bácsi, néni, szemüveg, szem, ránc, ősz szemöldök, homlok, ősz haj. Pedig máskor még a nénitől meg a bácsitól is megkérdezte volna a napraforgókat, hátha mást válaszolnak. Állomás, ajtó, leszáll, felszáll, ajtó. Leszáll a néni és a bácsi a napraforgóikkal. Mi a következőn.

Nem várják meg, hogy kiszáradjon, ahhoz idő kell, és sok Nap. Gyomirtót rá, befeketedik. Lekerülnek a fejek, azokból ki a szemek. De mikor vagy hogyan, nem látni, biztos nem néztem ki az ablakon, mert nem kérdezte. Csak a tövek maradnak, szürke, száraz, mintha csont. Letaposva, halott, mindenütt halott, az egész föld, köröskörül. Hogy meghalnak a virágok is, azt kell mondani, mert kérdezni fogja, hol vannak a sárga virágok, meg mit csináltak velük. Olaj lesz a virágokból, a virágok szemeiből, ami mag. Vagy mag lesz, csak. Azért volt ez a nagy föld a napraforgókkal. Azért olyan sűrűn. Hogy alig látják egymástól a Napot.

2017. 07. 07. 6: 12: 56

(Illusztráció: Alwin Aves: Sweet Harvest)