Viktória végre leülhetett, miután a vizet is behozta. Az kizárt, gondolta, hogy az anyján kívül Piusz másba is szerelmes lehetett. Volt anyja és apja kapcsolatában sok elevenség, de egy magában mágikusnak nevezett, Viktória által nem értelmezhető többlet. Ahogy apja lehunyt szemmel a szomszédos konyhát figyelte, ahol Ági tett-vett. Az arcon volt valami márványszerű, nem evilági változás, ami alig egy percig tartott. És ugyanez az anyjánál, mikor az apja a kislétrán villanykörtét cserélt, vagy éppen kékpöttyös labdával játszadozó fókák közé lépett. Nem kellettek szavak. Ha tudta volna, hogy kezdetben mégis!

A szépségversenyekre meghívott bírálók jórészt fantáziával nem nagyon eleresztett férfiak. Előbb-utóbb csömörük lesz, elbutulnak, megrészegülnek, szépségmániásokká válnak, impotenciájuk túl-korán bekövetkezik. Piusz egyik versét kezdi így, ezzel az erőteljes két sorral:

„A férfi, aki, képzelethiányos,

s csak sújtó szépekről vesz tudomást”

Elkallódott, hogy mi következett a sorok után. Hajlunk arra, úgy akarta folytatni, hogy városa, sorsa nem tartozik a turistacsordák által irigyelt, látogatott és csodált vidékek közé. Vannak ilyen nők. Sőt, túlnyomó részt az uralkodó szépségideálok ellenére, a férfiasabb férfiakra várva, ők a rejtőző, az ismeretlen, nehezebben megközelíthető, legsajátosabb világú teremtmények. És persze, vannak ilyen helyek is. Elmondhatjuk, az ország nagyobb fele ilyen. S ha már itt tartunk, szóba kell hoznunk az idillt mint a boldogság-uralom (vagy rémuralom?) tartományát. A törekvéseinket e hely elérésére, legyen az valójában bármely parányi, bármely pillanatnyi. Hiszen tapasztalta, hogy az idill eléréséhez nem kell messze földrészekre, történelem által szavatolt, természeti csodák hitelesítette városokba, szigetekre csörtetni. Még a kopár falak is készségesek álmaink visszajátszására, írta Dani kiállítása vendégkönyvébe, amikor közerkölcs és szocialista ízlés nevében Imrémék le akarták szedetni vagy kicseréltetni két festményét. (S aminek következtében, elkészült katalógus ide vagy oda, az összes képét leakasztotta, s másnapra tényleg a kopár falak nézegették egymást a kiállító teremben.) Aligha gondolhatott másra, mint hogy elfáradnak a színek, a tér is hajlamos a telítődésre, teljes megürülésre. Hajlamos, vagy be is következik? Jó, ha van előttünk egy fehér fal. Örökké nem lehetünk a Riviérán, sem a Balatonon. Fakulnak a helyek, a fényképek elélik a valóságot előlünk. Ami marad, azt csócsáljuk, azt a látszatokból és valóságmaradékból álló kevercset, Érzékeink ezzel eszik degeszre  magukat, emésztenek, de ki is merülnek ebben a ténykedésben. Mégis, mi volna jobb? A záróra nélküli világcirkusz vagy az egyszerű, nem is egészen frissen meszelt fal? Mindegy, hogy befelé vagy az utcára bámul.

Még a kopár falak is. Lehet, hogy erről van szó, gondolta Piusz lányai meglátogatása után. Fehér gólyák tűntek fel a láthatáron, délnek tartottak, a vonattal egy irányba. Lemaradtak, de ez is. Este elmondja Áginak az alkonyatukban hagyott gólyacsapatot, az asszony bólogatni fog, szavak, szavak, esetleg egy kézfej megszorítása, hogy a megosztás még erőteljesebb, meggyőzőbb legyen. A viszonzott kézszorítás, ha érkezik, azt jelenti, hogy igen, oda érkeztem a te alkonyati gólyacsapatod, koszos utazófülkéd, eső áztatta vidéked pereméhez. Egy bepillantás erejéig. És talán szükségem is van erre. Majd meglátjuk. Visszaigazoltad, Piusz. Hiszen a fehér gólyákat én küldtem az utadba. Meg azt a pacsirtát is, Szilvás egén, amiről tavaly meséltél. Tudod, az Isten tűreszelőjét. Örömet szereztem neked, lásd be, a kiégett mezőn, a katángok, a tyúkhúr, a porlepte perjeszálak között is kitágulhat olyan méretekre a világod, hogy annál többet képtelen lennél elviselni. Ennél csak egy esőcseppel, napsugárral is több már a halált juttatná eszedbe. De nem csak úgy felötlene, halálra sújtana.

Nézett visszafelé Piusz, de a madarak már csak fehér rongycsomóként bukdácsoltak föl és alá az elhagyott alkonyatban.

Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből

(Illusztráció: Timothy M. Parker)

Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte.  Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát.  Az égtájakon, azok koptatásán  viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett.  Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép  vagyok,  van  szívem,  eszem,  szerelmet  tudok  ébreszteni,  s azt  magam  is  érzem,  de  azért  erényes  maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda.  Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott.  Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.

18

A bakelit színű végtelenített szalagon,  hegymenetben bámulhatta a hosszú, nagyon hosszú kirakatot, az alagút mélyéből emelkedett, a kezek egymásutánja sorban, laza, de nem túl nagy térközökkel követik egymást, a mozgólépcső kapaszkodósávja kimerevíti a csuklók világos, karóra-feledő csíkját, a tartós kék erezetet az ujjtövek bütykeinél, az arannyal eljegyzett gyűrűsujjakat, a hamis köveket a foglalatokban, az ó-ezüst félszeg ívét a kisujjon, a rózsaszín hajnalba mártott műkarmokat, a gyerekkori vágást a mutatóujjon, a tériszonytól enyhén kifehéredő körömágyat, miközben szállunk a pályaudvar várócsarnoka felé, a  kézfejek fonákjai , a tenyerek titoktartóak, nem árulkodnak  sem sorsról, sem küzdelmes mesterségekről. Tetovált kézfejeket ragad magával a kora esti, tétován kivilágított pillanat, s ahogy a felszínhez közeledik eleven tárlatunk, úgy árnyékolódik a kinti gyér neonlámpáktól a természetes a természetiessel alkotva valami urbánus keveréket, a mellső végtagok, kezek, ujjak, alkarok, könyökök, csuklók, bütykök sora és távolodik egy alig észlelhető előcsarnoki és vágányok közötti félhomályba.  Bezár a végtelenített bazár, amely nem csupán a vegyes fénytől, hanem az erősbödő lárma, a peronon üzemelő pecsenye- és kolbászsütők és pattogatottkukorica-árudák és zugpoharazók lármájának, illatának világvárosi keveréke.

*

 Át kellett evickélniük a Dávid-földi meddőhányón, hogy kijussanak a falusi országútra. Barátnőjéhez igyekeztek. Átvette Nemistől a vállszíjas táskát mielőtt kapaszkodni kezdtek volna a kénbűzös hegyen. A szövetkezet krumpliföldjei mellett a lány elkérte a sportszatyrukat, amiben az ő női varázsszerei, vicikvacakjai is lapultak. Valamit keresgélt benne. Kiértek a virágokkal elborított domboldalra. – Gyönyörű – mondta. A fiú felemelte a fejét. Az út másik oldalán, a távolban kapáltak. A giccsek örökös tartozéka az alkonyat, az égi szellem-ösvény a lemenő napba szálló hattyúkkal, hogy a kapáló téeszparasztról el ne feledkezzünk. Mindezt közölte is a lánnyal, aki duzzogni kezdett ezen.
– Én is ide tartozom, ebbe a giccsbe – vágott vissza Nemis.
– Jó, jó. Nehogy megharagudj. Kimondtam, amit gondoltam – csillapította  Nemist.
– Én is kimondhatom? – De nem mondott semmit a lány, csak leszakított egy szál perjét és azt kezdte rágcsálni. Letelepedtek a fűre, a katángok közé.
– Teljesen akarlak – mondta kis idő múlva a lánynak, aki hosszú haját bontogatta. Csókolóztak. Az esti szél birkózott a nehéz, barna fürtökkel; kapkodva szedték a levegőt. Hagyta, előre engedte a lányt ölelkezésük csúcsáig. Rebbent egy madár, amikor felkiáltott, felsírt a lány az örömtől. A lányarc összerándult, vonásai szétestek, torkából sikollyal kevert hörgés tört elő. Piusz erre a pillanatra várt. Milyen ez a másik pólusa Nemisnek, mennyire újdonatúj kaotikus, csupasz és változékony. És váratlan. Mert váratlanul simult hozzá. A fiú a szürke szemekből szivárgó könnyeket nyaldosta.  A nőkből minden csepp nedvesség konyhasóval távozik, gondolta ízlelgetve a lány szeme alját. Meztelenek voltak, ruháik szanaszét a füvön.
– Ez az – sóhajtozott felülre kerülve a lány –, ezt nem lehet abbahagyni… Nem öltöztek még föl, mintha feledték volna, hová is indultak. Az idő mintha helyet cserélt volna a bárányfelhőkkel. Aztán cigarettát gyújtottak. Esztendők múlva az ország igazságszolgáltatásával került kapcsolatba fekvőhelyük. Miért pontosan ide épült a börtön, az a város fordulatos, ember által kivédhetetlen sorsával függ össze? Bányára már kevesen emlékeztek. Már valamelyik múzeum őrizte a naponta háromszor, mementóul valaha megszólaltatott gőzdudát. A fiú nem vette el a kezét társa szeméremdombjáról. Légzésük egyenletessé vált, a szürkület első fényei megjelentek az égen, a szűk völgy horizontján és a lány szemében.                                                                             Szedelőzködtek. Nemis a fiúra támaszkodva ment, valami döbbent érzéketlenséggel, ami mégis az érzékei teljességét uralta. Miközben kapkodták a lábukat a falu felé, szürke gyalogszederrel etették egymást. Születendő gyerekeikről beszéltek. Mit tudta utóduk, honnan tudhatta, hogy majdan, másik faluba tévedve e délutáni történés nem az érzékein, hanem az eszén is uralkodni fog. Még nem tudta, s ha tudta volna is, közönyösen fogadja a régi históriát. „Ugyan, a felmenők! A felmenők és dugásaik… Hagyjuk!” Éppen egy börtön alaprajzát képzelte és tervezte arra a helyre. Az elsőszülött lányuk.