Botár Attila összes bejegyzése

Coventry Patmore: Magna est veritas

 

Az öböl feléled
zajongva itt,  de csöndből sincs hiány,
hol kétszer jön és megy,
naponta, nincs cél, a boldog óceán,
szirtek tövénél, várostól messze
ülök merengve.
Távollétem nem gond a világnak;
munkája múltán az álság rohad;
Irdatlan az igazság és irányt szab,
mindegy, hogy győz-e vagy alul marad.

Botár Attila fordítása

 

36a1

A NAP VOLT

Tüsszögtem és a szemem könnybe lábadt.
A lakótelep ezer ablaka ólálkodott
az ablakom alatt,
a Nap volt,
de én észre sem veszem reggelre reggel,
hogy mi az legelső ténykedésem,
amíg valami abba nem hagyja-hagyatja velem és a világgal
a tüsszögést, és azt hogy még mindig emlegetnek, pedig
a Nap volt,
a zuhanástól csavarodott ki szárnya,
hasa alatt fűszálak, gallyak, tollak: a fészek
és kicsi éneklő vércsepp a csőrben,
a Nap volt,
és bezárul, mert hűlnek a szeplős tojások, a jövő zápul,
és mind meredekebben, közvetlenül
dörömböl mellemen: az, a részvét,
a zuhanás fordítottja, a zajon át csak az hallatszik,
a Nap volt,
viaszos evezőtollal elkötelezve a lágyulásnak,
tüsszögtem, könnyem csordult és pásztázott ezer ablak
fogyó erőmmel kapaszkodás, a levegő is horzsolt
a Nap volt
énekelt hallom utolsó gondtalanság emlegetnek
a szájak, a szemek, a tapintás virágpora birizgál
fonák mítosz-hőst ekkora reggel nem veszíthet,
a Nap volt,
olvasztja szívverésem
az ég kék csőréből zuhanni piros ének
a csillagverde kormos műhelyébe.

 

(c) Hastings Museum and Art Gallery; Supplied by The Public Catalogue Foundation

Mikor járt itt utoljára?

– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

 

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

 

 

 

 

(Illusztráció: Cala Barca)

Vakjátszma

Mert ránk kerül a sor előbb-utóbb.
Ki bábod voltam: parasztod, futód
megérintesz, kézbe veszel, finom
viaszkosvásznad vissza nem sírom –
Fekete lesz a négyzet vagy fehér
világosságodhoz minden elér,
ahol állottam, ahol ütközött
a fű eged és rögeid között

türemlik a kérdés, aki teremt
sorsnak sorrendet fent vagy idelent,
a játszma tervével s következő
lépéseivel ha nem áll elő:
mi leend akkor?, erő és hatás
ha szünetelne rügy- s lombfakadás,
az ág pihen… majd ránk kerül a sor,
kiveszel bábúid közül, ahol

a csöppke énem árnya józanabb:
fakad, növekszik és fogy, mint a nap,
nem kérdez és nem vár válaszra sem,
hogy ami van, lehet, hogy ne legyen?,
hogy ne lehessen az ok okozat?,
hogy megszünteted egykor – magadat?
Most olyan ez, olyan vakjátszma most,
a szabály és a négyszög szakadoz,

ütődnek, sebződnek, fölborulnak
világosságod (lehet ez?) hunyhat,
a bábuidra és viaszkosvászon
fekete, fehér négyzetbe ki lásson
tavaszt felhővel, tavat ami hegy,
hét életet, aki egyszer szeret
annak, Uram? Mert ráadás nekünk,
Így titkaid közé vegyülhetünk.

TORKOS CSÜTÖRTÖK

 

Áthangolom
áthangolok
a mezsgye húrjáról fakad a köldök
idáig hoztam nem keresztem
de nem is farsangi álarc –
az árulók és az angyalok
nem ismerik a böjtök
italát cserepes szájra rebben
amit érintek és te fájlalsz.
Talán a víz a kerékre
vályúfeszítő fagyra
emlékezik a víz
örök teára fogak közt átszűrt
répacukorral
hangra és hangtalanra,
de gondolat nélkül, mint a béke
szabad ege alatt, bajok
tetején zengő kavics
látom előre
egyetlen húron fel és le
táncoló ujjai kékek és áthangolok
mezítlábas kékek
a szerdák
ámentől ámenig tartott zene
krétával körmölt a szemöldökfán
figyeltem számot betűt vértelen ujjat
a három mágus érdeme
maradék málé
fazekáé
hogy torkoskodásra bujtogat
megszabadulva a metrum prése alól
csak fél kupicányi e törköly
vizek vizével behintett szobánk
ugyanakkor vagy máskor
vagy csak a hely nevelt át
s a dohányfüstből rajongva szóltunk
szereld néhány sarokkal odább
áram
áram fejlik iramlik a földből
a hegy oltárán állott palástban
be a vakajtón s vakablakon kinézni?

három fej töltött káposzta láttam
leéled ne bánd
csupán miatta
siralmas fából valót ríkatni füstből
a koromtalan azúrnak égi
dallam:
atomnyi rezzenéssel zsúfolt a házam
lépcsőfokokkal mérek mi lep meg?
zengnek a lépcsők alattam
sokadmagával sokadmagamban
a harmadikra hajlottan érkezik
és fehér és kék a hóbort
anyatejjel keverget óbort
innen a szív nyugalma
a háromszögeknek
jövő egy aranysakálban,
ami múlt ám falkástól követhet

tálakon körök és ékek
kancsódísz kubizmusa
sorsom több sorson át
küzdi magát olykor a vonó
tart ki olykor a kasza cikkan
lejtő érkezik nyájaskodó
kavicsot nyaldosó gazokban
lehetne s lesz kaptató,
de népem ki követ meg
a bűnhődéseden túl már szabad
kék és fehér és mámoros szó
egybe-nézett vizet szelet az éggel
árnyéka fogy a böjtnek nem nyúlik vetül
homályos folt nem fakad
elszegődhetünk Urunk népedül
s nem pártatlan robotként
mivel a politika ereszti színét
ez a dal is fel hozzád menekül
Az uralkodó
szélirány keresztez
de ha nem gyilkol a gravitáció öl
minden kilőtt nyilat
a kaptató eléd siet
előzékeny a bot vagy a csillag iránt
szabadulásod pillanatában
merő fény az utca mindkét oldalán
vizek vizével behintett szobánk
a négy fal négy talán
nem biztosabb a gyökereknél
hiába épült kőből a keddnél szürkébb
tiltott betonból
hamuval fizet a szégyenünkért
világos minden a bepecsételt
száj nem akarja
amit ma tétovázva akart
a szabadulás munkáját ó sorsunk!
leválva rólad
érted hűen és véled vezekelve
engesztelésül érted
sirámainkból rögeszmés tételt
vissza a hús kamrakulcsáig                                                                                       hordunk.
Hordunk és szakad az álarc.
És szakad a só és szakad a part –

Akik a teát répacukorral isszák
kihasználják a rövid napsütés
óráit kitakarják a földet
leütik a lazult mezsgyekarókat
átzsindelyezik a kémény körüli tetőt
nem gondolnak a hangszerekre
áthangolja úgyis a füst
nem vetnek keresztet
de ők kémlelnek föl az égre
a nagy költészet ideje tudják ilyenkor érkezik
répacukor a teába
ínyük az elveszett ízt kutatja
megint egy nap megint egy alkony
répacukorral tea megint –
Kevés mézzel az élet múlik s telik.
Telleget kevéske mézzel.

Borbély Szilárd Halotti pompájáról

„Nincs jelen, csak múlt van és jövő.”

 (Orosz arisztokrata kijelentése az 1920-as években.)

Valami formáltság kívánkozik a másként ki nem fejezhető konkrét jelentésekhez. Nincs különös álmom. Nem a kipróbált, túlérett, megkopott keretek. Van, hogy a szenvedésbe való belefáradás pro-vokálja ki ezt. Borbély Szilárd nyomot talált ehhez, de elhasznált metaforához lyukadt ki, ráadásul ezt is össze-vissza csavargatta, apokrifokat buzgólkodott, Beney Zsuzsa 1) módjára, mondjuk nagyobb formai változatossággal. Halál. Hatalom, nagy a mitológiája is. Psziché. Görög ismerős. Újra olvasva, s ezúttal a meggondolatlanságokat magunk mögött

Görög ismerős. Római istenek, magyar caddicok, keresztény mitologémák, fiziológiás oldat, haszid és kibernetika. Kultur-alaktani összetettség. Olykor falssá lesz, nem emel katarzisig, kioltja az inkább a forrásokra való ráismerés igyekezete. Annyi elég, nem lehet az ember túlolvasott egy ilyen könyvvel, de az optikát végtelenre állítani, eltávolodnánk a költő szándékától. Analógiát könnyű találni, a megváltó áldozata kihívja minden ártatlan halálával történő képzet (és nem csupán képzet) társítását. A költő édesanyjának elvesztésekor sem történik másként. Az indítékok, bárhogy is törekszünk a biográfiától való “megtisztításra”, alkotáslélektanilag felérnek az élettani ösztönök erejével. Az olvasat jellemzi az olvasót. Nem tudom minden hasonlított legmagasabb, minden egyéb bűnt maga mögé utasító narratívájául elfogadni a 20. sz. botrányát, a holokausztot. Ám a Halál születik, akár erőszakos, akár életünkkel érlelt, kihordott. Távozásunkkal és abból születik a nélkülünk-való. A gyász ezt a születést „ünnepli”, ennek áldoz.

A szekvencia értelmezése. Utalok a műszó zenei jelentéstartományára. Konkrét! Ami a számvilághoz tartozik. Oda tartozik, egyébként túlterhelt a meghívásokkal. Zenei, élettani, kártyás, nyelvészeti, orvostudományi, irodalomtudományi stb.  A mű-egész, a mű-projektum kulcsa sokkal bonyolultabb tollazatú, mint a Borbély Szilárd által fejtegetett emberagyi kísérlet(?) révén zenei hangzásra transzponált emberi fájdalom (Mintázatok zenéje, 79. p.). Az örök kérdés: elhisszük-e mindezt igaznak, vagy (blaszfémia, ó!) bizonyos magasabb rendű tudatmódosító alkalmakul fogjuk fel az irodalmat – a poézist úgy  általában. Semmi okunk Borbély Szilárdnak, vagy bármely költőnek ilyen szándékot tulajdonítani. A műalkotást végül is egy erős morális összetevő megléte különbözteti („el”, ahogy divatos mondani) az ideológiáktól. Ősi és modern rétegezettség, ezt a közhelyet, meg hasonlókat, sokszor leírtunk az elmúlt század során, gyakran anélkül, hogy bizonyos részletekre felfigyeltünk volna. Példák: A barokk színeit szemlélve nem olyan sötét, a középkor szellemi teljesítményét nézve nem olyan szégyellnivaló, a bizánci egyházi zene és művészet egyenrangú Rómáéval. Nem tartunk attól, hogy még a Picasso-mű sem értelmezhető helyesen az emberiség kultur-kincsének egésze nélkül?  Könnyen lehet, a szinkretizmus az egyetlen szemszög, amely számára megelevenül a Guernica vagy Borbély Szilárd Halotti pompája. Szinkretizmus. Amely a vallásokban tiltott. (Fogalmakat emelek föl és tiltok be?) És értelmetlen, de az idő falai mögött.
A szekvenciák, meglehet, a zeneire vonatkoznak, a könyv, a könyvekből álló kötet,  azonban kénytelen-kelletlen olyan konkrétumok hordozója, amelyek hangszeresen nem közelíthetők meg. A kézen-fekvés. Ami térben és időben és – betűben. A bestialitás elhelyezése a kultuszban. Megbosszulja magát, hogy olyan nyer bocsánatot, akit nem ismerünk, akár a gyilkosról, akár a halálról van szó. A halottak sikerszükséglete. „A halott születésnapja” – írja Robert Musil (In: Naplók. 1913. június 1.). Szilágyi Domokos pedig a Halottak napját nevezi „halottak születésnapjá”-nak (Öregek könyve). Ismét egy szekvencia. Egyik naplórészlet, líra a másik. Látni fogjuk, az ismétlődések más-más fokon valósulnak meg a könyvben.

Az első könyv (Nagyheti Szekvenciák) római számokkal jelölt része (I-XV.) folyamatos olvasása más, tkp. a siratás folyamatosságát biztosító versek (Dies Irae tétel?); ugyanennek a könyvnek a címezett darabjai alcímek nélkül , továbbá/és a könyv alcímekkel is ellátott darabjai elkülönülten is olvashatók-értelmezhetők.(Miként a Kabbalának is értelmezési síkjai vannak, avagy a modern költészetben Octavio Paz lírai objektuma (Blanco = Fehér. Ford.: Somlyó György) négy olvasatban is megközelíthető.) A magyarázható és az értelmezhető szétválasztása már T. S. Eliotnál, illetve az imént említett mexikói költőnél is fölmerül!
Gyaníthatóan lapokat tesz elénk a kötetben a költő Borbély Szilárd, akár egy kártyajátékban; nevezzük ezúttal néven a ténykedést, hiszen a könyv utolsó verse, Az Akasztott Ember már konkrétan a Tarot egyik (XII.) lapjára utal. Vegyük fel ezt a lapot, tekintsük meg jelentését, miután előrebocsátjuk, hogy a XII a számmisztikában a világ száma! A sokféle – egybehangzó – kommentár közül Hamvas Béláéból két mondat: „Ma legnagyobb erő ahhoz kell, hogy az ember saját egoitását hatályon kívül tudja helyezni. […] A vallás nyelvén ez, az áldozat.” (Hamvas Béla: A tarot.) Elolvasva számoljuk meg az opusz strófáit! 11  versszak, 45 sor. Visszafordulást sugall. (A XI. tarot-lap felirata az Igazság, az ábrázolt nőalak kezében kard és mérleg van.) Megfordulásra hív a cím nélkül beidézett egyházi ének magyar fordítása, amelyben szóba kerül a XIII. lap, a kaszálgató csontvázzal ábrázolt Halál. Ezzel zárul az első :

“Vagion világban egy kasziás
Halál nevü nylas puskás,
Nylayt futtattya,
Kaszat jártattya,
Haraggal dühüdeot,
Jadzik az fü közöt,
Od magad, szep virágoczka.”
(Régi Magyar Költők Tára XVII / 7. , 307.)

Mert meg kell jegyezni, a két szakaszból álló ének első része (!) került  az (első!) könyv végére, a második versszakasszal pedig a könyv, a Nagyheti Szekvenciák  élén találkozunk.  Nem tévedés, ez tudatos szerkesztés,  mágikus eljárás. Nem is ismeretlen. Lásd: “Szita, szita, péntek / Szerelem csütörtök / Dob szerda.” De műköltészetünk egyik darabjában, Juhász Ferencnek a múlt századi kötetében (Harc a fehér báránnyal, 1965.) Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb címmel verset találunk. “A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon” írja e versében Juhász a csütörtökről. Kultúrkörünkben a csütörtök a hét negyedik napja, csak visszafelé, “babonásan” számlálva a harmadik. (Ha „halott van a háznál”, némely helyeken a tükröket megfordítják.)

A gyilkos és az áldozat ezzel az inverzióval körforgásszerű lesz, sugallja a kötet-egész első könyve, azaz a gyilkosság  – mint a létfeltétel allegóriája – mindig megtörténik.  A rémálom mintha nem múlna. A következő rész (Ámor & Psziché-Szekvenciák) negyven szonettje is tágítja a drámai kört, a jövőt is bevonja az allegória működtetésébe. Az agykísérletek kibernetikai „leképzései”, a kopogó-tudományossá csupaszított „szonett-nyelv” lapjai makacsul az alaptörténésre, a gyilkos és az áldozat viszonylatába állítják az allegóriát. A fiziológiás oldatba helyezett emberi agy megnevezi az áldozatot: Psziché. (A kutatónő valódi nevétől függetlenül.) A kötet-egész harmadik része, a Haszid Szekvenciák három caddic megverselt érvelésébe-diskurzusába fűzött haszid (héber) teremtésmítosz végigjátszása .

Az első emberi teremtmény, Reb Teitelbaum (rabbi) elbeszélése szerint, csak árnyék volt, amely – nem lévén külön éj és nappal – Fény lehetett, s emberként ott álldogált a teremtésben, amit az Isten nem nagyon értett. Aztán kapcsolt, és „keresett neki testet is, hogy le tudjon pihenni.” Reb Taub (rabbi) narrációjában viszont csupán lelket teremtett Isten, s ez a lélek „A bal lábát // hol keresztbe tette, hol meg kinyújtotta.” A Mindenek Ura ismét kapcsolt, és „teremtett neki testet is, ami a földhöz kötötte.” A testet Ruachnak(!) nevezte, ezt Évának is nevezik, mint megállapítja a rabbi-narrátor. Jogosan, hiszen nem csak lélek (pneuma) jelölésére szolgál a héber Ruach (רוּחַ), hanem ez a 3 betűjel a lelkiismeretet, a szívet is jelöli. A szonettpár, ahol mindezt leírja Borbély Szilárd (140, 141. p.) iróniája itt megfelel a haszid, népi-profán felfogásnak, akár csak profanizáló magyar teremtéstörténetet hallgatnánk / olvasnánk. Ha már itt tartunk (a profanizálásnál ti.) meg kell jegyeznünk, hogy a három magyar haszid csodarabbi elmélkedése a költő képzeletében játszódik, tehát megengedhető, sőt, művészileg kézenfekvő, hogy a később, más vidéken született (és tevékenyen élt) fölvetésére a már halott válaszol, elhunyt mester a tanítványnak. A pro-fán-ból így lesz, lehet szakrális  „szokatlan beszéd”.
Aztán a bölcsek beszéde elhallgat, és az ugyancsak történeti, de kegyetlen, ha lehet az iszonyra távlati jelzőt használni: köznapiasított iszony következik. A Halotti pompa harmadik könyvének  huszonkét számozott része ugyan kiadja a teljes játszmához szükséges lapokat (Tarot), de más-más fokon bejelenti, megmutatja  (a szám-világban is totálissá váló) átfogó, teljes apokalipszist. Vagy éppen a Kozmoszban játszódó folyamatábrát, annak elérhető, összes rajzolatával, metszetében.

Jegyzetek

1) Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból. 1992.

2) VI. Testben élni 82. oldal. „Mert testben élni maga a halál.” Ld. Platón: Phaidón, ill. Kratülosz! A szóma  (test) és a széma (sír) szóvá tevése és nyelvi játékba vonása.

3) 103. oldal.  XXVII A pillangó útjának emblémája szonetthez: Phanés (Első Létező az orphikus mitológiában), Kronos – Phanész – Nüx – Uranosz – Kronos [„a gyilkos Kronos” itt a mitológián túli konkrét utalás sejlik fel] – Zeusz – Dionüszosz mitológiai nemzedékvonal), Aithér (a ragyogó, felső levegőég istene, Erebos és Nüx fia)

4)„123. oldal: A Haszid-szekvenciák három szereplője a magyarországi haszidizmus három nagy alakja: Taub Eizik (1751-1851) kállói, Mózes Titelbaum (1759-1841) sátoraljaújhelyi és Friedmann Hersele (1808-1874) olaszliszkai caddikok, akiket csodarabbiknak tekintettek és ma is szentként tisztelnek; sírhelyeikhez évente elzarándokolnak.” [In: Halotti pompa:199. p.]

5) Krisztológiai episztola 147. oldal T[h]eofilus: [a.m. Istent szerető] Művelt férfi, akinek Lukács az Evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit ajánlotta. (Bibliai nevek és fogalmak. Bp. 1988, Primo K.)

6) 168. oldal. Az „Emlékezés Szombatja” itt a.m. az Emlékezés megpihenése. Azaz: Felejtés. (Itt felébred a görög mitológia egyik istennője, az Emlékezés – Mnemosyne ellenpárja: Lesmosyne.

7) Ámor és Psziché római-görög mitológiai hős és hősnő. Itt ld. L. Apuleius: Metamorhoses. Nálunk Révay József fordításában Aranyszamár c. antik regény szereplői.