– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

(Illusztráció: Cala Barca)

Ott sok minden kezdődött, azt mondhatnánk. Az antracit-pettyes macskánál. Később, évek múlva, Dárdai Dani valamelyik barátja kezdte emlegetni a cirmost, a kormost, az árnyéktalan „macsekot”. Valamelyik osztálytársa. Egy vasárnapi látogatáshoz lehet fűzni a híresztelés alapját. Dani apja a kerítést javította, amikor a két osztálytárs betoppant. Júniusi vasárnap volt. Öreg Dárdai intett, hogy a fiát hátul találják, a szobájában. Barsi és Walter jöttek Daniért a Szállásfaluba, hogy mennek vagont rakni.
– Igen, a platóra, Misa bácsi –  , tegnap szóltak, hogy van két vagon hozakodott elő Barsi a kérdezetlen okkal. Dani hátul a színben a kerékpárját pumpálta, félbehagyta, elébük ment.
– Szia! Még le kell mennem a Pepitába, az öregemnek elfogyott a cigarettája. – Addig üljetek be – tette hozzá és szobája felé intett. Felmentek a lépcsőn, benyitottak. – Rögtön itt vagyok, ne vegyétek le a cipőt! – figyelmeztette őket s azzal el is tűnt.  Nézegették a könyveket, ám a képek annál jobban érdekelték a fiúkat. Először egy erdőrészletet mustrálgattak, meglehetősen harsány zöld fák álltak egy patak csíkja fölött.
– A víz tanítványai – mondta Walter.
– Talán a pásztorai – hunyorgott Barsi.
Elmozdították a faltól a képet. Mögötte egy leányakt bontakozott ki. Készítője mintha elfeledte volna a vad tónusokat, egészen lágy, pasztell színekkel dolgozott, mintha a cigányos, őrjöngő színkavalkádot egy másik évszak  váltotta volna  Dani ecsetje alatt.
– Ez Ági – szólalt meg Walter.
– Kicsoda? – meresztgette a szemét az osztálytárs.
– Ági.
– Az arcáról ismered, vagy egyéb testrészeiről?
– A szomszédunkban lakott – mondta Walter.
– Jó csaj – dünnyögte Barsi.
– Igen. Most egyetemre jár, úgy tudom.
– Szerelmes belé? – fontolgatta hangosan Barsi.
– Á. Aktot szoktak rajzolni érzelmek nélkül is – vélekedett Walter.
– Nem látod ezeket a finom a színeket? Az árnyalatos eldolgozást? Nem akárki nőről készül ilyen kép…
– Nem szólt róla, hogy Ági itt járt – szuszogott Walter, aki közben fekvőtámaszokat abszolvált a piros szőnyegen.  Barsi rá sandított.
– Te ha egy valamirevaló aktot meglátsz, azonnal fekvőtámaszokba fogsz?
– Olyan jó puha ez a subaszőnyeg – nyögött Walter.
– Igen, Ági is ezen ücsörgött – röhögött Barsi –, ha jól látom a képet.   – És ha ezen? – szuszogott vissza a szőnyegről Walter. Barsi a küszöbön levetette a cipőjét, kipróbált egy kék csíkos vászonszéket, aztán felkelt és a könyvespolcot kezdte böngészni. Egy Barcsay-féle vászon kötésű Művészeti anatómia, Verne Hatteras kapitánya. Márai Sándor Egy polgár vallomásai. Hamvas Béla Anthologia humana.  Rejtő Jenő Csontbrigád.
– Fiúk, kértek kávét? – nyitott be Dani édesanyja. A huszadik fekvőtámasznál tartott Walter, zavarba is jött, de az erőlködés is kipirosíthatta az arcát.
– Köszönöm, én nem, Erzsi néni – mondta szórakozottan a könyveket böngésző Barsi.
– Én sem kérek – mondta a subaszőnyeg szélén álldogálva és zavarában a tarkóját vakargatva Walter. A befelé törekvő kormos macskának hagyta, hogy hozzá dörgölőzzön s a tornacipője orráról szagmintát vegyen.
–Mi a neved, bajszos? – kérdezte Walter az állatot.
– Előbb köszönjön a bácsi, ha ismerkedni akar! – vette pártfogásba az osztálytárs. A macska mielőtt kiosont volna az ajtórésen, oldalával súrolta az erdőrészletet.  Megérkezett Dani a városból. Sportszatyrában söröket is hozott.
– Akkor indulunk? – nézett föl Barsi az olvasásból. Vállukra dobták a táskáikat és elköszöntek Dani szüleitől. A macska követte őket, hol Barsi, hol Dani lába körül bolyongott.
– Kié vagy, Macsek? – kapta fel Walter a lába alá került jószágot. Az nyávogott és a fiú arca felé kapott.
– Nem a miénk – mondta Dani – ,de itt kószál már három napja.
– Kitett vadállat – vélekedett Barsi.
– Az lehet. De nem vesztek észre rajta semmi különöset? – kérdezte Dani.
– Siessünk, mert éjjel nem akarok dolgozni.
– Nem is fogsz. Eltolják az orrod elől nyolckor, ha kiraktad, ha nem.
– Jön utánunk az a kormos-karmos.
– Félsz tőle? – nevetett Dani.

„Minél idősebbek a fák, annál olvashatóbbak”, gondolta közben Dani, s lefelé menet az egyik kocsánytalan tölgy törzsén kibetűzte a lovas szekér nyomába szegődött róka szomorú históriáját, de alig ért a kegyetlen véghez, a társai kurjongattak, hogy siessen, ne maradjanak le. Ő meg a macska. Ekkor egy májusi pereszkegombát pillantott meg, ezt nem hagyhatja itt. Elővette zsebkését és óvatosan kiemelte a gombát a környezetéből. Kiemelte, ahogy Dárdai Mihály őt egykor a szülőtelen gyerekek állami intézményéből. „Kinek a keze írt a fákra, te torokba markoló história, hogy nem tudlak elfeledni? Fa voltam egyik nyáron, sudár gyertyán az erdőben, aztán fejszések jöttek, gondterhelten körülálltak, megbeszélték a tennivalókat és délre már ott voltam a kastélyban, a többi árva, talált, családjából kitaszított gyermek között, kanalaztam a levest és nem emlékszem erdei tásaimra, a mecseki égre, a fűben alattam tarkálló virágokra, törzsemen a hangyák útjára és a bogarak röptére az esti levegőben. Arra sem emlékszem, hogy ez melyik esztendő melyik napján történt, annyit tudok, csak nagyon halványan, hogy nyár volt és korán jöttek a fecskék és későn érkeztek az esők. Ez maradt meg, összekötő kapocsnak, és a fák törzsén az olvasnivalók.  Nem azokkal a silány egyszerűsítésekkel, melyekkel a latin vagy a magyar ábécé dolgozik. Ez, vagy alig több.” Dallónak az öccse ugyanígy, álomnak, képzelődésnek, olvasmányokból átszivárgó fél emlék és fél valóság elemeiből egésszé káprázó történésnek fogta fel, ami kamasz fiú estében is megmosolyogtató lenne. Ha ugyan elmondaná barátainak. (Egyszer próbálkozott vele, de végére nem jutott, mert kinevették.) A tájra, a felgyújtott falvakra élesen emlékezett. A lányra is, aki mellette loholt és bukdácsolt a bakancsmarasztaló sárban. A rövid, hátát verdeső Steyr géppisztoly súlyát is szinte érezte. Az erdőbe érve elcsitult a lövöldözés, csak a jellegzetes füstszag volt idegen az ágak között. A lány gyökérbe botlott, elhasalt. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse. „Ha nincs támasz, hasadról nem vagy képes felállni, fogadjunk.” Ez a mondat is biztosan elhangzott akkor. De a lány mondta, vagy ő? Árvácska tudott Dani származásának nem éppen tisztázott körülményeiről, de neki sem beszélt életének arról a nyaráról, amikor géppisztolyos volt a világháborús orosz fronton. Igaz, a bátyjával sem osztotta meg a titkot, mert ha igaz a sztori, akkor úgyis tud róla a testvére, ha meg nem tud, akkor azt kockáztatja, amit a háta közepére sem kívánt. Nem kért egy aggódó, körülményeskedő, testvéri kioktatásból. Akadnak ilyen zárványok az emberben. A gomba férges volt, Dani árokba hajította.

Két vagont vállaltak. Az egyiken cementes zsákok, a másikon mozaiklap. Alig múlt nyolc, amikor végeztek. Főleg a mozaiklap fogott ki rajtuk. Könnyűnek látszott, de szapora, szinte elfogyhatatlan, és Dani szerint valami „bőrevő anyaggal” van bekenve. Walter nagyot sóhajtott, amikor végeztek: – Inkább három vagon bányafa, mint egy ilyen.
Az üres vagonokat egy kismozdony tolta kifelé, vissza a teherpályaudvarra. Kezdték érezni a kezüket, de abban nem volt köszönet.
– Ezzel egyhamar nem fogsz ecsetet – szögezte le Barsi, amikor felemelte, megnézte Dani kezét.  Dárdai Dani vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy a mozaiklap így kirágja a bőrt – fújogatta Walter is a kezét.
– A rosseb…  Holnaputánra rendbe jön.
– A modelled akkor jön második ülésre? – kacagott Barsi.
– Milyen modellem? – kérdezte a festő.
Közben kihozták az ódon őrházból a fizetségüket. A macska mintha sínen gurult volna idáig, kivált a nyárfák félhomályából és szaglászni kezdte a parizer héját, a szalonnabőrt és a paprikacsutkákat. Dani pisszent neki és a szatyrából előhúzta a kolbászos kenyere maradékát.
– Mit mondtál, mi az érdekes ezen a macskán? – firtatta Barsi.
– Nincs neki, ami neked vagy nekem – hallatszott a válasz a sötétből.
– Hogyhogy? Kislány?
– Á, nem ilyesmi. Nem fogod elhinni.
– Na mondd, mi a fenét rejtélyeskedsz?
– Mert rejtély is – mondta Dárdai az ölében doromboló állatott simogatva. –  Akkor vettem észre, amikor ült a napon a porolófán. A szemünk elég konzervatív, az enyém sem kivétel… Hozzászoktam, hogy mindennek árnyéka van.
– A szélnek nincs – vetette közbe a harmadik osztálytárs.
– Nem a szélről van szó – torkollta le Barsi.
– Nincs árnyéka – a mondat félig mentegetőzve, félig panaszosan hallatszott a sötétből.
– Hogyhogy? Kell lennie – tápászkodott föl mindkét vagonrakodó.
– Hát ennek nincs és kész.
–  Úgy született?
– Nem tudom, nem ismerem a múltját – kacagott Dani s ettől némileg világosabb lett.
– Hát akkor szedjél neki – indítványozta Walter. – Múltat is szedj – tette még hozzá.
– Most a szezon-végi árusításon is vehetsz – röhögött Barsi, és körbe mutatott.
– De van itt is elég, nem?
– Igen. De akkor mi különleges volna benne? – a hang Walteré volt.
– Gyere macska, eszel fél téglát – mondta Barsi, mielőtt elköszönt.
– Gyere, menjünk, te szegény – emelkedett fel Dani is ültéből, a dorombolót lerázva magáról.
– Te szegény, árnyéktalan – tódította Walter.
Barsi elmentében még nyávogott egyet.
– Egeret látott már? – kérdezte Walter. Dani fel akarta venni az állatot, az azonban az őrház melletti beton víztartályra ugrott fel és inni kezdett. Körvonala sötét folt volt a csillagos ég előtt. Sziluett és árnyék, gondolta. De mindene sajgott, ami a vagonkirakásban lenyúzott bőre alatt volt. Lekergette a macskát az állott esővízről és megitatta a kulacsából. Azután hazafelé indultak.  Előbb egy fiatal platánfa. Nem volt bonyolult. Később egy vadcseresznyefa törzsén fedezte fel a minden jeltől, írástól, karcolástól elütő kéregrajzolat szövegét. Különösen éles szemét az erdők eddig is ellátták olvasnivalóval, tudnivalóval, noha képeiről nem nyilatkoztak. Dani mostohaapja Sopronból származott ide. Dárdai Mihály bácsi korábban a fából, az erdőből és az erdőknek élt. Aztán lőmester lett a bányánál.  Szó volt és vád volt, hogy Dárdai Mihály, az erdész részt vett a nyugat felé történő embercsempészésekben. Vészes vád. Ötvenhat is szóba került ezzel kapcsolatban.
Ember, a bécsi falaknak is fülük van – ordította a kihallgató tiszt. Néhány hónap múlva kiengedték, de akkor már más volt az állásában, a szolgálati helyén. Itt, az ígéret városában csak nehezen talált magára, még a korábbi zárkájában is szabadabbnak érezte magát, mint a föld alatt. De lassan mégis oldódott, majd el is múlt a szűkösség érzése, a bányai klímához fokozatosan hozzászokott. Csapatából néhányan a város vájárképzőjének a padjait koptatták, s közben „a sötét van”, „metán van”, „kevés a levegő”, „nincs muskátli az ablakban” és a többi ilyesféle akadékoskodásnak nyoma kiveszett belőle is. Ő is tanuló lett a kökönyösi vájáriskolában, majd aknászképzőben. Kivételesnek érezte magát, amikor a bányamérnökség, jó részt Sopronban diplomázott, emberei hívatták egyik műszak után, s ezt követően néhány hónap leforgása alatt lőmester lett. Ezt a nagy körültekintést, odafigyelést, idegi terhelést jelentő munkát aztán nyugdíjaztatásáig folytatta. Szerencséje kérdése, mondanánk, ha nem olyan emberről lenne szó, akivel már megkóstoltatták, mi az, ami a halálnál is rosszabb. Kertes házuk volt a város északnyugati részében, ez sem szerencse dolga, szorgalomé, kuporgatásé, józan számításé, sok, sokféle kerti munkáé, hiszen általában lejtős területeken épültek itt a házak, a kertjeik is nehezen őrizték a vizet. Felcseperedvén Dani is komoly segítséget jelentett.
Ági két hét múlva jött. Csíkos, magas nyakú pulóver volt rajta, kibújt csak belőle, a miniszoknyájából is, rövidesen meztelenül ült a piros szőnyegen. Térdeit átfogta. Dani csöndben dolgozott, koncentráltan és átszellemülten. Odaígérte a lánynak a képet, cserébe az ingyen modellkedésért. Közben a macska is meglátogatta őket, de érezve, hogy itt most nem akar játszani senki vele, föltelepedett egy székre és elszunyókált. Ági cigizni szeretett volna, szólt Daninak, hogy tartsanak pihenőt. Rágyújtottak, a festő karikákat fújt, Ági is próbálkozott, de neki nem sikerült. Furcsa illata volt így együtt a napolajnak, a hajsamponnak és a cigarettafüstnek. Dani szimatolt. Ági a szeme sarkából nézte, aztán elnyomta a cigarettát és visszatelepedett a subaszőnyegre. A macska felébredt, vagy csak úgy tett, mint aki éppen elfáradt, és girlandosra nyújtózkodta a gerincét.

Illusztráció: Gross Arnold