Sok nem kellett és itt hagyod a földet
velem vajúdva, anyácskám, szegény.
Romok születtek, s tűk fokán-hegyén
a fény, a tengely össze-vissza törtek.
A gyertya sírt, a bába keresztet
vetett nyögéseidre, leplezetlen
kívánság, törvény, hogy „ha az anyát nem…,
legalább a …” De virradni kezdett.
Az árnyék elszállt, a kettőnk közötti
világosságra sziréna bőgött,
s a kert fagyába merül a köldök-
zsinórom, a vízpára bent kitölti
– ne lássak teknőt-bölcsőt – a szobát.
Te jajdulsz. Téged látlak legtovább.