Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

DIOSZKUROSZOK: SZTÁLIN ÉS NIETZSCHE

Luther, ez a lehetetlen csuhás „lehetetlenségéből” fakadó okoknál fogva rombolta le és – következésképp! – építette föl újra az egyházat…
Ecce Homo

 

Az igazság az, hogy egyes szerzők jobbak saját könyveiknél, de ez csak azért lehetséges, mert azok a könyvek nem is könyvek.
Proust

A gyűlölet, amely férfiak és nők vegyes csoportját titkos Nietzsche-ellenes társaságba egyesítette, a kezdeti rajongásból alakult ki. Az összeesküvők csoportjának létrejöttéhez és tevékenységéhez maga Nietzsche is sokban hozzájárult. A titkos társaság tulajdonképpen paranoiájának a megtestesülése. Szenvedésének a kommercializációja. A tőzsde nyelvén szólva, részvénycsomagja körülbelül a hatvan százalékát teszi ki a minőségi misztifikációk gyártására szakosodott vállalat alaptőkéjének. Ádámhoz hasonlóan, aki sok-sok emberi lénnyé hullik szét, Nietzsche a kisajátítók aljas szándékaival megszentségtelenített „Nietzschék” sokaságára bomlik. A Nietzsche-egész elvész a tomboló individualitások partikularizmusában. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla, betekintést kell nyernünk az összeesküvők életébe és cselekedeteibe. Mára már mind meghaltak; csupán Nietzsche szétzúzott portréjának darabkái maradtak utánuk.
Az igazsághoz vezető út időben és térben messzire vezet bennünket; egészen a tbiliszii papneveldébe, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili fiatal papnövendékre bukkanunk, ahogyan gyertyafénynél, a tanterv szerint előírt Erényszeretet helyett, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak a grúzok képesek, a Zarathustrát olvassa. Dzsugasvili, a későbbi Sztálin, a Nietzsche-követő, aki betiltja majd Nietzsche könyveinek a nyomtatását Oroszországban. És mindeközben, rá jellemzően, végtelenül pimasz módon, haláláig Nietzsche bajuszának a lehető leghűségesebb másolatát fogja viselni. Mások vagy borotválkoznak vagy szakállat növesztenek, hogy elrejtőzzenek. Sztálin nem. Történelmi távlatból nézve ma már világos, hogy Sztálin Friedrich Nietzsche filozófiájának a megtestesülése. Nietzsche szava Sztálin lett. Sztálin valójában megfordított Nietzsche. Nietzsche az, aki szenved, Sztálin az, aki szenvedést okoz. Nietzschét szétfeszítik a belső küzdelmek, a pszichikai bizonytalanság, az üldözési mánia és a paranoia; Sztálin mindennek az ellentéte: nyugodt, mint egy imádkozásba merült pravoszláv szerzetes, ő a belső küzdelmeket, bizonytalanságot, üldözési mániát és paranoiát externalizálja. Kihelyezi őket oda, ahol a helyük – a tömegek közé. Beteljesülni látszik tehát Metvali jövendölése: Sztálin mindent megtesz, hogy a világ, vagy legalábbis annak jobbik fele megjárja azt a poklot, amelyet Nietzsche is megjárt.
Ebben a korban, amikor azok a dolgok, amelyeknek össze kellene tartozniuk, szétválnak egymástól, azok pedig, amelyeknek el kellene választódniuk, egyesülnek, Sztálin az istentagadás egyik jelképének számít, holott mélységesen vallásos. Nincsenek megbízható adataink a papneveldében töltött éveiről – Sztálin személyiségének fejlődése szempontjából különösen fontos időszak ez. Mint minden misztikus, ő sem bizalmas senkivel; a hallgatás áthatolhatatlan falával veszi körül magát; hosszú és szigorú böjtöket tart, amitől a mosolya titokzatosabb lesz, mint Mona Lisáé. Iskolatársai ritka vallomásaiból mindenesetre tudjuk, hogy mélységesen elégedetlen a vallással, amely jövedelmező üzletté vált, ellustult, hájat növesztett és viszolyog a kereszténység lényegétől: az üldöztetésektől, a vértanúságtól és a világ összes bajától. Felismeri, hogy a kereszténységet csakis ateizmussal lehet megmenteni; küldetése pedig nem más, mint egyesíteni azt, amit a kor szelleme erőszakosan különválasztott egymástól: a vallásosságot és az ateizmust. Ugyanannak a pénzérmének – más-más névértékű – két oldala. Sok félreértés az avers és a revers árfolyamának különbségéből ered. Dzsugasvili szerint az ateisták az istenfélelem sója; ha nem lenne a tagadásuk, Isten elfelejtődne. Vagy Voltaire Istenét – az órást – tennék a helyébe. Vagy valami Télapóra hasonlatos abszurd kreatúrát. Istennek azonban élő Istennek kell lennie.
Az ateizmus visszaadja neki az életét.
Dzsugasvili nem vesztegeti az időt. A bibliai és patrisztikai szimbólumokkal teli Zahar Grigorian Melkianc[1] álnév alatt lefordítja a Zarathustrát oroszról grúz nyelvre. Osztogatja a könyvet iskolatársainak és ismerőseinek; olvasóköröket szervez, amelyeken az elolvasottakat megvitatják. E ténykedésével sok bajt idéz a fejére. A XIX. század végi Tbiliszi nem az a hely, ahol a nihilista filozófia népszerűsítését jó szemmel nézik. Néhányszor börtönbe kerül és megverik. De mi ez egy formálódó übermenschnek? Semmi! Arra sem érdemes, hogy életrajzában említést tegyenek róla! Személyesen ő maga parancsolja meg, hogy Nietzsche olvasását, fordítását és minden egyéb ezzel kapcsolatos adatot töröljenek a hivatalos változatból. Ezzel kétszeres hasznot ér el: elhárítja a dicsvágy úton-útfélen előadódó csapdáját; később meg elkerüli a példamutatást. Ha említés esne arról, hogy Sztálin olvasta Nietzschét, követőinek milliói a könyvtárakba rohannak, és olvasni kezdenek. Nietzsche olvasása pedig olyan, akár a pestis. Villámgyorsan terjed. Jobb Nietzschét zárolni. Mindössze néhány példány, egyéni használatra.
A tömegeknek Gorkij és Katajev is megteszik.
Még évekkel azelőtt, hogy Moszkvába megy és az OK(b)P legszűkebb vezetőségének a tagja lesz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili előtt világos, mi a tennivalója. Tudja, hogy a régi rendszer bárminemű helyreállítása halálra van ítélve. Hogy a látóhatáron felderengő nyugtalanító események a világ megváltására irányuló isteni terv részét képezik. Teljesen tisztában van azzal, hogy a megváltáshoz a megtisztító tűzön keresztül vezet az út. Hogy a történelem folyamatának megváltoztatása csak olajat önt erre a tűzre. Ellentétben Nietzsche általi testvérével, a holdkóros Adolf Hitlerrel, aki arra szánja magát, hogy megvalósítsa Richard Wagner, „a zene Cagliostrója” morbid képzelgéseit, neki nem áll szándékában rekonstruálni a mitológiai világokat. Dehogyis! Az ő elképzelése, hogy megfossza a világot bárminemű tartalomtól. Mint ahogyan a misztikus tudatából el kell tüntetni minden képzetet, hogy az üresség isteni energiával telitődjön, ugyanúgy az emberi közösségeket is fel kell szabadítani a pszichikai projekciók alól, hogy megismerjék az Isten nélküli valóság rettenetét.
Sztálin – felvette már acélos becenevét – még Tbilisziben felvázolja projekttervét, amelyet az elkövetkezendő években nagy, bár iszonyatos hatásfokkal valósít meg. Számítása egyszerű: a szekularizációval mélységesen korrumpálódott összes vallási intézményt szekularizált intézményekkel váltja fel; az Isten nélkül maradt tömegek, vörös zászlókat lengetve, a megváltás helyére sietnek, ott pedig majd lesben állva vár rájuk az Isten. Nem akarnak gyónni? Rendben! Kapnak egy KGB-t, és kénytelenek lesznek. Bár a többség magától is megteszi. A szükséglet, hogy másokkal megosszuk titkainkat, mélyen az emberi pszichében gyökerezik. Ezt Ausztriában és Németországban is felfedezték. A pszichoanalízis mozgalma virágzik. Mi más azonban a pszichoanalízis, mint az a lyuk, amelyet nem is olyan rég még a muzsikok a földbe ástak, és abba mondtak el mindent, ami a lelküket nyomta. Semmi haszna. Kivéve a pszichoanalitikus személyes hasznát. És a muzsikét! A kulákét, úgyszintén. Koba pedig gyűlöli az egyéni haszonszerzést. Továbbá: az önvádaskodás gyógyító gyakorlata szinte teljesen kihalt a kolostorokban, a világi emberekről nem is szólva. Erőszakkal kell az emberekre rátukmálni. És, akárcsak a kereszténység hajnalán, okvetlenül nyilvános eseményként. Az etika szigorú diszkrécióra kötelezi a pszichoanalitikusokat. A lyukak, természetszerűen, nem beszélnek. A népbíróságok azonban nem szenvednek efféle gyengeségektől. Mindenkinek, aki elébük kerül, esélyt adnak rá, hogy hamut szórjon a fejére. A forma legyen szekularizált. Vallják be, például, hogy angol kémek. Ezzel mindent beismertek! Mindenki tudja, hogy az angol kémek fajtalankodók, irigyek, iszákosok, falánkak, kapzsik és gyűlölködők.
Az önzés úgyszintén terjed. A társadalom atomizált, töpreng Sztálin. Mindenki csak önmagáért él, legfeljebb a családjáért. Vajon megfelelő ez a légkör a megváltáshoz? Persze, hogy nem. Az államnak segítenie kell. Kollektivnoe hozjajstvo, kolhoz – létezik az együttélés megerősítésének jobb módja? Nem létezik! Legalábbis az emberi fejlettségnek ezen a szintjén. Ő, Sztálin, pedig nem fog nevetséges becenevekkel díszelegni, mint amilyenek a „Duce” meg a „Führer”; őt úgy fogják hívni hálatelten: hazjain – Gazda.
Hosszú út vezet azonban víziója megvalósításához. Ez az út bizonyos értelemben a Golgotája, amit neki, Sztálinnak, végig kell járnia, mit sem törődve az áldozatokkal. Kezdeményezésének legnagyobb ellenzői a barátai. A Politbüró tagjai. Sokan közülük őszinte meggyőződésből olyan társadalmat szeretnének teremteni, amitől Koba irtózik: az igazságosság, az egyenlőség és a jólét társadalmát. Az ilyen társadalom tízszer rosszabb a cárinál, amelyet Koba a lelke mélyéből megvet. „Adj nekik igazságosságot, egyenlőséget, áramot és bőséges ennivalót – spekulál Sztálin –, és teljesen megfeledkeznek Istenről. Egy napon meg felfedezhetik a halhatatlanság titkát. Lehetővé tehetik a szervek regenerációját. Az önreprodukciót. Nem, és százszor is – nem. Az ilyenekkel le kell számolnom.”
Ez persze nem olyan könnyű. Tapasztalt forradalmárokról van szó. Különös emberfajtáról. Agyafúrt, minden hájjal megkent emberekről. A legkörmönfontabb közülük pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ő is Nietzsche filozófiájából merít ihletet. Sokkal alaposabban Sztálinnál, mert a német nyelv ismeretében a Zarathustrát eredetiben olvassa. És alkalma nyílt személyesen is megismerkedni a szerzővel egy svájci gyógyfürdőben. Nietzsche nem tett rá különösebb benyomást. „Joszif Visszarionovics – magyarázza Lenin –, Friedrich Nietzsche dekadens, vagy még annál is rosszabb. Hogy sikerült neki néhány impozáns könyvet írnia, azt az ereiben csörgedező lengyel vérnek köszönheti. Ő azonban többnyire mégiscsak német. Tehát: javíthatatlan misztikus és fantaszta. A németek lényegében kollektív hallucináció termékei. Ha nem lenne szigorú katonás rend, ami mindezt összetartja, Németország egy pillanat alatt szertefoszlana, mint egy rossz álom. Egy napon, bízzunk benne, hogy minél hamarabb, a világforradalom végleg véget vet ennek a lidércnek, és – a Párt éber figyelme alatt – megteremti az igazi németeket és az igazi Németországot.” („Ha Isten is úgy akarja!” – mondja magában Sztálin.) „Nietzschétől azt kell átvenni, ami hasznos a Forradalom ügyének; a többit el kell vetnünk. A filozófiát meg kell tartani, Nietzschét mint Nietzschét el kell pusztítani. Kérem, Joszif Visszarionovics, egy olyan emberről van szó, aki megengedi, hogy legjobb barátjának és példaképének a felesége a fenekét ostorozza. Olyan emberről van szó, aki zavarodottságában lovakat csókolgat. Olyan emberről van szó, aki egyáltalán nem nőtt fel saját könyveihez.”
Nem lesz könnyű Leninnel. A forradalomba vetett hite olyan szilárd, mint Pál Krisztusba vetett hite. Oly mértékben a materializmus megszállottja, hogy végül kővé változik. A Lenin halála utáni boncolás megerősítette Sztálin feltételezését: az októberi forradalom megkonstruálójának agya a meszesedés következtében egyetlen mészmasszává változott. Azonfelül, hogy személyiségének 90 százaléka élettelen természeti jellegű, ami adott körülmények között nem is hiányosság, egyéb gyengeséggel nem rendelkezik. A blaszfémia szentje! Alig eszik valamit! A vodkába bele sem kóstol! Nős, igen! De Lou Salomével és Carl Andreasszal ellentétben a házastársi életet nem gyakorolja. Bár a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, mintha gyakorolná. Nagyezsda Krupszkaja csak párttárs. Valaki, aki teát főz, megszerkeszti a cikkeket és a beszédeket, inget vasal, és akivel társalogni lehet magányos forradalmi éjszakákon. Mire lehet menni egy ilyen emberrel?! Ha egyáltalán ember, nem pedig szofisztikált forradalmi masina, hogy még az osztályellenség gyilkolászásában sem talál semmi örömet.
Egyébként Nietzsche életének egyes aspektusai tekintetében Lenin elvtársnak teljesen igaza van. Amint leteszi a ceruzát, Nietzsche kulákká változik. Vajon nem rémiszti meg a párizsi kommün és a német proletariátus küzdelme? Munkaasztalánál a harc, a háború, a forrongás szószolója, de pszichotikus állapotba süllyed, he netán egy utcai verekedést lát. Sztálin azonban nem ért egyet Vlagyimir Iljiccsel Nietzsche megsemmisítése tekintetében: ez túlságosan radikális! És túlságosan nihilista! Végső soron a forradalom sem semmisít meg egy népet, hogy egy újabb, osztálytudatosabb népet teremtsen, hanem kitartó munkával – egy kis elektrifikációval, egy kis politikai tevékenységgel, egy kis veréssel – megneveli és átalakítja. Hasonlóan kell tenni Nietzschével is. Neki egy pszichikai forradalomra van szüksége, egy lelki vörös októberre, ami megszabadítja valamennyi gyengeségétől. És kicsoda Nietzsche gyengeségek nélkül, ha nem ő, Sztálin?! Ez a dialektika! Így halad az evolúció: az alacsonyabb formák magasabb formákba mennek át, megtartva közben mindazt, ami az alacsonyabban életrevaló és pozitív volt. A történelmi logika azt diktálja, hogy Nietzsche lépjen át egy magasabb formába, nem veszítve nietzscheiségéből semmit, miközben egészségre, magas posztra és világhírnévre tesz szert. A legfontosabb és a legvalóságosabb – a bajusz és a filozófia – halhatatlanná vált; egy megviselt test maradt csupán, amely azért esedezik, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen fájdalmaktól.
Ritka szabad perceiben Joszif Visszarionovics Nietzsche sztálinizálásán dolgozik. Óriási munka! Mennyi sok mitológiai hordalék, mennyi, Wagner által a filozófus pszichéjében teremtődött üresség – ezt mind-mind Sztálinnal kell kitölteni! Nagy összevisszaság. Hosszú, nehéz feladat, majdhogynem mint a Fehér-tengeri Csatorna későbbi kiépítése – és ugyannyira fontos is. Nietzsche sztálinizálása mellett Sztálin párhuzamosan buzgólkodik Nietzsche nietzschétlenítésén is. Megteheti! A Szovjetunió összes nyersanyagforrása a rendelkezésére áll. Lenin elvtárs épp hogy csak túlélte a merényletet; lábadozik, de valahogy parciálisan. Biológiailag él, dobog a szíve, lélegzik, de az agya teljesen megkövesedett. Képtelen gondolkodni. De miért is tenne ilyet? Ő is áttért egy magasabb formába, sztálinizálódott, Koba az, immár, aki mindkettejük helyett gondolkodik. Nagyezsda Krupszkaja erőtlen lépéseket tesz Sztálin megfékezésére. Sztálin a Kremlbe hívatja, és nyíltan, elvtársian, a legjobb kommunista modorban figyelmezteti: „Krupszkaja elvtársnő, amennyiben nem hagyja abba az ármánykodást, kénytelen leszek önt félretenni és lecserélni. Új Nagyezda Krupszkaját találni a maga helyére. Egy fiatalabbat és odaadóbbat a forradalom ügyének. Mars kifelé!”
Honnan például a pénz Malwida von Meysenbugnak a római házra, nyári lakra a tengeren és Toszkánában, morfiumra, szeretőkre és pezsgőre? Könyvei valóban jól kitaláltak, igazi remekművek, de még nem íródtak meg és nem jövedelmeznek. A jövedelmet a szovjet nagykövet hozza. És vele együtt az utasításokat is. Nietzsche meghalt, maga is megtett mindent ezért, most még a róla alkotott képet kell a kor kívánalmaihoz alakítani. Sztálin ezt a feladatot a szikofanták piszkos fantáziájára bízza.
Az igazi Nietzsche, Nietzsche, aki áttért a pravoszláv vallásra, ellenben magára ölti Sztálin képét és új nevet vesz fel. Idő múltán az alakok egyre inkább összeolvadnak. Nietzsche felélénkült, szárnyakat kapott, dioszkurosza masszív testfelépítésének köszönhetően megerősödött. Joszif Visszarionovics jóvoltából immár zavartalanul élvezheti az alkoholt, a jó ételt, még a dohányt is. Nem egészen elégedett a szexuális életével; Koba ugyanis aszkéta – de hát semmi sem tökéletes ezen a világon.
Nietzsche tehát élvezi megérdemelt szabadságát. Joszif Visszarionovics számára azonban nincs pihenés. Fáradhatatlanul dolgozik néhány nagy horderejű elképzelésen, melyek közül a legfontosabb a nyílt társadalom kiépítése. Egyelőre szocialistának hívják; korai lenne még a nyílt terminus használatára. És kezdetben – zártnak kell lennie! Sztálin ideális államának a koncepciója végtelenül misztikus, részben a Kínai Császárság belső felépítésének alapos tanulmányozása, részben pedig Platón Államának és Ágoston Civitas Dei című művének elemzése ihlette. Mindhárom autoritás ugyanarra az egy dologra mutat rá: a békesség és a fejlődés csak abban az esetben lehetséges, ha a földi dolgok szimbolikusan a mennyei harmónia mintájára szerveződnek. A kínai Ming-tang doktrínája azt tanítja, hogy a központ a legfontosabb tényező a belső és a külső összhangra a császárságban. Világos és szilárd központ nélkül periféria sincs. A központot a cár testesíti meg. Hogyha a cár, központként, nem stabil egyéniség – mit lehet várni az alattvalóktól?! Van azonban itt egy bökkenő. Nemrég öltek meg egy cárt. És valahogy a titulus is anakronisztikus! A periféria biztonsága érdekében Sztálin Az Emberiség Legnagyobb Zsenije titulus mellett dönt. Ami egyébként igaz is. Most, miután Nietzsche, Lenin és Ő, szétválaszthatatlanul egyesültek a forradalmi hármasságban, ki más viselhetné ezt a titulust?
A második princípium, amit a kínai doktrínából elfogad, a titokzatosság szabályos elosztásának elve.
A tannal összhangban az, ami az égben történik, titok marad az emberek előtt a földön; ehhez hasonlóan a cárt is mint központi személyiséget titok kell hogy övezze. Ebből következik még, hogy a központ titokzatossága szükségszerűen a periféria nyilvánosságához vezet. Ha pedig nem vezet, akkor az állami erőszak eszközeivel kell elérni a nyilvánosságot. Az alattvalók között semmilyen titoknak nem szabad lennie, mert csak azt rejtegetik, ami szégyenteljes, veszélyes és tiltott. Sztálin szó szerint átülteti az életbe ezt a doktrínát. Így gondolkodik: titkai csak Istennek, Isten földi intézőjének és a titkos szolgálatnak lehetnek! A titkosság demokratizálódása megengedhetetlen. A titkolódzás bizonyos értelemben a többpártrendszernél is rosszabb, ami viszont a politikai élet nyilvánvaló széthullásával egyenlő. Ahol titkolóznak, ott titkos társaságok, összeesküvések, csalárdság, képmutatás és egyéb gonoszságok uralkodnak. A dolgozó embereknek, az embereknek általában, titkokra nincs szükségük. Csak megkeserítik az életüket. Megterhelik lelkiismeretüket. Ezért hát tiltottak lesznek. Sztálin humanista ideálja egy olyan társadalom kiépítése, ahol az utolsó semmirekellő is nyilvános személy lesz. Az államnak pedig kolostorrá kell válnia. A föld szárazföldének hatodát elfoglaló szerzetesi testvériséggé. Kezdetnek. Később, ha Isten is úgy akarja, a világ többi részét is áttéríti a pravoszláv vallásra.
Sztálin titkos mottója a következőképpen hangzik: nincs az a szenvedés, ami nem léleknemesítő, és nincs az az élvezet, ami ne lenne káros. Az, amit Nyugaton „demokráciának” és „liberalizmusnak” hívnak, csak államideológiai szintre emelt hedonizmus. Ez pedig velejéig helytelen. Nietzschére hagyatkozhat. Az übermenschnek, az embernek általában két választási lehetősége van: vagy a kolostor, vagy a hadsereg. Az összes többi dekadencia. Pusztulás. Elkorcsosulás. És ha már így áll a dolog, akkor az államot két részre kell osztani: egy megakolostorra és egy univerzális kaszárnyára. Egy másik nietzscheánusnak, a Németországban éppen diadalútjára lépő Adolf Hitlernek, hasonló elképzelései vannak. De valahogyan katolikusak. Protestánsok. Partikulárisak. Ahelyett, hogy egy államon belül mindannyian együttesen szenvednének a közösségért és ki-ki magáért, Hitler úgy véli, hogy a teendőket meg kell osztani, és mások helyett is a zsidóknak kell szenvedniük. Ez az elképzelés vonzó a széles néptömegek számára, éppen ezért veszélyes is. Sztálin feketefedelű noteszébe, amelybe az elkövetkezendő eseményeket írja be, a következőket jegyzi fel:
„Hitlert – megölni! Németországot felosztani!
Két Németország kisebb veszély, mint egy.”
Ám ő és Nietzsche (ebben a sorrendben) obstrukcióba ütköznek saját soraikban. Vannak a Politbüróban, a központi bizottságban, és mindenütt máshol olyan elvtársak, akik felületesen fogják fel Sztálin projektumát, és holmi jóléti társadalom létrejöttén dolgoznak lelkesen, ami színtiszta eretnekség. Vagy talán még annál is rosszabb. Harmadik Római Birodalom helyett Szodomát és Gomorát szeretnének; az Égi Jeruzsálem helyett – Bábelt! Nem veti a szemükre Koba az ateizmust! Dehogyis! A hit olyan, akár az öltözet: ha kívülről hordják, szétfeslik, elszakad, ronggyá változik. Az őszinte ateista istenfélőbb a vallásosságukkal hivalkodóknál. Ami zavarja náluk, az – a politeizmus! Fogékonyságuk a mágiára. Meggyőződése, hogy az ilyenektől meg kell szabadulnia. Mi más lenne a NEP, mint kísérlet arra, hogy a kolostort bordélyházzá változtassák. A kolostornak, ebből kifolyólag az államnak is, mindörökre hűnek kell maradnia a szegénységi fogadalomhoz, a lemondáshoz a javak gyarapításáról és a szakadatlan gyónáshoz. Az ilyen elemektől, mert mi mások ezek, mint elemek, egyszerűen meg kell szabadulnia. Sorra egytől egyig. Mégpedig oly módon, hogy saját maguk végezzenek egymással, az ő kezükön száradjon a vér.
Az ő dolga egyedül az, hogy – az enciklopédia szerkesztőbizottságának segítségével – egyenként törölje őket az élők könyvéből.
A megkerülhetetlen Poliviosz Seitanisz, kerülő utakon, számos közvetítőn keresztül, küldi el válaszát levelemre, amelyben eligazítást kértem tőle a Friedrich Nietzsche személyével való visszaélésekkel kapcsolatban – különös tekintettel Sztálinra – a filozófus halálát követően.
A szerző külön kérésére alább saját megfogalmazásban egyszerűsítve levele tartalma.
Nietzschének, vagy legalábbis a legjobb részének, feltétlenül Oroszországban kellett végeznie. Ami Oroszország a geopolitikában, az Nietzsche az antropológiában. Ha megnézitek Moszkvát, olyan mintha Őt pillantották volna meg. Hasznavehetetlen tágasság! Határtalan szűkösség! Kínzó vágy az önpusztításra! Hajlam a minden lehetséges határ meghaladására! Mivel hogy sohasem élt igazából, Nietzsche igazából meg sem halhat. Mi több, azt mondanám, hogy kimagasló követőivel való szimbiotikus kapcsolatban lévő egzisztenciája valóságosabb evilági életénél. Metvali sejknek teljesen igaza van: Nietzsche mikrokozmikus mintája az utóbbi idők összes folyományának. Az Antikrisztus – Isten óvjon bennünket minden blaszfémiától – valamiféle Keresztelő Szent Jánosa! Itt még Salomé sem hiányzik! Számításaim szerint Sztálin körülbelül Nietzsche 52 százalékát abszorbeálta. Nem mindig a saját hasznára. Sztálin az Sztálin! Nietzsche meg Nietzsche! Sohasem alacsonyodna le odáig, hogy politikával foglalkozzon. Főleg nem forradalommal. A forradalmakhoz azonban éppen azok járulnak hozzá a legjobban, akik viszolyognak tőlük. Vegyük például Sztálin paranoiáját. Egyáltalán nem jellemző Joszif Visszarionovicsra. Tulajdonképpen Nietzsche paranoiájáról van szó. Ezúttal azonban kifelé irányul. Ahogyan a környezet pusztította Nietzschét, úgy pusztítja most Nietzsche, médiumnak felhasználva Sztálint, a környezetet.
Mi több, Sztálint és Hitlert is eszközként használva, Nietzsche meg akarja semmisíteni a világot, amely megsemmisítette őt. Hitler összehasonlíthatatlanul kevesebb Nietzsche-szubsztanciával rendelkezik; alig 18 százaléknyival. És bár felfegyverzettségben és a technikai felszereltség terén fölényben van, kénytelen elveszíteni a háborút. Sztálin, ahogyan a győzteshez illik, természetes halállal hal meg. Felmerül azonban a kérdés, mi lesz Nietzschével? Hová tűnik? Hol talál menedéket?
Nietzsche egy misztikus folyamat által millió, több tíz-, több százmillió csapnivaló Nietzschébe multiplikálódik, befészkeli magát a modern emberek pszichéjébe, akik a legtöbb esetben nem is tudnak róla, mégis következetesen valóra váltják filozófiáját: kizárólag azt teszik, amit az akaratuk diktál nekik. Most már teljesen világos a dolog. A tizenkilencedik század egészen a második világháború végéig tart. És az apokalipszis első pecsétjének feltörésével végződik: a berlini fal lebontásával és a Szovjetunió bukásával.[2] Nietzsche életével összevetve, az ezután következő időszak ikertestvére annak az időszaknak, amelyet Nietzsche őrültségben töltött.
A világ végre térdre hullt és pofán csókolta a nyáladzó lovat.

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Gurdzsijev Sztálin pszeudokommunizmusát a pszeudonim elemzésével értelmezi. „A Zahar egyértelműen Zakariás prófétára vonatkozik, a Grigorian a nüsszai Gergely kora bizánci teológusra és misztikusra, a Melkianc pedig alig leplezett változata a héber melek szónak, ami királyt jelent.”

[2] Egy kutatás szerint, amelyet az Oblique folyóirat közölt, a berlini fal elhelyezkedése hajszálpontosan megegyezik Nietzschének itt-tartózkodása alatt a városban tett kora esti sétái útvonalával. A 155 kilométeres táv (amilyen hosszú az építmény) valakinek hosszúnak tűnhet a sétához. De vajon Nietzsche nem a túlzás mestere? Bennünket azonban most valami egészen más érdekel. Mekkora mértékben és mily módon vette ki a részét a fal felépítésében? Mennyiben járult hozzá a lebontásához? Látszólag bármennyire is távol áll a témától, mindezt aprólékosan ki kell vizsgálni. Mert nincs egyetlen jelentősebb vállalkozás sem a XX. században – lehet szó filozófiáról, irodalomról, aeronautikáról vagy architektúráról –, amelyhez Nietzschének valamilyen módon ne lenne köze. Egyébként Seitanisz megjegyzése is a fal lebontásáról, mint „a kinyilatkoztatás első pecsétjének feltöréséről”, közvetlenül hősünkre mint a világvége egyik meghatározó egyéniségére irányítja a figyelmet. Az apokalipszis hősére! A bomlás Von Clausewitzára. Semmi kétség afelől, hogy a filozófusnak igenis köze van a berlini fal körüli eseményekhez. Filozófiai értelemben ugyanis a második világháború, amelyet követően felépült a fal, nem más, mint a Nietzsche-követők és a Descartes-követők fegyveres összetűzése; nagyhatalmi érdekek, történelmi ellenszenvek, ideológiai különbözőségek – mindez csak a felszín, amely alatt két szembenálló filozófiai koncepció háborúja zajlik. Két összeegyezhetetlen életfelfogás. Az egyik oldalon vannak azok, akik alig várják, hogy a lövészárkokba kerüljenek. A másikon pedig azok, akik csatába készülve sajgó szívvel hagyják oda a mindennapok kényelmét, és ríkató búcsújeleneteket rendeznek a vasútállomásokon, sokadszorra is bizonyítván, hogy a giccs a legszörnyűbb háborúnál is rosszabb. Hogy valójában a giccs minden háború okozója. Az előbbiek eszmékért harcolnak – kétségtelenül értelmetlen eszmékért, de eszmékért –, az utóbbiak pedig gyáván küzdenek hasonlóan értelmetlen, valami kis haszon jegyében építgetett egzisztenciájuk folytathatásáért. És hogy az abszurdum teljes legyen, mindig megnyerik a háborúkat. Mégis legyőzöttek maradnak! Mert a háború lényege nem a győzelem vagy a vereség, hanem a harc.