Úgy emlékszem, Erzsike nagynénénk egy rácsos ablakocska mögött ült a községi postán, az ablakon egy ócska barna függöny is leffegett, arcának így csak egyes részletei villanhattak elő. Fel csak az ismerte, aki amúgy is tudta, hogy ott ül. A hangja hallatszott, amint kiszólt a telefonra várakozóknak, hogy szabad a fülke, él a vonal. Vagy amikor hosszasan kiabált románul a kagylóba, torokerővel is rásegítve az elektromos vezetékekben úszkáló hangokra.
De ez a hang elütött a családi hangfekvéstől. Egy berácsozott szobában ülve naphosszat, ismeretlen hangokat hallgatva és velük beszélgetve, össze- és szétkapcsolva a vonalakat – mindeközben valamiféle erő részesének is gondolhatta magát, s ezt éreztem is rajta. Valahogy emelkedettebben és választékosabban, több szóval és utalásszerűen beszélt, nem mint anyánk, akinek nyelve szikár volt, racionális és ironikus, továbbá alkalmatlanul közhelyessé vált, ha érzelmi ügyletekbe keveredett, ösztönösen kerülte is az ilyesmit.
Erzsike nagynénénk azonban természetesebben ért föl a nehéz szavakhoz, tudta mondani például azt is, hogy „Isten”, vagy hogy „gyermek”, és ezek valóban máshogyan voltak az ő részéről kiejtve, mint mondjuk az „ebéd”, vagy a „varrógép”. Szavai túlzott érzelemmel teltek meg, olykor engem is saját lelkének szólított, ülj ide a sezlonra, lelkem, mert kemény a szék, kérsz-e levest, lelkem gyermeke. Mintha túlzottan meg akart volna felelni valamiféle ki sem mondott elvárásnak, vagy hárítani akarná a szótlanul leselkedő kritikát. S bár éreztem, hogy ez is formula, az ő sajátos, hozzá illő formulája, egyfajta giccs, azért azt is sejtettem, hogy ezt az érzelmi túltengést valaki más követeli meg benne, akiről ő maga sem tudna számot adni.
A családban nagynénénk egzaltált hangja inkább hibának, vagy bűnjelnek számított.
Szombat este például jól megmosakodtunk, hogy másnap, ha megyünk a reggeli misére, tiszták legyünk. Utána pedig bekopogtunk Erzsike nagynénénkhez. Ők nem jártak misére, pedig ott laktak a templom mellett. Kávézni szerettek és rágyújtani. Nagynénénk kicsit izgatott volt a rokonságtól, mert lehet, hogy a kávé nem volt még lefőve, nem volt tiszta kávés csésze, vagy esetleg még föl sem keltek. Ezért meg szekálni kellett őt nagyanyánknak és anyánknak, hogy legyen rendes háziasszony, még ha béna is az egyik lába. Erzsike ilyen, Erzsike amolyan, megint tele van mosatlannal a konyha, mondta nagyanyánk. Anyánk pedig, ha éppen szemetes volt a szőnyeg, elkezdett seperni, hogy példát mutasson, mintha nagynénénk nem tudna a béna lábával.
Nem vették észre azt sem, hogy az agya egy fészek, amelyben kikeltek a hangok a kicsi tojásokból. Amikor sok hang kelt ki, vagyis többnyire, kipotyogtak a fészekből, s mindenfelé szétrepdestek a faluban. Mi azonban nem vettük észre, hogy a falu tele van madarakkal, nem is értettünk madárul. Mi csak a testét láttuk és arról ismertük föl, hogy bottal jár, mert egyik lábát nem tudja behajlítani.
Meg ugye a kávéról.
De ha rendben találtak is éppenséggel mindent nála, a madarak mindent elrontottak. Leült például az asztal mellé, mi nem láttuk, hogy rászállnak a kolibrik és verebek, rágyújt, a madarak meg elkezdenek csiripolni. Hogy ki kivel csal kit, s hogy ki kapott pénzt, s mennyit, lehet még annak több is, de persze folyton panaszkodik, az meg veri a gyerekeit, azt meg veri a férje, s hogy igaza van-e, vagy nem, hogy amannak meg nem lehet gyereke, és így tovább. És a madarak, mivel annyian voltak, s mind az ő fülébe szálltak be, az ő konkrét akarata nélkül is repdestek egyre.
Erzsike, Erzsike, beköltöznek a szemedbe a madarak.
Senki nem gondolta még akkor, hogy ők hozzák el a jövőt, most, hogy végre elmúlt a kollektivizálás, meggyilkolták a diktátort és nagyapánk is visszakapta a földjeit, melyeken lehetett családilag gazdálkodni. És éppen a földdel volt a baj, meg a madarakkal, akik nem a földön jártak. A földről nézve ugyanis elég rendszertelenül szedegették az eledelt, bizonytalanban jártak, nem lehetett tudni, hogy hol.
Én úgy emlékszem, hogy addig a föld és a szerszámok irányítottak, a kasza és a vetőgép dolgozott a testükön, a kávé tette velük azt, hogy itták. Nem kellett beszélni, mert tele volt üzenetekkel a búza, a földút és a tejporgyár, ott szunnyadt a kalászban a reménytelen, de kézzelfogható jövő, az evés és az eledelnek kiszarása, nem kellett beszélni, elég volt, ha káromkodnak, ha elismételik a neveket. S ez mégiscsak valami, talpára állított világ. A konkrétban helyet készíteni, a szagokban és a föld alatt, ahol nem repdesnek semmiféle szárnyak. Már ha akart valaki élni. De csak nagyon ritkán van olyan, hogy valaki tudva és akarva ne akarjon élni, a föld alatt és nyelv nélkül is akár.
Erzsike nagynénénk madarai azonban elszakadtak a földtől és a munkától, hangokkal és képekkel lakták tele a levegőt, beköltöztek a szobákba, a képernyőkbe, a szemekbe és az álmokba. A diktátor és Elena néni holttestét is ők szórták szét a levegőben, ők is madarakká váltak valamiképp, és ők is beköltöztek, így vagy úgy, a fejekbe.
De voltak ott még más gyilkos madarak is.
Mindez persze sokkal lassabban történt, nem is a gyorsasága volt a meglepő, eltelt addig vagy tíz év is. Hanem a tény, hogy felfogni egyáltalán.
Ma már a faluban, meg a családban mindenkinek a fejében lakik egy madár, van, akinek több is. Különféle madarak. Már nem a kávé és nem a munka, nem a vasárnapi mise, az eledel megevése és kiszarása, mert tudtak egyesek szarni azért bölcsen, régen még ez is más volt, ugye. Hanem a madarak.
Mostanság maguknak is vesznek, de az első madarak, például Erzsike nagynénénk madarai, a legtisztább messzeségből repültek ide. Azt lehetett hinni legalábbis. És azóta titokban a madarak uralkodnak a faluban, bár van polgármester is.
Csak Erzsike nagynénénk nem lakik itt már.
Borbély András összes bejegyzése
A mese vége felé
„Végigreped az öntudat harangja” – ez a sor a föld című könyv első, Kútba néző című szövegében olvasható. Azért emelem ki, mert olvasatomban ez a repedés, ami kettéoszt valamit, de nem csak ketté oszt, hanem láthatóvá teszi egy harmadikat, a rést, a törésvonal kivastagítását is, az egész kötet egyik legfontosabb tétjét hordozza számomra. Selyem Zsuzsa egy régebbi kötetről írva így fogalmazott: „pontos testű versek”. A test ebben az értelmezésben a forma metaforája: „László Noémi verseinek’pontossága’ abban mutatkozik meg, ahogyan minden szótag, szó, rím, ritmus a helyén van. Még az is a pontos megmunkáltság jele, ha, elég ritkán, nincs például rím vagy ritmus. ’Testeknek’, érzékelhető-érzéki testeknek amiatt mondhatók, mert a versek kidolgozott formája klasszikus szépségideát követ, annak minden, az apró részletek iránti szüntelen figyelmével együtt. Nem adottnak, kéznéllévőnek vélt, problémátlan szépség-ideáról van szó, sokkal inkább figyelemről és érzékenységről, olykor pedig visszavonásról.” 1
A test szó ezúttal azért is lesz fontos számomra, mert a kötet kontextusára figyelve körvonalazhatónak látom egy másik jelentését is. De erről később. Előbb inkább arról, hogy ennek a klasszikus forma- vagy szépségideának milyen további összetevőit fedezhetjük föl. Úgy látom, László Noémi egyik jól felismerhető gesztusa a modernitás „korpuszának” ellenpontozó megidézése. A korábbi kötetekre is jellemző ez, most mégis csak a földből emelnék ki néhány példát. Az Éter című szövegben torlódnak leginkább ezek a hivatkozások, rögtön az első sorban: „Montblanc csúcsán a hó s a jég: mese. / Az működik: valaki éhes-e?” A Vajda-szöveg énprojekciójának ez a szociális ellenpontozása azonban nem folytatódik, a költemény első egységének végén sokkal inkább megerősítésre kerül és tovább fokozódik az én némiképp romantikus vonásokat mutató önkiterjesztése: „mert én állok a téli nap ködében, / és én fekszem a hegyhátak alatt, / és rajtam kívül, aki rabja lett, / nincs más, csak képzelet.” Az is kifejezetten romantikus vonás, hogy a beszélői hang néma, természeti létezőként hangoztatja magát, valamiféle fantazmagórikus, jelentést nélkülöző „puszta hangként” vagy tárgyként. Amennyiben ezeket a trópusokat önreferenciálisan olvassuk, akkor a költői hang „tiszta” materialitásának metaforájaként fejthetőek meg. A költészetnek a képzelet médiumaként való, merőben hagyományos önértelmezését az is alátámasztja, hogy a „hegyhát” itt önleleplező trópusként hozható játékba: nem valóságos hegyről van szó, hanem egy metaforáról, hiszen a hegynek csak metaforikus értelemben lehet háta, s így ez „alatt” illetve e hegyhátak „rabjaként” egy képzeletbeli én fikciója/projekciója búvik meg.
Az Éter második egysége már József Attilára hajaz, a Nyár című szöveg rózsáját és darazsát ismerjük föl benne: „Házamban nincs se rózsa, se darázs.” Majd az Eszmélet különböző szakaszait kontaminálja az Éter harmadik egysége: „Kint maga ura, aki rab lesz odabent. / Akad a jónál biztosabb, lakályosabb, / valódi rend.” A kint-bent oppozíció az Eszmélet ismert 3. strófáját juttatja eszünkbe: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”. A rabság, illetve a külső versus belső szabadság gondolati komplexuma azonban a 6. strófából ismerős: „Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.” Fontos, hogy nem pusztán textuális idézés történik, magát a gondolati komplexumot is játszatja László Noémi szövege. És a rabság-szabadság apóriát például József Attila szövegével ellentétes módon véli megoldhatónak (már amennyiben kiolvasható valamiféle „megoldás” az Eszméletből): a belső rabság kívül szabadságként jelenik meg. Továbbá József Attila megidézett korszakának egyik hangsúlyos poétikai törekvését, a versszöveg világmodellként való felfogását vonhatja vissza az idézett sorok közvetlen kontextusa: „A világmindenség milyen, / ha nincs visszhangja semmiben, / szertefut, mint a forró viasz?” Vannak további példák is. A „Nyelvében él a nemzet” talán Széchenyitől, talán Egressy Gábortól származó mondását idézi meg ellenpontozva az Egy bolygó árnya kezdő sora: „Nem nyelvemben: én hibáimban élek.” A szív helye negyedik egysége szintén József Attilát bontja nyersen vissza: „a mindenséggel mérje magát más”. Az Édes-keserű dal egésze pedig Kosztolányi Boldog szomorú dalának ellenpontozó átirata.
Mindennek mi a tétje? Induljunk onnan, hogy a Selyem Zsuzsa által klasszikus szépségideának nevezett jelenséget, azaz a versek zárt és pontos formai kidolgozottságát ne tekintsük tisztán külsődleges, formai, stilisztikai mozzanatnak, hanem egy burkolt elméleti döntésnek is egy bizonyos hagyomány és a műalkotásnak egy bizonyos – és bizonnyal rejtett – filozófiája mellett. A vers ebben a „filozófiában” zárt egységet képez meg, úgy is mondhatjuk, hogy a szövegnek van füle és farka, s még ha olykor nehezen fölfejthető vagy leírható is ez az egység, ha tehát nincs is konkrétan ott a szövegben, a szöveg intenciója szerint a koherenciát a jelentés ideális formája szervezi. Még egyszerűbben: a forma itt egy ideális, bizonyos értelemben megragadhatatlan jelentés testetöltése, tükörképe, vagy visszhangja. Ehhez az is szükséges, hogy a versben beszélő én, mely persze leválik az empirikus énről, szintén koherens szubjektumnak mutatkozzék. Noha ez a beszélői pozíció részben mindig egy nyelvileg megkonstruált szerep, a tét mégis az, hogy a formán keresztül ez a nyelvi konstrukció szubjektív mélységre, szubjektív hitelességre tegyen szert. A költemény így vallomásként válik befogadhatóvá és egy én-te típusú kommunikációs viszony logikája szerint ragadható meg, ahol a „te” a mindenkori olvasó, aki kihallgatja a mindenkori „lírai én” beszédét. Ha nincs is empirikus fedezete (hiszen maga a nyelv, illetve a közlés mint forma mindig szakadékot ír be beszélő és olvasó közé), az, aki a szövegben beszél, mégis „valaki”, egy hang, aki szinte bárki lehetne, s ilyen értelemben az egyedinek és az általánosnak az egyesítése van belekódolva. Körülbelül úgy, ahogyan a forma az ideális jelentés emanációja vagy tükörképe, a versben beszélő én is egy ideális énnek, egy ideális szubjektivitásnak a megszólalása vagy tükörképe.
További implikációi is vannak az ideális jelentés/forma hagyománya melletti döntésnek. Például az, hogy a műalkotás válik a „tulajdonképpeni lét” színhelyévé. A versben megvalósuló ideális jelentés és a beszélő énben „megtestesülő” ideális szubjektivitás olyasmi, ami a valóságban nem lelhető föl, de ez nem azt jelenti, hogy puszta fikció. Ellenkezőleg, a műalkotásban megtestesülő idealitások a valóság egy magasabb szintjét képviselik. Például annak távoli visszhangjaként, ahogyan Nietzsche hirdette az egyéni élet műalkotássá változtatását. Egy további implikáció az, hogy a műalkotásnak ez a létmódja a mű autonómiáját, érintetlenségét hirdeti, mely meg van úgymond tisztítva a nem ideális (empirikus) szubjektivitás relativitásától, partikularitásaitól és bizonytalanságaitól, sőt bizonyos értelemben felsőbbrendűnek is számít a valósághoz viszonyítva. Innen nézve tehát eléggé megtévesztő lehet a költő önértelmezése erről a vallomásos hangról: „Én azok közé tartozom, akik egyfolytában magukat írják újra és újra, akik a saját életükből táplálkoznak, merítenek ihletet.” 2 A partikuláris, az egyedi tapasztalat csak annyiban van itt jelen, amennyiben egészlegessé kerekíthető ki, vagy amennyiben alkalmas egy ideális és teljes jelentés – akár homályos – felidézésére, sejtetésére, ami legnyilvánvalóbban a vers befejezettségének, zártságának, folytathatatlanságának az olvasóban keletkező hatásaként mutatkozik meg. A költő önértelmezése azonban érthető úgy is, hogy azok közé tartozik, akiknél önmaguknak (egy ideális szubjektivitásnak) a megkonstruálására fut ki a vers. A kérdés, ami itt fölmerül, hogy ezt az „önmagát”, ezt az ént időben a szöveg előtt (mint ennek eredetét), vagy utána (mint annak termékét, megalkotását, projektumát) kell elgondolnunk. Én az utóbbi felé hajlok: ezt az ént írni kell ahhoz, hogy legyen. A versbeli én „eredete” nem az empirikus én, hanem az a hagyomány, amelynek továbbírását vállalja ez a poétika.
De az is látható, hogy az ideális jelentés és szubjektivitás, melynek a vers formája és beszélői hangja ad testet, maga valami olyasmi, ami a művön kívül helyezkedik el. Az ideális sohasem válik a maga egészében láthatóvá a versben, ez inkább csak az ideális jelentés rabul ejtésének vágyát aktualizálja. Ez azt sejteti, hogy az egységes mű és az egységes beszélői hang egyáltalán nem inherens része, sőt nem is kizárólagos feltétele a műalkotások létének, érvényességét vagy „felhatalmazását” ez a beállítódás valahonnan kívülről kapja. De honnan? Elég talán csak annyit mondani, hogy egy olyan hagyomány tekintélyétől, melyet adott esetben nemcsak a vers, hanem az olvasó is képvisel, s melyben a jelentés magasabb rendűnek számít, mint a valóság, az ideális utópiája fontosabb, mint az empirikus, és amelyben a művészet meghatározásának/elhatárolásának egyik legfontosabb mozzanata a mű és az élet között meghúzott éles határvonal.
A formában tükröződő ideális jelentés igénye így már előre preformálja, hogy mi az, ami elmondható egy ilyen formaeszményen belül, és azt is, hogy hogyan. Egyszerre érezzük azt, hogy a vers „kerek egész” vagy „teljes”, és azt, hogy a szöveg végső jelentése mégis valahol a szöveg mögött van, nem magában a szövegben. Aki elfogadja ezt a titokban felkínált műfilozófiát vagy esztétikát, az – talán kissé naivan – fölkiálthat: ezeknek a verseknek van (mögöttes) mondanivalója. Ez a hatás azonban, talán kevésbé naivan, s esetleg túlságosan is technicista hangnemben fogalmazva: az ezen költészet által aktualizált (és a naiv olvasó által sem megkérdőjelezett) hagyományba beprogramozott kissé illuzórikus hatáseffektus eredménye.
Például ennek a vallomásos szólamnak vagy ideális szubjektivitásnak a hangján, mely a nyitó szövegben úgy határozza meg magát, mint „egyszólamú dallam / a süketítő, bábeli viharban”, az „én” többessége, transzformációja, vallomásos koherenciájának (esetleg posztmodern) széttöredezése, idegen hangfoszlányokkal való megfertőzöttsége csak beteljesíthetetlen vágyként, veszteségként, mindenesetre tragikus és semmiképpen sem felszabadító opcióként jelenhet meg. Hiszen ez a széttöredezés éppen ennek a rejtett műfilozófiának a koherenciáját és fenntarthatóságát veszélyezteti: „mert lettem az, ki összetörni gyáva” (Éter), „hogy mindenből kiutat lesek egyre, // hogy mindig másban szeretnék lakozni, / hogy összecsap fejem fölött a vágyam” (Tüske), „Nem folytatódunk százszor száz alakban” (Őszi szonettkoszorú).
Itt legalább két értelmezési irány körvonalazható. Az egyik (talán megengedőbb) az, hogy a kötet során a beszélői szólam által rendre bevallott kudarcokat, melyek az „énség” életképes stratégiáinak megválasztására vonatkoznak, a vallomásos paktumot elfogadva, egy empirikus szubjektum kudarcainak visszhangjaként olvassuk. A másik az lenne, amelyik ennek az „egyszólamú dallamként” pozícionált beszélői hangnak, tulajdonképpen tehát a választott formahagyománynak a kudarcát, ellehetetlenülését, problematikussá válását vélné tetten érni ezekben a kudarcokban, legalábbis egy lehetséges kortárs horizonton belül. Újrafogalmazva a dolog tétjét: arról van-e szó, hogy ezekben a versekben valaki burkoltan ugyan, de bevallja személyes kudarcait (legnyíltabban a Szolid női vonal című szövegben: „Megint szétestem. / Megint szétestem”), vagy arról, hogy a választott nyelvi stratégia, melyen keresztül ez az én magát meg akarja szilárdítani (tiszta, „egyszólamú dallam”, vallomásosság, klasszikus formaideál, ideális szubjektivitás, stb.), vall kudarcot. Még egyszerűbben: a törés, a probléma, a rés megnyílása, amire a szövegem elején utaltam, személyes jellegű, vagy inkább nyelvi? Az én válaszom ezúttal az, hogy mindkettő egyszerre, hiszen ez a két szint szerintem szorosan összefügg.
A kérdést tovább bonyolítja, hogy a megidézett hagyományban, nevezzük ezt most egyszerűen a modernizmus egyik költői hagyományának, Kosztolányinál, s még inkább József Attilánál sem problémátlan a koherens, egyszólamú költői hangnak a létrehozhatósága. Ebben a hagyományban nagyon sok vers olvasható úgy, hogy a tulajdonképpeni téma és tét éppen ennek a hangnak, vagy egyszerűbben: a én identitásának a problematikussága, s megszilárdíthatóságának kérdésessége. Erre szokták azt mondani, hogy a modern vers magáról a költészetről szól, azaz önreferens módon reflektál saját létrejöttének feltételeire. Továbbá ennek a hagyománynak egyik fontos verstípusa az a bizonyos önmegszólító verstípus, melynek a paradoxona innen nézve éppen az, hogy az „egyszólamú dallam” létrehozhatóságára vonatkozó kérdés már eleve az én hasadtságának nem is olyan nagyon rejtett előfeltételezéséből indul ki – hiszen az önmegszólítás esetén szükségszerű, hogy feltételezzünk egy ént, aki megszólít, és egy másikat, aki meg van szólítva. Röviden: a törés, a rés megnyílása, az én belső hasadtsága, az öntudat megrepedése, illetve az erre való reflexió még nem meghaladása ennek az örökségnek, hiszen ebbe ez a hasadás is nagyon hangsúlyosan bele van kódolva.
Ennek az egész problematikának László Noémi kötetében a kötetnyitó vers képezi a legprecízebb, s értelmezési lehetőségekben leggazdagabb lenyomatát. Nem fogom nagyon részletesen elemezni, mert messzire vezetne, csak röviden és prózaian utalok arra, hogy ez a vers akár ennek az önreferens hangnak az „őstörténeteként”, születéseként, sőt megszüléseként is olvasható. A „koponya” elég nyilvánvalóan az én, a szubjektivitás kiemelt metaforájának, sőt térbeli helyének bizonyul. Reccsenése, majd megrepedése lehetővé teszi, hogy az általa tartalmazott „öntudat” hangként – a költészet hangjaként – törjön elő. Először persze mint „halandzsa”. Aztán látjuk, amint létrejön a tudat bensőségessége, ez, azt hiszem, jogosan feleltethető meg ama rejtélyes ideális szubjektivitásnak, amiről előbb is beszéltem. Aminek a metaforája nem túl meglepő módon a „bokrosodó lélek”, majd eléggé meglepő módon az „árva gyermek”, aki szülőjét várja. A vers harmadik egységében aztán megérkeznek a szülők is („A szem, ha fordul, önmagára lát / a szívkamrában apát és anyát”), az árva gyermek és a szülők viszonya itt talán nem más, mint a magányos költői hang olvasókra (vagy éppen ősökre?) szorultságának rejtjelezett dramatizálása. De még előbb a koponya fájdalmas reccsenése azzá a tiszta képzeletbeli hanggá szelídül, amelyről szintén beszéltem már („Koponyakongás, egyszólamú dallam / a süketítő, bábeli viharban, / gyémántsugár, ha gyújtópontja lett / napfényben ázó, tiszta képzelet.”). A költő feltörte, megrepesztette, meglékelte önnön koponyáját, melyből így sikeresen a külvilágba hatolt a tiszta képzeletből fölhangzó, egyszólamú költői dallam.
Vajon tényleg ilyen egyszerű? Úgy tűnik, hogy nem. Az árva gyermek, aki szüleit várva énekel ott bent, végül valóban megpillantja a szüleit, a költészet familiáris idillje kerek egésszé formálódik. Ám a szülők nem a külvilágból jönnek meg vagy haza, hanem be vannak zárva a szívkamrába, azaz a szülőket (eredetét?) ez az önmagára látó szem saját magában pillantja meg. További ellentmondást sejtet, hogy a gyerek árva, s így a szülők talán nem is az ő szülei. A családi jelenet kikerekíthetetlensége egyébként az Édes-keserű dal nyitó soraiban egészen nyíltan van megfogalmazva: „Nincs elegem, bár sokat ittam. / Van gyerekem, sosem volt férjem.” Ugyanezt a családi komplexumot írja szét a partikuláris identitások kiegészíthetetlenségét prózaian regisztráló egyik passzus az Éterből: „Néhány dolog elől nehéz kitérni. / Például: megszülettem és nem lettem / férfi.” Innen nézve a kerek egész vágya, a klasszikus formaidea már valóban kitérésnek, elfedésnek vagy elfojtásnak tűnik.
Minden esetre, ha ez az egész koponyalékelés valóban nem más, mint a költői hang születésének allegóriája vagy „őstörténete”, akkor az önmagára látó szem – szintén Nietzschétől ismerős – képe, mely egyébként legkönnyebben kifordult szemként fenomenalizálható, az önmagát olvasó szöveg allegóriája lehet. Nem is az a legmeglepőbb mindebben, hogy ez a műfilozófia egyfajta – a szimbolikus erőszakot sem nélkülöző – előírásként eleve tartalmazza vagy tartalmazni akarja azt a kódot, ahogyan azt olvasni „kell”. Inkább az, hogy az „egyszólamú dallam” fantáziája mennyi bevallott (?), félig bevallott (?) testi kínt, koponyalékelést, kifordult szemet, árván maradt gyermeket fed el.
És hát tulajdonképpen ide akartam kilyukadni. Ez lenne az a rés, amit a föld című kötet László Noémi eddigi költészetéhez képest sokkal erőteljesebben kivastagít. Vannak ennek a Kútba nézőhöz képest nyilvánvalóbb jelei is, főként a kötet második felében, ahol megsokasodnak a pőre tanácstalanság kevésbé esztétizáló, kevésbé rejtjelező (talán: kevésbé elfojtó) megfogalmazásai. Legerőteljesebb ebben a tekintetben a már részben idézett Szolid női vonal című, melyben a test már egészen nyíltan kér szót. Aztán megrázó az (önmagára zárult?) én rettegésének bevallása a Könnyű zárlatában, illetve az eddig elmondottakhoz képest továbblépésnek is tekinthető az én részlegességének, széttöredezésének az elfogadása a Föld című szövegben: „Van lelkem, töredék, sok drága tárgyam”. Ezeket most nem fogom részletezni, célom csak annyi volt, hogy erre a résre, szakadékra rávilágítsak úgy, ahogyan azt számomra láttatja ez a kötet.
Összefoglalóan csak annyit: számomra úgy tűnik, László Noémi költészete egy eddig konzekvensen követett poétika lehetőségeinek a határaihoz érkezett, erősebben fogalmazva: a saját maga által választott, s a saját igényei szerint kompromisszumosan átformált, illetve működtetett poétika szűkösségének bevallására kényszerült, ha még annyira rejtetten is. A továbbiak tétjét az jelentheti, szerintem, hogy az ezeknek a kompromisszumoknak a megszegését, illetve a korlátok áthágását, netán a megszólalás pozíciójának korszerűsítését mennyire radikálisan fogja ez a költészet a jövőben elvégezni.
László Noémi:
Kútba néző
1.
Koponyacsönd, koponyakéreg reccsen.
Védetlen ül a képzelet a versben.
Néma öröklét, hangtalanul tátog.
Táguló űrben kusza jégvirágok.
Zúduló álom, sóvihar, halandzsa.
Végigrepedt az öntudat harangja.
Porból vett testben bokrosodó lélek.
Ágai kékek, feketék, fehérek.
Rügyei zöldek, virágai sárgák,
a szívkamrában kelő napot várják,
mint árva gyermek szülőjét, haza.
Néma öröklét, fulladt éjszaka.
2.
Koponyakongás, egyszólamú dallam
a süketítő, bábeli viharban,
gyémántsugár, ha gyújtópontja lett
napfényben ázó, tiszta képzelet.
Az összevisszaság testén a rés:
lélegző lélek, éles ébredés,
pusztát elöntő szikraóceán.
A tudat átzúdul saját magán.
3.
A szem, ha fordul, önmagára lát:
a szívkamrában apát és anyát,
a kusza űrben mélyülő kutat.
Bolygók alusszák benne álmukat.
(László Noémi, föld, Kolozsvár, Sétatér Könyvek, 2013.)
Lábjegyzet:
- Selyem Zsuzsa, Az örök vissza nem térés mítosza, in: Uő., Valami helyet, Kolozsvár, Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 2003, 22-29, 23. ↩
- László Noémi: Magamat írom újra és újra, in: http://www.3szek.ro/load/cikk/63416/laszlo_noemi:_magamat_irom_ujra_es_ujra%E2%80%A6_ (Letöltés dátuma: 2014. 10. 09.) ↩
Ábrahám halála
Kertész Imre talán legfontosabb állítása, ami felől legalább közelítően megérthető az, amiről újra és újra beszél, hogy az ember metafizikailag elhagyatott lénnyé vált. Nem szabad elvont filozófiai állításként hallanunk ezt. Az ember metafizikai elhagyatottsága világtörténelmi, pontosabban léttörténeti fordulat. Kertész önmagát magyarázó gesztusainak az a tétje, hogy ő maga megbizonyosodjon róla: ez a fordulat valóban megtörtént. Hiszen erre a fordulatra nincsen, nem lehet más bizonyíték, mint ő maga, mint én magam. Semmit nem jelent, ha Hegelt, Marxot, Heideggert, Derridát vagy a bárkit idézünk a metafizika halálával kapcsolatban. A fordulatban benne állni, megbizonyosodni róla, hogy valóban Az történik – ennyit lehet tenni. „Van-e (gondolkodásunkban) létjogosultsága a metafizikának vagy nincs, mellékes. A tény az, hogy ’az ember’ metafizikailag elhagyatott; ez a ma emberének lelkiállapota, s ez veszélyes állapot.”
A Kertész műveinek magyar nyelvű megítélésében tapasztalható tragikus félreértések, én úgy látom, abból fakadnak, hogy noha sokan tudják (hiszen egyetemi vizsgatétel is) az ember metafizikai elhagyatottsága, de kevesen állnak benne teljes személyes létezésükkel, életük és munkájuk egész tétjével és feltétel nélkül ebben a fordulatban. A „tragikus” itt nem szóvirág, hiszen ez a félreértés maga is része a problémának. Ha ugyanis nem csak a Paradicsomból, hanem magából a Létből, saját személyes létezésünkből is ki vagyunk űzetve, akkor többé nem érthető meg az, hogy egész pontosan honnan is vagyunk kiűzve. Az angyal ott áll a bejáratnál és elzárja az utat. Az angyal, vagyis a katonák, a rendőrök, a sajtó, sőt lényegében maga az egész úgynevezett „kultúra”, a Holokauszt- múzeumok, mindazok, akik és amik a kifosztottak alanyait, illetve a megfosztás történő evidenciáját őrzik, elrekesztik azok elől, akik már csak végzetes következményei, klónjai, de nem tanúi Annak. A megfosztás alanyai a megfosztás befejezte után már csak tárgyak, képek, szövegek, relikviák, mémek.
Innentől kezdve e fordulat tanúsításának a megértését a kertészi szövegeken és nyilatkozatokon keresztül szinte csak elvéteni lehet. Ha ez a fordulat már megtörtént és be is fejeződött, akkor többé nem lehet hitelesen, vagyis az alany nézőpontjából beszélni róla. Ilyenkor mondja azt Kertész kritikusa, hogy ez az életmű a megkopott és meghaladott egzisztencializmus késői terméke, és ilyenkor mondja maga Kertész, hogy ő maga is csak holokausztbohóc. Hogy mindez már csak egy játszma, már nem maga az esemény. Hogy mindez csak a késői kapitalizmus, vagy a posztmodern, vagy nevezzük bárhogy is, tehát a jelenkor metafizikailag üres relativizmusában, a sodródó ürességben egy végtelenül ostoba, ámde (s ez a rettenetes!) hatékony mém vagy mémcsomag.
De Kertész Imre alapvető tapasztalatának bonyolultságát épp az adja, hogy ő maga egy személyben az alanya (tanúja, átélője) is „az ember” metafizikai megfosztásának, ugyanakkor következménye, utódja, puszta emlékezete, puszta jele is ennek. Az az áldozat, akit megöltek és az is, aki túlélte: „Halottként élek: kiveszett belőlem a létezés.” „Nem tudom, miért kellett lemorzsolnom ezt a hosszú életet, holott idejekorán megölhettek volna, amikor még nem ismertem a becsvágyat és a küzdelem hiábavalóságát. Semmi értelme nem volt semminek; semmit sem sikerült létrehoznom; életem egyetlen eredménye, hogy megismerhettem az idegenséget, amely az életemtől elválaszt.”
Kertész művészete a kiűzetés utáni napokról szól. Amikor még értjük és már nem értjük azt, hogy mit jelent létezni, hogy mit veszítettünk, hogy Istent nem érdemeltük ki, hogy Istent megöltük, és utána megöltük az embert is. Vagyis Kertész számára még bizonyos mértékben eleven a paradicsomi lét és az alanyként létezés tapasztalata, de már tudja, hogy mindez végleg elveszett. A kertészi politika azért érthetetlen a metafizika utáni kritikusoknak, mert a kertészi politika teológiai, tehát metafizikai jellegű: „És mivel magyarázzák Nyugat-Európa gyávaságát? A politika mindenre közvetlen okokkal szolgál. De mi mozgatja a politikát? Végül is a nagyszabású víziók, amilyen a Spengleré, vagy akár a Bibliáé, még ezek a legbecsülendőbb próbálkozások. A nagy misztikusok álom-világrendje, a régi mítoszok titokzatos mélyvilága – ebben rejlik valami az ember végzetéről; a tudományos szemlélet ehhez képest, a maga felszereltsége, tudása és eredményessége ellenére, gyermekes naivitás.”
Itt rejlik a Kertész műveiből kihallható tragikus vigasztalás és művészetének kíméletlenül kortárs aktualitása is: szerinte ugyanis a kiűzetés, a megfosztás még nem ért véget, a folyamat nem zárult le véglegesen, hanem jelenleg is tart. Ez az, amiben különbözik zsidó és nem zsidó, liberális, keresztény és álkeresztény, konzervatív, baloldali olvasóitól, pártolóitól és kritikusaitól egyaránt. Az ember meghalt, de még mindig él. Mit jelent ez? Hogy megölése épp folyamatban van: „New York=Auschwitz.” Kertész Imre nem személyes érdekből (ahogyan egyes kritikusai gondolják: nárcizmusból) ír a saját halálra való felkészüléséről, és a már bekövetkezett halálról. Hanem „az ember” halálát analizálja a saját példáján keresztül. Akik már túl vannak saját halálukon, csak azok láthatják ezt nárcizmusnak, klónságnak, dandyséknek. A meghalás művészetét dandyzmusnak titulálni, ez érzésem szerint a magyar kritika totális csődjét, a kertészi alaphelyzet megértésére való egészen tragikus képtelenséget, és igen, egy személy teljes életművének a tagadását, cenzúra alá helyezését jelenti. Ami egyébként Magyarországon túlnyúló folyamat, s így a paranoiára a rendszer logikája és a realitás visszavonhatatlansága, a „tények” igenis okot szolgáltatnak.
Ahelyett, hogy megpróbálnának valamit tanulni az ő sorsából és szavaiból, véleményt mondanak, állást foglalnak. Kertész műve puszta létében állásfoglalásra késztet sokakat, még mielőtt értenének belőle bár egy keveset. Kertész Imrétől egyszerűen elveszítik a magyarok a fejüket, ő a hiba a mátrixban. Miért? Mert kimondja: „Ami pedig a megértést illeti: ember és ember között ilyen nincs, és nem is lehetséges. – És a szeretet? Lehetséges, de nincs…” Mindebből a magyar olvasó azt olvassa ki, hogy Kertész Imre pesszimista, nihilista, megkeseredett, szenilis öregember. Pedig ezt a vádat is kiolvashatná, ha lenne ereje elviselni: nincsen bennetek egy fikarcnyi szeretet sem. Mert mi lenne, ha végre ezt az életművet nem úgy fogadnánk be, mint valami különleges, alaphelyzetében a magyar társadalomtól idegen és ellentmondásos korpuszt, mint „a Kertész-jelenséget”. Hanem megpróbálnánk tényszerűen mérlegelni a szavait, melyek a magyar történelemre és a magyar társadalomra, Európa halálára, az irodalom lehetetlenségére vonatkoznak, kétségtelenül felbontva minden szokásos és elvárt konszenzust mindezekkel a dolgokkal kapcsolatban.
Ha legalább arra méltatnák, hogy vitatkoznak vele, ahelyett, hogy ítélkeznek fölötte, méghozzá a saját jelenlétében, mintha neki magának nem is lett volna és lehetne hozzászólása, nem lenne köze saját sorsához. Mintha művei és témái oly átlátszóak és egyértelműen bemérhetőek lennének, mint egy közepes publicista közepes és érdektelen nyafogása. Mintha élete és művészete egy tragikus véletlen, egy baleset, netán valami furcsa betegség szindrómája lenne. Innen, tehát kritikusai felől, a közéleti reakciók felől érthető, hogy Kertész Imre a saját életét miért kell szükségszerűen hibának, képtelenségnek, lehetetlenségnek tekintse. Ez a szükségszerűség nem Kertész pesszimizmusából következik, nem is pusztán élettörténetéből, nem is alkati ügy, hanem a magyar, továbbá az európai történelemből és politikából, kortárs kultúránk szerkezetéből érthető meg. Távol attól, hogy mindezt véletlennek lehetne tekinteni, hisz ez maga a szükségszerűség. Kérdéses persze, hogy Kertész radikalitása felől beszélhetünk-e manapság egyáltalán olyasmiről, hogy kultúra.
Tehát meghallani azt, ami Kertész Imre alapállásából következik. Mi lenne ez? A lehető legegyszerűbben fogalmazva, hogy még Friderikusz Sándor is megértse: mindabban, amit nap, mint nap kénytelenek vagyunk átélni, s mindabban, amit a mi személyes és mediális tanúsításunk mellett, tehát a mi aktív és mégis tehetetlen részvételünkkel kénytelenek vagyunk ma végignézni, föl kellene ismerjük a metafizikai megfosztás, az egyetemes kiűzetés, saját emberségünk kihalásának történő jelenidejűségét. Azt, hogy Auschwitz, a Gulag, a diktatúra, vagy nevezzük akárhogyan is, szóval a tömény és jeges borzalom tetőzése még nem ért véget, bennünk és általunk és körülöttünk folytatódik. Nem arról van szó, hogy a történelem ismétli magát, nem, hanem arról, hogy még mindig Az történik. És nem számít, hogy mit mond az irodalomtörténet az egzisztencialista beállítódás meghaladottságáról és az sem számít, hogy elvileg már a posztmodernen is túl vagyunk. A történelem nem kronológia. A huszadik század folytatódik, Az a folyamat még mindig titokzatos és érthetetlen, vagy annyira evidens, hogy már kitapinthatatlan, ami ugyanaz – tehát nem ért véget, a foglyai vagyunk.
Kertész Imre személyében, esetenként komikus indulatkitöréseiben kétségtelenül van valami kiüresedettség. Ahogyan körülöttünk mindenen, rajta és szövegein is átfúj a jelenlét lehetetlenségének és a jelentéktelenségnek a szele. De ez nem valami úri dandység, Uramisten, dehogyis. Az, hogy a Holokauszt, illetve a huszadik (és hát a huszonegyedik) század borzalmai nekünk már kicsit jelentékteleneknek tűnnek, hogy egyszerűen nem tudjuk fölmérni, hogy mi is történik valójában: nos hát ez lenne dandyzmus?
De Kertész Imre nem egyszerűen kiürült, nem nihilista (mint a kritikusai?), hanem kiüresítette magát. Mégpedig a kenózis, a krisztusi önkiüresítés, alászállás értelmében. Ugyanúgy, ahogyan megfigyeli, följegyzi, elemzi szenilitását, míg kritikusai egyszerűen csak szenilisek, azaz képesek egyszer csak mindent elfelejteni. Pedig Kertész egyre csak figyelmeztet: létezik a visszavonhatatlan realitás. Tudja, hogy a saját élete is végzetesen kiürült, de ez a visszavonhatatlan realitás következménye, pontosabban nyoma, tanúsítása. Talán semmi más a mi korunk, ha az ő szemével nézzük, mint ennek a visszavonhatatlanságnak az egyre elvontabb és elvontabb formákba költözése, valóban egyfajta szenilitás. Homályosan emlékszünk arra, hogy történt valami nagy, valami rettenetes, valami szent, olyasmi, ami a Golgotához fogható, de képtelenek vagyunk visszaidézni azt, hogy pontosan mi is volt ez a visszavonhatatlan esemény. A visszavonhatatlan realitásból kivész a realitás, s csak a visszavonhatatlanság megfoghatatlanul üres absztrakciója marad: ezzel vagyunk megbélyegezve, egy láthatatlan jellel. Eljutunk oda, hogy megtagadjuk ezt a realitást, a visszavonhatatlant. Létezésünket a valóságos létezés lehetetlensége jellemezi. Populárisabban fogalmazva: már csak trollkodni tudunk, képtelenül arra, hogy bármit is komolyan vegyünk, például Kertész Imrét, aki talán leghűségesebb krónikása ennek a kornak.
Eközben Kertész Imre kritikusai, még a jóindulatúbbak is, azt hiszik, hogy egyedül Kertész az, aki itt szenilitásában hülye szerepeket játszik. Vélhetően azért van ez így, mert semmit nem értettek meg abból az eseményből, melynek elemzésére ő az életét föltette és amiről könyvek tömkelegét írta. Egyszerűen restek voltak elolvasni, komolyan venni ezeket a könyveket. Vagy pusztán csak irodalomnak tekintették, fikciónak, fantazmagóriának. De nem szerep, nem klón, nem szenilitás, nem dandy. Egész egyszerűen az van, hogy Kertész Imre magára vette mindazokat a követelményeket, melyeket saját kora és sorsa tőle megkövetelt, vagyis egészen következetesen kortárs személyiség, a kevés kortárs személyiségek egyike. Ha Kertész anakronisztikusnak látszik, az azért van, mert egy anakronisztikus korban és társadalomban élünk. Tehát Kertész realista. Még abban is realista, ahogyan az őt gondolkodásban meghaladni vélő kritikusok őt ledandyzik. Ahogyan Kertészt nem értik, az is hű képet ad a korról.
Valamiért Magyarországon elviselhetetlen az, hogy van egy író, Kertész Imre, aki konzekvensen képviseli és végigírja a maga szempontjából az európai zsidóság kiirtásának nagy történetét és megpróbálja ebből levonni a történelmi tanulságokat. És ahogyan távolodik tőlünk időben az esemény, Európa-szerte is egyre inkább túlzásnak tűnik a Holokausztnak ilyen centrumba állítása, szent eseményként való kitüntetése. Párhuzamosan azzal, hogy a Holokauszt mint kultusz vagy kultúra persze tovább él. „Ugyan már, hiszen történtek és történnek más, talán nagyobb gonoszságok is” – érvelnek egyesek. Bár ez az állítás történelmileg akár még igaz is lehet, hiszen ott van az örmény genocídium, ott van a Gulag, s még számtalan más jegessé merevedett borzalom, ennek az érvelésnek a logikája végzetes. Hiszen itt észrevétlenül minden más borzalom puszta érvvé válik a Holokauszt jelentőségének elismerése ellen.
Kettős tagadás ez: a Holokauszt tagadása minden más borzalomnak is a tagadása, s így egyben lehetővé tétele, meghosszabbítása is. Nem beszélve arról, hogy a kisebb-nagyobb borzalmakról szóló vitákban elfelejtjük meghatározni, hogy mi is lenne a tömeggyilkosságok mértékegysége, amivel meg lehetne mérni, hogy melyiknek mekkora a súlya. Mert ilyen nincs is, hacsak nem a mindenkori politikai vagy pszichés önvédelmi érdek ez a mértékegység. A Holokausztnál nagyobb borzalmat, ami talán valóban megtörtént vagy történik, hidegen és érzéketlenül annak ürügyeként vetik be, hogy kisebbítsék és elfedjék a nyugati történelemben kétségtelenül meglévő tendenciát: az antiszemitizmust. Azt a tendenciát, mely szerint a nyugati történelem hajlamos arra, hogy saját archéja, radixa, gyökere, tehát (egyik) saját eredete ellen támadjon. Ez a támadás, a nyugati történelem önmaga eredetének jelenkori történelmi bizonyítéka, azaz a zsidó nép elleni támadása, ez az, aminek megtörténtét Kertész bizonyítani és tanúsítani kényszerül. Nálunk felé, úgy látszik, hiábavalóan.
De a „nagyobb borzalom” talán az, hogy az antiszemitizmus, mint afféle önpusztító, apagyilkos tendencia, egy hajlamnak talán csak az egyik esete. Mert ha a zsidókat kiirthatják, ez önmagában már elég bizonyítéka annak is, hogy a kereszténység megbukott a nyugati történelemben, s hogy többé a kereszténység tényleg nem lehetséges, ha fennmarad, sem lesz több puszta névlegességnél. Hogy többé valóban nem lehetséges a szeretet. Sőt van egy rafináltabban gonosz megoldása is ennek a rejtvénynek: előbb a kereszténységet kell elpusztítani, kompromittálni, kiüresíteni, elsilányítani, kiirtani, s akkor utána lelkiismeret-furdalás nélkül lehet elbánni a zsidókkal, és persze mindazokkal, akik puszta létükkel bizonyítékai annak, hogy a történelemben működik valamiféle végzetes vagy rejtett logika, nem puszta véletlenszerűség az egész, nem csak hőstörténeti fikció, hanem áldozatok is vannak. Ha legalább részben így van, vagyis ha van valamifajta megérthető, elemeiben rekonstruálható logikája, archéja a nyugati történelemnek, akkor az azt is jelenti, hogy lehetséges a tett és a döntés. Hogy mindazért, illetve mindannak ellenében, amik elkövetkezendőek, már most tehetünk valamit. Amiből így egyenesen következik felelősségünk is, itt és most, mindazért, ami történni fog, bármi legyen is az.
A Holokauszt „mint kultúra” így annak az esete és próbája, hogy mennyiben vagyunk képesek a történelmet az áldozatok nézőpontjából elmondani, megkonstruálni. Ez az a probléma, ami korántsem megoldott még, hiszen Kertész Imre az élő példája ennek a megoldatlanságnak. Az áldozat szava, nyelve, története, győztessé kikiáltásának paradox logikája, öngyűlölete, szóval az egész Kertész-komplexum nem érthető, nem hallható, nem elég értékes még mindig a számunkra. Kertészben győztest akarnak látni, egy „sikeres írót”, mert csak azt képesek jelentősnek tudni, aki a győztesek nyelvén szól. Kertész Imre azonban a vesztesek nyelvét kereste és beszélte, miközben többnyire az az elfogadott és elvárt, hogy mindenki teljes életével győzelemre, túlélésre, hatalomra törjön. Egy történelmi alternatívát keres mindvégig, azt a lehetőséget, hogy ne a győztesé, az agresszoré, legyen az utolsó szó. Ezért van az is, hogy nem „pusztán” a zsidók kiirtásának projektumáról van itt szó, nem egy témáról a sok közül, hanem a nyugati történelem egy teljes komplexumáról, rólunk magunkról, mégpedig történelmi távlatban.
De tegyük fel, hogy mindez csak fikció, vagy netán az én túlzásom, tévedésem, félreértelmezésem. Tegyük föl, hogy a magyar kritikai hangulatnak (pro és kontra) igaza van Kertész Imrével kapcsolatban: Kertész egy öreg, szenilis, zsidó dandy, aki egy nemlétező Európa után sóvárog, miközben ki van ürülve (nihilista értelemben), s csak egy anakronisztikus vágynak, illetve problémának a szindrómája ő. Tegyük fel, hogy Kertész Imre nem aktuális, és szabad trollkodni. Rendben. És akkor most mi az, amit kínálnak nekünk ezek a kritikusok? Miben hisznek, mit gondolnak? Mi lenne az ők igazságuk, alaptapasztalatuk erről a korról, ami felől úgy ítélik meg, hogy Kertész Imre csak egy tehetséges hazudozó, egy kiürült klón? Kik ők, ezzel a tehetséges hazudozóval szemben? Mi volt és mi most a Holokauszt szerintük, ha nem az, aminek a tanúja és következménye Kertész Imre? Ki a tanú, ha ő nem az? Egyszer már válaszoljanak. S mindaddig, amíg válasz nem látható, nem hallható, Kertésznek igaza lesz: még mindig csak egy jó ürügy az ítélkezésre, fanyalgásra, hárításra, a katasztrofális helyzet kisebbítésére Kertész Imre ellentmondásos ragaszkodása és rögződése Európa egyik archéjához, a zsidóság létének/nem-létének kérdéséhez. Ami azt jelenti, hogy antiszemitizmus van, – legyen bármilyen hiperreflexív és áttételes is ez az antiszemitizmus –, Európa, s benne Magyarország, továbbá a zsidóság még nem lábalt ki abból a történetből, abból a gyűlöletkomplexumból, melynek, mások mellett, legmegcélzottabb bűnbakja a zsidó nép. E gyűlöletkomplexum jelenvalóságának hűlt rettenetére emlékeztet minket minduntalan Kertész Imre.
Ezért kimondom: Kertész Imre számomra a mi jelenkorunk Ábrahámja. Én legalábbis ezt a hangvételt csak Ábrahám történetéből ismerem. Szókratész is nehézkesebb, mintha még győzködné magát. Ezt a döbbenetesen fiatalos könnyedséget, ahogy Istennel barátkozik: „Félek, ha soká várakozom s öregebb leszek, nem lesz erőm meghalni. Pár éven belül kellene elintézni, mondjuk négy év múlva. Kivel kellene ezt megbeszélni, hogy ne sok fáradtságomba kerüljön, s főként, hogy ne kelljen valamilyen betegségtől szenvednem? Isten? Hol vagy, nagy és öreg Barátom?”
És ha Ábrahám, akkor hogyan kell olvasnunk a Kaddist? Izsáknak, a hit meg nem született gyermekének a történeteként? És ha Ábrahám története a Könyv mindhárom vallásának radixa, archéja, gyökere? És vajon akkor nem Kertész Imre az, aki egyedülállóan és szó szerint radikális értelemben érinti Azt, amiben ma, így vagy úgy, alighanem mindenki érintett?
Nem igaz így az sem, hogy Kertész Imre kivonta magát az aktuális, akár az aktuálisan politikai kérdések tárgyalása alól. Azok vonták ki magukat, akik úgy tesznek, mintha folyton ezzel foglalkoznának, de közben csak trollkodnak.
Mégis van valami igazság abban is, hogy Kertész Imre idegenné lett, hogy eltávolodott, elhatárolódott tőlünk, hogy kiüresítette magát. De szerintem csak azért, hogy közelebbről, mélyebbről, gyökeresebben érinthessen és szólíthasson meg bennünket.
Népi politika – kiáltvány
1. Arról van szó, hogy a nemzeti szót vagy jelölőt lefoglalta egy párt. Mondhatjuk durvábban is: a nemzetet, a nemzet testét egész egyszerűen elfoglalták, alávetették, megerőszakolták. A hatalom azt állítja, hogy ez maga a nemzeti szabadság, a nemzeti méltóság visszaszerzése. Ezt nem fogadjuk el. Ők „megvédik” a nemzetet, miközben birtokolni akarják, ahogyan ők a nőket szokták. Védd meg, hogy aztán te alázhasd meg, te legyél úr fölötte – így gondolkodnak.
2. Ez a párt egyre inkább azonos magával az állammal, az államhatalmi renddel. Így ez a párt igényt tart arra is, hogy mindazt kisajátítsa, ami népi, ami magyar, ami a magyar kultúra sajátos nyelvének, gondolkodásmódjának, történelmének és földrajzának, testének jegyeit viseli magán.
3. Nem fogunk tudni szembeszállni a nemzeti jelölő hegemóniájával addig, amíg a népek testvériségét vagy a partikuláris identitások létjogát állítjuk mindezzel szembe. Ehelyett saját jegyeink, saját (akár testi) vonásaink diszlokációját, szabálytalanságait kell megerősítenünk. A hájast és a véznát, a cigányt, a sárgát, a fehéret, a feketét, a zsidót, a magyart, a félbarnát, a szőkét, a rasztát, a vékony, gyér hajszálat, a rekedt hangot, a hajlott hátat, a testszagot, a lapos vagy nagy orrot, a csontot és a zsírt, stb.
4. Hisz mi a nemzet? Testek tömege, „nemzettest”. Arcok és ráncok, hátak és hasak, lábak és kezek, szemek és fülek, agyak, lelkek, vesék, szívek, nemi szervek, bokák, sebek és anyajegyek. Rengeteg helyi szín, melyek érintik egymást, melyeknek tónusába mindig belejátszik több más helyi szín is, melyeket lehetetlen egyetlen név alá besorolni. Tiltakozás az ilyen besorolások nyelvi erőszakjával szemben.
5. Egy család nem nemzetgazdasági mutató, hanem helyi színekből létrejövő festmény. A gyermek a szülők gyermeke, de sohasem egészen olyan, mint a szülei. Nem tulajdon, nem szolga, nem utód, nem rész az egészben. A helyi szín nem vezethető le az összképből.
6. Partes extra partes: külsőleg, a bőrömön, a hangomon, a testemen keresztül érintkezésben más helyi színekkel. Érintés van, nem függés. Nem vagyok jobb, sem rosszabb másoknál, közöttük élek, tetteim nem csak rám vannak hatással. Tetteim, gondolataim, szavaim következménye vagyok.
7. Azt mondom, végtelen számú helyi színből létrejövő véges konfiguráció vagyok: test, itt és most. Én vagyok a táj, magyar vagyok és cigány, szlovák és román és cigány és zsidó és szerb, és sumer és dák és helyettesíthetetlen. Több vagyok, mint ami látszik belőlem, több vagyok, mint amit én tudok magamról. Magyar, igen, ez az egyik helyi színem. Például a heg mellett, mit a szemem fölött hordok. Partes extra partes.
8. A helyi szín valami népi inkább, nem pedig nemzeti. A népi kevesebb és több, mint a nemzeti. És semmiképpen sem „népies”, ami ma nem jelent többet, mint a nemzetileg kisajátított, elfoglalt, megerőszakolt, nemzeti ruhába öltöztetett szegényt, akit esetleg még pénzelnek is. Nem vagyok turistalátványosság, személy vagyok, létem személyes, csak én élhetem át a saját létezésemet. Nincs köze semmilyen „néppárthoz” sem, a népit senki nem képviselheti, mindenki csak magát képviseli. A népi és a személyes rejtett gazdagságát hirdetem a nemzeti szegénységgel szemben.
9. A nép mi vagyunk: testek, arcok, kifejeződések, bőr- és hangszínek sokasága, egymással érintkezésben lévő testek testvérisége, az egymástól különbözők demokráciája. A nép nem egy test, hanem a helyek sokasága, azon helyeké, ahol mi élünk. Ezeket a helyeket nem szimbolizálja, nem helyettesíti sem a parlament, sem a felavatott szobrok vagy közterek, sem a nemzeti hagyomány kánonja. A nép most van, míg a nemzet csak volt, vagy csak lesz. Vagy sosem volt és sosem lesz.
10. A népi nem a hagyományt jelenti, hanem a hatalom alattit, a hatalom kivetettjét, vagy a hatalom által elfoglaltat és leigázottat. Azt a nyelvtelent is, akinek csak a nemzet nyelvét tanították meg, egy összesség közös nyelvét. Akit így megfosztottak saját személyes népi szólásától, hangjától. Akit a mindenkori hatalom (azaz nem csak a mostani) kifosztott, hogy utána ők ajándékozhassák meg, ők adjanak neki nevet, taszítsák függésbe, hogy majd még tapsoljon is nekik. De népi az is, aki uralkodik, és nem ismeri (f)el saját helyi színeit. Aki a nemzeti tér üres transzcendenciájában és sivatagában bolyong, aki kitagadta magát a népiből, aki nem éli meg testvériségét az anyagokkal, a testekkel.
11. A népi nyelv populáris, melynek használatával valóban, a hétköznapok szintjén próbáljuk meg ténylegesen megérteni egymást. Semmivel sem egyszerűbb nyelv ez, mint bármely költészet. Alkalmi és szubjektív hűségre kötelező megértés ez, mely szöges ellentéte a nemzeti konszenzusnak és együttműködésnek. Mindig újra kell kezdeni, nem foglalható szabályokba. Olyan zene és tánc, mely váratlan késztetésként tör elő a testből. Tudás és tartalék, melyről mi sem gondoltuk volna, hogy a birtokában vagyunk, hogy ott van a testünkben. Nem vetem meg a szabályokat általában, de lokális tónusok nélkül értelmetlen és üres minden szabály, s pusztán csak a hatalom hieroglifája, elvontság, elidegenedés. Ellenben a testem az, ami eleve valami közös, amely nem létezhet egymagában.
12. Bár mást állít magáról, a nemzeti jelölő valójában pogány, nem keresztény. A keresztény tanítás egyetemességét pusztán mint a nemzeti hagyomány részét, mint egyik részleges alkotóelemét képes fölismerni. A nemzetit fölérendeli a kereszténynek, nincs tudomása az egyetemesről. Emlékeztetek arra, hogy Pál apostol tanítása ezzel épp ellentétes irányba halad: a nemzeti partikularitásokat mint történelmi meghatározottságokat meghagyva egy azokon messze túlnyúló ígéretet tanúsít: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő: mert mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal, 3, 28.)
Összefoglalva: az egységesítő/cenzúrázó nemzeti szimbolikával szemben testi jegyeink, a helyi színek, szubjektivitásunk és egyediségünk megerősítése; a homogenizáló nemzeti retorikával szemben a populáris (ám nem populista), népi nyelvek, szólások gazdagsága és váratlan ereje; a kereszténységnek a nemzeti hagyományra való leszűkítésével szemben a páli tanítás szigorú egyetemessége — ez a mi politikánk, partes extra partes, népi testek egyetemességének politikája.
Emlékezés
Egy reggel zenévé változik a táj,
fémhuzallá nyúlnak az ürességben
kifeszített árnyékok, sóhajok,
töredelmesen kiszáll a fagy
a talajba tapadt gyökerek közül,
és a húrokra ragadt tollazaton,
mint a kőre rácseppenő olaj,
ezüstösen madárvér csillan.
S fölzengenek a kóbor zivatarok,
mind az esők, a sók és a sirályok,
jégtükrén befagyott holtidőknek
hozzád látogatnak a szavak,
költők álmai, növények, bogarak,
gyöngykórók inogva hajlongó szára,
hasogató, szilánkos szelekben
cserépdarabok süvítése.
Majd kiáltozások, átkok és nevek,
szitkok lepusztult, koszos agorákon,
vézna költők és halálra szántak
utolsó riadt mosolygása.
A palaszürke tájban egy kisfiú
álldogál: játékai földbe nőttek,
lovacskák, kocsik, kövek és gombok
várossá nőnek körülötte,
s a celluloidok beleszakadnak
a képbe, a kamerákat feldönti
a szél, madárvér cseppen a kőre,
s megremeg alattunk az idő.
Képek: Claire Morgan
A történelem angyala és a “CigányOdüszeia”
„Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”
(Walter Benjamin)
A két legborzalmasabb hír a nyári hírfolyamból (eddig), ami térben hozzám közeli eseményekről szólt: a gyergyóditrói fatolvajok fejszés gyilkossága 1 és a kézdiszentléleki motoros-lincselés. 2 Pusztán szimptomatikus okokból, harmadiknak ideszámolom a Tokaji Írótáborban történt incidenst is. 3
Induljunk ki a kommentekből: a gyergyóditrói eset kapcsán, mely jóval kisebb publicitást kapott a sajtóban, a kommentelők többsége a hatóságokat hibáztatta, mely nem tud, vagy nem mer, vagy nem akar következetesen fellépni a székelyföldi falusi „famaffiával” szemben. Emellett egyesek szóvá tették a helyi közösségi, civil összefogás hiányát, illetve a helyi lakosságnak az agresszorok általi megfélemlítettségét.
A kézdiszentléleki eset kapcsán a kommentelők többsége egyértelműen a cigány lakosság kollektív megbélyegzése és a kollektív büntetés mellett érvelt. Az eset a magyarországi médiában is kiemelt publicitást kapott, továbbá rengeteg magyarországi kommentelő szólt hozzá a cikkekhez. Sőt az egyik portálon a szemtanúi vallomáshoz csatolt képillusztráció nyilvánvalóan Magyarországon készült, mivel fölismerhető a háttérben egy „Nemzeti Dohánybolt” felirat. A képen látható helyszín és a műfaji megjelölés (szemtanúi vallomás) inkonzisztenciája jelzi a probléma ábrázolásával kapcsolatos szerkesztői szándékot: az általánosítást, a problémának az országhatárokon túlra való kiterjesztését, illetve a helyi probléma beillesztését a „nemzetközi” cigányellenes diskurzusba. Mondhatni, ez a nemzetközi diskurzus ad nyelvet a lokális jellegű konfliktusnak. A diszkurzív gyarmatosítási láncolat így egyre hosszabb: a magyarországi gyarmatosítja a székelyt, a székely a cigányt.
A Tokaji Írótáborban történt eset annyiban kapcsolódik ide, hogy a székelyudvarhelyi származású agresszor „indítékaira” a kommentelők sok esetben a származásából próbáltak következtetni, felhasználva a „bicskás székely”, vagy a „barbár román” sztereotípiákat.
A három eset kapcsán két, szerintem szimptomatikusnak tekinthető problémát emelnék ki: az egyik az agresszió etnicizálása, ezáltal a szociális, jogi, etikai problémák etnikai irracionalizálása. A másik a kommentelő tömeg és az értelmiségi beszédmód találkozása, sőt összeütközése. A két probléma az internetes diskurzusokban, az én lokális, gyergyóremetei nézőpontomból legalábbis, szorosan összefonódik.
A kommentelő tömeg a saját negatív tapasztalataira, a konszenzuálisnak tekintett etnikai sztereotípiákra, az etnikai viktimizálás politikai divatjára, s így közvetve a probléma elvont, racionális, etikai megragadásának képtelenségére hagyatkozva igazoltnak látja a bűnelkövetés és az etnikai hovatartozás, bőrszín közti ok-okozati összefüggést. Ahogy az egyik kommentelő fogalmazott: „A hétköznapi ember meg általában nem akar, vagy nincs ideje gondolkodni.” Azaz következtetéseit és véleményét nem autonóm gondolkodás alapján alakítja ki, hanem egyrészt a saját, vagy a közvetlen környezetének negatív tapasztalataira, másrészt a közszájon forgó sematikus, szellemi erőfeszítést nem igénylő „magyarázó elvekre” támaszkodva.
Így a kommentelő tömeg nem látja, s bizonyos értelemben nincs is lehetősége látni, hogy az az etnikai megkülönböztetés, sztereotipizálás, az etnikai alapú viktimizálás, amit ő maga gyakorol, csak olaj a tűzre. Nem tudja, hogy mindez mondjuk több évtizedes lefutásban, állami szinten, az oktatási rendszerben, a hétköznapi élet színterein is megerősítve, szokásjogilag (közmondásokban, cigányviccekben, különféle elszigetelődő, kirekesztő viselkedésmintákban) legitimizálva az egyik közvetett oka a cigányság szociális elnyomorodásának, etnikai elszigetelődésének, „civilizálatlanságának”, a bűnözés és a cigányságra jellemző „közösségi ügyintézés” elterjedésének, vagy megfékezése lehetetlenné válásának. Számára tapasztalati ténynek látszik a bűnözés etnikai jellege, hiszen a saját korlátozottabb perspektívájából az bizony tény is. De amit ő megoldásként javasol („kollektív büntetés”, a „szemet szemért” elve, stb.), az a problémák egyik oka, nem pedig megoldása.
Ezért az átlagos kommentelő, a „tömeg” igazságtalannak és légből kapottnak, üres szofizmának fogja tekinteni az olyan, jellemzően értelmiségi típusú érvelést, hogy a cigányok támadó, agresszív magatartása közvetve és öntudatlanul, tulajdonképpen frusztrált védekező magatartás, hogy az elkövető egy történelmileg traumatizált közösség tagja, tehát maga is áldozat. Nem érti és nem érdekli őt a tolerancia, az egyenjogúság, az egyenlőség elvi magatartása, az egyetemes vallási, etikai normákat a saját korlátozott nézőpontjának önző érdekei szerint forgatja ki, mivel a saját életét nincsen lehetősége magasabb rendű elvek szerint vezetni. Ezt sokkal erőteljesebben determinálják a közvetlen szociális viszonyok, mint a szociális környezetből sokkal jobban kiszigetelt értelmiségi életvitelt és a kevésbé sémákra (vagy inkább csak bonyolultabb sémákra) támaszkodó értelmiségi érvelésmódokat.
Így hát az átlagos kommentelő egész egyszerűen fölvállalja azt az elidegenítőnek, vagy elrettentőnek szánt értelmiségi vádat, hogy ő bizony akkor rasszista. Az egyik kommentelő lakonikusan írja is: „Na csak legyek rasszista”. Eközben az értelmiségi nem érti, hogy az átlag kommentelő miért nem érti a problémát. S mivel az „átlag értelmiségi” nem veszi figyelembe, hogy az „átlag kommentelő” talán a rasszizmus fogalmát sem tudja értelmezni a maga összetettségében, ezért egyszerűen csak elvárja, hogy ne legyen rasszista (ami számára, de csak számára magától értetődő norma). Éppen ezért a rasszizmus vádja ugyanolyan megbélyegzése a „buta tömegeknek”, mint a cigányoknak a „buta tömegek” által való kollektív megbélyegzése.
Az önhitt értelmiségi „rasszisztázásban” és az „ostoba tömegezésben” az értelmiségnek ugyanaz az „átlagos tömeggel” szembeni megértés-képtelensége és nyelvi tehetetlensége fejeződik ki, mint az átlagos, magát normálisnak, civilizáltnak tekintő tömegnek a cigányokkal szembeni, ugyancsak önhitt megbélyegző nyelvi magatartásában. Az átlagember saját vélt normalitása, akinek higiéniai szokásaira, törvénytisztelő magatartására, „általános civilizációs alapnormáira” gyakran hivatkoznak a kommentelők a cigányokkal szemben, azt sejteti, hogy az „átlagos tömeg” és a „cigányhordák” között egyfajta civilizációs szakadékot sejt az átlagos kommentelő, mellyel szemben önmagát megerősítve nyilváníthatja ki saját fölényét. És ebben a kinyilvánításban, megbélyegzésben, leértékelésben egyfajta civilizációs élvezetet él át, megerősíti saját magát vélt felsőbbrendűségében. A tények (például a fatolvajok barbarizmusa) persze arra utalnak, hogy szüksége is van erre az affirmatív megerősítésre, hiszen saját kultúrájának civilizációs szintje sok esetben korántsem magasabb a cigányokénál.
De az értelmiségnek az önmagát a tömegtől elkülönítő attitűdje, a magasabb szintű etikai és politikai normákra való hivatkozás (melynek implikációit az átlagos kommentelő nem érti/értheti), a tömeggel szembeni gyakorlatias érvelés képtelensége és a tömeg megbélyegzése ugyanehhez: a tömeg gyakorlatias és/vagy sematikus magatartásához viszonyított felsőbbrendű, önmegerősítő önélvezéshez hasonlít. A tények (például az írótáboros incidens, de sok más, ilyen publicitást nem kapó verbális fenyegetés, értelmiségi verekedés, vita, konfliktus) itt is azt mutatják, hogy szükség van erre az önmegerősítésre, mivel a valóság, enyhén szólva, kiábrándítóbb.
Mindkét féle önélvezésben érezhető ugyanakkor a tehetetlenség szorongása, a félelem attól, amit képtelenek megérteni és ezáltal uralni, s amely a verbális agresszió különböző kifinomultsági szintjein mutatkozik meg az értelmiségnél és a kommentelő tömegnél.
Mi következik mindebből, már ha van valami igazságtartalma a fenti megállapításoknak? Hogy a bűnelkövetés etnicizálása a tömegek részéről és a tömegek lerasszisztázása, érveik és tapasztalataik általános lenézése, figyelmen kívül hagyása az értelmiség részéről az interneten a problémák megragadásának gondolati és nyelvi képtelenségének jelei. Az értelmiségnél ugyanúgy, mint az úgynevezett átlagembereknél. Ami nem azt jelenti, hogy nincsen semmilyen igazságtartalma ezeknek, hanem csak azt, hogy nincs értelme egyiket kevésbé tartani „igaznak”, legalábbis egyfajta szimptomatikus értelemben, mint a másikat. Nem mondhatjuk azt, hogy nincsen igaza az átlagos kommentelőnek akkor, amikor civilizációs szakadékot érzékel a saját kulturális szintje és a cigányok életmódja, kultúrája között, és azt sem mondhatjuk, hogy az átlagos kommentelő (mivel nem ismer más magyarázatot), nem használja a rasszista retorikát.
Akárhogy is, a cigányoké olyan kultúra, amely úgy él Európában, hogy nem vagy csak alig vett/vesz részt az európai írásbeli tradíció alakításában, nincsen saját írásbelisége. Van abban valami hihetetlen, hogy hogyan tudott fennmaradni ez a, persze nem homogén nép egy Homérosz előtti társadalmi szinten, amennyiben elfogadjuk, hogy Homérosz Odüszeiája, mely több, mint 2500 évvel ezelőtt született, az európai írásbeliség egyik alapműveként már magában foglalja a polgári szubjektum, a jogalany, a magántulajdon elveinek csíráit. Emellett rögzíti az idegen népek egymással való cserekereskedelmi és vendégbarátsági viszonyának intézményi kereteit, tartalmazza az áldozati rítusok kereskedelmi és szociális szokásokká való szekularizálódási folyamatának leírását, s mint a „hazatérés eposza” a letelepedett életforma győzelmét hirdeti a „nomadizálás” fölött.
A cigány társadalom mindezeket a fogalmakat, attitűdöket úgy tűnik, nem ismeri, vagy csak igen töredékesen. Legalábbis nagyjából ezt állítják az átlagos kommentelők, még ha nem is próbálnak olyan bonyolult kultúrfilozófiai metaforákkal manipulálni, mint most én. Az átlagos kommentelő úgy érvel, hogy a cigány nem ismeri el a számunkra konszenzuális jogi, etikai, együttélési, higiéniai normákat. Az átlagos kommentelő érve, ha a dolog magvát nézzük, s nem csak a retorikát, valójában nem fajelméleti, hanem tipikusan civilizációs jellegű: az alacsonyabb civilizációs/modernizációs fokot kritizálja a cigányoknál, és a fejlődés, változás elmaradása (az eredménytelen integrációs, oktatási programok, a fokozódó szociális feszültségek) és a bonyolultabb ismeretek, magyarázó elvek hiánya miatt arra következtet, hogy a fejlődés elmaradásának faji okai vannak. A számára rendelkezésre álló tapasztalatok és magyarázó elvek felől ez bizonyos értelemben konzisztens, követhető álláspont. A szociális magyarázatok számára túl bonyolultak és körmönfontak. És az értelmiségnek nem sikerül őket elérni, meggyőzni, és nyelvtelenségükkel egyre nagyobb többségben vannak. Ez az értelmiség nyelvi magatartásának csődje is.
És abban is van valami hihetetlen, hogy a „székelymagyarok”, akik most autonómiát követelnek, ha tisztán saját tradíciójukat nézzük, szintén nélkülözik a szubjektivitás tapasztalatát. A székely embernek (vagy a „székelybácsinak”), ahogyan a sztereotip viccekből, történetekből, az irodalomból, és nem utolsósorban a valóságból megismerjük, egy sajátos, a közösségtől tanult és közösség által elvárt észjárása van, ami egy kollektív tudati minta megnyilvánulása, viszont nincsen individuális tudata, nincs szubjektív öntudata, amely lehetővé tenné, hogy kikülönüljön a közösségből, hogy utána tudatosan, döntés alapján, racionális, morális lényként térjen oda vissza. A moralitás és a magasabb civilizációs szint nála is többnyire puszta konvenció, determinált, örökölt közösségi mintázat, nem tudatos választás eredménye. A székely közösségi öntudat (különféle történelmi és kulturális okok miatt) determinált, jellemzően védekező, az idegentől rettegő, sok tekintetben babonás közösség, mely az egyént többnyire alárendeli a közösségi érdeknek és értékrendnek.
Ezzel nem azt állítom, hogy a székelyek közösségi, csoportos magatartása ugyanolyan típusú félelmekre és indulatokra ad okot, mint a cigányok csoportos magatartása. Nyilvánvaló, hogy az “elmaradott” székelyek döntőbben viselkednek individualizáltan, mint a cigányok, még akkor is, ha csoportosan lépnek föl. De a különbség sok szituációban csak fokozati jellegű, és léteznek lokális székely “közegek”, ahol megnyilvánul a cigányokéhoz hasonló csoportos agresszió. Továbbá verbális, tehát absztrakatabb és veszélytelenebb szinten megfogalmazódik hasonló közösségi logikai elv és elzárkózás.
Korántsem jelenthetjük ki, hogy a Székelyföldet elérte a felvilágosodás univerzális eszméje, hogy ne lennének hatalmas szubjektivitás-, modernitás- és demokrácia-deficitjei. Ahogyan a cigány elkövető nem ismeri az intenció, a szándék, a szándékosság fogalmát, ezért meglincseli a – tegyük hozzá: állítólag – szabálytalanul közlekedő kislányt nem szándékosan elgázoló motorosokat, úgy a székelyföldi, erdélyi és a magyarországi kommentelők szintén nem ismerik el a cigányok esetén az egyéni bűnösség, az individuális felelősség fogalmát, amikor kollektívan büntetnék meg a cigány közösséget. Az átlag értelmiségi nyelvhasználata elég kifinomult ezekhez a különbségekhez, valamiért mégis a legritkább esetben tudja racionális érvekkel meggyőzni a „rasszistákat”. Ehelyett értelmiségi paneleket mozgat, lenézően fanyalog a kommentek szellemi színvonalán, ha egyáltalán figyelmet fordít rájuk, így őket az átlag kommentelő joggal utasítja el. (Persze korántsem szeretném mentegetni az alpári kommentáradatokat, meg a bértrollok gyűlöletgerjesztő beszédeit, csak hát valamit ezzel is kezdeni kéne, meg kellene próbálni értelmezni őket, hiszen ezek mégiscsak dokumentumok, hozzátartoznak a tömegek közösségi, érzelmi, politikai életéhez.)
A székely és a cigány modernitás-deficitek persze azt is jelentik, hogy a székelyek és a cigányok közötti civilizációs szakadék sokszor és sok helyen korántsem olyan nagy, mint ahogyan azt a kommentelő tömeg hinni szeretné. Inkább saját torzabb tükörképét, saját társadalmi viszonyainak rendezetlenségét, kaotikusságát és amoralitást láthatja viszont benne, öntudatlanul. Ezért bizony joggal irritálja annyira és egyben motiválja őket a kulturális színvonaluk kinyilvánítására ez a tükörkép. Jól mutatja ezt, hogy a magyarországi, magukat liberálisnak, demokratikusnak tudó identitások (saját frusztrációik és deficitjeik okán is) valóban premodern, barbár betolakodónak tekintik a „nemzeti egyenjogúsításban” részesített erdélyi magyar kisebbségit. Egyszóval: a székely társadalomnak sincsen Odüsszeiája, ahogyan a cigányoknak sincs, legföljebb Iliásza, mely egy hősi társadalom erényeit és bukását hirdeti. Ahogy a magyarországi kommentelő tömegek is saját kulturális, társadalmi, szubjektív és nyelvi hiányosságaikról tesznek tanúságot, amikor a számukra érthetetlen, idegen, befogadhatatlan identitásokat egy néha kreatív, ám legtöbbször monoton, önismétlő verbális terrorban száműzni akarják a világból. Miközben önélvezésükhöz mégis rájuk szorulnak, hogy vélt civilizációs fölényüket önmaguk előtt fitogtathassák.
De hogy a polgári szubjektumról, a felvilágosodásról, a modernitásról, az értelmiségről és az Odüsszeiáról se legyenek illúzióink, érdemes fölidézni a polgári szubjektum kialakulásának állomásait és traumáit rögzítő eposz egyik utolsó mozzanatát, ahol a végre szülőföldjére hazatérő Odüsszeusz saját fiával akasztatja fel a vagyonában lebzselő, „élősködő” kérőkkel kacérkodó szolgálólányokat. A leírás anatómiai pontosságú:
„lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.”
A modernitás, az emancipáció, a magántulajdon rendje, a letelepedett életforma, még ha számunkra abszolút normának tűnik is, a legősibb irodalmi minta szerint erőszakon alapszik. Nemcsak a természetnek, s nemcsak saját természetünknek, vágyainknak, hanem másoknak a legyőzését, elpusztítását, kiirtását, az “élősködők” legyilkolását követeli. Amit az átlagos kommentelő nem tud, de azért sejt a magasabb emancipációs fokot képviselő értelmiségi kompenzatórikus megbélyegzésekor, a „liberálisozás”, az „idegenszívűzés”, a „zsidóbérencezés”, vagy a Nyugat- és Európa-ellenesség nyelvi gesztusaiban, az az, hogy az emancipáció és a modernitás nem más, mint az élet közvetlenségétől való távolság még nagyobbra növelése. És mindez az önmagunktól, saját integritásunktól, az adott és örökölt kultúrától való eltávolodást, elidegenedést is jelenti. A modernitás, ahogyan ő látja, s nem is biztos, hogy nagyot téved: hazátlanság, önpusztítás, a „Közösség”, a „Nemzet”, a „Haza” öngyilkossága, föláldozása, mégpedig az „Én” nagy (vagy silány) fikciója, a szétszórt identitások magánya érdekében. Miközben talán titokban irigyli a cigányoktól szó és dolog, egyén és közösség, haza és úton levés, otthon és vándorlás szétválasztatlanságát, és a törvényen kívüliség állapotát, ami tűnhet tévesen nagyobb szabadságnak. A törvény, a jog, s így a román (és a magyar) jogállamiság kudarca szintén újra meg újra belevésődik a folyamatosan áramló kommentrengetegbe.
Úgyhogy, ha kellőképpen önkritikusak vagyunk, talán nincsen megoldás. Legalábbis addig, amíg ilyen nagy kulturális, szociális, és anyagi különbségeket kell végzetes sematizmusokba rekedt nyelvi kommunikációval áthidalni, közvetíteni. Mindegyik társadalmi osztály elszigetelt, nem érti a másikat: az értelmiségi, az úgynevezett átlagember és a periférián élő cigány is. Mindegyik magányos, a többiektől elhagyott egy kicsit, egy kicsit nagyon. Bolyongunk a társadalom romjai és a nyelvi-politikai sematizmusok között. És a ráció, a felvilágosult értelmiségi, még ha nem is sejti, öntudatlanul őrzi és viszi tovább a szublimált erőszakot, amit a mítosznak vagy az alacsonyabb civilizációs fokozatnak, vagy a kiszolgáltatottabb társadalmi osztálynak tulajdonít.
Esetleg ha talán megszületne a nagy Cigányodüsszeia, amit megírna egy „ión cigány”. Hisz a „történelem angyalának” nézőpontjából egyáltalán nem biztos, hogy jelent bármit is ama tény, hogy a naptár szerint már 2014-et írunk.
Lábjegyzet:
- A teljes hírt lásd: http://www.szekelyhon.ro/aktualis/gyergyoszek/fatolvaj-gyilkolt-ditroban ↩
- A teljes hírt lásd: http://www.szekelyhon.ro/aktualis/haromszek/halalos-baleset-es-lincseles-kezdiszentleleken ↩
- A teljes hírt lásd: http://hvg.hu/itthon/20140814_Leutottek_Kukorelly_Endret_az_irotaborban ↩