∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Թոն կուգա վերևից (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Ton kuga verevits (2024)]

– Van olyan, hogy valakik egymást nem látják?
– Vakok?
– Nem, csak egymást nem látják.

 

07. 22.❡ 🐋

A megtalálás napja, a második. Másodjára is második nap. Első a keresésnap, akkor csak a keresés. Az alvás a kettő között, hogy minél hosszabb legyen.

Amikor nem emlékszem, keresem, megvan?

A cet. Bizalom. Türelem. Irányítom a gondolataim. A cethal is híd. Arra gondoljak, amit keresek, vagy a cetre?

 

07. 21.❡

Az első nap, azért megyek, elhozzam. Ma vagy holnap. Ma. Az út, ahogy egyre sötétebb. Ma befejezem a szorongást. Visszatérek az időbe.

Az ismeretlen hely. Odatalálok. Ott nem találjuk, ahová emlékezett, tette. Keressük ott, máshol, nem. Az út haza, egyedül.

 

07. 22.❡ 🐟

Lehet, holnap kellett volna jönnöm, lehet, holnap is jövök. Ma. A második nap. Tokhal, mukszun, nyelmalazac.

A keresés, amikor én nem. Tehetetlenségérzés. Nem vagyok ott. A várakozás a keresésem? Szirokhalak, jászhalak. Jászhalpikkelyek.

Múltkor is kellett egyet aludni rá, mire meglett. A cethal az ismerős csíkkal az oldalán. Ahogy úszik, úszik a víz. Kicsi madár a kertben, nem mozdul.

Egyszer már megtalálta. Megkönnyebbültem. Most megint minden percben kérdezlek, meglesz? A selyemakácos, bugás csörgőfás. Szöszös ökörfarkkóró.

Megfordult a cethal. Vagy a tenger. Hátat fordítanak a napraforgók. Akkor nem Nap vagyok? Az esőben bízom. Ha esik, megázom.

Csipogás, röpdösés, kicsi madarak. Mindennap megkérdezik egymást, megtaláljuk a testvérünket? A csíkos csuka. Pisztráng, hering.

 

07. 23.❡

Vagy lassabban telik az idő, és a két nap az egy? És harmadnap? Hány napig fogom számolni? Aludni? Ha egész éjjel süt a Hold, az éjszaka?

Szomorú vagyok, fáradt a szomorúságtól. Nézem az üzeneteket. Várakozom. Felhők, felhősötét. Semmi eső.

Nem tudok nem gondolni, másra gondolni tudok. Akkor most már örökké a cethalra fogok gondolni? Gyógyító mérgű kígyók. Vadrén. Nyírkéreg.

Amikor nem emlékszem, megvan, keresem? Amikor nem keresem, megvan?

Hirtelen eszébe jut, máshová tette, és ott megtalálja? A cethal, majdnem elfelejtettem, hogy rá gondoljak. Tud úszni a jégen. A víz elúszik.

A keresésre gondolok.

 

07. 16.❡ ⛪^🌩️

Az első megtalálás idején, hirtelen indulás a medencés helyre. Út. Híd. Fürdőruha, papucs, törölköző. Lépcsők. Öltözőszekrény. Lépcsők. Fű, fa alatt, pokróc, táskák.

Medence. A barlang a vízeséssel előtte, hosszúúszás, kerekúszás. Ahogy mesévé meséljük, ússzuk. Felhők. Hangosbemondó.

Ha villám közeleg, ki kell menni a vízből. Lakatot tesznek a vízre? Fű, fa alatt, színes kérgek hullnak a pokrócra. Az ég. Nem esik, csak zeng.

Ha a víz vezeti az áramot, és belecsap a villám, akkor a cethal? Biztos van valami földelésük. Semmi villám. Medence. Búcsú. Út.

Mikor csap a villám a vízbe? A villámlás után mindenütt összevissza égett fák vannak? A villámok 90%-a templomba csap be, hallom.

Megint éjszaka, ha keveset alszom, nem számít éjszakának, és még egy napot kell várnom? Ha időben alszom, meglesz?

Ezt az írást még meg kell írnom? Mire várunk még? Vagy melyik nap holnapja? Melyik Nap Holdja. Néz a Hold, nagy Hold, egész éjszaka, nappal is.

 

07. 24.❡

Ha pakolok, keresek, ő? Ha megcsinálom a régóta szakadékba, gödrökbe tett dolgokat? Lehetetlennek tűnő dolgokat? Szomorú vagyok a fáradtságtól.

Üzeneteket írok. Majdnem mindenkinek nehéz lenne írni. Vagy lehetetlen.

Egy napon lement a tóhoz, hogy vízi növények gyökereit gyűjtse. Egy napon lement a Nap a tóhoz. Beesett a Nap a tóba. Onnan nézi az eget.

 

06. 25.❡ 🦔_🌹

A keresés előtt. Sün van a kertben. A teregetőknél, az egyik lelógó kendőhöz ér. Behozom a teregetőket. Éjszaka eső, villám.

Biztos csak a vihart jelezte, ne ázzanak a ruhák. Másnap lyukakat látok kendőn, ruhán, a sün? Vagy csak a sün után hamarabb észreveszem?

A sün éjszaka megint a teregetőknél jár. Nevelem a sünödet. Éjszaka szoktam nevelni, amikor alszol. Álmodban. A macskának nappal, a sünnek éjszaka kell adni enni.

A sünök tüskés helyen szeretnek lakni? A sün beért a tüskés helyre. A sünös hely. Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit? Este megfordulnak a tüskéi és belészúrnak.

Tuskómarás. Bozótirtás. Ágdarálás. Fakivágás. Vigyázat, méhek! Vigyázat, szúnyogok! Vigyázat, fák! Túl fáradt vagyok szomorú lenni.

A sün és a rózsa testvérek? Az a baj, hogy a sün szúrja a virágokat is.

A sün és a villám?

A sünnek tüskés az élete?

 

07. 25.❡

Megnőtt a szoba. Üzeneteket írok. Nem nézek üzenetet. Üzeneteket nézek, semmi. Fogalmazom az el nem küldött üzeneteket, üzenetek változatait. Mindennap újra.

Akitől kaptam. Aki készítette. Újat fűzni? Együtt? Újra a szavak. Mitől is félek? A nyelvünk akkor is a nyelvünk, ha épp nem beszéljük.

 

07. 26.❡ _🥚🐣

A másikat hordom, van egy másik. Más ásványokból való, de tőle. Hívják egymást.

 

A várakozás idején, reggeli indulás, út, híd. Színes szoknya. Hegyen fel. Emelet. Ugatás helyett károgás, varjú a fán. Gyanúsan ül ott.

Elköltözik a kutyás szomszéd, helyére költözik a varjús? Az óceán hajfonatai, tengeri rózsák. Esti tavak. Az ismerős csík.

Akarod, hogy itt fészkeljen a varjú? Akkor nem fogunk beszélgetni, a varjúkat fogjuk hallgatni. Ha befészkelnének a házba, fészekben laknánk?

Népmesék különös növényzete, fekete madarak nyelve. A tűzvédelmi szabályoknak ellentmond. Beesik a tojás a tengerbe.

Milyen jó, hogy az ég nem reng. Hogy tapasztalják meg a felhők a földrengést? A Nap kinyújtja a sugarait és felhúz az égbe. Búcsú. Hegyen le. Út.

 

Amit tegnap vettem fel pandurival, apró dallam, az az altatódalom most. „Elmentél, arra jártam.” Hallgatom a tegnapi hangom.

 

07. 27.❡

Egész éjszaka a Hold. Esőt sírok, hópelyheket. Nem látok ki az ablakon.

 

07. 28.❡ ❅

Besüt a Nap az éjszakai szobákba, nappali szobákba. A nagyon sötét barlangszobákba. A tegnapi hócsillagok, éjszaka is világítanak.

 

07. 29.❡

Reggel nem írtam, de álmodtam. Az írás?

 

07. 30.❡

Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam szavak nélkül.

 

09. 02.❡ ☀️

A boltban kis rekeszekben annyi, amennyi. Mindet kiveszem. Az opálüveg kisebb, vagy a szodalit nagyobb. Próbálok nagyobb opálüveg- és kisebb szodalitgyöngyöket választani.

A lámpafényben nem látom az eredeti színük. A lámpafény eltakarja a színük, és nem tudom a Napot behozni, bevilágítani a tenyerembe.

Ahogy nézem a szodalitgyöngyöket, eszembe jut az a négy, a világos a csíkkal az oldalán, a kis sötét, itt nincsenek olyanok, azok ott vannak, ahol. Valahol. Ahol én nem.

A Nap fényén szebbek. Ahogy a boltból kilépve az apró levelű bokrok részletei, a színes, kerek levelek, percekig csak állok és nézem.

 

09. 05.❡

Gumidamil. Három ellentétes irányú csomó.

2024. 07. 22. 8: 26 – 2024. 12. 30. 17: 47: 33

 

[1] Նաիրա Մուղդուսյան, Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան [Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan, Yelena Azaryan].

(Illusztráció: A szerző fényképei: Tiroli mellény és opálüveg-szodalit karkötő)

 

Már egy órája magyaráz neked, közben vezet, gyorsan haladtok, dinamikusan előzget az autópályán, centikre közelíti meg az előttetek haladó kocsit, mire eszedbe jutna félni, addigra letolja a külső sávba, egyszer sem fékez, százhatvanötös állandó sebességgel mentek, megállíthatatlanul, könyörtelenül és egyértelmű felsőbbrendűséggel, ugyanúgy megy ő az autópályán, mint az életben, ahhoz sincs lélekjelenléted, hogy elgondolkozz, vajon te milyen irányba mész és melyik irány vezet előre, mert te igazából már nem akarsz semmilyen haladást, semmilyen technológiát, elbújnál egy erdei kunyhóban, erről eszedbe jut Hófehérke és a hét törpe, akik mennek a bányába, ahogyan sofőröd is bányássza a kriptovalutát és erről tart neked kiselőadást a kocsiban, mert azt hiszi, téged is érdekel, hogy ő saját fejlesztésű blokklánc ökoszosztémát üzemeltet, hash-ek trilliói futnak át a rendszerén, kérődzöl a szavakon, hogy az Ethereum blokklánc átállt a proof of stake rendszerre,  koncentrálsz, hogy legalább egyetlen mondatot megérts, de mire tíz hangzó összekapaszkodna, addigra sofőröd, a piperkőc harmincas már legalább háromezer szót elhadart, ühhüm, ühhüm, ismételgeted, a bólogatásra is ügyelsz, és elhatározod, legközelebb vonattal utazol telekocsi helyett, nem ilyen öntudatos sofőrrel, aki feltartóztathatatlanul löki a sódert, pedig fáradt vagy, mert hajnalban keltél, a harmincas generációval amúgy is az a bajod, hogy jónapotot köszönnek és túlságosan komolyan veszik saját fontosságukat, már nem is bánod, hogy gyorsan vezet, előbb vége lesz a kínszenvedésnek, amit a bitcoin okoz, diszkomfort érzésed van, mondaná rá a körzeti orvosod, a szavak színültig töltik a kocsi belsejét, elfogyott az oxigén, de ebben az autóban hiába keresed a gombot, amivel lehúzhatnád az ablakot, itt az sincs, ez is fejlett technológia, csak te rekedtél meg a középkorban, eszedbe jut a saját anyád, amikor magyaráztad neki az ATM használatot, szegény ugyanilyen rémült arccal bólogatott, holott nem értette, miért jó neki ez az egész, ő még borítékban kapta a fizetését, és kézzel kellett aláírni a jelenléti ívet, akkor még volt tízforintos papírpénz és a telefonok tantusszal működtek, most neked nem esik le a tantusz, hogy miért kell neked a blockchain, hagyjanak már békén, te csak aludni szeretnél és visszafelé menni az időben, lelassítani világot, mert már annyira szédülsz tőle, hogy ki fogsz esni belőle, most alagút jön, csak arra leszel figyelmes, hogy a sofőröd elhallgat egy pillanatra, és beletenyerel a dudába, azután az okosházát vezérli telefonos alkalmazáson keresztül, beállítja az intelligens öntözést, a napelemekkel is rengeteget spórol, mint ahogy azzal is, hogy téged a fővárosba fuvaroz pénzért, holott a cég fizeti a benzinköltségét, tehát a bejáráson is keres, ráadásul bitcoint bányásznak a gépei, amíg dolgozik, a munkahelyre már csak hobbiból jár be, mert ő okos, te pedig nem vagy okos, a bejárásod is magadnak fizeted, saját anyád vagy, aki csüggedten áll az ATM előtt, és gyereke könyörgésére végre bedugja a kártyát a nyílásba, mert mi van, ha beszívja örökre vagy másnak köpi ki, nem érti, mit kell nyomni az érintőképernyőn, mi az, hogy PIN kód, miért nem lehet kézbe kapni a nyugdíjat, miért kell levonni belőle kezelési költséget, miért kell túlbonyolítani mindent.

(Illusztráció: Jackson Pollock – Sleeping Effort, 1953)

Mindig kicsit vadaknak, durváknak láttam a fiúkat. Inkább lányokkal barátkoztam, őket valahogy finomabbnak, türelmesebbnek éreztem. Kerülték a durva beszólásokat, és ha szomorú voltam, megvigasztaltak.
Nem barátkoztam a fiúkkal, de ők barátkoztak velem. Voltak köztük, akik kifejezetten keresték a társaságomat. Együtt csellengtünk a lakótelep házai között, együtt fedeztük fel a külvárosi nappalokat és estéket. Baráti társaságokba verődtem, és ha nem is megbecsült, mindenesetre állandó és megkerülhetetlen tagja lettem ezeknek. Megismertem a kültelki focipályák, trafikok, kis bódék és italozók világát, a durva és titokzatos nagy felnőttekét, akik fűvel-fával, szögekkel, autóalkatrészekkel, pecabotokkal kereskedtek, vagy járták a kocsmákat, és munka után a sárga földig leitták magukat.
Krisztián, a szomszéd fiú vezetett be ezekbe a társaságokba. Az apja szobafestő volt: egyik éjszaka, egy családi veszekedés végén kivetette magát a panelház ötödik emeletéről, és szörnyethalt. Nem ő volt az egyetlen akkoriban. Emlékszem, egyszer napokig téma volt a lakótelepen, hogy egy fiatal lány a szomszéd ház tizedik emeletéről vetette a mélybe magát. Sötét gondolataim támadtak. Hiszen kiugrani csak egyetlen erős mozdulat. Elég egyetlen másodpercnyi megőrülés. Lehet, hogy ezért is lettem azóta betegesen tériszonyos? Nemcsak a magasságtól, de ezektől a gyerekkori emlékektől is rettegek?
A fő programunk persze a focizás volt. Krisz mindig átjött délutánonként, kezében a focilabdával. Mindig megörültem, ha nála volt a labda. Szerettem a csellengéseket is, de focizni még jobban szerettem.
Amikor az utcán átadta nekem a labdát, és én önfeledten pattogtatni kezdtem, rám szólt:
„Ne pattogtasd!”
Ekkor tudtam meg, hogy az egész lakótelep hallja, ha a döngő aszfalton pattogtatom.
Kedvenc focipályánk az iskolánk udvarán volt. Az udvart kerítés zárta el ugyan, de volt egy kiskapu, ahol ki-be lehetett járni. Mindenki tudta ezt, a pálya mindenkié volt. Pontosabban két pálya. Az alsó, a nagyobbik, igazi pálya volt, persze aszfaltozott, de fölfestették rá a vonalakat, egy kézilabdapálya vonalait, a hatos félkörét, a középvonalat, a büntetőpontot. A pálya mellett volt egy kis lelátó is, három sor, falócákkal. Az évek során persze a fölfestések elkoptak, egyre halványabban látszódtak, az aszfalt egyre több anyaghibát mutatott, itt-ott feltöredezett, a lelátó lócái pedig el-eltörtek, így idővel végül le is szedték őket.
A felső pálya csaknem ugyanolyan méretű volt, de kevésbé jól kimunkált, hiányoztak a vonalak, sőt még kapu se volt, azt csak el kellett képzelnünk, pólónkat, táskánkat a földre rakva, és egy-egy lövésnél persze el is lehetett vitatkozni, benn volt-e a labda, nem volt-e túl magas, nem hagyta volna-e el az elképzelt felsőlécet. Ha persze tényleg nagyon magas volt egy labda, akkor elhagyta a pályát, és szerencsés esetben az aszfaltos részt leválasztó kerítés mögötti bokrok között megtaláltuk, ám olyan is volt, hogy egészen messzire elpattogott, ki az iskola területéről, a lakótelep utcái közé, és olyankor érte kellett menni, mászóügyességünket is latba vetve, kisebb karcolásokat és sérüléseket is kockáztatva.
Mindig az volt az ünnep, ha az alsó pályán játszhattunk Krisszel és barátaival. Mert azt sokszor más társaságbeli fiúk foglalták el, és bár sokszor megtörtént, de nem mindig, hogy bevettek minket, kicsiket is maguk közé.
Milyen fiúk voltak ezek? Egyszerű munkások fiai, környékbeli szegény, sokszor rongyos srácok. Cigányok is voltak köztük, ők néha különösen ördöngösen cseleztek. A nagyok, a húsz-huszonkét évesek ellen esélyünk se volt labdába rúgni. Egyszer-egyszer, de ez nagyon ritkán történt meg, még felnőtt férfiak is csatlakoztak a játékhoz. Ők már mindent tudtak a labdával, és fizikumuk miatt is bármikor könnyedén fölénybe kerültek ellenünk.
Játék közben folyamatosan ment a beszólogatás, a froclizás. Olyan szövegeket hallottam, melyek egy jó részét nem is értettem akkor még. Túl ártatlan voltam. Amikor kilőtte valaki a labdát az elhasználódott drótkerítés valamelyik lyukán, egyből megszólaltak a srácok:
„Jó a lyukérzéked!”
Én is mondtam aztán velük, bár a mondásnak nem minden mellékjelentése volt egészen világos előttem.
Az egyik ilyen beszólás különösen megtetszett.
Egy elpuskázott helyzet után az egyik srác magában kezdett dühöngeni, szidva az eget és a földet, egy másik pedig tréfásan odaszúrt neki:
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Hirtelen nem is értettem az összefüggést a hangya és az idegesség között, de éppen ez fogott meg igazán a mondatban. Szinte költészetként hatott rám. Elkezdtem magamban ismételgetni.
Aztán nem is csak magamban.
Elkezdtem mondogatni játszótársaimnak is, akkor is, amikor nem is voltak idegesek.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Először csak nevettek rajta. De a harmadik-negyedik ismétlődésnél már rám szóltak:
„Jól van, állj le!”
Ám ekkor belém bújt az ördög, mint életemben oly sokszor is később. Nem álltam le, a megjegyzés, hogy álljak le, csak még inkább arra ösztönzött, hogy ne álljak le.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
„Vigyétek innen ezt a gyereket, mert kurva idegesítő!”
Krisz is rám szólt.
„Hagyd abba!”
Nem hagytam abba.
Az egész közösség ellenem fordult.
„Meg kell verni, abból majd szót ért.”
Rám támadott a társaság, felfüggesztve a focimeccset. Egy nagydarab fiú keményen gyomorszájon vágott. Nem kaptam levegőt. Aztán jöttek a többiek. Volt, aki lábbal rúgott. Aztán olyan is volt, aki eltalálta a legérzékenyebb pontot: az arcomat ütötte. Nevettek közben, mert megszabadultak az idegességtől, melyet provokáló beszólásaim keltettek bennük. Tíz-tizenöt fiú kezdett verni, ahol értek, ott bántottak. A legfélelmetesebb a karfeszítés volt. Azt hittem, kitépik a karomat, rettentően fájt. Krisz nem vett részt a spontán lincselésben, ő csak szemlélőként nézte a váratlan irányba futó történéseket.
Vagy negyedórán át tarthatott az ütlegelés, rugdalás, öklözés.
Aztán elérte csúcspontját az indulat, és kielégült. Ahogyan pedig a többiek elfáradtak, úgy lett Krisz élénkebb és erősebb. Noha ő volt az egyik legfiatalabb, úgy tűnt egy pillanatra, hogy főnökké nőtt.
„Elég volt már. Ne bántsátok tovább!”
És nem is bántottak már.
Mindenki kimerült a végén, és pihegett. Ott ültünk mind a focipálya lelátóján, én kissé sajgó testrészekkel, ők meg levegőért kapkodva, mint egy kimerítő birkózás után.
De olyan volt, mintha nem egymás ellen, hanem egymással játszottunk volna. Úgy éreztem magam, mint akit befogadtak.