Kvantumok, gének

A Szent Lélek ihletése

Akár egy kezdet előtti metszet.
A lét egy könyvbe zárt terv lesz.
Titok, ami a felhők nyelvén beszél.
Írás, amit ujjbegyeivel olvas a szél.

Köröket rajzol a szemérmes fűbe.
Hegyeket mozgat, mustot szűr le.
A tonnányi tudás egyszer csak űr lesz.
Színlelt nemesség? Nem örökkévaló föld.

Sárga és kék elegye: csak alvó zöld.
Ihletet merít a nyelv az inspirált Igéből.
Mint láthatatlan kezek, kinőnek ágak.

Az idő kérge ráfagy a városra és a házra.
S mint szerteágazó, újraszőtt lényeg,
Mintázattá lesznek kvantumok és gének.

Cipzár paradigma

A cérnaszál dala

Hamuszín ég-fal. Nevetgélő patak.
Hófedte hegycsúcs: ujjlenyomat. Kipattan, a zongorából a szú
A hólyagos síkok közé rózsaillatú gyurgyalagok szállnak –

Az orosz halkonzervek mellé a spájzba.
S az ivás most experimentális tett.

A frizsider a túlélési készlet
Úgy kívánja az ágyban a folyadékot,
Akárha halként tengődne a Titanic gyomrában.

Álmában a vonaton, kényelmes pizsamában.
Érzékek nélküli most, de fantáziája kék és piros
Nevek jelennek meg előtte, mint hologramok.
Milyen gazdag vagyok! Kiált fel a tükör előtt.

Egy félsziget a délelőtt.
Másik énje. De még nem tudom,
Miként váltom be a szemantikai tőkém
Euróra. Akár az Új Auróra,
Behajózom a szóba.

A szavak fizetőeszközök. A nyelvtannal üzletet kötök.

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Flora and Fawn, 2016)

Amit még

1. belefulladni egy üvegnyi mézbe
2. meginni valaki könnyeit
3. úgy lenni, mint a százéves papírnak csöndje
4. rájönni hány hektár magány a Hold
5. elsütni a poént, hogy holdlemente
6. elírni egyszerű szót is: sivárvány
7. fordulni valakihez, leszel az árnyékom?
8. ahogy tűágy a fejekben feküdni éjszaka
9. két deci álmot is lenyelni
10. menteni a szívet egy borda börtönéből
11. veszett hóban nyugvó rókanyomra lelni
12. egy megint-nyár közepén izzadni a jeget
13. holdfényben kaktusszal szeretkezni
14. tanácsolni, lélekezz mélyeket!
15. szerelmes versbe írni, belém maradsz
16. elképzelni egy nem létező színt
17. bölcselkedni: isten paplan az ágyon
18. beszélgetni a legnémábbal
19. kitalálni valamit, mondjuk, hogy égsark
20. belelátni egy csönd belsejébe
21. semmitmondó reggelen üvegről vitázni
22. leföldelni egy sokadik szívet
23. rosszul szótagolni bármit: el múlás
24. lehámlani őt is fájva
25. egy utolsó színezőt grafittal színezni
26. megmondani a kérdést
27. elfelejteni a felejtést
28. elfelejteni a felejtés felejtését
29. nézni, ahogy a napsütés erei elpattannak
30. és ha kérdezik, mondani rögtön:
……..igen, az örökké elég lesz

Egy létszerződés legalján

Itt írja alá:
……………………………………?

(Illusztráció: Kent Paulette: Appalachian Time)

„És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.”
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Köszönöm a szavaid, a töltőtárra görcsölt
kezed, az életet, amit meghagytál nekem
az újra-felosztáskor, vártam és vágytam rájuk,
a születés előttire és utánira is, talán ugyanúgy,
de hallgatásod beágyazódott idegen testek
bábjába, betűidet apró hernyók formájára
alakítottad, a telepátoszba reptetted őket.
Feladó, címzett, cím,
a szükséges információk
begyűjtése megtörtént, a hajhálódba akadt
szálaidat elvágtad fejbőrödtől, de miért, miért
költöztél új város határára, ha nem kerültél
beljebb a napórák árnyékvetőinél,
baktériumtengerű szökőkutak csöveinél,
amiből érthetetlen nyelven szóltak
a szerelők szerelmeinek szellemei,
javíthatatlan a vízhálózat tenyeredben,
ereidben buborékok,
színváltoztató folyadékokkal itattak,
ugye, keserű, majd édes, sós is, változik
a szájíz is, a csókok íze viszont mindig
ugyanolyan, olvadt törökméz, egymásba
ragadt változatok falrafestett mása alakul
át önmagaddá, halhatatlan festők
kiszáradt ecsete cirógat non-figuratívvá,
figuráid mocskos pacává mosódnak,
letörlöd őket, a tapétázás nem lehet hasztalan,
színarany fényeit hagyod egyedül
pusztulásra-szántnak újjászületésed estéjén,
a lábatlan, kezetlen betonformák gyurmázásakor,
összeölelve a már porlódó köveket,
darabjai üres nadrágod szárában gyűlnek,
magasodnak, végtagokká tömörülnek,
az elemekben bújt felhőtestedből
maró gúny fröccsen szemünkbe,
párás szemüvegen át nézzük,
ahogy a megolvadt ablaküveg
homokodra cseppen.

(Illusztráció: Monica Rohan: Rush, 2014)

Havon hamu

Combod sűrűszőrű menyét
bizsergeti,
kellesz neki.

Halottak napján halottak
hadonásznak,
megcsodálnak.

Kezedben lánc-karikás bot
ággá válott,
kivirágzott.

Érik körülötted a tél:
égen daru,
havon hamu.

Sötét lófej születésnapra

Minden kitisztul, csak április 29-én a Lófej-köd nem,
a sötét porköd születő s haldokló csillagokkal,
csak szirom-szárnyam, csak a látomásom nem,
csak vérem nem, zokogásom az Orion-csillagképben.

(Illusztráció: Daniel S: Stars)

Légy kapitány bakancslistája

Hümmögtem én már szaftos himnuszt
szufléban, szószban, kutyaszarban,
éjt nappallá téve, büszkén
makulátlan szárnyaimra.
De bodzaszörpben sosem úsztam,
sem a hetedik mennyországban.

Mikor még kicsi voltam, tojáska,
megkérdezték,
mi leszek, ha nagy leszek.
Kukac akartam lenni,
dörzsölt vén kukac,
mindenáron.

De most billéreimet rezgetem,
föl-le, föl-le.
Hol a dögszag,
hol a békavér?

Kell. Kell.

A Komposzthegyek Démona leszek,
dugig teli, de mindig éhes.

Légy kapitány útja a Farkasholdra

Mintha felfelé is eshetnék most már.
Mit vigyek,
mért maradnék,
ez most már fel sem merül.

A gravitáció volt a pajzsom.
Poggyász nélkül utaztam,
nem vesztettem el a fejem.
Vagy mégis?

Cukorba ragadva hemperegtem,
mint egy nyugdíjazott díva,
aki hízeleg a holdnak,
felkínálva a véknyát.

Most viszont
végsebességbe kapcsolok.

Egy légzsákszerű labdát
pumpálok ki a homlokomból.

Senki más nem zümmög a környéken.

Ég és föld között
a homályos Farkasholdat lesem
lombos-csipás pilláimon át.
Azon tűnődöm,
milyen jó is lehet a falkameleg.
A világ beszűkül, te meg osztozol.

Adnék én is.

Szemkontaktus a javából.

A Farkashold rámkacsint: Jöjj,
olvadj égi testembe.

Mantraként ismétlem:
Lupusssszzz Luna, Lupusssszzz Luna.

Repülök.

(Illusztráció: Megan Duncanson: Abstract Art Landscape Tree Blossoms Sea Moon Painting)

magtár

szemerkélni kezdett, s amíg a többiek aludtak, átrendeztük a várost.
az utakról levakartuk az aszfaltot, réti vadvirágmagokkal
hintettük be a felpuhult földet, amit kellett, lebontottunk,
falakat mázoltunk, utcanévtáblákat rajzoltunk,
tölgyfapadokat és madáretetőket faragtunk.
simatűjű szálkásfenyőket és tömjénfákat ültettünk
a kibővített parkokban, az óvodává átalakított bíróság
udvarán kakaó-, sárkány- és majomkenyérfák virágoztak.
a városházán színházat avattunk, a várból romkocsma lett,
a múzeumból kalandpark, a szociális- és munkaügyi hivatalából
pedig csillagvizsgáló. aztán hajnalodni kezdett, kialudtak
az utcalámpák, a szemaforok újra működésbe léptek,
az éjszakai csapadékot pedig elnyelték a csatornák.
lángoszsír nehézkés párája telítette el hörgőinket,
és mint toporzékoló kutyák, akik már tudják, mit jelent
a zaklatott cipőkopogások ritmusa,
pórázokat szorongatva, zakókban, acélbetétes munkásbakancsokban
és telepakolt hátizsákokkal visszafoglalták a várost.
a másnapos hajléktalanok, indexelő sorsok tömkelege között
közalkalmazottakként széledtek szét,
sorban kinyílt az élelmiszerbolt, a fogadóiroda,
a számítástechnikai szaküzlet és a bútoráruház.
az utcába, ahová az állandó lakcímed volt bejelentve,
úgy tértél be, mint egy szárnyszegett kerub.
a panelstadion egy földszinti ablakpárkányán egy néni
a csikkekkel teli kompótosüvegben felgyülemlett barna vizet
egy cserepes kaktuszra szűrte le,
miközben leste, ahogy szárazon elköszönsz tőlem.
rajtad az nem segített, hiába tudtad,
hogy ameddig az ajtóbehúzó nem zárta rád a lépcsőházat,
mint egy dühös apa, aki még mielőtt
egy határozott mozdulattal teljesen becsapná,
az utolsó pillanatban lelassít, hogy a kis résen át
megbizonyosodjon róla, valóban eltűntem-e,
hogy addig nekem így is minden a helyén volt.

terasz

a virradat feszültsége vág ki túltöltött cellámból.
ma se aludtam, pedig idegen (még tiszta) ágyakban
tudok a legnyugodtabban. fogaimra tapadt ínyemet
feszegetem. nem tudom, mi lesz, gondolom, folytatjuk,
ha a többiek felébrednek. elrepülünk valamerre,
ha hideg lesz. egy kitört zongorabillentyűre lépek,
visszajuttatva társai közé gyengéden megszólítom,
talán ordító dísz-funkciója ugrasztotta ki otthonából
a nyaraló padlójára. az október végi nap
ráncos tenyere fellángolásunk fakuló hegén.
megjött a kertész, ma is itt talál, a teraszon,
akár azt is hihetné, hogy vele együtt most ébredtem
bele a napi rutinba. nem merek neki köszönni.
csak bámulom kinyújtott lábakkal a hátára száradt sárt,
ahogy távolodva eltűnik a lemetszett gyümölcsfasorok között.
gyerekzsivaj, a kerítésen túlról, az övéi várhatnak rá,
veszekszenek, talán, vagy játszanak, ilyen messziről nem hallatszik.

(Illusztráció: Lois Dodd: Buildings at Rock Gardens Inn)