„És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.”
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Köszönöm a szavaid, a töltőtárra görcsölt
kezed, az életet, amit meghagytál nekem
az újra-felosztáskor, vártam és vágytam rájuk,
a születés előttire és utánira is, talán ugyanúgy,
de hallgatásod beágyazódott idegen testek
bábjába, betűidet apró hernyók formájára
alakítottad, a telepátoszba reptetted őket.
Feladó, címzett, cím,
a szükséges információk
begyűjtése megtörtént, a hajhálódba akadt
szálaidat elvágtad fejbőrödtől, de miért, miért
költöztél új város határára, ha nem kerültél
beljebb a napórák árnyékvetőinél,
baktériumtengerű szökőkutak csöveinél,
amiből érthetetlen nyelven szóltak
a szerelők szerelmeinek szellemei,
javíthatatlan a vízhálózat tenyeredben,
ereidben buborékok,
színváltoztató folyadékokkal itattak,
ugye, keserű, majd édes, sós is, változik
a szájíz is, a csókok íze viszont mindig
ugyanolyan, olvadt törökméz, egymásba
ragadt változatok falrafestett mása alakul
át önmagaddá, halhatatlan festők
kiszáradt ecsete cirógat non-figuratívvá,
figuráid mocskos pacává mosódnak,
letörlöd őket, a tapétázás nem lehet hasztalan,
színarany fényeit hagyod egyedül
pusztulásra-szántnak újjászületésed estéjén,
a lábatlan, kezetlen betonformák gyurmázásakor,
összeölelve a már porlódó köveket,
darabjai üres nadrágod szárában gyűlnek,
magasodnak, végtagokká tömörülnek,
az elemekben bújt felhőtestedből
maró gúny fröccsen szemünkbe,
párás szemüvegen át nézzük,
ahogy a megolvadt ablaküveg
homokodra cseppen.

(Illusztráció: Monica Rohan: Rush, 2014)

Havon hamu

Combod sűrűszőrű menyét
bizsergeti,
kellesz neki.

Halottak napján halottak
hadonásznak,
megcsodálnak.

Kezedben lánc-karikás bot
ággá válott,
kivirágzott.

Érik körülötted a tél:
égen daru,
havon hamu.

Sötét lófej születésnapra

Minden kitisztul, csak április 29-én a Lófej-köd nem,
a sötét porköd születő s haldokló csillagokkal,
csak szirom-szárnyam, csak a látomásom nem,
csak vérem nem, zokogásom az Orion-csillagképben.

(Illusztráció: Daniel S: Stars)

Légy kapitány bakancslistája

Hümmögtem én már szaftos himnuszt
szufléban, szószban, kutyaszarban,
éjt nappallá téve, büszkén
makulátlan szárnyaimra.
De bodzaszörpben sosem úsztam,
sem a hetedik mennyországban.

Mikor még kicsi voltam, tojáska,
megkérdezték,
mi leszek, ha nagy leszek.
Kukac akartam lenni,
dörzsölt vén kukac,
mindenáron.

De most billéreimet rezgetem,
föl-le, föl-le.
Hol a dögszag,
hol a békavér?

Kell. Kell.

A Komposzthegyek Démona leszek,
dugig teli, de mindig éhes.

Légy kapitány útja a Farkasholdra

Mintha felfelé is eshetnék most már.
Mit vigyek,
mért maradnék,
ez most már fel sem merül.

A gravitáció volt a pajzsom.
Poggyász nélkül utaztam,
nem vesztettem el a fejem.
Vagy mégis?

Cukorba ragadva hemperegtem,
mint egy nyugdíjazott díva,
aki hízeleg a holdnak,
felkínálva a véknyát.

Most viszont
végsebességbe kapcsolok.

Egy légzsákszerű labdát
pumpálok ki a homlokomból.

Senki más nem zümmög a környéken.

Ég és föld között
a homályos Farkasholdat lesem
lombos-csipás pilláimon át.
Azon tűnődöm,
milyen jó is lehet a falkameleg.
A világ beszűkül, te meg osztozol.

Adnék én is.

Szemkontaktus a javából.

A Farkashold rámkacsint: Jöjj,
olvadj égi testembe.

Mantraként ismétlem:
Lupusssszzz Luna, Lupusssszzz Luna.

Repülök.

(Illusztráció: Megan Duncanson: Abstract Art Landscape Tree Blossoms Sea Moon Painting)

magtár

szemerkélni kezdett, s amíg a többiek aludtak, átrendeztük a várost.
az utakról levakartuk az aszfaltot, réti vadvirágmagokkal
hintettük be a felpuhult földet, amit kellett, lebontottunk,
falakat mázoltunk, utcanévtáblákat rajzoltunk,
tölgyfapadokat és madáretetőket faragtunk.
simatűjű szálkásfenyőket és tömjénfákat ültettünk
a kibővített parkokban, az óvodává átalakított bíróság
udvarán kakaó-, sárkány- és majomkenyérfák virágoztak.
a városházán színházat avattunk, a várból romkocsma lett,
a múzeumból kalandpark, a szociális- és munkaügyi hivatalából
pedig csillagvizsgáló. aztán hajnalodni kezdett, kialudtak
az utcalámpák, a szemaforok újra működésbe léptek,
az éjszakai csapadékot pedig elnyelték a csatornák.
lángoszsír nehézkés párája telítette el hörgőinket,
és mint toporzékoló kutyák, akik már tudják, mit jelent
a zaklatott cipőkopogások ritmusa,
pórázokat szorongatva, zakókban, acélbetétes munkásbakancsokban
és telepakolt hátizsákokkal visszafoglalták a várost.
a másnapos hajléktalanok, indexelő sorsok tömkelege között
közalkalmazottakként széledtek szét,
sorban kinyílt az élelmiszerbolt, a fogadóiroda,
a számítástechnikai szaküzlet és a bútoráruház.
az utcába, ahová az állandó lakcímed volt bejelentve,
úgy tértél be, mint egy szárnyszegett kerub.
a panelstadion egy földszinti ablakpárkányán egy néni
a csikkekkel teli kompótosüvegben felgyülemlett barna vizet
egy cserepes kaktuszra szűrte le,
miközben leste, ahogy szárazon elköszönsz tőlem.
rajtad az nem segített, hiába tudtad,
hogy ameddig az ajtóbehúzó nem zárta rád a lépcsőházat,
mint egy dühös apa, aki még mielőtt
egy határozott mozdulattal teljesen becsapná,
az utolsó pillanatban lelassít, hogy a kis résen át
megbizonyosodjon róla, valóban eltűntem-e,
hogy addig nekem így is minden a helyén volt.

terasz

a virradat feszültsége vág ki túltöltött cellámból.
ma se aludtam, pedig idegen (még tiszta) ágyakban
tudok a legnyugodtabban. fogaimra tapadt ínyemet
feszegetem. nem tudom, mi lesz, gondolom, folytatjuk,
ha a többiek felébrednek. elrepülünk valamerre,
ha hideg lesz. egy kitört zongorabillentyűre lépek,
visszajuttatva társai közé gyengéden megszólítom,
talán ordító dísz-funkciója ugrasztotta ki otthonából
a nyaraló padlójára. az október végi nap
ráncos tenyere fellángolásunk fakuló hegén.
megjött a kertész, ma is itt talál, a teraszon,
akár azt is hihetné, hogy vele együtt most ébredtem
bele a napi rutinba. nem merek neki köszönni.
csak bámulom kinyújtott lábakkal a hátára száradt sárt,
ahogy távolodva eltűnik a lemetszett gyümölcsfasorok között.
gyerekzsivaj, a kerítésen túlról, az övéi várhatnak rá,
veszekszenek, talán, vagy játszanak, ilyen messziről nem hallatszik.

(Illusztráció: Lois Dodd: Buildings at Rock Gardens Inn)

gyedik cetli, pócsmegyer, húsz
augusztus kettő, vasárnap, el
viselhető a fájdalom, amit má
soknak okoz, egészen a részlet

gyökeréig merészkedik a féreg,
a héber változat szerint gömb,
a görög változat szerint egye
nes. miként szárnyaszegett an

gyalok tánca a levágott való
ság fölött, a fiatal lány egyet
len célja a tévedés, a számok

számtalan jelentése közül a
zöld árnyalatába öltözik,
templom a csönd, az ima áru

öltöző, pócsmegyer, húsz
szeptember négy, péntek,
madarak a vetkező haj
nal háta mögött, orosz

lán és fekete angyal, té
vedéseink halvány színek
be öltöztetik a szabályok
hiányát, a szentek azt

gondolják, szent vagyok, vé
letlenül a meg nem történt
történetek története verej

tékezik a tükörben, tolvajok
lopják a mozdulatlan időt,
örökkévaló némaság

tödik cetli, pócsmegyer, húsz au
gusztus három, hétfő, hol volt,
hol nem volt, feltekintek arra,
aki átszúrt, volt egyszer egy

szárnyaszegett angyal, a törté
net vége homályos, a várakozás
végén mosolyog a lány, a férfi
teste azonban nem látható,

porban a pór, aki lovon ül,
megteheti, hogy elválasztja
a lélek meztelenségét a lélek

ruháitól, angyalok között meg
vetett, természetes dolog a láz,
fekete hajnal harmatoz

olvasat, pócsmegyer, húsz szep
tember három, csütörtök, foly
ton a testedre gondolok, de a
tested láthatatlan, kenyérmor

zsa az asztalon, mondatok mö
gött motoznak másféle monda
tok, hangokba csomagolt hallga
tás. motoznak helyett motosz

kálnak, érzékszerveink eszün
ket nyalogatják, aki motoz, tapo
gat, aki motoszkál, neszez, bi

zonytalan állapot a nyelv,
az erdő érintése a templom
tapintásával azonos

todik cetli, pócsmegyer, húsz
augusztus négy, kedd, vissza
kellene térnem az első
szeretethez társak nélkül,

magányosan, tervrajzok közt
lehetséges épület, mert
bekeretezni nem lehet
a lehetőségeinket,

hol volt, hol nem volt, volt
egyszer egy gyermek, kenyérré,
borrá változott, ízetlen

csoda, tévedéseink a feltámadt
templom csendjébe öltöztetik,
időnként a hét megmutatkozik

(Illusztráció: Miranda Woollett: In the Shadows)

Labdákon pöttyökben
sűrűsödik a telehold,
viaszgyertyák lángja alatt
a napsugarak pergelő szaga,
barnahajú gyermekek
omló teasüteményeket
úsztatnak a borgőzös
papírhajók mögött.

A leánytenyerekben
szentjánosbogarak
táncoltatják a ráncokat,
nyomokat keresnek a jóslatokhoz,
s a szemhéjak belső oldalára
karcolják a megfáradtnak hitt lelkeket.

(Illusztráció: Joseph Bellacera: Fields of Light #11)