Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)

ő nem küld és nem mondja meg

az írónőnek aki költeni szokott
egyik helyről sem válaszolnak
igaz nem is küld verset sehová
nem tartozik a belső körhöz
sem ökörhöz sem farkkóróhoz
pedig akkor lehetne pompás
lila szöszös molyűző vagy dúsvirágú
de ő ehelyett inkább fekete
(verbascum nigrum)

ő egészen más írásban s verbálisan
mert nála más a hang egyéni
és az a baj hogy jó verseket ír
azért nem közlik őt soha
mert ha rosszakat írna
vagy például rétegelt lemezt
akkor boldogan közölnék
mivel azt szereti a köznépréteg
azt olvassa az istenadta

a szerkesztők meg küldözgetik neki
a gyalázatos verseiket
hogy mondjon róluk véleményt
de ő nem mondja meg nekik
hogy nagyon rosszakat írnak
közöljék nyugodtan a saját lapjukban
vagy írjanak rovásírással
azt legalább nem olvassa senki
ezért aztán ő nem küld verseket

és nem mondja meg nekik

tizenhárom nap múlva

Viola Szandrának

a hosszúnyakú pincér
aki a bort üvegben
engedte dagálykor kihajózni
mindig jókor nyitotta ki
a szemét

egy hosszúnyakú sörösüveg
éppen akkor csettintett
és tizenhárom nap múlva
visszavonhatatlanul
kitört a tavasz

szemben
(szememben)
a legszebb szigeten
és kifizette a bort
meg a sört is

minden nap ünnepnap

talán szabadságon van a doktornő
azért nem hívott vissza
igaz én se kerestem őt
mindennap ünnepnap kápráztat el
mivel káprázatra vágyom
acél arcélre
rézlapokra és szép napokra
fáklyás felvonulás itt a hétköznap is
a szabadság-szobrot felveszik
a bűnügyi nyilvántartásba

szerettem volna egy reggel
egy seggel két vécét megülni
mivel ló nem volt se pálmaág
szabadságomban áll
gyöngyök elé disznót szórni
vagy szórólapot
mondja nyanya
hány köbcenti magának a
szürkeállományanya
na álljon a talapzatra szépen

a doktornő vitte a fáklyát
talán szabadságon lehetett
vagy egy szigeten
a Hudson folyó torkolatánál
látogatta és vitte a fáklyát
talán azért nem hívott vissza
igaz én sem kerestem már évek óta
elkápráztatott a rézlemez
a talapzat és a múzeum
ott talpaltam a nyilvántartásban

(Ilusztráció: Thomas Cole: A View of the Mountain Pass Called the Notch of the White Mountains (Crawford Notch), New Hampshire, 1839)

Makkos Mária
/Budakeszi/

fogyó ligeteket
õrzõ kicsiny templom
szétaranyló áldás
romló erdõsoron
–

Öskü

kicsiny falu felett
virág járta orom
rajta idõt álló
kedves kerek torony
–

Nagybörzsöny

málló arcok
körbefonják
õrzik a régvolt
aranysárkányt
–

Vérteskozma

illatos jázminon
bogarak danája
fehérben tündöklõ
falait vigyázza
–

Egregy
/Hévíz/

hegyoldal megtartja
holdfény koszorúzza
öleli temetõ
halálos szeretõ
–

Kallósd

kifehérlik
egy volt világból
harmaton átizzó
múló tájból
–

Újlaki romtemplom
/Tihany/

égõ falainál
török lovak jártak
köveire habzik
egy globális század
–

Kovácsi romtemplom
/Gerecse/

leomlott falain
rõt századok korma
korhadó csontokon
vadvirágok csókja
—-

(Illusztráció: Elise Ritter: White Flower and Church Window)

„Közlegény!” – ordítja valaki a fülembe.
Hogyan kerültem az árokba?
„Kopasz, mozdulj már!” – mondja egy másik.
Valószínűleg egy társam.

Fejemen sisak, de nem a ráktól hullott ki a hajam.
Zsebemben egy gránát, miközben
fogalmam sincs, hova tűnt a fényképed.
Fekete a körmöm, nem rághattam hetek óta.

Nem lehettem kómában ennyi ideig.
Hova tűntél? És mióta tudom használni a puskát?
Legszívesebben téged keresnélek,
de már így is lemaradt az osztag miattam.

Apró füzet van a kezemben, teljesen elázott.
Valamit belefirkáltam. A másik kopaszról.
Hányingerem támad. Felnézek a sötét égre.
Azt hiszem mennem kell. Legközelebb, ha felkelek,

adja az Isten, hogy másutt legyek. Veled.

(Illusztráció: Randi Ford: Embrace Solitude)

egész nap pizsamában

egész nap pizsamában a rendetlenség közepén egy tutajon,
nem hagyom el, csak vécé és evés céljából
ezen hajózom
egy fürdőköpeny is lóg még rajtam, de gyakorlatilag az is pizsamaként funkcionál
sapka is van rajtam valamiért, abban aludtam
redukáltam a világot egy matracra és egy könyvre
nincs emberiség
a lakást ignorálom
csak az áldásos tényt értékelem nagyon, hogy nem esik a fejemre az eső
és nem közvetlenül a betonra kell feküdnöm
kikerülöm a halmokat a padlón és visszamászok
szerencsére még van ezermillió oldal
a tutaj tovább lebeg a káosz közepén

webcam

legújabb művében, rétegvizsgálatok című performanszában
azt kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal és szisztematikus alapossággal,
hogy milyen volt padlója eredeti színe
élő közvetítés a helyszínről
a negyvenfokos konyhából
ahol a művész hiányos öltözékben, egy zománcos lavórba mártogatott acél súrolószivaccsal négykézláb
dörgöli az ezeréves, és fennállása óta még egyszer sem súrolt linóleumpadlót, vagyis
adja elő a padlósúrolást
a padló mint performatív aktus –
itt azonban a talált tárgy sajnos csak a megtisztítás után lesz majd egyáltalán megtalálható,
és a performansz során nyeri majd el – remélhetőleg! – identitását
íme a processzus
az alkotó váltott karos technikával dolgozik, eleinte kétirányú oda-vissza, majd körkörös mozdulatokkal
önök is láthatják, a művészet milyen kemény és izzadságos fizikai munka
viszont A LÉ egyre világosodik, tehát van remény, hogy eljussunk az igazsághoz

háztartásszex című sorozatunkban ezután rögtön a felületkezelés mmmmmhhh című performansz következik
kedves kukkolóink, végignézhetik, ahogy a művész a világoszöld festékréteget csiszolja konyhaasztaláról
az előadást a smirglipapír természetesen izgató hangja kíséri
most lefújja a felületről a port és ülepedni hagyja valós időben
apró anyázások közepette lerobbantja a festékesdoboz fedelét
és a felületet a sűűűrűűűű festékkel sűűűrűűűűű mozdulatokkal
halványsárgárahhh lakkozzahhh
azaz: keni
ez az előadás igen erotikus szakasza
a festék folyik
sőt túlfolyik, mindenhova csöpög
és most még a könyöke is olyan lett jaaaj meg a háta
a döglesztő konyhában nincsen semmi hely
ilyen az, ha az ember, ahogy az ágyból kikelt, hirtelen felindulásból kezd el alkotni
és az egyszer használatos nejlonkesztyű rajta a legnagyobb fedett felület
ugye itt bejönnek a rész-egész-viszonyok meg a transzparencia
ha épp unatkoznak, adjanak tanácsot ecset-ügyben avagy lakk –
az akció után a művész saját reklámja jön, popsi art:
kedves műre élvező! amíg virtuálisan velem súrol, csiszolja egyúttal önmagát!
kenje, ami kenhető!
uram, asszonyom, hé big spender! induljon rá háztartásomra!
látja itt ezeket a repedéseket a falban? ezt a linóleumot? ezeket a széklábakat?
na ugye! érezze konyhámat!

művésznőkérem, és én mit húzzak fel önnek takarításához eme távolból a vonal másik végén kedvére teend?
hát az nekem aztán halálmindegy, lényeg, hogy már látszik a padló, az asztal meg végre halványsárga lett
a szexualitását meg tegye, ahová akarja
de azért ha velem akar perforálni onlájv, szerencséje van, ha épp ma loggol be
alul a számlaszám köszi

(Illusztráció: Sherrell Rodgers: Dancing in the Rain)