Irgalmasvérnő
mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!)
de gyakran mint szülő a gyerekével
úgy voltam velük abból az örömből
hogy megadhatom amiért úgy kérlel
szegény beteg (mert nem beteg kívánság
birtokolni a lélek rongy ruháját?)
néha lenézően mert milyen kevés
imádkozás helyett egy szeretkezés
vagy pazarlásból: tudom drága játék
de nálam bőven van ha akarjátok
vagy belefásultan és megadóan
mint tarhásoknak az aluljáróban
menekültem öltöztem zsákruhába
megtértem férjhez mentem mindhiába
hát játszottam magamnak is a vampot
szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett
betliztem mint a kártyában: vigyáztam
hogy mindig én húzzam a rövidebbet
csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát
de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát
úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban
mint sárkunyhó a buldózer útjában
ha mást épít mért baj ha engem rombol?
szóval én leginkább csak irgalomból
XX
Hányszor nyíltál már meg a nőgyógyászati székben az orvos előtt, aki úgy kotorászott
benned, mint ki a tárcájában keresi az aprót, s hányszor fogsz ugyanígy kifeküdni előtte?
Mosolyogsz, amikor a mélyedre hatol az ujjaival vagy szörnyű fémszerszámaival, majd
megerőszakolod magad a kenőcsökkel meg a kúpokkal, bár feltör benned az undor
valaki iránt, aki megbetegített, és ugyanúgy fordulsz tisztátalan önmagad ellen.
Irtózattal tölt el a hely, hova bármi bejuthat, mindegy, orvosi néven hogy nevezik meg:
gomba, clamydia, bakteriális fertőzés, mert odalenn egy neve van csak – a szégyen.
S gyűlöletes lesz az a végtelen, az a védtelenül feledett alagút, hol a kínt kitanultad.
Mi lehet védtelenebb egy nő hüvelyénél? Nem a szív, hiszen az erősebb mindennél, ám
odalenn az a mély alagút titkokat őriz, megbúvik a megalázottság a redőkben,
ott a sötétben, a nedvességben, mint mélytengeri, elmenekült szeretők magjából
hajtott erdő, burjánzik a fájdalom emléke: a szerelem nélküli együttlétek
lenyomata, ezer egyedül töltött éjszaka lenyomata, amikor csak magadat simogathattad.
Már úgy érzed, a lábad közt forgalmas aluljáró, hol pénteki csúcs van,
és a szemét meg a szétszórt csikkek, a szenny kiszorítja, mi szent volt, vagy szent lehetett volna.
S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.
A tél közelít
Rosszkedvünk tele jön. Nem melegít a nap,
nincs most bennem erő még gyakorolni sem.
Nem küldök levelet, már nem is olvasok,
önsajnálni ez épp elég.
Fázom, mert nem ölelsz. Vagy vitaminhiány?
Az sem volna csoda, hisz nem eszünk elég
friss zöldséget, amint elközelít az ősz,
s hosszabbodnak az éjszakák.
Karcos bort harapok vagy buja Martinit,
az majd felmelegít, s annyira ellazít,
hogy cédét keresek, szóljon Edit Piaf,
s végignyúlok az ágyamon.
Kissé illumimált és csöpögős vagyok,
mint egy békebeli francia sanzonest,
s addig dúdolok egy régi melódiát,
míg szétolvad a nyelvemen.
Így már semmi se fáj, átmos a kábulat,
hétköznap divatos hallucináció
szépnek hinni a mát, míg a halál belép,
s megcsókolja a homlokunk.
