Már nem emlékszem a nevekre, az összesre. Járt abba az osztályban egy Oláh nevű kisfiú (ő vízilabdázott), egy Szamóca nevű kislány ( ő volt a legjobb tanuló) és egy Ping nevű fiú (egy kínai, hát nem különös!). És járt két Zsófi: egy Tóth és egy Czibula. Azt mondanám rettenetesen hasonlítottak, de ez nem igaz. Igazából nem is hasonlítottak, teljesen egyformák voltak. Az arcuk, a szemük, a testalkatuk, a magasságuk, még a dolgozataik is. Egyikük április 17-én született, a másikuk május 17-én. Egyformán visszahúzódó, csendes gyerekek.
A hasonlóság nem volt azonnal szembetűnő. Czibula Zsófi megnövesztve hordta a haját, az anyukája gyöngyöket, tollakat font bele, teljesen felesleges szivecskés-pónis-manócskás csatokat tűzött bele, Tóth Zsófinak minden hónapban rövidre nyírta a nagymamája a fürtjeit… nyissz, kislányom, megvan, kész, mehetsz. A Czibula-papa bankban dolgozott, a kislányát hercegnőnek hívta, Tóth Zsófi apját nem ismerte senki, az anyja néha-néha feltűnt, minden nap a nagymama hozta-vitte a kislányt az iskolába.
A két Zsófi, a Hercegnő és a Másik az osztály egészen más köreiben hallgatott. Bár egymás mellett álltak a tornasorban, nem emlékszem, hogy valamikor játszottak vagy beszélgettek volna. Egyébként nem is könnyű egymástól megkülönböztetni ezeket a nyolc-kilenc éves lányokat. A vonásaik kialakulatlanok, szökdécselve mennek mindenhova, a kézírásuk görcsös. Talán az ujjlenyomatuk sem különbözik. Vagy mégis? A kötelező fogorvosi vizsgálaton a doktornő belenézett Czibula Zsófi szájába, és elmondta, mikor, miért lesz szüksége fogszabályozóra. Mikor az utolsók között Tóth Zsófi is odaszerénykedett elé, felkiáltott: – Téged már láttalak, kislányom! Mért jössz újra?
Másik Zsófinak ugyanúgy, ugyanott voltak hibásak a fogai, miképp Hercegnő Zsófinak.
Egypetéjú ikrek? Klónok? Valamelyik Zsófit örökbe fogadták?
Az igazgatóm szerint Béres-cseppet kéne szednem, az adminisztrációra kéne ügyelnem, nem ilyen hülyeségeken törni a fejem. Végülis a szomorú gyerekek eléggé egyformák. A napközis tanítónő pedig csak sóhajtozott. Milyen szép is lenne, ha minden osztályba huszonöt Zsófi járna! Huszonöt aranyos, szófogadó gyerek! Ha mind ugyanazokat a dolgozatokat adnák be! Ha mindig ugyanúgy felelnének. Ha egyszerre járnának  vécére.
Én ezt nem szerettem volna. Ha a két Zsófit kérdeztem, ugyanazt a rémületet láttam megvillanni a szemükben. Miért olyan zárkózottak, miért olyan gyanakvóak… talán valamit rosszul csinálok? Aranypettyes barna szemük volt, és ha megszámoltam volna egyikük szemében a pettyeket, a másikuk szemében is ugyanennyit találtam volna. És mintha ugyanaz a kéz, ugyanaz az akarat félemlítette volna meg őket.
Legalább nincs bennük semmi különös, mondta a kolléganőm.
Nem, soha nem derült ki, mi is volt a hasonlóság oka. Hogy a genetika, a véletlen, a szomorúság vagy a bántalmazás milyen kacskaringói formálták ilyen egyformává a két gyereket. Hercegnő Zsófit negyedik oszályban kivették az iskolából, mert az édesapja munkát kapott Frankfurtban. Czibula Zsófit tehát  nem láttam többet. Tóth Zsófiról egy kis jellemzést kellett írnom az alsótagozat végén. No de mit írhattam volna? Alapos, csendes, jó tanuló. Csak.
Ugyanannyi aranypetty van a szemében, mint annak a másik lánynak.
Egészen furcsa lány. Mintha nem lenne ereje különbözni.
Az új osztályomba aztán egészen másféle gyerekek érkeztek. Törtek-zúztak. Pillanatragasztót kentek a tanári asztalra. Felordítottak ének órán: nem akarok meghalni. Utolsó, büdös kurvának neveztek az ebédlőben. Egy skizofrén apuka üldözött a szerelmével. Persze, hogy nem is emlékeztem már a két Zsófira.

Aztán a tizenhat éves Zsófia beköltözött az édesanyjával a lépcsőházunkba. Hány év is telt el? Én azonnal ráismertem a tanítványom félve összehúzott szemére. Ugyanaz az áll, ugyanaz a száj, és igen, az az ismerős, félénk, csoszogó járás. Ne mondjátok el senkinek, hogy láttatok! Talán még az aranypettyek is ugyanazok. De Zsófi és az anyja nem ismert fel… jó napot kívánok-kal köszöntek, és ha rájuk mosolyogtam, elkapták a tekintetüket. Ezek tényleg ugyanazok az emberek? Vagy csak engem nem ismernek meg? Vizsgálgattam az arcomat a tükörben. De mit értem el?
Mintha csak egy rossz hasonmása lennék valakinek.
– Hát nem emlékszel? – kérdeztem egyszer Zsófit a lépcsőházban. De a lány elfintorította az arcát.
Talán szégyellték magukat. A nagymama már nem élt, Zsófi anyjának hol volt munkája, hol nem. Éjjel ment, hajnalban érkezett, nappal veszekedett Ebéd után rituálisan kiabált a lányával: mért nem tanulsz, mért nem mész iskolába, mért nem mész dolgozni, mért nem hagysz engem élni, mért nem mész nem mész a francba.
Miért nem csinálsz magaddal valamit?
Miért nem? Miért nem?
Ez már a vég, ez a ház is lezüllik, sóhajtozott a fölöttem lakó nő.  Egy borzasztó anya és a borzasztó lánya. Igazi lumpenprolik. Az a lány nem jár sehova, nem tanul, nem dolgozik, csak az izéjét vakarva fetreng az anyja kanapéján. Eszem a szívét! Úgy odavan… De hova van?, mondogatta a fejét csóválva.
Zsófi sírása délutánonként kihallatszott a lépcsőházba.
Megfordult a fejembe, hogy becsöngetek hozzájuk, és megvigasztalom… egy lányt, akinek már kiskorában az volt a legnevezetesebb tulajdonsága, hogy feltűnően hasonlított egy másikra.
Mért nem csinálsz magaddal valamit, Zsófi?
Miért nem szeded össze magad? Úgy odavagy…
De hova?

De mit mondhatnék Zsófinak az ajtóban?
Én vagyok a…?

Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:

– Várj, elfelejtettem!

Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.

– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.

Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.

Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.

– Indulhatunk! – jelentette be.

Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk. A Hegedűs völgye bővebben… →

-a férfi-

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, idétlen vigyort érzékelek az arcomon, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.

Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged. Tizennégy nap múlva bővebben… →

Megtámaszkodom a kocsma falában. Orromban érzem a füstöt. Mintha tűk szurkálnák a tüdőm. Nehezen veszem a levegőt. Mozognak, cérnával kötik össze a léghólyagokat. Karácsonyfadísz lesz belőlük. Nem tudom hova akasztanám. Tényleg rájuk gyújtottam a házat? Szúr a kezemre tapadt vakolatdarab.

Leporolom magam, bemegyek. Kikérek egy sört, és leülök. Elképzelem, hogy a szénsav pattogása olyan, mint a gerendák recsegése pár utcával arrébb. Nem bírtam fizetni a hitelt. Szabadulnom kellett attól a félelemtől, hogy kilakoltatnak. Ez a város el van átkozva. Nem itt kellett volna családot alapítani. hamu bővebben… →

Éjfél előtt érkezett meg a ponyvás teherautó Németh Péter tanyájára.
A futóhomokon épített tanya udvarán a nagy fékezéstől elkapartak a kerekek és a motor lefulladt A teherautó fülkéjéből három, kölyökforma ávós ugrált ki. Az egyik tán idősebb is volt, az parancsolt, kiabálva osztogatta az utasításait.
Fülsértő riadalom vette kezdetét még az ólban is: az egymásba maró malacok visítása, az öreg disznók nyugtalan röfögése felbolydította a többi állat éjjelét is. A tyúkok félelmükben egymást sodorták le a kakasülőről, a kakasok éles hangjától zengett az ól. Tán még az eperfák is felébredtek az udvaron, a kutyák inkább szertefutottak a határba, és onnan vonyítottak vissza. Ők megtehették, szabadok voltak. Németh Péter és az asszonya, riadtan, kábán lépett ki a nádfedeles vályogházból.
Még nem aludtak, mert tudták, hogy ma éjjel jönnek értük. Mariska néni, mint egy ráncos baba reszketve, kapaszkodott az ura karjába. Az öreg vissza akarta lökdösni az asszonyt a házba, de az nem mozdult mellőle.
Az ávósok a fegyverüket a két öregre szegezték. A parancsokat osztogató ávós kiabálva közölte: megkapták a határozatot. Dobálják fel kacatjaikat a platóra! De csak annyit, ami az elején elfér. Nincs még egy forduló. Na! Nyomás a batyuért!
A szibériai fogságot is megjárt öreg a tekintetével odavágott a vigyorgó legfiatalabb ávós arcára: szeplős, bulldog képű kölök, no nézd, fél. Remeg a fegyver a kezében, látszik, hogy szégyelli magát. A nyakába akasztott géppisztollyal ide-oda topog, forog. Még a végén lövöldözik. A zöldfülűeknek babrálás közben is elsül a fegyverük.
A nagybirtokokat Táborfalván is felszámolták, így már nehezen talált a hatalom kulákot, de ebben a szegény faluban is ki kellett állítani, legalább egyet. Mígnem a kulákokat összeállító bizottságban Szaruska Jóskának eszébe jutott, hogy az öreg Németh Péternek van huszonöt hold földje és az már kulák.  De még az is ott fészkelt az agyában, hogy a Trapp kocsmai, gyilkos verekedéskor az ő apját bebörtönözték, ezt a Némethet meg ártatlannak találták. Lakoljon a gané. A homokbuckás, öreg tanyás földet lajstromba vették: Teljesítve! Végrehajtva! Állt az erről szóló okiraton.
Az ávósok morogva szentségeltek, az őrt álló kölyökképű társukkal, mert a platónak csak a hátsó része maradt szabadon. Az egyik oldalon Péter bácsi és Mariska néni rázkálódott, a másikon meg a szeplős ávós.  Ezt a borjúképűt csicskáztatják, gondolta az öreg, így volt ez az ő idejében is: az alantas munkát az újonc csinálta. Az asszony a sírástól eltaknyosodva harapdálta az alsó ajkát és azon tépelődött, hogyha legalább szórhatott volna be még egy kis magot a tyúkoknak. Ki fogja a jószágokat megetetni? És ott maradt a mosnivaló is a teknőben beáztatva, azzal mi lesz?  Péter bácsi a ponyva résein keresztül leste, merre viszik őket. Megismerte a lajosmizsei házakat, majd a kecskeméti öreg templomot. A Tiszát még be tudta azonosítani, de a többi falú már idegen volt előtte. Mariska néni a hidegtől majdnem vacogó fegyverestől sírva kérdezte: – Édes fiam! Hova visznek bennünket? Meg is kapta a választ: – Előre, mama! Előre!

 Hörög a dízel. Közeledik a hajnal, a két öreg fázósan bújik össze, mint a sarokba szorított kölyökkutyák. Ülnek egymással szemben, az őr és az öregek. Németh Péter elővette cigarettáját, kérdőn rábökött és az ávósra pillantott, hogy rágyújthat-e? A kölyökképű legyintett, mintha morgott volna mellé valamit. Az öreg a Terv cigarettáiból kivett egyet, meggyújtotta, és el akarta tenni a dobozt. A kölyökképű tágra nyílt szemmel nézett rá: – Papóka! Engem meg sem kínál? Az öreg kivett egy szálat a dobozból, az ujjai között megforgatta, hogy puhább legyen, a két végét tenyeréhez ütögette, így nem hullhatott ki belőle a dohány, és odanyújtotta a hidegtől szintén didergő katonának.
A teherautó nagyon hosszú utazás után egyszer csak megállt, és a sofőrfülkéből kiugráltak az ávósok.  Fázósan nyújtózkodtak, és a szemben lévő akácfánál hugyoztak egyet, közben ropogósakat fingottak. Ezen hahotázva röhögtek, meg voltak elégedve magukkal.  A nagyhangú a sliccét gombolva a teherautó felé fordult, és az öregekkel kiabált:
– Lefelé, kulákok!
Az öregek a hideg széltől kihűlve lekecmeregtek a platóról, és megálltak az ávósok előtt, mint gyerek az intő szó hallatán. Velük szemben egy kisebb ház állott. De milyen ház ez, itt a Hortobágy szélén, talán a gazdáját Recskre internálták? Nem is ház, egy gubbasztó, beteg, foltos kutya. Milyen is legyen, hiszen már nincs gazdája: A nádtetőt szétrúgták a verebek, a falakról hullik a vakolat. A leváló meszelés sorjái kilátszódnak: fehér, kék, sárga egymásutánban. Németh Péter megdöbbenve vizslatta a roggyant épületet és közben csizmája sarkával belehasított a földbe. Ránézett a kifordult talajra. Ez is olyan szar, mint az enyém, csak legeltetésre való, de annak is hitvány.
Toporgó várakozás közben előkerült egy alhadnagy, aki kiadta az utasítást az öregeknek:
– Na, szarháziak! Ennek a kulák kócerájnak a kisebbik szobájában fogtok lakni, be lehet rámolni– rúgott egyet a csizmájával a ház felé –, nemsokára jön a brigádvezető. Végre dolgozni fogtok, és nem ingyenélőként henyéltek a lócán.
A házból egy megriadt házaspár somfordált ki, a férfin erősen kopott, színehagyott katonai zubbony lógott. A nő egy selyemotthonkát gombolgatott magán, amiből már majdnem teljesen kifogyott. A beköltözés után mesélték el, hogy a földeken, vagy az istállókban kell majd dolgozniuk. A volt katonatiszt elmondta, hogy szerencsés embernek mondhatják magukat, mert ők még egy évvel ezelőtt ötven-száz emberrel összezárva barakkokban laktak, most, így elviselhetőbb itt az élet.

A hetedik évtizedüket betöltő Némethék Sztálin halálának köszönhetően egy év múlva szabadultak, mert megszüntették a kitelepítést. Mondogatták is maguk között: Szabadok vagyunk! Nyugodjon békébe sztalinjóska!
 Ebben még a besúgók sem találhattak hibát.
A lepecsételt tanyájukból az internálás éjszakáján mindent széthordtak a népek, ha kellett nekik, ha nem. Mohóságtól fűtve cibáltak szerte-széjjel mindent, a mosóteknőtől a szecskavágóig. A terménytől a ciroksöprűig. A kútágastól a budi deszkájáig. Még az elszámoltatási bizottság leltáríve is eltűnt a falról. A megkopasztott, esőáztatta falak is romba dőltek lassan. A földjük a téesz birtokát szaporította.

Péter bácsi a szabadulásuk után Tiszafüreden keresett szállást, hogy legyen hol meghúzniuk magukat. Szemérmes parasztemberként szégyenkezve kért, mert vén fejjel kellett a máséba menni. A síró és lassan idegronccsá váló asszonyt beköltöztette, majd vonatra ült és meg sem állt a táborfalvai Jajmajorig, a téesz központjáig.
Az elnök használatra odaadta neki a téeszre szállt Gyilkos—tanyát, mert a borzongó félelemtől nem mert oda senki beköltözni.  1948-ban a feleség a szeretőjével együtt megölte a férjet az istállóban.
Mondogatta is Németh Péter bátyánk, őt már ilyen szerencsétlenség nem érheti.

Illusztráció: Edvard Munch

Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát. BOGÁNCS bővebben… →