Fáradt vagyok.
Ég a kislábujjam a bundabéléses csizmámban.
Csend tolakszik be közénk.
Sírnom kellene.
Apám sóhajt mellettem.
Sosem tetszett a csiszolt bükkfa, de a fehér szemfedéllel még giccsesebbnek találom. Majdnem tökéletes temetés bővebben… →

„Mit ér, ha van az embernek egy zsák
kincse, vagy szebben énekel, mint
Orpheusz, de senki sem tud róla.”
Euripidész

Korán reggel volt. Kinyitotta szemeit, s a plafont bámulta, majd lassan leeresztette tekintetét, és a környezetét kezdte vizsgálni. Egy ideig nem jutott eszébe, hogy hol van, de néhány másodperc után,
ahogy kezdett egyre jobban felébredni, rájött, hogy egy hotelszobában ébredt. Szabadságon voltak: ő,  a felesége és a gyerekek. A szomszéd szobából már hallatszódott, hogy a gyerekek is felébredtek. Hiába, megszokta már a koránkelést, belső órája a gyerekekhez volt időzítve, s a szabadság alatt sem sikerült átállítania magát. Mellette, a franciaágy másik oldalán felesége még az igazak álmát aludta – ő élvezi csak igazán ezt a nyaralást – egy ideig bámulta, ahogy hosszú, vörös, kócos haja beborítja teste, paplan alól kilátszó csupasz testét. Lassan fény szűrődött ki a másik szobából: a gyerekek lassan kinyitották szobájuk ajtaját, s kidugták fejüket. Mikor szemkontaktust vettek fel, előmerészkedtek, és hangosan a szülőkhöz szaladtak, felugrottak az ágyra, és kezdetét vette a szokásos családi reggel. A hangzavar hatására az anya hasonfekvésből megfordult, kinyitotta szemeit, s a gyerekeket nézte. A gyerekek közelebb bújtak az anyához, aki mindkettejüket átkarolta, és megkérdezte tőlük, hogy jól aludtak-e? Eközben az apa – a helyzetet kihasználva – a mosdóba ment. Megnyitotta a csapot, majd mikor tenyerével formált edény megtelt hideg vízzel, fölé hajolva arcát megmártotta benne. Miután megtörülközött, a hatalmas tükörben megbotlott tekintete: valami furcsaságot vélt felfedezni tükörképén, forgatta balról-jobbra, majd jobbról-balra a fejét, s azon tűnődött, hogy ennyire megöregedett volna? De nem, valami más volt. Szemei nem sugároztak nyugalmat, inkább az aggodalom jele volt felfedezhető bennük. Nem értette a látványt, hiszen nem érezte nyugtalannak magát, mint ahogy azt a szemei kifejezték. Mosolyogni próbált, de tükörképe szája meg sem mozdult, majd hirtelen a szobából – apa gyere már – felkiáltásra lett figyelmes. Nem foglalkozott tovább a jelenséggel, visszatért a szobába, ahol a gyerekek anyjuk segítségével öltöztek – tízig van reggeli, jó lenne, ha nem utolsó pillanatban érnénk oda, úgy, mint tegnap – közölte az apa, majd ő is öltözni kezdett. Miután elkészültek, felesége a gyerekekkel előre ment asztalt foglalni, mivel a gyerekek már nem bírtak magukkal. Ő is sietett, az ágyat bevetette, elpakolt a gyerekek után, majd a falra felszerelt áramkapcsolóhoz nyúlt, hogy a belépőkártyát kihúzza, de ekkor olyan érzése támadt, mintha valaki mögötte állna, és a fülébe szuszogna. Kirázta a hideg. Késésben volt, kihúzta a kártyát, majd kilépett az ajtón, s családja után eredt. A közösen elfogyasztott reggeli után együtt tértek vissza a szállásra. Megbeszélték, hogyan töltsék el a nap további részét, majd egy rövid pihenő után a balatonfüredi strand felé vették az irányt. Strandolni szerettek volna, míg jó az idő. Nem zavarta az apát, hogy a strand felé vezető úton többször hallott megmagyarázhatatlan szuszogást a fülében, melyről nem tudta, honnan jöhet, mit jelenthet. Miközben egy megfelelő területet kerestek a vízparton, hogy letelepedhessenek, felesége szavaira figyelt. Míg bámulta, eltűnődött, hogy hosszú, vörös haja, hátul, természetesen göndörödve vállmagasságban fut össze. Szerette megfigyelni a részleteket, de csak néhány év házasság után tűnt fel neki ez a részlet. Felesége arcán, melyet halovány vörös szeplők  borítottak, bal szeme alatt, néhány szeplő szív alakzatot formált. A férj egyre jobban elveszett saját gondolataiban, miközben a felesége hangja fokozatosan távolodott. Miután találtak egy megfelelő helyet és lepakoltak, felesége látta, hogy férjének egy kis magányra van szüksége. A felesége, nemcsak jól ismerte férje gondolatait, hanem a férfi által elővett filozófiakönyvek is utaltak arra, hogy most egyedül kellene hagyni. Felesége mélyen a szemébe nézett, enyhe mosoly kíséretében, lassan tagolva közölte: – elviszem a gyerekeket fagylaltozni, úgy jó lesz? – A férj visszamosolygott, és bólintott, majd a felesége kérdést intézett a gyerekekhez: – na, ki jön velem fagylaltozni? – majd mindkét gyerekkel kézen fogva elindult a parti kövezéssel párhuzamosan. Néhány lépés után a felesége visszanézett, azt
mondta a gyerekeknek: – integessetek apának, mindjárt jövünk! – A férj a parton állva figyelte, ahogy távolodnak, megértette, hogy egész életében kereste a Szépet, de csak a Szép ideáljának hordozóit látta meg, viszont most valóban meglátta magát a Szépet: ez a pillanat volt az. Eközben a szél egyre erősebben fújt a Balaton felől, a hullámokat olyan erősen felkorbácsolta, hogy ütemesen csapkodták
a part menti sziklákat. A hullámok hangja lépcsőfokokhoz verődő női magassarkú cipők hangjává alakult át. A felfelé tartó lépések határozottak, és lendületesek voltak, miközben a fehérbe öltözött két ápolónő közül az idősebbik kérdést intézett a másikhoz:
– Először dolgozol nyugdíjas otthonban?
– Igen. Előtte, a végzést követően a megyei kórházban dolgoztam.
– Az ott szerzett tapasztalat jól fog jönni. Meg is érkeztünk, ez a tizenkettes szoba. Itt csak végstádiumos, elfekvő lakóink vannak, többségüket sajnos nem látogatja senki.
A fiatalabb nővér az ajtó mellett, a sarokban fekvő beteg kisasztalát pillantotta meg, melyen három képkeret sorakozott. Érdeklődve közelebb lépett, hogy néhány pillantást vessen rájuk.
Mikor közelebb ért, kezébe vette az egyiket, s látta, hogy a képek két idős ember esküvőjéről készültek, ahol a vőlegény és a menyasszony egyaránt nyolcvan felett voltak.
– Ó, de édes pár! Gyémánt – vagy aranylakodalmukat tartották?
– Á, dehogy. Mindössze két évig voltak házasok, itt ismerkedtek meg és szerettek egymásba a nyugdíjasotthonban. Sajnos a felesége tavaly eltávozott, de az öregúr nagyon boldog volt abban a két évben, s örült, hogy megtalálta élete párját, akit egész évben keresett.
– Hogy mik vannak! Sosem túl késő.
Miközben a fiatalabb nővér a kezében tartotta a keretes képet, amelyen a boldog pár sugárzó életszeretete magával ragadta, hallani lehetett a háttérben működő lélegeztetőgép pumpájának szuszogó hangját.

Kép: Edvard Munch

‒ Érdekes.

‒ Micsoda?

‒ A legtöbb ember nem mer a szemembe nézni. Eső alatt bővebben… →

Bámészkodó emberek gyűltek össze Lore városának főterén. A Palygoria határában fekvő település az utolsó állomása volt a kereskedőútnak, mielőtt felkaptat a hegyre, hogy a másik oldalon leereszkedjen a szomszédos országba. A rengeteg átutazó miatt forgalmas kisvárosban mégis szokatlannak számított az efféle csődület.
Roland a maga nyolc évével és a méternél csak egy arasszal magasabb termetével átfurakodott a felnőttek könyöke alatt, majd a tér szélén lévő ládák felé vette az irányt, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz. Nyomában, mint mindig, ott ügetett szürke-fehér, csimbókos szőrű kutyája, Milo.
– Hé, Roland! Ezt nézd csak! – intett neki a láda tetejéről egyik barátja, a vámszedő fia.
– Mi az? – kérdezte Roland és nagyot dobbantva felszökkent a ládára, hogy átnézhessen a felnőttek feje felett.
A tér közepén a zászlórúdra felhúzva egy akasztott macska lógott.
– Mit láttok? Mit láttok? – ismételgette a kérdést egy kisebb gyerek, aki még a láda tetejéről sem látott semmit.
– Kinyiffantották a vén banya rühös macskáját – vigyorgott hiányos fogsorral a kocsmáros fia. Arcán friss ütleg nyoma, tegnap kaphatta az apjától, vagy a bátyjától.
A tömeg mozgolódni kezdett, Roland látta, hogyan engednek utat a falu szélén élő görbehátú öregasszonynak, akit két férfi támogatott meg. Az asszony a tér közepére érve a látványtól azonnal térdre rogyott és a maradék távon négykézláb vonszolta magát.
– RUFUS! RUFUSKÁM! JAJ NEKEM, MIT TETTEK VELED? – kiabált az asszony szívszakadva, és tekintetét rászegezte a szélben himbálózó tetemre. – JAJ, KI VOLT AZ? KI VOLT AZ? – Természetellenes sebességgel megpördült és végigpásztázta az arcokat, szeme őrülten forgott üregében. – ÁTKOZOTTAK LEGYENEK FIAI ÉS LÁNYAI! HÁT KINEK ÁRTOTT EZ A SZEGÉNY PÁRA?
Fájdalmas átkozódására néhányan megrettentek, összenéztek, sugdolóztak, zsebükből sót vetettek a hátuk mögé, hogy az átok rájuk ne szálljon, még akkor is, ha valójában semmi közük nem volt a macska halálához. A város bírója leszedette a macskát a zászlórúdról, és az öregasszony kezébe nyomta.
– Ne tessék átkozódni, mert mindjárt tömlöcbe vetetem, vén boszorkány! – mordult rá a bíró. – Itt a macskája, tessék csak eltemetni.
– RUFUS! RUFUSKÁM! – ismételgette a vénasszony a halott macska merev testét ölelgetve, előre hátra himbálózva.
Roland, aki szűkszavú fiú volt, némán figyelte az eseményeket. A tömeg lassan megunta az asszony kiabálását és oszlani kezdett. A vámszedő fia leugrott a ládáról és leemelte róla öccsét, aztán elindultak megkeresni apjukat. Hamarosan kiürült a tér, nem maradt ott más csak, akinek dolga volt arra, meg az öregasszony, a bíró és két törvényszolga. Roland leült a láda szélére térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta.  A kocsmáros fia vihogott, majd megrágott almacsutkát vett elő a zsebéből és beleharapott. Miután megette és látta, hogy Roland nem osztozik örömében a macska sorsát illetően, a porba köpött majd lelépett.
– Mit gondolsz, Milo? A Toby tette? – kérdezte Roland a kutyáját és fejével a kocsmáros fia után bökött.
Milo bizonytalanul oldalra billentette a fejét, a levegőbe szimatolt, nemlegesen vakkantott majd leült a láda mellett.
– Én sem hiszem, hogy ő volt – felelte Roland, aztán megint hallgattak.
Hosszú órák teltek el, eljött az ebédidő. A bíró és a két törvényszolga otthagyták a vénasszonyt a porban, aki a zászlórúd tövébe húzta magát és kaparni kezdett, mint egy kutya. Roland lába elzsibbadt, leugrott a ládáról, a tövébe ült törökülésben, fél cipót, egy karéj szalonnát és kevés sajtot vett elő a jobb zsebéből. Kevésbé jó étvággyal evett, minden második falatot megosztva Miloval. Éppen befejezte az ebédelést, a kutya a maradék morzsát szedegette össze az öléből, és a szalonnazsírt nyalta le kezéről, amikor visszajött a vámszedő fia.
– Te meg mit csinálsz még mindig itt? – kérdezte.
– Utánajárok az igazságnak – felelte a fiú.
– Az igazságnak? – pislogott értetlenül a másik.
Roland bólintott.
– Hülyeség… az, hogy itt ülsz nem utánajárás… – mondta a vámszedő fia.
– Majd meglátod. Aki megölte a macskát, vissza fog jönni ide.
– Honnan tudod?
– Csak tudom.
A vámszedő fia rá akart legyinteni, de kíváncsi lett, ezért leült Roland mellé és figyelt ő is. Kedvelte Rolandot, bár nagyon furcsának tartotta. Roland csavargó volt, mióta csak kifért a kutyának vágott résen az ajtón, folyton elkódorgott otthonról. Szülei eleinte még keresték, de aztán feladták, majd hazatalál, nem lehet visszafogni, mondogatták, és Roland haza is tért, ha nem is minden este. Amikor már tudott beszélni, azért kurtán legalább annyit mondott, hogy elmegy, aztán Miloval az erdőt járta naphosszat, csavargott a határon, és a városban, néha beteg, sérült állatokkal állított haza, akiket miután meggyógyított elengedett, vagy ha menthetetlenek voltak, akkor eltemetett. Valamilyen isteni gondviselésnek hála, hogy soha nem lett semmi baja, nem támadta meg se farkas se medve, nem esett sziklahasadékba, nem szedett össze valami mérgező növényt. Egyesek úgy gondolták Roland lelke öreg és ezt az erdőt járja évszázadok óta. Akármi is volt az igazság, nála jobban biztos, hogy senki nem ismerte a környéket és az állatait. A macska halála pedig, bár nem mutatta, ugyanúgy fájt neki, mintha sajátja lett volna.
Miután a vénasszony kikaparta a gödröt, belefektette a macskát, és rátolta a földet, aztán szipogva, taknyosan feltápászkodott és elcsoszogott. Senki nem szólt hozzá.
Eljött a naplemente, de senki nem állt meg a téren bámészkodni. A vámszedő fia elbizonytalanodott, hogy lesz-e ebből valami, és vacsorára amúgy is haza kellett érnie, úgyhogy felállt és leporolta a nadrágját.
– Na… ebből nem lesz semmi. Menj haza te is, biztosan lesz nálatok is meleg vacsora – mondta a fiú búcsúzásként.
Roland bólintott, de nem állt fel. Elbúcsúztak egymástól.
A tér hamarosan kiürült, az ablakokból gyertyák és olajlámpások fénye világított ki a szürkületbe burkolózott utcára. Roland belenyúlt a bal zsebébe és egy marék levelet vett elő, azokat apró markában jól összedörzsölte, majd a szájába tömte és alaposan megrágta. Nem nyelte le, csak a levét, egy pár perc után maga mellé kiköpte. A hatásra sem kellett várnia sokat, a szeme felakadt, teste rángatózni kezdett, majd elernyedt.

Körülötte minden olyan más volt, derengett, mint gyertya lángja egy tükörben. A zászlórúd alatti rögtönzött síron egy macska üldögélt, bizonytalanul nyávogott, amikor meglátta. Roland súlytalan léptekkel közelebb ment, leguggolt és megvakarta a macska füle tövét.
– Ki ölt meg? – kérdezte halkan.
A macska purrogott, dorombolt, dörgölőzött hozzá, körbejárta, majd értelmes, csillogó szemét ráemelte. Hirtelen hatalmasra nőtt, megnyúlt és szellemszerű testével egy ház fölé hajolt, fújtatott, szemei izzottak.
A ház ajtaja kicsapódott és sietősen kijött egy asszony, szoknyája szélét megemelte, hogy ne botoljon el benne, a zászlórúdhoz ment és kaparni kezdett. Azt hitte, hogy a sötét üres utcán senki nem látja, észre se vette a láda tövében fekvő kisfiút. Milo ugatni kezdett, mire az asszony felkapta a fejét, megpördült és menekülőre fogta. A kutya utána vetette magát, elkapta szoknyája szélét és húzta. Roland felkelt a ládák mellől, szemének csak fehérje látszott, de nem ez volt, ami az asszonyt megrémítette. Mögötte egy hatalmas sárgán világító szemű macska szelleme fújtatott gyilkosa arcába.
Az ugatásra és az asszony sikolyára több ajtó is kicsapódott. A bíró kezében késével és villájával rontott ki vacsorája mellől, még étkezéshez gallérjába tűrt kendőjét is elfelejtette levenni.
– Mi folyik itt? – kérdezte szinte követelőzve.
– Kérem! – rimánkodott az asszony térdre rogyva. – Én öltem meg a néni macskáját!
A bíró meglepetten megvakarta a fejét a villájával. Na most ezzel mihez kezdjen?

„Ami a lopott fáraókat illeti… valaki ellopta őket.”
(részlet James Francis Leathersock Dögvész, karosszékből című komédiájából)

Annyira összpontosított, mint még soha azelőtt életében. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy hallja hajszálai serkenését. Valami mégis furcsa volt neki. Furcsább annál, mint hogy hallja hajszálai serkenését. Nem volt halott, pedig esküdni mert volna, hogy egy pillanattal előbb még élettelenül feküdt. A lehető legmélyebb értelemben halott volt. Hiszen már el is siratták, egy-egy kopejkát raktak szemhéjára, amik most, hogy kinyitotta őket, füleit hidegen súrolva a párnájára csúsztak. James Francis Leathersock: A tanácstalan halott bővebben… →