Egy osztályban vagyok, a gyerekek többsége nagykorú és inkább
szegényesen öltözött. Bevándorlók. A helyiség nyomorúságos és rosszul
világított. Késve érkeztem. Egy igen ellenszenves francia hölgy, aki velem
egy időben érkezett, mögém ült le. „Majd el kell vele beszélgetnem” –
gondoltam. Alig figyelek a tanár szavaira, homályos körvonal a távolban.
Abban sem vagyok biztos, vajon tényleg beszél-e. Hirtelen a nő felé
fordulok: „Tudom, miket mondtál, és miket tettél ellenem.” – mondtam neki.
Egészen kicsi szeme van, képtelen vagyok eldönteni, vajon engem néz-e, vagy
a tanárt. Öt szót látok leírva a füzetébe: mikor írta le ezeket, mikor
diktálhatta őket a tanár? Egyes és többes számban vannak. Az első, *rizi,*(semmi
köze a rizshez), többes számban egy n-t kap: rizin. Egy új idegen nyelvet
tanulok egy gyűlöletes nő társaságában.

Az Omonia-nál szálltam metróra. Az alagútból áradó szag gyerekkorom
óta nem változott. A párizsi állomások szaga nem ilyen, a félhomály ott
másmilyen. A peron végén egy két méter magas elektromos szfinx kézből jósol.
A mellébe beépített kivetítőn jelennek meg az üzenetek, melyek arra
késztetik az embereket, hogy a sorsukról tájékozódjanak. A francia szövegben
helyesírási hibák vannak. Egy férfi becsúsztatta kezét a nyíláson, de nem
dobott be pénzt: azonnal sípolás hallatszott, arra kényszerítvén, hogy
gyorsan kihúzza onnét. A szfinx körül elég sokan voltak, akik
tanulmányozták, de a szerelvény megérkezéséig senki sem volt kíváncsi a
sorsára.

A táj Athén körül megváltozott. Kiépült. Mindenütt ugyanaz az
ízléstelen épület szűk balkonnal. A metrónak több idő kell, hogy kijusson a
városból, mint azelőtt. Az első fák, amiket megláttam, a temetőéi voltak.
Théodoris és Mariléna autóval jöttek elém Kifissiába. Stamatába mentünk

– Furcsa név – mondtam.

Stamata azt jelenti „Állj meg”.

– Ez igaz – mondta Théodoris.
– Mariléna visszahajtotta az ingem gallérját, hogy megnézze a címkét.
– Mennyiért vetted? – kérdezte.
– Ezerkétszáz frankért.
– Meglepne, ha ennyi pénzt költenél egy ingre! Amúgy miért kerül ilyen
sokba? Nem ismert márka.
– Lehet, hogy csak te nem ismered.- mondta Théodoris.

Általában nem öltözöm túl jól. Vaguélio barátnőmnek erősködnie
kellett, hogy felújítsam a ruhatáramat. Együtt voltunk, amikor az inget
vettem. Néhány napra Párizsba jött. Akkor vettem egy többzsebes ír mellényt
is, és egy esőkabátot. Átutaztunk Drossián, a Hűvösön.

– Itt valóban hűvösebb van nyáron, mint a környékbeli falvakban.-
mondta Theodoris.

Megkérdeztem tőle, létezik-e etimológiai szótár a falvak nevéről. Úgy
emlékeztem, hogy nincs. Costas, a fivérem, képtelen volt megmondani, miért
hívják Mitsikélinek azt a hegyet, amely Jannina fölött tornyosul.
Elmagyarázta, hogy mi szisztematikusan hellenizáljunk az észak-görög albán,
valah (aromán) vagy szláv falvak neveit, hogy elejét vegyük mindennemű
ellenállásnak a térségben meglévő fennhatóságunkkal szemben.

– Mariléna nagyon kedves velem, borzasztóan szeret, – mondta Theodoris
kicsit később, mikor a vidéken sétáltunk. – Emlékszel Niki természetére,
ugye? De unatkozom Marilénával, mindig egyetért, bármit mondok, egyetért.

Niki, ő sohasem. Nem lett gyerekük. Mielőtt összeházasodtak,
megállapodtak, hogy hatot csinálnak. Félt a lánytól. Tartózkodott egy film
kritizálásától, mert attól félt, hogy ellentmond neki.

– El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem, mikor egyetértett.

„Nem mész el innen – mondta neki – nem lépsz le!” Ordított,
hadakozott, Theodoris végül engedett.

– Egyszer azt próbálta velem elhitetni, hogy infarktust kapott, félig
ájultan a földre zuhant. Hívtam a mentőket, amint meghallotta, hogy a 166-ot
tárcsázom, felépült. Felkelt, és még a szememre is vetette, hogy képzeltem a
dolgot.

Nem tudtam, hogy a mentők száma 166. Eldöntöttem, hogy
megjegyzem. Egy nap lehet, hogy szükségem lesz rá. Átlósan átvágtunk több
elkerítetlen mezőn, ahol vadvirágok nőttek, és itt-ott fák voltak. Tyúkólak
mellett haladtunk el. Nem emlékszem, hogy hallottunk volna kutyaugatást. A
falu sütőjéhez mentünk, hogy megkérdezzük, másnap hánykor kell vinnünk a
bárányt megsüttetni. Hogy volt képes Nikit huszonöt évig elviselni? És annyi
év után miért nem tudta tovább elviselni? Nem tudott elfogadható
magyarázatot adni. Megemlítette azt a tényt, hogy iskolás kora óta ismerte,
hogy szánalmat érzett iránta, hogy a lány teljesen tőle függött.

– Biztos voltam benne, hogy soha nem hagy el, és tudod, mennyire
nehezen viselem a magányt. Nem voltak barátai, és nem fogadta el, hogy nekem
legyenek. Meggyőződése volt, hogy együtt öregszünk meg. Amikor megvettük a
lakást, vágatott egy másik ajtót a fürdőszobához, hogy a takarítónő be
tudjon majd menni anélkül, hogy a hálószobán átmenne: már arra az időszakra
gondolt, amikor egyikünk már nem lesz képes felkelni az ágyból.

Theodoris anyja meg van róla győződve, hogy Niki megbabonázta.
Egyszer vele ebédeltem, egyike volt anyám legjobb barátnőinek. Elmondta,
hogy a férje, aki pár éve halt meg, annyira tartott a menyétől, hogy
szokásává vált a fal felé fordítani bekeretezett fotóját. Azon tűnődtem,
vajon Theodoris tud-e erről.

– Nem nagyon értelek. – mondtam neki.

A házban úgy tízen lehettek. Többen is érkeztek másnap, húsvét
vasárnap. Legtöbben egyetemisták voltak, Theodoris tanítványai. Szereti
egybegyűjteni őket, enni és beszélgetni velük. Tisztelettudóan hallgatják,
még ha olyan témákról beszél is, melyeknek nincs közük a
művészettörténethez, amit tanít nekik. Szeretetet tanúsítanak iránta ezek a
fiúk és lányok, csábítja őket a sok furcsaság. Több lány valószínűleg
szerelmes belé, de nem mutatják. Diszkréten szeretik, elvárások nélkül,
valószínűleg tisztában vannak vele, hogy szimpátiájának csak egy apróbb
szeletére tarthatnak igényt. Ő azt a benyomást kelti, hogy mindegyikük iránt
érdeklődik, hogy nincs kedveltje.

A nők egész délután az ételek elkészítésével foglalkoztak.
Citromot csavartak, salátát mostak és agyagtálakba tették őket. Én a tévét
néztem. A könyvtárban találtam egy Condylakis könyvet, elolvastam az egyik
híradást, amely azokról a szerencsétlenekről szólt, akik Szilveszter este
kártyán elvesztik pénzüket és hajnalban szomorúan hazamennek. Ezt a szerzőt
nagy kedvvel olvastam ifjúkoromban.

– Lyukas a zoknid! – mondta nevetve Mariléna.

Hangja derűs és kellemes, de amit mond, az szinte mindig
kellemetlen. Csak azt veszi észre, ami hibás, elégtelen és rossz.
Katasztrófákat jósol és mindig a legrosszabbra számít. Keserűen fejezi ki
magát, arca kissé halovány. Jelenléte elhomályosítja a helyet, ahol
feltűnik. „Lehet, hogy féltékeny Theodoris egyetemista lányaira”, gondoltam.
Jóval a válás előtt a szeretője volt már. „Lehet, hogy azelőtt sokat sírt.”

Este 11 felé, mielőtt a templomba mentünk volna, felhívtam
apámat. Reméltem, hogy felveszi Húsvét előestéjén, de nem tette. Lehet, hogy
nem volt otthon. Apám ritkán veszi fel a telefont, a csengés megbénítja és
megrémíti. Nem mer közel menni a készülékhez, ha csörög. Egyszer láttam,
ahogy a fotelban feszeng és erősen szorítja a fatámlát. Úgy nézte a
készüléket, mintha képes lenne megtámadni.

– Nem akarod, hogy felvegyem? – javasoltam neki.
– Nem. – mondta halkan. – Megtiltom.
– Pontosan mitől félsz?

Rám nézett, már nem félt, a telefon elhallgatott. A tekintete inkább
fájdalmasnak tűnt.

– Vannak félelmek, melyekre nincs magyarázat. – mondta.

Még akkor is, amikor tudja, hogy én hívom (minden nap délután egykor
felhívom), kivár, mielőtt felvenné. Legalább húszszor kicseng, mielőtt
felveszi. Elképzelem, ahogy lassan közel megy a telefonhoz, tétova kézzel.
Azt állítja, hogy néha egyből felveszi.

– A csengő néha annyira elviselhetetlen, hogy jobb szeretem azonnal
felvenni. Felveszem, mielőtt lenne időm félni.

Ellenben semmilyen nehézséget nem jelent neki a tárcsázás. Nagyon
gyakran hív, legtöbbször minden különösebb ok nélkül. Csak beszélgetünk,
vagy elmeséli az álmát. Eléggé meglep, hogy még mindig álmodik. Azt hittem,
hogy egy bizonyos kor után már nem álmodik az ember, mint ahogy tervei
sincsenek. Azt hittem, az öregek éjszakái némák. Apám 83 éves.

Ott maradtunk a stamatai kis templomtéren, mely telve volt emberrel.
Theodoris megmutatta nekem egy szőke lány lábát, a lány nagyon rövid piros
ruhát viselt. Magassarkú cipőt hordott, szintén pirosat. A misét
hangszórókon keresztül hallgattuk. Csak egy pillanatra léptem be a
templomba, hogy gyertyákat vegyek. Főleg idősek voltak bent. A
gyertyafényben arcuk finom árnyalatúnak, szinte fiatalnak tűnt. Évek óta,
vagy legalábbis azóta, mióta Franciaországban élek, nem jártam templomban.
Gyerekkoromban sem mentem sűrűn. Nem emlékszem, hogy szüleink valaha is
kényszerítettek volna, engem és fivéremet, hogy templomba menjünk.
Csodálkozva néztem az asszonyokat, akik keresztet vetettek a templom mellett
elhaladva. Észrevettem, hogy ezt gyorsan tették, ha az épület kicsi volt, és
tüntetőleg, ha impozáns. Néha megesett velem, hogy kinyitottam a Bibliát –
egyszer még loptam is egyet egy szállodában – de sosem jutottam tovább a
második oldal közepénél. Nem olvastam az Evangéliumokat. A vallásra
vonatkozó ismereteim néhány jelenetre korlátozódnak, az első, ami eszembe
jut, az Ábrahám áldozata, vagy két-három zsoltár első soraira, vagy pedig
elszórt mondatokra, mint például: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit
cselekszenek”, avagy „Az vesse rá az első követ, aki sosem vétkezett.” Egy
szertartástól sem voltam elragadtatva, még a nagypénteki körmenet sem. A
vallás nem vonzott. Inkább búskomor érzelmeket váltott ki belőlem.

51. Ez a fejezet kicsit nehéz

Ez a fejezet – tüstént vágjunk elébe – kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.

Ifjúságom második felének matematikai könyveiben (nagyjából huszadik és harmincadik életévem között, amikor e szaktudományhoz mint jövôbeli költôi eszközhöz viszonyultam) az elôszó legeleje gyakran szólt valahogy így: “Az elsô olvasáskor ez a fejezet talán elhagyható.” Azt jelezték ezzel, hogy bizonyos fejtegetések a többinél nagyobb fokú nehézséggel járnak, vagy azt, hogy kitérôkrôl, másodlagos eredményekrôl van szó, s a kissé sietôs vagy a magában nem eléggé magabiztos olvasó túlzott veszteség mélkül juthat el oda, ami számára a lényegeset jelenti. Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatottak az ilyesfajta munkák, melyek mintaképe Bourbaki híres értekezése, ami fölött a jelzett esztendôkben megszámlálhatatlan órát tölöttem el. Amikor a “Nagy Londoni Tűzvész” mentális képe gondolataimban megjelent, a matematikai próza és ennek “modernista” idioszinkráziája (nyilvánvalóan Bourbaki) jelentette stilisztikai törekvéseim egyik horizontját (ebbôl gyenge visszhangként itt mindössze a csatlakozások elgondolása maradt meg). De jelenleg aligha folyamodhatom a bemutatás ilyetén elrendezéséhez, mivel mindaz, amit írok, bizonyos értelemben elhagyható (szinte cikkelyrôl cikkelyre), a könnyű ugyanúgy, mint a nehéz. E fejezetnek tehát menthetetlenül meg kell maradnia.

Mégis, mielôtt belebonyolódnék, adni szeretnék egy elôkészítô leírást a szervezôdésérôl, hogy némileg enyhítsem a kivitelezés kusza és szaggatott jellegét. Különössége – ahhoz a négy fejezethez képest, mely megelôzte ennek az ágnak az elbeszélése során, valamint a következô, a 6. fejezethez képest, amely a legutolsó lesz – kizárólag abban áll, hogy egyetlen gondolati egészként, elôzetesen lett megszerkesztve, ami – szemben a visszatérések és törlések nélküli, fekete sorokban elôre haladó prózával – a “jelen” prózát úgy kényszeríti mindig kötelezô áthaladási pontokhoz, mintha ezek megállók lennének a meditációs séta közben.
Eme kezdeti cikkely, eme kezdeti momentum után (mostantól fogva így jelölöm meg azokat a címmel és számmal ellátott, egységes töredékeket, melyekbôl `a nagy londoni tűzvész` felépül) következik az álom bemutatása: ez lesz a második momentum (az elbeszélésben 52. szám alatt). A tulajdonképpeni dedukció, a fejezet törzse a rákövetkezô harmincegy momentumot foglalja magában. Ezt követi majd az utolsó hat momentumban (a fejezet tehát 39 cikkelyt fog számlálni) a stratégiai megvilágítás, a dedukció során mindenféle aggály nélkül használt némely kifejezés (ezek a hétköznapi nyelv szavai) kommentárja.
A dedukció (a fent említett “kötelezô áthaladási pontok” egésze) azokból áll, amiket maximáknak nevezek (a szó nem teljesen kielégítô, de még nem tudok jobbat). A maximák önálló számozással vannak ellátva (1-tôl 99-ig), külön lapra írva (az 1-es, olvasható változatról van szó), önálló elrendezésük van és a számozás sorrendjében lettek áttéve írógépre, a szokásos hatvan betűhelynyi sor helyett hattal kevesebb karakterrel; és saját, külön színnel, a fekete helyett kékkel (mert az írógépes “átfordítás” ezúttal a legkisebb sorközt használta, száz betűhelyes sorok helyett pedig hatvanasokat csináltam a villanyírógépemen (III. Miss Bosanquet)).

Maximáim szövege – a dedukció során ugyanilyen módon, harmincegy külön momentumba beosztva – a megszerkesztés kötelezô eleme. A fejezet felépítésének elôzetes részét alkotja (és idôben jóval korábbi a fejezetnél).

A próza a maximák között fog elôrehaladni, megtartva a maximák számozási sorrendjét; a próza körbefogja a maximákat, megvilágítja, kommentálja, befoglalja ôket.
De ha szükséges, előfordulhatnak visszatérések, ismétlôdések. És ahogy a maximák szövegei, valamint egymásutánjuk önmagában bizonyos megvilágító egységességet képeznek, a végén valamennyit újra meg kívánom adni, a folytonosságot nem megszakító egymásutánjukban, egy olyan összefoglalásban, mely természetesen új módon fogja megvilágítani ôket, amikor belépnek az idôbe (attól az idôtől számítva, mely azóta múlt el, mióta leírtam ôket).
Ősz van.

52. Álom

Kezdetben, mely most oly távolinak tűnik, ott volt egy álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyő alatt.
Miután felébredtem, tudtam, írni fogok egy regényt,
melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s hogy meg
fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig,
épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel
ezelôtt volt.

Ez az álom szövege. Lényegében két részbôl áll. Csak az elsô tartalmazza a tulajdonképpeni álmot, ennek leírását. Az így megmaradó álomszöveg maga is két részbôl áll: egyfelől az álom következményébôl (a felébredés az álomból); másfelől az egész megôrzött tartamából (álom és ébredés, a maga implikációival), a le nem írt, de bennefoglalt emlékbôl.
A második rész második része (“Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt”) a `nagy londoni tűzvész` jelenlegi változatában rendkívül tömör. Ennek oka az, hogy már igen régen hangzott el. Az álom szövege ötéves. 1980-ban, ôsszel írtam le: az álmot, az ébredést, a feljegyzést és ezt a számot: 19. Tehát tizenkilenc évvel korábban történt az álom álmodása. A `nagy londoni tűzvész` egyik változata számára írtam le, mely változat mára már megsemmisült, érvényét vesztette a halál miatt. De az álom papírra vetésének pillanata valaha megtörtént. Nem tudnék most semmit se csinálni, ha valaha nem történt volna meg. Ezzel számolnom kell. Az álom szövege megdermedt. A dedukció erre a szövegre vonatkozik. Könyvem jelenlegi elgondolása arra késztet, hogy mint egészet fogjam föl. E fejezetben ebbôl a töredékbôl kiindulva eredek a nyomába.

A kezdet tehát, mely most oly távolinak tűnik, 1961 ôsze (decembere). Az álom körül ott van az 1961-es év. És valami, amirôl nem fogok beszélni, amit talán soha nem fogok elmondani, tilos elmondani, nem tudom.

De amit látok és ami elmondható, az az álom “környéke”. Az éjszaka. Felébredek tehát, az éjszakában. Három óra van. Fekszem, egyedül vagyok. Kinyitom a szemem a sötétben. Nem gyújtok villanyt.

Kevés fény világít, az utcáról jön be, a nyitott ajtón át, balról; a kis ajtó a mosdóé, ez választja el a szobát az utcára nézô nappalitól, a dolgozószobámat a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 második emeletén, Gauguin szülôházában.

Az álom e “környékét” itt ôrzöm a fejemben az álommal együtt. Ez szinte az egyetlen emlékem, nem arról, hogy volt ez a szobám, hanem az ottlétrôl; ez az egyedüli emlék, az egyetlen a jelenlétrôl ezen a helyen.

Az álom szövegében semmit nem ôriztem meg ebbôl a “környezetbôl”. Szükségem volt a meg nem különböztetésre. Legalább talán annyit kellett volna mondanom, hogy: “felébredvén az éjszakában…”. De túl késô. Amikor leírtam az álmot, az álom még annyira jelenvaló volt az álomról való emlékemben, hogy mint túlságosan is nyilvánvalót, kihagytam. Ma már csak az álom töredékéhez, csak mint az álomról készült szöveghez fordulhatok, és ezt nem egészíthetem ki semmivel sem. Nem annyira az aggályos pontosság, hanem inkább amiatt, mert az álomból kiinduló kezdô dedukció a számozott maximákban ezen a szövegen megy végbe, és nem kívánok teljesen mesterségesen erôlködni a “maximák” “megvilágításakor”. Szükségem van ebben a fejezetben a felhasználására, és úgy veszem, ahogyan leíratott, ahogyan most van. De az is igaz, hogy az álom szövege nem teljesen az volt, amire akkor emlékeztem, amikor leírtam az álmot; és ma, mivel egykor rég nem lett leírva, visszaemlékszem arra az éjszakára, amikor az álom felbukkant, huszonnégy évvel ezelôtt.
Számomra semmi sem feketébb az álom éjszakájánál. Ez az éjszaka, emlékszem rá, nagyon fekete volt; és több igen hosszú és igen fekete éjszaka követte. De ez az éjszaka odatartozik az 1961-es évhez és ahhoz, amit ebbôl az évbôl kimond vagy nem fog kimondani a most sorról sorra szerkesztett elbeszélés.

A kezdetnél, mely most oly távolinak tűnik, ez az álom van. Ősz van.

53. Az elsô állítás

Abban az idôközben (három nap), amely ezt a momentumot a megelôzôtôl elválasztja, úgy döntöttem, felhagyok a “maxima” szó használatával az álomból kiinduló “dedukció” egyes szakaszainak a jelölésére. Mivel a maxima túl önálló, túl független, és nem egykönnyen illik bele a dedukciós egymásutánba, sôt ahhoz, amit fontolgatok, nem eléggé ortodox. Az erkölcsi “background” is eltérít tôle. E fejezet kibontakozása túlságosan erôltetettnek tűnne, szándékai pedig elhibázottaknak. Egy másik szóhoz fordulok: állítás. Etikai semlegessége tetszik. Egyébként ezzel a szóval a logikát másolom, a matematikát, fenntartom a dedukciós elgondolás által már behozott mimikrit, hű maradok prózám régi és legelsô elgondolásához. Egy állítás az evidencia erejével bír, olyan kísérlet, melynek során megmutatható annak szükségessége, amit e kimondás formáján keresztül kimondunk. Ennélfogva: állítások. És a harminckilenc állításból a legelsô a következô:

(1) Van három világos dolog: egy álom, egy döntés; és
egy Terv. E három dolog összekapcsolódik egymással: az
álom feltételezi, hogy a döntés adva van, mivel az, amit
közöl, ellentétes az ellentétével. A döntés implikálja a
Tervet. Mivel a döntés csak úgy valósulhat meg, ha a Terv
eldöntetik.

Az álom lejegyzése, mely magához kapcsolja folyományait is (ezek teszik ki az álom szövegét), látszólag nem igazolja vissza két másik kifejezés erôszakos bevitelét a kezdeti és e fejezet címében már jelzett állításba: döntés, Terv. Mert az álomból, az álom pillanatában, úgy tűnik, csupán a regény következett: meg fogok majd írni egy regényt.
Már az álom elôtt, az álom azon körülményeiben, melyeket nem, legfeljebb minimálisan fogok megvilágítani, és akkor is csak annyira, amennyire az érthetôség megkívánja, a döntés és a terv ott van.

A döntés a mélyben létezik, ellentétben az 1961-es év ôszi hónapjaiban szüntelenül felkavarodott képzelettel, és szemben a szemlélôdéssel mint lehetséges, kívánatos, kikerülhetetlen ellentétével. Az álom a maga kénye-kedve szerint, közvetett módon dönt, a regényrôl tett megjegyzéssel, ami meg lesz írva. Egy regény meg lesz írva; tehát lesz jövô, melyet e regény tölt majd ki.

De a Terv (átmenvén kisbetűrôl nagybetűre) egycsapásra szükségessé válik, valódi tervvé: az álmot megelôzôen volt alternatíva: vagy megindulunk a döntés ellentéte felé egy “mire-jó?”-ból kiindulva (ez egy maxima), amit általános “mire-jó?”-vá tágítunk ki, vagy valami olyan elgondolás felé indulunk el, ami egy terv (egy jövô) lesz, egy létezési terv. Válasz a “mire-jó?”-ra, a létezés érdekében. Ez nem a Terv. A Terv csak formális formával rendelkezhet, a döntés által implikált másodlagos formával (a maga szükségszerűségében) (valamint “kellô és hibátlan formába” rendezetten!). Ennek fényében a döntés igazából csak akkor döntés, ha a Tervet felismertük.

Ebben az egészben az elsô pillantásra van bizonyos iránynélküliség: összekavarodás. Olyannak látom, mint a biliárdgolyók összeütközését: az álomból, látszólag, csak a regény búvik elô; de vele egyidejűleg ipso facto a páros, a kettôs döntés-Terv is.
Miután az álom papírra került, visszamenôlegesen vakító világosság áradt szét. E világosság visszavetül a múltra, az álom pillanatára, noha az alapképlet kétértelmű marad: személytelen jelenlét.

Miután az álom papírra került, ezzel hagytam, hogy tovatűnjön, mint minden álom: de itt sajátos tovatűnésrôl van szó, mivel az álom már tovatűnt, mint minden álom, és már hosszú ideje (tizenkilenc éve). Az, ami most tovatűnik (arról a “most”-ról beszélek, mely az álom papírra vetése), az nem az álom, hanem az álom emléke. De azért is tűnik tova, mert – azt hiszem – minden elmesélt vagy leírt emlék tovatűnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása csak.)

Pontosan akkor, amikor az álmot írom, folytatólagosan írom az állításokat. Együtt írom ôket, egy ülésre, nagyon gyorsan.

Ez történik, mialatt az álom, mely tovatűnik, úgy sugárzik bennem, mint a kihűlô tűzhely.

54. A “Terv” elôfeltételei

(2) Az álom végsô soron feltételezi a Tervet: nem csupán
azért, mert feltételezi azt az elhatározást, amely
magában foglalja a döntést, hanem azért, mert jelez
valamit, ami úgy vetül a Tervre, mint árnyék a falra.
E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.

Kettôs elôfeltétel van: a döntés, amely az álomtól függ, implikálja a Tervet. A terv tehát lehetôvé teszi, hogy a döntés létrejöhessen. Ám az, amit a második állítás mond ki, hogy az álom feltételezi a Tervet is, a saját számlájára írandó.

Mondjunk valamivel többet: az álom vágyik a Tervre. Ha felismerjük álomnak és vágynak ezt az (elliptikus) illeszkedését, arra gondolhatunk, hogy a Tervet az álom keltette életre. A terv volna az álom megvalósult vágyának szépsége.

Ugyanakkor az, ami az álomban elôször feltűnik, nem a terv, hanem a regény.
Az állítások sorozatának kezdetén (1980-ban maximákként láttam ôket; a színárnyalat még más volt; e kezdet idején még nem törekedtem dedukciósorra, egyszerűen csak tisztázásra törekedtem, nem szükségszerűen a következtetéses kohézió rendjének megfelelôen) abból, amit az álomból való felébredés támasztott fel (felébredni annyi, mint feléledni, az álom után), még nem szereztem meg valamit, amit elnagyoltan tudni kezdtem..
Ezért van az, hogy maga az álom, a képei, a homorú világa kezdetben, amikor a tisztázást elkezdtem, valójában nem jelent meg.

A regény itt van. És nem a “világosan” látott “három dolog” egyike. A “minden más”-hoz tartozik hozzá, a “majdnem minden más homályos”-hoz
.
És a második állítás, mely a dedukció második momentuma (a korábbi maximák sorozatának momentumokra osztása a transzformációk részét alkotja a dedukcióban), most kiegészítô lépést tesz: a regény árnyék; a Terv árnyéka. (De milyen fényben?)
Ha az álomban közvetlen bizonyossággal megjelenik a regény megváltozott elgondolása, úgy ez megerôsíti a Tervet is: a terv vágya, mely az álmot alkotja, az álomképet egy árnyék felé közelíti.

Tudtam, hogy meg fogok írni egy regényt, de ez a tudás, már amennyi megmaradt belôle, lényegileg homályban van jelen a kezdeti (egyébként javarészt romokban maradt) tisztázásban. (Például: miként képes a regény az álomból megszületni?) De az álmot, a döntést és a tervet világosan láttam: három, egymással összefüggô, világos, elkülönült dologról volt szó.

A terv elôfeltételérôl szóló maxima a homályos igenlésre késztetett, az elfordulásra az árnyéktól a terv falának aljához lerakott regényhez. Talán azért, mert az elszivárgó álom (ennek az elszivárgásnak a bizonyossága a maximáknak sietős, kapkodó jelleget kölcsönzött és igazolta szememben az összes elnagyolást, az összes átugrást), mint minden álom, tartozik magának azzal, hogy elrejti vágyának valóságát valamilyen elfordulás mögé, itt a feltárás elhajlításával a regény felé. A regény ebben az esetben csak azért volt árnyék, mert a tervet az álomból való felébredés árnyékba borította. Szóval a terv elôfeltétele keresztülment az álom tartalmától mint vágytól való látszólagos megfosztottságon. Késôbb majd újra felbukkan, nem itt, hanem a regénytôl a tervhez vezetô kezdeti kötelék egyik vonatkozásaként. A regény írása közben három dolgot tisztán láttam; a regény nem volt köztük. A regény a “majdnem minden más”-ban volt benne, a homályban. Ebbôl következett, hogy a regény homályos volt. A vágy tárgya által hordozott árnyék, miként az álom megjelölte. Igy hát a maxima a dedukció fordított sorrendjében beszél róla. A dedukció számára újra sorrendbe kell tennem az állításokat, a dedukciós sorrendet az állítások mélyén kell megtalálnom, akkor, amikor állításokat csinálok legelsô, régi, logikailag ingatag maxima-állapotukból. A részben a gyorsaságból fakadó logikai ingatagság a homályosság új, második adagját hozta be. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a jelen dedukció jelentôs mértékben csökkenteni tudja. De legalábbis jobban szeretném csinálni.
Erre törekszem.

Szigeti Csaba fordítása