Tizenhét macskát tartott a házban, s arról álmodozott, hogy egy magas, jóképű pénzeszsák feleségül veszi, Velencébe költöznek, ahol egész nap a gondolások énekét fogja hallgatni. Erzsébet, ez az elbűvölő töltött galamb, akinek arcát az egészség természetes pírja festette meg, valóban rászolgált nevére – teltkarcsú, szappanszagú, igéző teremtés volt. Szép arcbőrét Kleopátra híres receptjének köszönhette – annak, hogy mindennap két liter tejben mosdott. Dús kebleit tekintve túlzás nélkül mondható, hogy Erzsébet természetes folytatása az Appenni-félsziget olyan szépségeinek, mint az ott szuverénül uralkodó Gina Lollobrigida, Sofia Loren, Claudia Cardinale meg Anna Magnani. Jó háziasszony volt, mindenfélét el tudott készíteni. A Baksa környéki Kerkabarabáson született Erzsébet mindezt a nagyanyjától tanulta, aki viszont Pesten, a jó házból való úrilányok intézetében nevelkedett.
Egyszerűen szólva Erzsébetben mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, Dulcineára, a tobossai szépségkirálynőre ismerhetett. Egy jövendőmondó, még amikor Erzsébet Magyarországon élt, megjósolta:
— Erzsébet, még sokáig megőrzöd csodás női bájaidat, Isten ajándékát, de vigyázz, nehogy éppen szépséged áldozata légy!
Erzsébet asszony, a „magyarica”, nekünk tőszomszédunk, arany lamé ruhájában gyönyörűen domborodó csípőjével, a maga szépségében, hogy megáll tőle az ész, falunk Lou Andreas-Salomeja, és külön mese volt. Ez a csodálatos szépségű asszony, a boldogság mártírja egyszersmind, három, hajótörést szenvedett házasság után itt maradt üres kézzel, és egymagában éldegélt. Mintha a kérlelhetetlen sors, a szépasszonyok sorsa, őt is azzal büntette volna, hogy egész életében csupa balvégzetek között választhasson. Csalódásokkal, halálesetekkel és tévedésekkel teli élettörténetét itt csak röviden vázoljuk, cserébe viszont annak egynéhány fénypontját villantjuk fel. Elég az hozzá, hogy harmadik férje halála után holmi falusi kamaszok, mintha bolondgombát ettek volna, éjszakánként bezörögtek az ablakán, hogy ekképpen bekukkantsanak asszonyi fényességének éjsötét titkaiba. Mivelhogy közeledett a tavasz, e bájitalnak,
a fákban a nedvek megforrásának, amúgy meg az érzéki vágyak fölgerjedésének ideje.
Erzsébet – asszony volt testének minden négyzetcentiméterében. Minden pórusában csupa tűz. Különösen a katonai egyenruhára bukott előszeretettel. Egy zászlóssal szűrte össze a levet, nos, egy időben tehát ez a szerelem, a horgolás meg a szerelmes regények töltötték be egész életét. Egyszer teherbe esett olyképpen, hogy gondolatban vétkezett egy jóvágású repülőssel. Amott meg a fél falu bomlott utána.
— Egy ilyen nő mellett még az emberevő cápa is kivetkőzne mivoltából – vélekedett egy rokonszenvezője, hozzátéve, hogy Bettyről (ez volt Erzsébet beceneve) bezzeg éppoly nehezen szállna le, akár a gyerek a cseresznyefáról.
S csakugyan, mindenki, aki bizonyos ideig egy tálból cseresznyézett Erzsébettel, elveszítette önazonosságát. Immár nem volt ilyen meg ilyen nevezetű ez meg ez, hanem attól fogva Betty pasasaként vegetált.
Erzsébet pedig, ez a párnás keblű paradicsommadár, valójában sok-sok férfi utolsó, végzetes mosolya maradt, míg az asszony maga sohasem lett boldog igazán. Annyi sok kérőjének elcsavarta a fejét. Egyikükkel, ez egészen a messzi Ausztráliába távozott, szenvedélyes hangú szerelmes levelekben tartotta a kapcsolatot, mint aki levelező-sakkot játszik. Egy Saravara nevű blazírt alak, ez meg hosszú évekig ült súlyos lopások miatt, annyira belehabarodott Erzsébet jól megtermett, nyíló orchideára formázó és némileg hattyúszerű figurájába, hogy rendőrt kellett hívni, hogy ne
háborgassa már. Amikor pedig valamelyik mamlasz beállított az udvarába, és rákérdezett:
— Ugye, Erzsébet, adsz, amit nem adsz? — kurtán csak a pofájába vágta: „Coki!”, s az udvari hársfa nyugalmas hűvösében tovább hűsítette magát legyezőjével, amely Héraklészt ábrázolta Omphale baldachinos ágyában.
A falusi rossz nyelvek pedig kígyót-békát kiabáltak rá. A legképtelenebb pletykák jártak szájról-szájra. Suttyó legénykék mesélték, hogy disznófejű gyereket hozott a világra. Akkora feneke van, mondogatták, akár a napos oldalon megtermő legnagyobb sütőtök, hogy a gyönyör csúcsán hangosan jajveszékel, különben pedig állva pisil, meg hogy olyan hetéra, aki boldog-boldogtalannak lefekszik. Az egyik tréfacsináló, például, ilyeneket mondott neki:
— Erzsébet asszony igen nemes lelkű. Magának akkora szíve van, mint egy csuklós autóbusz, rengetegen beleférnek.
Ezt azután egy másik tréfamester azzal toldotta meg, hogy Erzsébetnek nem nagy szíve, hanem nagy segge van. Ilyen duma folyt. Egyik-másik falusi duhaj elhíresztelte, hogy Erzsébet éjszakánként a dogjával fajtalankodik, meg hogy meztelenül látták az egyik szuper kemény pornómagazinban, de ezeket a felvételeket senki sem tudta felmutatni corpus delictiként. Hazudtak a gazfickók. Erzsébet aztán erre fel, dacból, hogy borsot törjön az orruk alá, a legvadabb hóbortokat eszelte ki. Combig érő fekete csipkeharisnyát húzott, fejtől lefelé pedig, szakasztottan úgy, mint az éjszakai pillangók, rövidke cobolyprém bundába bújt. Nyíltan megmondta mindenkinek:
— Cigizek, kockázok, eljátszok a kutyusokkal, na és!…
De ez még nem volt minden, imaginez-vous ce scandal? Jól kidüllesztette a két elülső ütközőjét, majd olyan járást vett fel, mint valami csábos núbiai rabszolganő, aki kecses, keletiesen lassúdad ringással lépked felfelé egy márványlépcsőn.
— Ez már döfi! — helyeselt a tömegből valaki.
Virág Erzsébetnek, mert ez volt a becsületes neve, a ciklámenszín (nem egy ilyen árnyalatú ruhájára meg kompléjére emlékszem), a parfümök meg a damaszt volt a gyengéje, amelyeket a távoli Felix Arabiae-ból valamelyik udvarlója hozogatott, aki azután egynéhány hét múlva, ki tudja, miért, faképnél hagyta. Én még emlékszem, mit mondott akkor:
— Nem értem, a nők mért esnek bele mindig olyanokba, akik miatt később megszenvednek, és nagybőgőnek nézik az eget. Istenem, milyen borzasztó, amikor elárul és elhagy az, akit szívből szerettél, s aki hűséget fogadott.
Erzsébetnek, akárcsak Ávilai Szent Teréznek, látomásai voltak, néha extázisba esett. Előfordult, nem is olyan ritkán, hogy a maga nem mindennapi, keleties szépségében, a női bájak teljes arzenálja birtokában, piszokul vonzón és csordultig tele mindenféle zavaros szenvedéllyel, a színházi pátosz meg úri nő mivoltának összes szabályai szerint egyszerűen elájult. Ilyenkor aztán anyám meg én fellocsoltuk az alélt, sóvár asszonytestet annak a kristályvázának a vizével, amelyben fehér meg sárga rózsák virítottak. Erzsébet felépült, s utána, egy ideig, tisztes, trubadúri távolságban tartotta magától egész regimentnyi széptevőjét, mivel tartott tőle, nehogy valami idényjellegű nyavalyába essen újfent. No de hát, ajaj, alig telt bele néhány nap, s Betty újból kiválasztott közülük egyet, akinek megengedte, hogy része legyen mindennapjainak, és illatos lényétől megnemesedjen.
— De hát én nem élhetek szerelem nélkül – mondogatta ekkor már azon a bizonyos „Ne hagyd magad, Ines” hangon. – Nekem az kell, hogy szeressek, és hogy szeressenek, bármi áron. Ha felforr a vér, mit sem tehetünk ellene. Nekem elég, ha csak hallom azt, hogy „szerelmesek”, máris odavagyok.
Valóban különös szerzet volt ez a „magyarica” Erzsébet. Ahhoz a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, róla is rebesgették, hogy az a veszett szíve nem egyszer asszonytársaihoz vonzotta. S ez igaz is volt. Mert Erzsébet, kétségkívül, szívesen hódolt szapphói örömöknek. Elég gyakran láttam is, amint áttetsző, dekoltált voile ruhában, kézen fogva sétál a helybeli pópa feleségével, valami Zlátával, egy nagyon csinos szőkeséggel. Mint két páva, úgy sétálgattak a réten, a patakparton, Dolék vízimalma környékén nyári hevületekbe belereszketve. A fájdalmasan kívánatos Erzsébet ezúttal, miként Pomona istenasszony hajdanán, nősziromból, cseresznyéből meg margarétából font súlyos koszorút viselt a fején. Valami ellenállhatatlan nemiség, e korallszerű női leszbosz rejtélyének vonzásában, mely sugárzott belőlük, a nyomukba szegődtem, és egészen a papné házáig kísértem őket a szürkületben. Az ablakon belesve láttam, ahogyan levetkőznek és belépnek a kádba, közben egy sziámi macska hunyorog rájuk a díványról. Az illatos fürdősóval meghintett vízben, úgy tetszett, két Seherezádé, az egyik arany szőke, a másik ébenfekete, készül az éjszakai gyönyörökre. Egymagukban, egymásra utaltan, átengedve magukat a víz meg az illatos sók gyógyhatásának, megfürödtek így a kád meleg vizében, élvezték, hogy most pihentek és ellazultak, s azt is, hogy hosszú éjszaka áll előttük, amikor idejüket teljesen egymásnak szentelhetik. S még sokáig elnéztem az éjszakában e szerelmi játék jeleneteit, amelyek valóban elbűvölők voltak: a két pőre, hajlékony női test síkamló, kígyózó összefonódását szinte hasisi bódulatban, animális szerelmi tűzben égve, csordultig telve zavaros, vak örömmel.
Később aztán, amikor visszagondoltam erre a gyermekkori élményemre, felismertem, hogy mi, akik faragatlanságunkban annyira hajlamosak vagyunk elítélni a a leszbikusokat, keveset, szégyenletesen keveset tudunk a nők egymás iránti szerelméről, ezekről a gyönyörökről, az érzelmeknek, a hullámzásnak, a vibrációknak és kölcsönhatásoknak egy egész tengeréről, két nőnek erről a rejtelmes világáról, akik szeretik és kívánják egymást testük minden molekulájával. Ez a titok máig is épp olyan
megfejthetetlen maradt nekem, mint – mondjuk – az idő ősörök titka, mint egy Vermeer-, Zurbarán- vagy Van Eyck-kép struktúrájának rejtélye, melyet mindmáig nem tudtunk felfedni. Meglehet, erről a misztériumról tanúskodik az alábbi szonett is „Az élő pergamen”-ből:
ALTUM SILENTIUM
Két ifiasszony, vadóc és gyengéd,
ágyi leplek közt gömbölyödő gyümölcs,
aranyló pintyek, hó testű egyvér,
az éj titkait bogozza két hölgy.
Ó, mily szelídek, bár nagy a zűr,
a széthányt alsókon Amarige kölnivíz,
hószín combokon csábos csipke feszül,
óh, az a nektár, és hattyúi kebleik!
Elcsitultak az arany harangok,
márványt csókolt, majd tovatűnt a holdsugár,
bolondos élet, s a távolból, mi vele jár,
briliáns csillant, aszfodéloszok
szűzi termetét ölelve kiszökkent egy hullám,
s reszket a csók, mint a hajó, süllyedőn már.
Eh, ez a szegény özvegy! Örök özvegységének meg többrendbeli házasságai Szibériáinak átkát nyögve az egyedüllét meg a melankólia marcangolta, ő azonban új meg új, a korábbiaknál is szenvedélyesebb szerelmekkel védekezett ellenük nem kis hevességgel. De hát sohasem szerették eléggé. A túlérzékeny, idegileg gyenge teremtés sorozatosan pórul járt, az élet szinte mindig a szerelmi kudarc tüzes vasát sütötte tomporára, úgyhogy legfeljebb még egy csalódást jegyezhetett be emlékkönyvébe mindannyiszor. Meghökkentő szépségében gyakran elbúsult sorsa miatt, kétségbeesetten küldözgetve a világűr sötétjébe elveszett lelkének SOS jelzéseit.
— Így van ez – mondogatta könnyeivel küszködve Erzsébet. – Rád mosolyog a szerencse, azután meg hátat fordít. Pedig egy maréknyi boldogság többet ér akár egy hajórakomány bölcsességnél. Magányos asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem az a jégcsap, mint sok más nő, aki zsarolja a férfiakat szépségével. Hát igen, szívem utolsó molekulájáig odaadó voltam mindig — avatta bizalmába anyámat Erzsébet, a nagy tragika. – Olyan asszony vagyok, aki szeret, és szenved és lelke van. Valami újra, színpompásra és szépre vágyom. Szeretni akarok, fáradhatatlanul, szünet nélkül. A test legédesebb földi görcsében a magam rettenthetetlenül bátor halálával akarok farkasszemet nézni. Olyan szenvedélyes vagyok, mint egy egész hárem. Az ágyban tüzes, mint a magma, veszedelmes, mint a kancacsikó. Egyedül a szerelemben érzem magam nőnek! Márpedig az bizony fáj, ha egy hölgynek nem viszonozzák a szerelmét. Hol az a férfi, aki földi szerelmem és evilági társam lenne? — siránkozott a jóasszony, mire az anyám visszakérdezte:
— Na, és hol vagy te őneki, Erzsébet?
Majd amikor afelől érdeklődött, milyennek is kellene lennie annak a neki való, eszményi férfinak, Erzsébet így válaszolt:
— Lovagnak, mindenesetre. Olyan vitéznek, akinek feltétlenül legyen lelke, és legyen költő. A lóháton, ráadásul fehér lovon érkező királyfit, nem, az ilyesmit túlságosan édeskésnek találom. Én a lovag szót szeretem, ő már majd tudja, hogyan kell kardot rántani és hadakozni vele.
— De hát a lovagok a mennyországban vannak, kedves Bettym –érvelt az anyám, de Erzsébet sem hagyta annyiban dolgot.
— A barátaim a lovagok. Nekem pedig most fontos, hogy barátaim legyenek. Mert a barát már a szagáról is kellemesnek találja a barátját, és tökmindegy, hogy együtt alszanak-e, vagy sem. Én azonban szabad vagyok. Ha éppen úgy szottyan kedvem, hogy a faliórával üzekedjek, ebben engem senki sem gátolhat meg. Mindenesetre – nőnek lenni, az mégiscsak művészet. Mert, mi asszonyok, olyasmiket tudunk, amit a férfiak még csak nem is sejtenek.
— Te csak add ki magadból, panaszold el, Betty, ami fáj, akkor könnyebb lesz a lelkednek – mondta minderre anyám (akit Erzsébet egyébként általában testvérének szólított).
— Úgy gondolom, a nőnek szívből kell szeretnie, igazán, vagy pedig, ha nem találja meg lovagját, lehetőleg önmegtartóztatásban éljen. Az olyan ember viszont, aki szeretett, de elárulta szerelmét, nemcsak az ellen vétkezik, ami volt, hanem Isten ellen is, aki előbb-utóbb megbünteti őt. És még valamit szeretnék mondani. Meggyőződésem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a férfi meg a nő az egymáshoz való viszonyukban nem két ellenkező nemnek fogják érezni magukat, hanem összefognak, hogy a közös élet és a hűség jegyében vállalják az élet minden terhét.
Ami engem illet, nem sokat értettem ezekből a szerelemről szóló elmefuttatásokból. Nekem a szerelem egyértelmű volt a rettenhetetlen Tarzannal, akit a felülmúlhatatlan Johnny Weissmüller játszott, meg hőn szeretett kedvesével és élettárásával, Jane-nel. A „Me Tarzan!” és a „You Jane” szellemében, hisz ismerik. Találkoztak a dzsungelben, megszerették egymást, és kettejük szerelme nem ismert határokat. Nekem, tehát, ez volt a szerelem. Minden egyéb merő baszkódás, közönséges bábszínház volt a szememben.
Igen ám, de miként a mediterráneum keleti partjain tenyésző
jerikói rózsának, Erzsébetnek megvolt az a csodálatos adottsága, hogy
megfonnyadtan is, az ígérkező új szerelem harmatával meghintve, újjáéledjen.
— A világ mért annyira megszállottja a múltnak? — tűnődött magában Erzsébet. – Hiszen, szerintem, olyan nincs is. Itt van, például, a mai reggelink. Máris a múlté, és nekünk épp olyan távoli, mint a piramisok meg a fáraók kora. A fiatalkorom, a szépségem – mindez a múlté már, virágpor, az hát, por és hamu főleg. De nem adom meg magam. Mert nincs hozzám fogható, egyetlen bokorban sem terem még egy ilyen, mint én, biz’ isten.
A holdtölte napjaiban kihívó neglizsében mászkált a faluban, tudta, hogy a férfiak ilyenkor különösen előzékenyek, gyengédek a fehérnép iránt, bolondulnak utánuk. Ezekben a napokban Zilahi Halálos tavaszát olvasgatta, kiírta belőle a szép részleteket és a mély gondolatokat, közben élete legnagyobb szerelmére, egy helyi jelentőségű költőre gondolt.
— Azt elmeséltem már, Miro asszony – vette fel az anyámmal való társalgás fonalát Erzsébet –, hogyan ismerkedtem meg Csáth Tiborral? Na igen, egy júliusi estén kint üldögéltem a hársfa alatti padon, és Évával, egyik rokonommal, cserfeltünk erről-arról. A homályból ekkor öles termetű férfi bukkant elő, olyan szép volt, mint Lawrence of Arabie. Jól megnéztem magamnak, s mindjárt felfigyeltem rá, hogy milyen kellemes a hangja. Éva aztán bemutatott bennünket egymásnak, és mi két évet töltöttünk együtt. Nem váltunk el. Úgy téptük ki magunkat egymás karjaiból.
Erzsébet imádta Hitchcock Gazdagok és furcsák című filmjét, és gyakorta mesélgette anyámnak:
— Fred és Emily az átlagember életét élik, elsejétől elsejéig éppen hogy csak kijönnek jövedelmükből. Emily beéri a szerény háziasszony életével, Fred azonban hírnévről és gazdagságról ábrándozik. Egy váratlan örökség révén, úgy tűnik, valóra válnak Fred álmai. A házaspár egzotikus hajóútra indul. Kölcsönös kiruccanások során történt többrendbeli flört után hajótörést szenvednek…
Leghőbb vágya volt némi drámaiságot kölcsönözni egyhangú hétköznapjai banalitásának, ezért aztán rögeszmésen azonosult a tévébeli szappanoperák, a színes bulvármagazinok botránykrónikáinak szépségkirálynőivel, legnagyobb sztárjaival. Így történt, hogy Erzsébet valamiképpen maga lett színésznő, film- és regényhős, úgyhogy egész élete a maga ábrándvilágának puszta visszfényévé vált. El volt ragadtatva a Hogyan fogni milliomos férjet c. filmtől Merilyn Monroe-val a főszerepben. Utánozta Jaqueline Jackie Kennedyt, Amerika akkori első asszonyát, akinek az egyszerű ruha, a sötét szemüveg, a kalap és egy gyöngysor volt az
image-a. Imádta Rosinát a Sevillai borbélyból, és remekül tudta elkészíteni a sumadiai kappant magyar tokajiban.
— Utolérhetetlen mezzoszoprán lehettem volna, ha egy kissé kitartóbb vagyok – mondogatta volt.
Ez a birsként gömbölyödő, bögyös énekes rigó magyar románcot dalolgatott egy szívről, amely veszedelmesen vérzik, közben pedig újra meg újra elmesélte anyámnak szerelmi ábrándjai, holtbiztosan elhibázott kapcsolatai, szerelmei rövidre fogott, érzelmes történetét, azután valamennyit kétségbeesetten jegyezte be csalódásai lajstromába. Ennek tulajdonítható, hogy egy időben fejébe vette, Jézus a jegyesévé választotta, s ő ezért neki ajándékozta szíve egész szerelmét.
— Ezentúl Jézus Krisztus az én eszményképem – magyarázta Betty, miközben kopasztotta a leforrázott tyúkot, majd kimarkolta belőle a belsőségeket, a májat, a szívet, a vesét. – Mától fogva a menyasszonya vagyok, és a jegygyűrűjét viselem. Tini koromban, Baksán, az ágyam fölött tartottam a képét. A keresztre feszítés, különben, jócskán szexi jelenet,
n’ est-ce pas?
No de mi itt nem bocsátkozunk többé Erzsébet életének lélektani elemezgetésébe. Maradjunk annyiban, hogy a kalapja mellé szalonka tollat tűző, extravagáns Erzsébetről én azt tartottam, hogy – szó szerinti és átvitt értelemben is – hattyú lelke, fehérhattyú lelke van. Isteni keblei felől, amelyek a meggypiros ruha mély kivágásában ragyogtak, a testiség bódító illata áradt. Ellenben ha mégoly vonzó és különös volt is, megvallom, azért féltem is tőle. Emlékszem, mi, gyerkőcök, fociztunk, és a labda minduntalan átesett a veteményes kertjébe, a zöldhagyma-, uborka- és zöldsaláta ágyások közé. Amikor már semmi módon nem tudott minket elzavarni onnan, Erzsébet egy szempillantás alatt dühödt sárkánnyá változott. Fölkapta arany lamé szoknyáját, mi, gyerekek pedig, holtra rémülve mindattól, amit azon a borzasan feketélő helyen láthattunk, ahol Erzsébet leginkább nő volt, hanyatt-homlok menekültünk, ki merre látott, mert korábban már alaposan ránk ijesztett valaki, hogy Betty vaginájának foga van, s ha túl közel megyünk hozzá, erőteljes kagylószirmaival bizony beszippanthat, és egyből visszaküld bennünket a nemlét sötétjébe. Én pedig akkor, míg magamra hagyottan és mélyen megrendülve reszkettem a szénapadláson, és felidéztem magamban szőrös cicájának látványát, nem is voltam tudatában, hogy nekem most itt felfedte magát egy másik asszony, életemben először, anyám!
Borbély János fordítása