Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

 

 

Égve benső gyötrelem eleven tüzében,

kínzó ideák között magam így emésztem:

ingatag matéria, gyönge és tünékeny,

az vagyok csak, fölkavart falevél a szélben.

Az okos gondolkodik, megfontolja szépen:

fundamentumot ha mér, kősziklára mérjen;

én, mint áradó patak kapkodó dühében,

futok örök ég alatt örök űzetésben.

Hajósát vesztett hajó, sodródom az árral,

mint viharban a madár, mely csapongva szárnyal;

vissza nem tart senki sem bilinccsel, se zárral,

züllök a nekem való többi jómadárral.

Hogy mindig komoly legyek, az komoly nehézség,

de a játék és kaland bezzeg édes és szép;

s annál inkább követem Venus rendelését,

ki oly szívben nem lakik, melyben nincs merészség.

Ifjú-mód az ifjúság széles útját járom,

az erkölcs nem érdekel, bűneim se bánom,

üdvösségre süketen gyönyörökre vágyom,

lélekben halott vagyok: testem kultiválom.

Érsek úr, föloldozást kegyelmedtől kérek,

hadd halhassak jó halált, s édes véget érjek:

holtra sebzik szívemet szép fehérszemélyek,

kik ha ágyban még nem is, vágyban mind enyémek.

Nehéz a természeten diadalt aratni,

hogyha nőt látsz, hófehér lelkűnek maradni,

testedet a szigorú törvénynek megadni,

könnyű húsoktól magad ifjan megtagadni.

Tűzbe vetve van-e, ki ellenáll a tűznek?

Hogyha Páviában élsz, megmaradsz-e szűznek,

hol Venus vadászatán kelepcébe űznek,

és igéző szép szemek lándzsavégre tűznek?

Ha ma egy Hyppolitus jönne Páviába,

holnap már Hyppolitust senki sem találna;

egyfelé visz minden út, és ez Venus ágya,

réstől tátog itten a Szüzesség Bástyája.

Gyónom másik bűnöm is, ez pedig a kocka,

mely gyakorta testemet meztelenre fosztja,

ám belülről égve és kívülről vacogva

ekkor kapok ihletet a legjobb dalokra.

A kocsmát, pro tertio, kell említenem még:

nem vetettem meg soha, ilyet nem is tennék,

míg az ég nem küldi le szent angyali rendjét,

hogy fölöttem sírja el gyászos rekviemjét.

Kocsmában halok meg én, ez életem terve,

ajkamról ne múljon el jó boroknak kelyhe,

és vidámabb égi kar zengje énekelve:

„Fogadd be e nagy piást, mi urunk kegyelme.”

Mert a lélek lángjai bortól éledeznek,

bor ad égig-röptető szárnyat a szíveknek,

bor, de csak ha kocsmai: én azért biz eztet

inkább iszom, mint amit érsek úr vizeztet.

Van remete-hajlamú bús esztéta-költő,

komoly teremtő magányt önmagára öltő,

napját-éjét hasznosan szorgoskodva töltő –

mégis gyatra többnyire, amit így kikölt ő.

Van, ki böjtöl s elvonul: alkot, ki se mozdul,

kerüli a tömeget, műve míg letisztul;

örök glóriát remél a magnum opusztul,

s mire kiizzadja azt, hát bele is pusztul.

Természet szeszélye ró mindnyájunkra terhet:

írni képtelen vagyok, ha nincs mit vedeljek;

étlen-szomjan lepipál bármely zsenge gyermek,

hát a böjtöt gyűlölöm, mint a síri vermet.

Természet szeszélye ad mindnyájunknak sanszot:

kedvvel írok, hogyha van jó bor, és ha van sok;

mikor elég szaporán ürülnek a kancsók,

jó boroktól jó dal is terem számtalan sok.

Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,

fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;

szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem

nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

Amit írtam valaha, még egyszer se volt jó,

ha torkom szikkadt vala, és a gyomrom korgó;

ám ha Bacchus szállt belém, a mindent megoldó,

vele nyomban bevonult a dicső Apolló.

Ím tehát a bűneim mind elővezettem:

evvel vádol jó uram szolganépe engem;

de ki föladná magát, nincs közöttük egy sem,

pedig éppoly vétkesek ők is mindezekben.

Most a kegyes érsek úr színe előtt itten,

mint Fiának általa rendelé az Isten,

szánalomra engemet ne érdemesítsen,

de vessen reám követ, kinek bűne nincsen.

Elmondtam fejemre hát, amit tudok, érzek,

mind, mi bennem összegyűlt, kihánytam a mérget;

undok utam elhagyom, új életet élek;

ember arcról, Isten a szív szerint ítél meg.

Gyakorolván magamat immár az erényben,

megtisztulva születek újjá lelki téren;

ezután, mint újszülött, friss tejjel beérem,

hogy hívság intésinek szívem zárva légyen.

Colonia főura, kegyelmedhez esdek,

mutatkozzék üdvömért könyörületesnek,

s szabjon penitenciát, mit híven kövessek,

igaz buzgalmával a léleknek s a testnek.

Méltán lett az oroszlán a vadak királya,

megkíméli mind, aki vetteték alája:

világ fejedelminek ez legyen példája –

méz nélkül a keserűt senki ki nem állja.