Címke: műfordítás

Oswald von Wolkenstein versei (a fordító, Győrei Zsolt előszavával)

 

Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.

Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.

Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.

Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.

Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.

De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?

Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.

                                                                                                 Győrei Zsolt


OSWALD VON WOLKENSTEIN VERSEI

 

 

 

 

Ha azt lesem…

Ha azt lesem,

S naphosszat járatom azon az elmém,

Milyen gonosz s mi jó lehet,

Ki él, minden teremtmény:

Hát köztük egy olyat lelek,

Ki mindenek felett jó vagy galád…

Ne véld te sem,

Hogy semmihez sem fogható a sárkány,

Amelyről Szent János beszél,

S nincs randább a föld hátán –

Az elfajzott asszonyszemély

Sem adja annál sorscsapásban alább!

Betörsz oroszlánt, párducot,

Igába fogsz bivalyt,

A rossz nővel, ha megnyuzod,

Se fogsz te bírni majd!

Mégsem szelídül, mégse tér meg,

A széles nagyvilágnak főzne mérget!

Gőgös, kevély,

Ha tisztelet és hódolat fogadja.

Ha megvetés, úgy háborog,

Mint tenger szörnyü habja.

A rang kopott? a has korog? –

Cudar komiszsága nem fogy soha.

Egy nőszemély

Játszotta el az Édent egy faláson,

Nőért maradt aggon s vakon

Matuzsálem meg Sámson,

Dávid király és Salamon

Furfangos nők miatt lett ostoba.

Arisztotelészt, mesterét

Lefőzte egy leány,

A bölcs tudása mit se ért:

Más ült nyeregbe ám!

S ki elbukott, sok van soron még:

Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!

A beste nő:

Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,

Hamis barát, izgága kéj

Csalóka csillanása.

Elűzte Illést pusztába; mély,

Sötét tömlöcben József lenn ragadt.

Keresztelő

Szent Jánosnak is így vágták fejét le.

Wolkensteint is, szegény fejét,

Cselt vetve csalta lépre

S börtönbe egy fehércseléd –

Ezért, hogy lépte olykor ingatag.

Hallgass rám, ifju s vén: kerüld

A szép, de csalfa nőt!

Kívül ragyog, de legbelül

Vad mérgű farka nőtt.

Hanem szolgáld a szende, szép lányt!

Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!

Hej, gazduram…

 

Hej, gazduram, a hegy levét

            Idehordd, idehordd, idehordd!

Megáld az ég, ha raksz elénk

            Kupa bort, kupa bort, kupa bort.

Test-lélek ép, amíg belénk

            Fut a korty, fut a korty, fut a korty!

 

Mariska, légy a kedvesem,

            A babám, a babám, a babám!

„Hímzett szütyőt ha vesz nekem

            Hamarán, hamarán, hamarán,

S ha nem harap, míg testemen

            Matat ám, matat ám, matat ám!”

 

Janim, táncban nem andalodsz,

            Hevesen, sebesen repesel.

De hogyha ily iramba’ ropsz,

            Elesel, elesel, elesel,

S akkor rögtön likamba, hopsz,

            Belesel, belesel, belesel!

 

Szivünk vidám ritmust dobog.

            Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!

Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!

            Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!

E pártánc fürge, friss dolog.

            Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!

 

Körtánchoz csúszik egy nyelet

            Üde must, üde must, üde must.

Henrik, nyomunk még egy menet

            Ütemest, ütemest, ütemest?

Jocónk, Lacink se mond nemet

            Ugye most, ugye most, ugye most?

 

Sipirc haza, az asztalon

            Lakománk, lakománk, lakománk.

Siess, Konrád, te vadbarom,

            Szaporán, szaporán, szaporán!

Ne bámulj, mint a mafla ponty

            A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!

 

Csak ámulok…

Csak ámulok,

Elherdált kincsüket hányan siratják,

Míg én csupán az ifjukort!

Akkor még nem tűrt zablát

Friss szellemem – kajlán ugort,

S nem volt hálás a földnek, mert cipel.

Hogy elmúlok:

Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,

S mert vétkeztem is oktalan,

Testem megbüntet érte.

Ráncos, sápadt vagyok magam,

Szemem vörös, lábam alig visz el,

A szív, a nyelv döcög nagyon,

A jókedvem: sóhaj.

Reszket, biccen minden tagom,

S az énekem: „Ó, jaj!”

Mely suta, reszketeg orrhang

Lett az a hajdan büszke tenorhang!

Göndör hajam –

Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –

Fénytelen, gyér, szürke lett,

És benne mennyi tarfolt!

Rőt ajkam kékszínű, repedt,

Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.

Csak csonkja van

Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.

Ha káddal mérném pénzemet,

Újat mégsem vehetnék.

Legfeljebb tán a képzelet

Pótolja – ez fillérbe sem kerül!

Kihunytak harsány harcaim,

Ha futnék, sántitok.

A dal hal gégém porcain,

A szusz rajtam kifog.

A hűvös föld testemre les,

Mi gyatra, s megvetésre érdemes.

Okulj, fiam:

Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,

Magasztaló, boldog dalod

Ajánld inkább az Égnek!

Olyan leszel, mint én vagyok,

S te: én voltam – sajnálat nem segít.

Most már vigan

Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,

Templomba járnék, térdemen –

A vágy hiába tölt el,

A test törődött, vértelen,

Enélkül sem győzi keserveit.

Már négyet látok egy helyett,

Befalazták fülem,

Kicsúfolnak a gyermekek,

S a szép lányok külön.

Belőlem ily bús balga vált –

Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.

 

Menj, igyekezz, vidám dal…

Menj, igyekezz,

Vidám dal, fürge mersszel,

Nyerd el hölgyem kegyét!

„Henrikem ez,

Ki udvarolni egyszer

Végre elémbe lép?”

Hölgyem, velem tán csipkelődik?

„Henzim, attól az Isten őrizz!”

E báj: mi baj!

Egy irgalmas szaváért

Öné az életem!

„Ily szörnyü jaj!

Reméld, hogy gyors halál ér,

Ha kínod éktelen!”

E test minő

Lángokra gyújt! S aranyból

Kezén e két kapocs?

„Én úrinő

Volnék, s a rang parancsol –

Övem is aranyos.”

Olyan, akár sólymon a pányva!

„Aki, ha bírna, messze szállna?”

Két ökrömet

S birtokom termését adom

Egy csókjáért oda!

„Kit ily szöveg

Szíven nem üt, te, vadkanom,

Nincs is tán oly koca.”

Nem is vitás:

E szőke haj, e hó kezecskék –

Mind kedvesen fogad!

„Ez ugratás,

Akármiben fogadni mernék.

Felteszem két fogad!”

Mit két fogam? Ez príma fogsor!

„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”

Ha ily nemes

Hölgyet tucat mást nem kapok,

Magam vízbe ölöm!

„Csuromvizes,

Bősz Henriket ha láthatok,

Részemről az öröm.”

Úrnőm vidám –

Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,

A mérgem így megesz.

„Szegény gidám,

Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?

Hiába mért mekegsz?”

Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.

„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”

E gúny s negéd –

Melyről anyám is tudni fog –

Illetlen s nem való!

„Inkább gebéd

Etesd, s bajod annak nyifogd –

Szót ért a ló s a ló!”

E csitri lánytól ugyan…

E csitri lánytól ugyan mit kapok?

Olyan, mint a tizenkét hónapok!

Kezdetben lehet hideg és fagyott,

Mit se félek – ez a január!

A hó múltán engedni kezd a fagy,

Gondol velem, rám pillant olvatag,

A gyors örömtől óva int az agy:

Még tart a tél, a február!

Virítok, s kedvem máris morc, beteg,

Szerelmem fűt és láztól szenvedek,

Az orvosok csupán legyintenek:

A március még meg nem árt!

Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?

Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!

Ez április bolondja odalát,

Míg föl-le, mint a kerge, jár!

Kibomló szépség, csábító alak,

Akin májusi napsugár a lakk,

Magaménak csak úgy óhajtalak,

Ha téged szintén vonz e juss.

A haj, az ajk, az arc: mind műremek.

Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,

Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,

Mint rózsákban a június.

Milyen forrón, milyen buján ledér

A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!

Kezedért, karodért, szűz melledért

Nyúlok mohón, vad július!

Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,

Te körte-tested vágyja gusztusom,

E pompás, nehéz augusztuson

Nevess, etess, vérembe juss!

Aztán a fény már nem oly áradó,

De lassú, lomha, könnyen fáradó,

Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó

És mélabús: szeptemberi.

És félni kezdek: szívéből kivet,

Elhervadt csókot felejtés követ…

Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet

Októberem tán felleli.

És lám, ragyog megint: a láza új,

Hogy melegedni biztos házba bújt,

Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –

Gazdag, szép nász: novemberi.

Ölelném még – egyszerre nincs velem,

Elengedett, köddé lett hirtelen.

A zord december máris itt terem:

Éjem-napom nem emberi.

A köd fölött…

A köd fölött

Győz az azúr

A mennybolt végtelenjén,

Pillád mögött

Szemedbe szúr,

Te hibátlan teremtmény!

Szép skatula,

Kin makula

Sem fakul, a

Szivem tökéletesnek

Ki úgy kiált,

Hogy kis hibát

Sem fogna rád,

Megtestesült legesleg!

A jajt,

A bajt,

Sok fürge kínt,

Ellenem mind mi cselt sző,

Elhajt,

Ki majd

Reám tekint:

Szüzek között az első!

Új nap lobog,

Zengnek rigók,

És duzzadó erecskék.

Mind úgy csobog,

Mind úgy csivog,

Hogy Szent Szüzüknek tessék!

E dallam oly

Édes-komoly,

S mégis mosolyg,

Vigaszt ad, lelkeket nyit!

Májusfa, nap,

Virág, patak

Mind dallanak,

Hangjuk fölér a mennyig,

S leül

Felül

A Szűz előtt.

Jámbor Királynő, Krisztust

Ki szült,

Derült,

Víg kedvvel őt

Dicsérje buzgó himnusz!

A víz, a tűz,

A föld, a szél,

Gyémántok csillanása –

A tiszta Szűz

Mindenkinél

Különb, nincs néki mása.

El nem veszít,

De óv, segít,

Szívemben itt

Övé e halk monostor.

Húsvét közelg…

Te tiszta kert,

Gyógyfűvel telt,

Őrizz gondtól s gonosztól!

Eseng

Fejem

Lebiccenőn

Szádhoz, e gyenge sebhez:

Legyen

Selyem

Ajkad erőm –

Gondolj velem, te kedves!

Benedicite

Áldassanak minden gyümölcsök,

Étel-ital, bor és kenyér.

Ő adta, kit hoz ősi törzsök

Szűz ága

Világra,

Kínok közt halt a vétkekért,

És él ezért örökkön,

Se vége nincs, se kezdete,

Háromban-egy, ki önnön

Testével

Vendégel,

Ha éltünk gyönge s reszketeg.

Segíts rajtunk, Királyi Asszony!

Kyrie eleison,

Atya, Szentlélek,

És Egyfiad,

Te védj meg,

Ha les ránk ártó indulat,

Óvón te tekints ide!

Ámen. Benedicite.

GYŐREI ZSOLT fordításai

(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)

Aestuans interius (Havasi Attila fordítása)

 

Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

 

 

Égve benső gyötrelem eleven tüzében,

kínzó ideák között magam így emésztem:

ingatag matéria, gyönge és tünékeny,

az vagyok csak, fölkavart falevél a szélben.

Az okos gondolkodik, megfontolja szépen:

fundamentumot ha mér, kősziklára mérjen;

én, mint áradó patak kapkodó dühében,

futok örök ég alatt örök űzetésben.

Hajósát vesztett hajó, sodródom az árral,

mint viharban a madár, mely csapongva szárnyal;

vissza nem tart senki sem bilinccsel, se zárral,

züllök a nekem való többi jómadárral.

Hogy mindig komoly legyek, az komoly nehézség,

de a játék és kaland bezzeg édes és szép;

s annál inkább követem Venus rendelését,

ki oly szívben nem lakik, melyben nincs merészség.

Ifjú-mód az ifjúság széles útját járom,

az erkölcs nem érdekel, bűneim se bánom,

üdvösségre süketen gyönyörökre vágyom,

lélekben halott vagyok: testem kultiválom.

Érsek úr, föloldozást kegyelmedtől kérek,

hadd halhassak jó halált, s édes véget érjek:

holtra sebzik szívemet szép fehérszemélyek,

kik ha ágyban még nem is, vágyban mind enyémek.

Nehéz a természeten diadalt aratni,

hogyha nőt látsz, hófehér lelkűnek maradni,

testedet a szigorú törvénynek megadni,

könnyű húsoktól magad ifjan megtagadni.

Tűzbe vetve van-e, ki ellenáll a tűznek?

Hogyha Páviában élsz, megmaradsz-e szűznek,

hol Venus vadászatán kelepcébe űznek,

és igéző szép szemek lándzsavégre tűznek?

Ha ma egy Hyppolitus jönne Páviába,

holnap már Hyppolitust senki sem találna;

egyfelé visz minden út, és ez Venus ágya,

réstől tátog itten a Szüzesség Bástyája.

Gyónom másik bűnöm is, ez pedig a kocka,

mely gyakorta testemet meztelenre fosztja,

ám belülről égve és kívülről vacogva

ekkor kapok ihletet a legjobb dalokra.

A kocsmát, pro tertio, kell említenem még:

nem vetettem meg soha, ilyet nem is tennék,

míg az ég nem küldi le szent angyali rendjét,

hogy fölöttem sírja el gyászos rekviemjét.

Kocsmában halok meg én, ez életem terve,

ajkamról ne múljon el jó boroknak kelyhe,

és vidámabb égi kar zengje énekelve:

„Fogadd be e nagy piást, mi urunk kegyelme.”

Mert a lélek lángjai bortól éledeznek,

bor ad égig-röptető szárnyat a szíveknek,

bor, de csak ha kocsmai: én azért biz eztet

inkább iszom, mint amit érsek úr vizeztet.

Van remete-hajlamú bús esztéta-költő,

komoly teremtő magányt önmagára öltő,

napját-éjét hasznosan szorgoskodva töltő –

mégis gyatra többnyire, amit így kikölt ő.

Van, ki böjtöl s elvonul: alkot, ki se mozdul,

kerüli a tömeget, műve míg letisztul;

örök glóriát remél a magnum opusztul,

s mire kiizzadja azt, hát bele is pusztul.

Természet szeszélye ró mindnyájunkra terhet:

írni képtelen vagyok, ha nincs mit vedeljek;

étlen-szomjan lepipál bármely zsenge gyermek,

hát a böjtöt gyűlölöm, mint a síri vermet.

Természet szeszélye ad mindnyájunknak sanszot:

kedvvel írok, hogyha van jó bor, és ha van sok;

mikor elég szaporán ürülnek a kancsók,

jó boroktól jó dal is terem számtalan sok.

Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,

fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;

szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem

nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

Amit írtam valaha, még egyszer se volt jó,

ha torkom szikkadt vala, és a gyomrom korgó;

ám ha Bacchus szállt belém, a mindent megoldó,

vele nyomban bevonult a dicső Apolló.

Ím tehát a bűneim mind elővezettem:

evvel vádol jó uram szolganépe engem;

de ki föladná magát, nincs közöttük egy sem,

pedig éppoly vétkesek ők is mindezekben.

Most a kegyes érsek úr színe előtt itten,

mint Fiának általa rendelé az Isten,

szánalomra engemet ne érdemesítsen,

de vessen reám követ, kinek bűne nincsen.

Elmondtam fejemre hát, amit tudok, érzek,

mind, mi bennem összegyűlt, kihánytam a mérget;

undok utam elhagyom, új életet élek;

ember arcról, Isten a szív szerint ítél meg.

Gyakorolván magamat immár az erényben,

megtisztulva születek újjá lelki téren;

ezután, mint újszülött, friss tejjel beérem,

hogy hívság intésinek szívem zárva légyen.

Colonia főura, kegyelmedhez esdek,

mutatkozzék üdvömért könyörületesnek,

s szabjon penitenciát, mit híven kövessek,

igaz buzgalmával a léleknek s a testnek.

Méltán lett az oroszlán a vadak királya,

megkíméli mind, aki vetteték alája:

világ fejedelminek ez legyen példája –

méz nélkül a keserűt senki ki nem állja.

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő (regényrészlet)

Esőverte gyerekkor
Esik. Kövér esőcseppeket csap az erős szél az üvegeknek. Félix a viharral szemben ül, és lassan, kanalanként ízlelgeti a gyümölcsturmixát. Mostanában ezt eszi vacsorára. Ő maga készíti el, először villával összevág egy papayát, aztán hozzátesz két maracuját, egy banánt, mazsolát, fenyőmagot, egy evőkanál angol márkájú müzlit és egy kis mézet.

– Meséltem már magának a sáskákról?

Mesélt.

– Amikor így zuhog, mindig eszembe jutnak a sáskák. Persze nem itt, Luandában történt, itt sose láttam ilyesmit. Apám, az öreg Fausto Bendito az anyai nagyanyjától megörökölt egy birtokot Gabelában. Lejártunk oda nyaralni. Olyan volt az nekem, mint ellátogatni a Paradicsomba. Egész nap a munkások gyerekeivel meg egy-két helybéli fehér kisfiúval játszottam, akik tudtak kimbunduul. Indiános-kovbojos háborút játszottunk csúzlival és lándzsákkal, amelyeket mi magunk készítettünk, sőt, még légpuskánk is volt, nekem meg egy másik fiúnak, és indiai almával töltöttük meg őket. Biztos nem ismered az indiai almát, kis vörös termés, nagyjából akkora, mint egy puskagolyó. Remekül lehetett őket tölténynek használni, mert ahogy célba találtak, placcs, szétdurrantak, és úgy piszkították be az áldozat ruháját, mintha véres lenne. Amikor így szakad az eső, Gabela jut eszembe. A mangófák az út mellett Quibala határában. Azóta se ettem olyan rántottát, amilyet a Quibala Hotelban szolgáltak fel reggelire. Gyerekkorom tele van jó ízekkel. Illatos. Igen, emlékszem a sáskákra. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor sáskák potyogtak az égből. Elsötétült a látóhatár. A sáskák összezavarodva hullottak a gazba, először itt egy, aztán ott egy másik, és azonnal felfalták őket a madarak. Szétáradt a sötétség, mindent belepett, a következő pillanatban kínzó, önmagát megsokszorozó lénnyé vált, dühös zümmögés, nagy felbolydulás lett belőle, mi meg rohantunk haza, hogy el tudjunk bújni előlük, közben a fák percek alatt elvesztették leveleiket, eltűnt a gaz, befalta az az eleven tűzvész. Másnapra minden, ami zöld volt, eltűnt. Fausto Bendito elmesélte, egyszer végignézte, ahogy eltűnik egy zöld kocsi, mert szétrágták a sáskák. Szerintem ez azért túlzás.

Szeretem őt hallgatni. Félix úgy beszél a gyerekkoráról, mintha tényleg megélte volna. Lehunyja a szemét és mosolyog:

– Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy sáskák hullanak az égből. A quissondék, a kóborhangyák, ismered őket? A quissondék éjszaka leptek meg minket, pokolba vezető ajtón át jöttek az éjszaka közepén, és ahogy öltük őket, úgy lettek egyre többen, több ezren, millióan. Emlékszem rá, hogy köhögve ébredek, erősen köhögök, fuldoklok, ég a szemem a harci füsben. Fausto Bendito, az apám pizsamában, kócos rasztahajjal, meztelen lábát egy lavór vízben áztatva, egy palack DDT-vel a kezében harcolt azzal a hangyatengerrel. Fausto a vastag füstben ordítva utasítja a szolgákat. A gyerekek riadt nevetésével nevettem. Ha elaludtam, quissondékkal álmodtam, amikor felébredtem, még mindig ott voltak a füst kellős közepén, abban a kesernyés füstben, vak dühtől, ősi éhségtől űzött millió apró daráló. Ha elaludtam és álmodtam, behatoltak az álmaimba, láttam, ahogy felmásznak a falon, megtámadják a tyúkokat a tyúkólban, a galambokat a galambdúcban. A kutyák a lábaikat rágták. Dühösen forogtak körbe-körbe, vonyítva forogtak, a fogaikkal próbálták kiharapni az ujjaik közé szorult kóborhangyákat, egyre csak forogtak, vonyítottak, a saját húsukat harapták. A karmaikkal tépték ki magukból a quissondékat. Tiszta vér lett az udvar. A vér szagától még jobban megvadultak a kutyák. Megvadultak tőle a quissondék is. Vén Reménység, aki akkoriban még nem volt ilyen vén, kiáltozott, könyörgött, tegyen már valamit, gazda! Szendvednek az állatok, én pedig emlékszem rá, ahogy apám megtölti a vadászpuskáját, Vén Reménység pedig becipel a szobába, hogy ne lássam. Szorosan Reménységhez bújtam, a keblei közé rejtettem az arcomat, de ettől még nem kerültem távolabb az eseményektől. Ha most lehúnyom a szemem, mindent magam előtt látok, mindent hallok, elhiszed? Még ma is megsiratom a kutyáim halálát. Nem volna szabad ezt mondanom, nem tudom, megértesz-e, de többet sírok a kutyáim után, mint szegény apám miatt. Amikor felébredtünk, kiráztuk a hajunkat, kiráztuk a lepedőinket, a quissondék meg holtan vagy félholtan hullottak a földre, még mindig rágták a semmit, vaskos vasrágójukkal a levegőt harapták. Szerencsére eleredt az eső. A fényes égboltot átszelve haladt előre az eső, mi pedig ugrálva futottunk a kristálytiszta, kövér esőcseppek előtt, és ittuk magunkba a nedves föld illatát. Az első esővel együtt érkeztek meg a termeszek. Egész álló éjjel sűrű felhőben köröztek az utcai lámpák körül, édesen zümmögtek, amíg le nem esett a szárnyuk, reggel aztán átlátszó szőnyegbe burkolózva ébredtek a sétányok. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a termeszeket és a lepkéket. Régen minden gyerekmese ugyanazzal a mondattal ért véget, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, miután a Herceg feleségül vette a Hercegnőt, és sok gyerekük született. Az életben nincs az a cselekmény, mely így érne véget. A Hercegnők testőrökhöz meg légtornászokhoz mennek feleségül, az élet megy tovább, és boldogtalanok, amíg el nem válnak. Évekkel később aztán ők is ugyanúgy meghalnak, mint mi. Csak akkor vagyunk boldogok, igazán boldogok, ha ez addig tart, amíg meg nem halunk, vagyis örökké, ilyen időszámításban viszont csak a gyerekek élnek, számukra a dolgok örökké tartanak. Gyerekkoromban ott, Gabelában, a hosszú nyári szünetekben boldogan éltem, amíg meg nem haltam, amikor egy akácfa törzséből kunyhót próbáltam építeni. Egy patak partján voltam boldog, amíg meg nem haltam, egy alázatos kis csermely mellett, mely még azt a luxust sem engedhette meg magának, hogy neve legyen, de azért büszke lehetett rá, hogy többnek tartottuk őt egyszerű pataknál – ő volt a Folyó. Kukorica- és mandiókatáblák közt csordogált, oda jártunk ebihalat fogni, gőzhalyótákolmányainkat vízre tenni, és délutánonként fürdés közben meglesni a mosónőket. Boldog voltam a kutyámmal, Cabiri-val, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, gerléket és nyulakat üldöztünk a hosszú délutánokon, és a magas gazban bújócskáztunk. Boldog voltam a Tökéletes Herceg fedélzetén egy végtelen utazáson Luanda és Lisszabon között, miközben ártatlan palacküzeneket dobtam a tengerbe. Aki megtalálja ezt az üveget, kérem, írjon. Sosem írt senki. Hittanórákon egy öreg pap megtört hangon, fáradt tekintettel próbálta minden meggyőződés nélkül elmagyarázni nekem, mi is az az Örökélet. Én azt hittem, ez a nagy nyári szünet másik neve. Amikor a pap angyalokról beszélt, én tyúkokat láttam magam előtt. Még ma is a tyúkokat tartom az angyalokhoz legközelebb álló lényeknek. Aztán beszélt még a nyolc boldogságról, én pedig magam előtt láttam, ahogy a tyúkok a napon kapirgálnak, fészket kaparnak a homokba, és misztikus extázisban forgatják apró üvegszemeiket. El se tudom képzelni a Mennyországot tyúkok nélkül. Még a Jóistent is csak úgy tudom magam elé képzelni, amint szelíd tyúklégiótól körülvéve, lustán elnyúlik egy puha felhőágyon. Tényleg, még sosem találkoztam rosszindulatú tyúkkal – maga látott már ilyet? A tyúkoktól ugyanúgy áll távol a gonoszság, mint a termeszektől vagy a lepkéktől.

Még jobban rázendít az eső. Ritkán zuhog így Luandában. Félix Ventura egy kendővel törli meg az arcát. Ő még hatalmas, klasszikus mintákkal nyomott pamutzsebkendőket használ, a monogramja bele van hímezve a sarkukba. Irigylem tőle a gyerekkorát. Persze lehet, hogy az egész nem igaz. Akkor is irigylem tőle.
                                                 Fordította Bense Mónika

A regény a JAK Világirodalmi Sorozatában, a L’Harmattant gondozásában, a Könyvfesztiválra jelenik meg.

Gérald Messadié munkáiból

Szulejmán pasa utca 25.

Indigókék sötétségben úszott a Boszporusz. Az asztali lámpák fényénél olvasztott rubinként piroslott a hibiszkuszlé. Hűvös volt az este. Gondtalanul haladt el egy teherhajó, s arra gondoltam, nem lennék-e boldogabb a hajó fedélzetén, mint ebben a díszletben, ebben az ezeréves emlékekkel terhes közegben.

Rasida Nureddin hercegnő felém fordult. Hattyúnyaka, amit fiatalon annyira csodáltam, érintetlennek látszott. Valaha fekete hajkoronája hófehéren ragyogott, mint azon legendás nőalakoké, akiknek soha nem fakul a szépsége. A félárnyékban elmosódott az áll puha kontúrja s a mosolyráncok, amelyeket a szalon fényében láttam az előbb. Alig valamivel volt komorabb a hangja. Hetvenhat évesen is arra emlékeztetett, hogy boldogult ifjúkoromban róla mintáztam a női szépséget; s hogy azt hittem, elájulok, amikor fiatalkoromban, fiatalságunk megszámlálhatatlan ünnepélyeinek egyikén magas, kecses, fekete krepdesin lepelbe burkolt alakja egy este felém hajolt – elefántcsontszínű vállai karnyújtásnyira tőlem – s ironikus bájjal, de alapvetően királynői hangon kijelentette:

„Látom, hogy mennyire szeretne táncolni velem.”

– Visszatért Egyiptomba? – kérdezte most.

– Nem – válaszoltam. – Már senkit nem ismerek ott. Egyiptomban már csak az emlékeimmel találkozhatnék.

Elhallgattunk.

– Sokszor gondolkodtam azon, – mondta kifogástalan franciasággal, azzal az éneklő hangsúllyal, amely annyi éven át elringatott – hogy életünk alkonyán jobb-e, hogy vannak ezek a bájos emlékek, mintha nem lennének egyáltalán.

Életünk alkonyán. Alkonyán. Olyannyira veretes volt ez a kifejezés, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. (11-12. old., 25, rue Soliman Pacha, par Gerald Messadié)

***

A villanyírógép szimbolikájáról

Frissen borotválkozva, új nyakkendőjéban Lutfi al-Isztambuli leült az íróasztalához a Kelet-Nyugat folyóiratnál, ahol nemrégiben nevezték ki főszerkesztő-helyettessé. Száraz, hideg idő járta, és Lutfi előző este tudta meg Nadiától, hogy huszonkilenc hét múlva apa lesz. Mindkét dolog kihatott a kedélyére. Mindent összevetve már régen érezte magát ennyire boldognak. Hosszasan nézte az arab nyelvű lapok halmát az íróasztalán, majd az új villanyírógépben kezdett gyönyörködni, amely a beosztásához járt neki. Megnyomta az indítógombot, s figyelte az alig hallható neszezést. Mennyire más volt ez, mint a régi Remingtonja Kairóban, az a rémisztő gombbillentyűs masina, melynek a zakatolása a falon át is hallatszott. Éppen készülődött, hogy a folyosóról papírpohárban hozzon magának egy rossz kávét, amikor belépett az igazgatója.

Karim Benhocein, a mosolygós arcú negyvenes férfi, aki néhány hónapja felvette őt a laphoz, köszönt és leült Lutfival szemközt.

– Olvastam a tegnap leadott cikkedet a palesztin kérdésről – mondta.

Lutfi érezte, hogy valami gond van.

– Figyelemre méltó cikk – folytatta Benhocein, – de nem publikálhatom. Legalábbis ebben a formában nem.

– Miért?

– Nem szolgálná a javadat.

Csönd lett.

– Miért?

– Ez egy forradalmi cikk. Pontosabban egy forradalmár cikke. Gyakorlatilag az egész arab világot Izrael elleni háborúra szólítod fel. Egy francia tollából még úgy-ahogy megjelenhetne. De így, hogy egyiptomi emigráns a szerzője, közölhetetlen. Azt írod, hogy a palesztin kérdést egész egyszerűen a Kelet ötven évnyi nyugati gyarmatosítása eredményezte, ami pontosan így is van. Hogy Izrael állam summa summárum ellopta a palesztinok földjét és elűzte őket onnan. Hogy csak fegyverrel fogják tudni visszavenni a hazájukat.

– Ez az álláspontom, mondta Lutfi.

– Nem vitatom. De ez totális háborúra és Izrael megsemmisítésére buzdító felhívás. A cikked után téged automatikusan a legszélsőségesebb arabok közé sorolnának, nem is beszélve arról, hogy a lapot a szélsőséget többé-kevésbé nyíltan támogatók között tartanák nyilván. Ellenére lenne számos olyan arab országnak, amelyek nem sorakozhatnak fel e mögött a nézet mögött, mert, mint tudod, nincs módjuk háborút viselni, mert amerikai segélyre szorulnak, mert vezetőik megállapodásokat kötöttek az Egyesült Államokkal, amely Izraelt támogatja. Ha leközölném ezt a cikket, az hátrányosan befolyásolná a francia állampolgárság iránti kérelmedet is, aminek egyébként kétségtelenül helyt fognak adni.”

Végigmérték egymást. Mind a ketten rendíthetetlennek tűntek. Lutfi felsóhajtott. Arra gondolt, nemsokára gyermeke születik.

– Ez cenzúra? – szólalt meg végül.

Benhocein vállat vont.

– Mindig és mindenütt van cenzúra, ezt te is tudod.

– Na és?

– Na és akkor megkérlek, hogy írd át a cikked, legyen tárgyilagosabb és kevésbé erőszakos. Ezt barátilag kérem tőled, mert szeretném, ha továbbra is a lap munkatársa lennél. Mert emigráns vagy, akinek már egyszer el kellett hagynia a hazáját ilyen szélsőséges nézetek miatt. És mert ma itt az egyik egykori gyarmatosító hatalom vendégszeretetét élvezed.

– Tehát azért, mert még mindig a gyarmatosítás alattvalója vagyok.

Benhocein elmosolyodott.

– Én is az vagyok. Ha meg akarod védeni a cikkben kifejtett álláspontodat, el kell hagynod Franciaországot és csatlakozni a PFSZ-hez. És figyelmeztetlek, hogy nem leszel Arafat kegyeltje. Az ő szemében te a szélsőséges szárnyhoz tartoznál. Mindig be leszel skatulyázva, mert nem palesztin vagy, hanem egyiptomi. Életed végéig a sarkadban lesz minden ország rendőrsége.

Lutfi lehajtotta a fejét. A villanyírógépet nézte, amely most megszűnt semlegesnek lenni. Az amerikai technológia vívmánya. Nem írhatja rajta azt, amit akar. Az a világ, ahol előállították, megköti a nyelvét.

– Akkor hát minek vagyunk mi itt?

– Hogy tájékoztassunk, ami nem is olyan rossz – válaszolta Benhocein. – Tájékoztatni és befolyásolni viszont nem ugyanaz.

Lutfi ismét felsóhajtott.

– Tudatában kell lenned, hogy eljöttél Keletről. Most itt Nyugaton vagy. Az egyik nyugati nyelvet beszéled – mondta Benhocein. – Ez következményekkel jár.

Lutfi felvetette a fejét. René Guéronnak igaza volt: forradalmárnak lenni rabszolgák mestersége. Még akkor is, ha tartózkodik az ember attól, hogy forradalmat csináljon. Visszagondolt a kairói kávézósra, akit valaha groteszknek tartott: „Egy nő se menne férjhez egy kommunistához.” Az az igazság, hogy minden forradalmár mindenekelőtt egy zsaruval házas. Szorosan mögötte mindig ott áll egy zsaru, aki bármikor rátörhet és megkeserítheti az életét. Társadalmi rangja ugyanaz, mint egy erkölcstelen nőszemélyé. Valld be, hogy ringyó vagy. Azok tudhattak valamit. Gúnyosan elfintorodott egy picit. Ciorannak is igaza van: száműzetésben élni annyit tesz, mint lemondani az identitásunkról.

Kinézett az ablakon, és most először vette alaposabban szemügyre a szemközti földszinti lakást. Egy öreg jött ki onnan a kutyájával, ügyetlen mozdulattal csukta be a kaput és szorosabbra vonta sálját a nyaka körül. Neki vajon van identitása? Kétségtelenül nem is értené a kérdés horderejét. Megvan a személyazonossága, s az kielégíti. Végső soron a Nyugat nem más, mint személyi okmányok gyűjteménye. Lutfi megmagyarázhatatlan fölényt érzett.

– Rendben, mondta. Köszönöm, Karim.

– Don’t mention1 – felelte gúnyosan Benhocein, majd felállt és kiment az irodából.

Miután magára maradt, Lutfi rosszalló pillantást vetett a villanyírógépére. A nyugat hatalmának eszköze. A nyugat iránti lekötelező tisztelettel használhatja. Ő már nem egyiptomi. Nem is francia. Semmi sem. Ami pedig a forradalmat illeti… Simon Bolivar mondása jutott eszébe, Bolivaré, aki mindig is foglalkoztatta: „A forradalomért munkálkodni annyit tesz, mint megművelni a tengert.” Még negyvenéves sincs, és ennyi az élet. Már csak Nadia maradt neki. A jövője Nadiába vándorolt. Immár Nadia hordozza férje és a gyereke jövőbeli életét. Lutfi kiment egy pohár kávéért.

Míg az automatából a papírpoharába csorgott a kávé – az automatával, ezzel a luxussal is Benhocein ajándékozta meg a szerkesztőséget – , Lutfi azon gondolkodott, vajon mit csinálhatott Lenin Svájcban és Trockij Mexikóban. Hogyan tudtak forradalmárok maradni a hazájuktól távol?

Naivan egyszerű  volt a válasz: nem voltak szerelmesek. Csak szajhákkal volt dolguk. Vagy majdnem. A TASZSZ Hírügynökség egyik újságírója, akivel összebarátkozott, egyszer elmondta neki, hogy például Leninné boncolásánál kiderült, hogy az öreg Nagyezsda Krupszkája szűz volt. S hogy Lenin szifiliszben halt meg. A folyosón elhaladó titkárnő nem kis döbbenetére Lutfi homéroszi kacajjal, harsányan felnevetett. (409-413. old.)

Fordította: Turucz Éva 

Nick Cave két versének fordítása

Ahol a vadrózsa nő

   Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Az idegenek kedvessége

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja

Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo

Dal egy barátnak

Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem

Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem

Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a flottám
Őt  vitte a dagály:
Megölt a szerelem

Hegedüs Márta fordítása



Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…

Üldögélek Szent Simon kolostorában…

Üldögélek Szent Simon kolostorában  
Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Ülök az oltár előtt a kolostorban         
Körülöttem óriásiak a hullámok           
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem óriási hullámok     
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Hegedüs Márta fordítása



Vigo-i tenger habja…                                                         

Vigo-i tenger habja,                                                   
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?

Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?

Hegedüs Márta fordítása