Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András

HARMADIK FEJEZET.

Versenyfutás a piros bársonyszékért meg egy hosszú, tarka, kacskaringós mese.

 

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniok. Ezen tanakodtak s Évike néhány perc mulva már kedélyesen tereferélt velük, mintha régesrég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, úgy, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki s csak ezt hajtogatta:

– Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom.

Évike ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja, hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki – úgy látszik – nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

– Méltóztassanak helyet foglalni és idefigyelni. Igérem, hogy egykettő mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró.

Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Évike aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

– Kh, kh – köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. – Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: „Harmadik András király 1290-től 1301-ig uralkodott. Apja Második Andrásnak és Aldobrandini Beatricenak a fia, anyja Morosini Thomasina Katalin. 1290 július 28-án megkoronázták. Ezekben a fölöttébb viharos időkben…”

– Brrr – borzongott a papagáj vacogva.

– Közbe méltóztatott valamit szólni? – kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

– Nem – sietett megjegyezni a Papagáj.

– Tudniillik azt hittem – mondta az Egér. – Folytatom. Ezekben a fölöttébb viharos időkben Harmadik András a főnemesség ellen a köznemességre támaszkodott az ország állapotának gyökeres megjavítására irányuló munkásságában. Ő volt az első. aki fölkapta azt a…

– Mit kapott föl? – kíváncsiskodott a Kacsa.

– Remélem, ért magyarul – felelt bosszúsan az Egér. – Nem tudja mit jelent az „fölkapni valamit?”

– Hogyne tudnám. Én többnyire békát, vagy pondrót szoktam fölkapni. Most az a kérdés, mit kapott föl Harmadik András?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést s tovább hadart:

– Ő volt az első, aki fölkapta azt a szokást, hogy udvarában bajvívásokat és tornajátékokat rendezzen. Ezért maga köré gyűjtötte a lovagok színét-virágát… Nos, hogy érzi magát, kedvesem? – fordult ost beszéd közben Évikéhez.

– Még mindig csuromvizesen – válaszolt szomorúan Évike. – Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

– Ebben az esetben – szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár – van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni…

– Magyarul beszéljen – kiáltott közbe a Sas. – Egy kukkot sem értek ebből a zagyvaságból. Sőt azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár „viharos derültségre” fakadt.

– Csak azt óhajtottam megjegyezni – folytatta a Struccmadár sértődötten – hogy valamennyien benn voltunk a vízben s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha parlamentesdit játszanánk.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Évike.

Ez nem nagyon érdekelte őt, de a Struccmadár éppen megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Évike vállalkozott rá.

– Legjobban megértjük, – folytatta a Struccmadár – ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd ti is játszani akartok parlamentesdit, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

A középre tett egy kis piros bársonyszéket s erre az egész társaság, a nélkül, hogy mondták volna: „vigyázz, kész, rajta”, eszeveszetten futni kezdett a kis piros bársonyszékhez. Vagy egy félóráig futottak ide-oda, öklelőzve és verekedve s már mindnyájan régen megszáradtak. Akkor a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

– Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek s lihegve kérdezték:

– Dehát, ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tünődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

– Mindenki nyert és mindenki kap valami díjat.

– De kitől? – kérdezték egyszerre.

– Hát ő tőle – mondta a Struccmadár, Évikére mutatva. Most az egész társaság egyszerre Évike köré csoportosult és összevissza kiáltozott.

– Kérjük a díjat, a díjat.

A szárazföld messze van

 

Azon a tavaszon, mikor a hónapok negyven napig tartottak, Riolda meglátta a napvilágot (…)

        Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is. Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a tündér sikolyait.

        Étlen-szomjan teltek a napok. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: király, ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Hiszen a szigetlakók megfogadták: amíg Bandemag gyermeke meg nem születik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

            Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. Mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Akinek a víz sem csillapítja a szomját, akinek egy kutya sem hallgatja a jajgatását? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.

             Ám aki meg akarja látni a napot, az meg is látja.

       A harcos feleségének csak egy sóhajtásnyi ideje maradt. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította a gyerek orrlyukait, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Már ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…        

      Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A visszatartott percek előszáguldottak, a köd felszakadt, a bokrokat meg-megrázta egy láthatatlan szélroham, mintha a fenyéren ismeretlen harcosok száguldoznának. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: nincs vége, most jön a java, mondogatták.

          Csak a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A világ fellélegzett, a felhők szétoszlottak, és az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, gonosz, kék szempár.

            A katona berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a felesége combja között vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.

            És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel. Friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akarna vajúdni?

            Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder friss hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon még, ugyan mire? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

            Eközben a palotában már lakomához terítettek. Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza.

              – A kék a halhatatlanság színe – mondta titokzatosan.

 

 

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, ezért is hagyták életben a Fehér tó melletti csata után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég alázatos ahhoz, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.

            Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi ideje éhezett és vakoskodott a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor egy álom figyelmeztette őket, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat meg amikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és soha a közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mintha ékszerek lennének.

            Futás közben Fargein megtorpant. A kunyhóból nemcsak a gyerek tűnt el, hanem a köpeny, amit a felesége – ahogy a szülés órája közeledett – a párnája alá gyűrt. Hisz a szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek! Vibrált a levegő, és a fényben kinyújtózó virágok, a szélben ágaskodó fák, minden róla beszélt.

         Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Hiszen ünnep van, és ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.

 

 

Akik a Napkirállyal dacolnak

 

 

Az anyám halálát követő évben, 1927-ben apám Jurába vitt: anyám révén ugyan félig breton lettem, de apám után Franche Compté-i és savoyai vagyok. Az utazás során olyan rokonokat ismertem meg, akiknek korábban a létezéséről sem tudtam. Egyik ilyen rokonunk volt a Gendrey-i pék, aki reggelente zsömlét sütött nekem, és vele mentem, amikor kétkerekű kis kocsiján kihordta a cipóit.

A másik rokon Offlanges-ban lakott. Barbier volt a neve. A keresztnevét nem tudom. Mindenki, még a felesége is, Barbier-nek hívta. Tömött fehér bajszú öregember volt, és soha nem láttam fedetlen fejjel: vagy fülvédős sapkát, vagy madárijesztőszerű kalapot viselt. Aprócska szőlejében karcos vinkót pancsolt; apám borzongott tőle.

Barbier rokon facipőket fabrikált, nem annyira eladásra, mint inkább azért, hogy „elfoglalja valamivel a kezét”. Mert volt mit a tejbe aprítania, vagyis, ahogy arrafelé mondják, „jól kibélelte szénával a facipőit”. Szerettem nézni, ahogy a vésőt és a gyalut kezeli, s beszippantani a faforgácsok tejes illatát. A facipész legszívesebben kőrissel dolgozik, mert ez a fafajta nem csomós. Akárcsak nagyanyáméknál Bretagne-ban, ebben a faluban is sok paraszt járt még facipőben, legalábbis olyankor, amikor sárban kellett tocsogni, meg trágyázni a jószág alól.

Egy napon a műhelyben néztem, amint Barbier rokon átlényegít egy satuba fogott fatuskót, durvasága ellenére is valahogy elegánsan, amikor belépett a mesternek egy barátja, még nála is idősebb. Beszélgetni jött. Nagyon sovány, félszemű öreg volt, sántított is. A dohányzásban lelte örömét: egyre szívta meg tömögette a pipáját.

A látogató beszélt. A rokon a satupad előtt nem hagyta félbe a munkáját, csak foghegyről felelgetett. A félszeműt ez csöppet sem zavarta. Azt mondta, Barbier „vén medve”; ami őt illeti, inkább beszélni jött, mintsem hallgatni. Nyomorúságáról mesélt: reuma kínozza, látása gyengül, füle is cserbenhagyja, a keze reszket. A rokon mordul, sóhajt, „Ah”, mondja, vagy: „Igen, igen”.

Hogy egy kis figyelmet kapjon, vagy inkább együttérzést, a látogató a halált veti fel, mert úgy érzi, nemsokára eljön érte, de ezzel is csak egy „Ugyan már”-t tud kipréselni a rokonból.

Ekkor, hogy a közöny falát áttörje, az öreg kinyújtja reszkető kezét, tenyérrel a föld felé:

– Látod, – mondja Barbier-nak –, én is úgy teszek majd, mint a régiek. Engem is így temetnek el!

Hiába minden, a facipész csak vési tovább a fát teljes gőzzel, s csak pár szót mormol: lassan kivesznek a hagyományok, megérti, hogy tisztelik a szokásokat azok, akik ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, stb. Az öregember jobb híján ennyivel is beéri, s elbúcsúzik.

Fölöttébb kíváncsi lettem, viszont nem mertem megtörni a csendet, amit a feladat megkívánt, ezért megvártam, amíg a rokon abbahagyja a munkát, hogy cigarettát sodorjon magának, s csak akkor kértem magyarázatot.

– Látod, –  mondta –, mifelénk nem is olyan régen a halottakat fordítva temették, arccal a föld felé.

– De miért?

– Hogy hátat fordítsanak a napnak, XIV. Lajos jelképének.

Történelemlecke következett. Franche Comptét 1678-ban csatolták Franciaországhoz, a Nimegues-i szerződések alapján, a birodalom és az egyesült tartományok közötti véres háborút követően. A Franche Compté-iak még két és fél évszázaddal később sem feledték a királyi csapatok kegyetlenkedéseit.

 

 

A sárga csillag

 

Mintha akkora pofont kaptam volna az utcán, hogy a fal adja a másikat.

Jeanette és én holtfáradtan róttuk a hosszú, kihalt Buffon utcát; feleségemet a nagy hasával formátlan kis ruhája fojtogatta, én meg spárgával átkötött bőröndünket cipeltem, mintha döglött szamarat vonszolnék. Kora reggel érkeztünk a gare de Lyonra egy zsúfolt, büdös vonattal. Az utasok megszánták a feleségemet, leülhetett. A férfiak úgy szorongtak a folyosón, mint heringek a hordóban.

Ilyenkor az utcák még szinte üresek. Messziről feltűnt egy furcsa szerzet; apró léptekkel haladt, egyik válla feljebb volt, mint a másik, s tekintetét görnyedten a földre szegezte. Mellén, a szíve tájékán sárga foltra lettem figyelmes. Ahogy közelebb ért felénk, a folt határozott formát öltött: a két, középen egymást keresztező háromszög Dávid csillagot alkotott, s rajta fekete felirat: ZSIDÓ.

Az ország déli övezetében aktakukacosan kicsinyes antiszemitizmus dívott. Pétain árnyékában Charles Maurras tovább forralhatta mérgét. „Zsidóügyi biztos” működött. 1940 októbere óta zsidók nem űzhettek bizonyos foglalkozásokat. Erre a hátrányos megkülönböztetésre még csak nem is a németek kényszerítettek. Másrészről a demarkációs vonaltól délre nem volt kötelező a sárga csillag viselése.  Tudtunk a csillagról. De tudni valamit, és saját szemünkkel látni…

Igen, mintha csak arcul ütöttek volna.

Ahogy közelebb ért, a férfi felgyorsította lépteit. Nem nézett ránk. Kisvártatva még két zsidóval találkoztunk, akik sárga csillaggal mentek a közönyös járókelők között. Hogy lehet ehhez hozzászokni? Vajon egy idő után már nem fogom érezni, mennyire éget a pofon, amit kaptam?

Este megkérdeztem apámat. Eléggé hűvösen kezdtünk el beszélgetni. Újdonsült németbarátsága okán képes elfogadni a csillag szégyenét?

– Erről legalább fel lehet őket ismerni – válaszolta kérdésemre. – Most már nem tudnak bárhová bejutni.

Ezzel a néhány szóval fényévekre távolodott tőlem. Már másnap szállás után néztem. Amíg nem találtam lakást, ellenséges csöndben éltünk egymás mellett. Még aznap elrohantam egészen a Port-Royal bulvárra, ahol Albert lakott.

Albert Nahmias, akivel együtt jártunk a Montaigne-be, hatodikos korunk óta a barátom. Elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig együtt jöttünk ki a gimnáziumból. Minden apróságon nevetni kezdtünk, végeláthatatlan vitákat folytattunk, cinkos barátság szövődött köztünk. Nem volt abban semmi számítás, semmi hátsó gondolat – ilyen barátság csak tizenévesek között létezhet.

Nahmias-ék spanyol származású zsidók voltak; mielőtt Párizsba költöztek volna, Isztambulban éltek. Albert apja idegen akcentussal beszélt, s a háború előtt kávét importált. Nahmias-né csodálatos feketéket tudott főzni, törököset, mokkát és Maragogype kávét. Páratlan eleganciával töltötte ki aprócska, áttetsző porcelán csészékbe. Liszt finomságúra őrölte a kávészemeket, s egy csepp hideg víztől a zacc a csésze aljára gyűlt. Méregerős kávéja mellé mézes és mandulás süteményt adott Nahmiasné. Szénfekete haját sűrű kontyba fogta, szeme sötét volt, mint a kávéja, s jóakarat sugárzott belőle. A keleti dohány illata kellemesen keveredett az arab kávé aromájával…

Megmásztam három emeletet. Rányitottam az ajtót Albert-re, akinek a meglepetéstől tátva maradt a szája; megöleltük egymást. Fiatal korunkban nem volt ez szokásunk. A férfikor előtt elég egy kézfogás.

Albert anyja már nem élt. Apja csonttá aszottan didergett háziköntösében, a kánikula kellős közepén. Fel sem kelt a karosszékéből, csak a karját nyújtotta felém. Lehajoltam, mire a vállamra tette a kezét, megszorongatott és sírt.

Albert ingujjban volt. Elkapta a tekintetemet. Tudat alatt a csillagját kerestem. Szó nélkül a szék támláján lógó zakójára mutatott:

– Ott van. Itthon még nem kell viselnünk.

Apa és fia szegényesen éldegélt, akár Albert két nővére; egyikük egy kiskereskedőhöz ment férjhez, akinek be kellett zárnia a boltját. Minden percüket szorongás hatja át. Heves szívdobogást okoz minden csengőhang. Tőlük tudom meg, hogy alig egy hónappal azelőtt a németek a párizsi rendőrség segédletével végigtarolták a Marais-i zsidónegyedet. A razziában senkit sem kíméltek. Nahmias-ék „az üldözöttek telefonján”, szóbeszédből értesültek erről.

– Hová hurcolták őket?

­– Vél’ d’Hiv-be.

Ez a Grenelle úti velodrom, ahol a háború előtt a hatnapos pályakerékpár-versenyeket tartották. Nem kis távolság.

– Ott vannak még?

– Nem. Onnan elvitték őket máshová.

– Hová?

– Nem tudjuk. Senki nem jött vissza, hogy elmondja nekünk. Úgy gondoljuk, hogy munkatáborba küldték őket.

Ha tudták volna! Ha tudtuk volna!

A Buffon utcai találkozás 1942 augusztusában olyan lázadást váltott ki belőlem, hogy elmondhatom, attól a naptól a szívem szerint zsidónak érzem magam. Egy életre.

 

 

Korrektek

 

Ez az egyik első mondat, amit apám kiejtett a száján. Természetesen a szokásos, egészségünkre, hogylétünkre, a mindennapok nehézségeire, és különösen az akkori időket jellemző élelmiszerhiányra utaló közhelyek után.

– Korrektek. – Ez a „korrektség” a németekre vonatkozott. Apám már nem hívta őket büdös sváboknak, mint korábban tette egy negyed századon át, sem poroszoknak, mint Agathe nagymama szokta volt. Nem azért, mert a falnak is füle van, és valaki meghallhatná, hanem mert tiszteli őket és alapjában véve csodálja is. Méghozzá attól a naptól fogva, hogy bevonultak Párizsba, ami egybeesett a hatvanadik születésnapjával: június 13.

– Ez egy fegyelmezett nép, értenek a rendhez. Nem úgy, mint nálunk, ahol minden csupa kapkodás meg zűrzavar!

Ezután hosszasan méltatta a megszálló csapatok „példás” magatartását, akik „bármit megengedhetnének maguknak”, „de maradnak a helyükön”.

– Az első helyen – mondom én.

Apám kikel magából:

­– Ők nyerték meg a háborút, nemde?

– Még nem.

– Most falják fel az oroszokat is.

– Ott van az Egyesült Államok.

– Gengszterek és négerek földje!

Máris kifakadt: alig érkeztem meg, nem tart sokáig, hogy felfogjam. Nincsenek sáros bakancsok és nyitott zubbonyok, elhagyott, vagy a földön vonszolt puskák. Felsóhajt:

­– Hacsak rágondolok a mieinkre: rendetlenek, egyik részegebb, mint a másik.

Ellent mondok. Legyőztek bennünket, de senkinek sincs joga megvetni a halottakat.

– Halottak? Néhányan. Kiváltképp a foglyok, futottak, mint a nyulak.

S hogy lezárja a vitát, és belekössön abba, amit mondtam:

– A metrón felállnak, átadják a helyüket az időseknek. Már rég nem lehetett ilyesmit látni mifelénk.

Való igaz, hogy nem sokat láttam még közülük. Ott voltak a vonaton és a gare de Lyon peronjain: járőröztek, a francia zsarukkal együtt kinyittatták a bőröndöket.

– Azért teszik, hogy sarokba szorítsák a feketézőket – mondja apám.

Feleségemmel gyalog jöttünk a pályaudvarról, teljesen kimerülten. Eszünkbe sem jutott, hogy hatalmas bőröndünkkel és minden vagyonunkkal lemenjünk a zsúfolt metróba. Egyetlen biciklis taxi – a megszállt Párizs tuk-tukja – sem lett volna hajlandó elfuvarozni bennünket, akármilyen erős is volt a kerékpáros lábikrája.

Arra nem is gondoltunk, hogy körülnézzünk. A rákövetkező két napon hagytam pihenni a mindenórás Jeanette-et, és régi szokásomhoz híven naphosszat Párizs utcáit róttam. A felületes szemlélő kétségtelenül korrekteknek láthatta őket. Alig fordultak meg az augusztusi hőségben igen lengén öltözött lányok után, akiket már messziről elárult fatalpú cipőik csattogása a járdán.

Látni lehetett őket a kávézók teraszán, zöld egyenruhában (Wehrmacht) vagy kékben (Luftwaffe). A pompás tengerésztisztek övükön csüngő tokban vékony tőrt viseltek. Bizonyos középületeken – például a Meurice palotán, a Rivoli utcában – hosszú vörös náci zászlók lógtak, középütt fekete horogkereszttel, a sátán színeiben, dölyfösen dacolva a tekintetekkel. A megszállók minden útkereszteződésbe gót feliratos jelzőtáblákat tettek. A Champs-Elysées tövében a cinéma de Paris-t kisajátították a katonáknak: Soldatenkino. A falakon „terroristák” elleni megtorlásokat kilátásba helyező kiáltványok: Bekanntmachung.

Működnek a kivégzőosztagok, és ha rosszalja is ezt valaki, csak suttogva teszi. A londoni rádiót hallgatjuk, már amennyire a német zavarás mellett ez lehetséges, meg a párizsi rádiót. A kollaboráció hullámhosszán a krónikás, Jean Hérold Paquis a vén Cato felkiáltására utal: „Angliát úgy el fogják pusztítani, mint Karthágót!” A szabad Franciaországból egy háború előtti ócska sláger, a la Cucaracha dallamával felel neki egy hang:

– A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió német.

Valójában az emberek rosszindulata leginkább az élelmezési korlátozások ellen irányul. Ha a párizsiak jóllaknának, kevesebbet panaszkodnának. A legtöbb beszélgetés az élelmiszer-ellátás körül forog.

„Két tojást kaphattam volna… Elfogytak a kenyérjegyeim… Vigyázz a csikkjeidre!… Ha a textiljegyeimhez hozzáveszem a lányomét, kijönne belőle egy párnahuzat… Ah! Istenem, a háború után első dolgom lesz, hogy egyek egy jó marhasültet sült krumplival…”

Érkezésünk estéjén szomszédaink, Rousseau-ék és Jeanine lányuk, aki „zászlóanyánk” volt a háborúban, lejöttek beszélgetni, hogy megkérdezzék, mi újság nálunk, milyen a légkör a „szabad” zónában. Kérdezem tőlük:

– És itt?

– Egy szavunk se lehet rájuk, nyilatkoztatja ki Rousseau-né. Korrektek.

 

 

 

Amerikai narancs

 

A történelem szele csapott meg 1944 forró augusztusában. Gyerekkoromban a szüleim gondoskodtak róla, hogy emlékezetemben hiánytalanul megmaradjon 1918. november 11-e, a fegyverszünet napja, s a vidámság, amely magával ragadta a szorongásából szabadított nemzetet. A tömeg az utcákon hömpölygött, az emberek magukon kívül ujjongtak, rikoltoztak, minduntalan összeölelkeztek, megfeledkezve a halottakról, akiket a sokaság zajától távol, háború sújtotta hozzátartozóik sirattak.

Feleségemmel és kislányommal (egyéves fiunk Brindes-ben volt, ahol úgy gondoltuk, kevésbé szenvedi meg a háborút, mint Párizsban) ugyanolyan mámorosan lelkesedtünk, mint egész városunk azon a pénteki napon, 1944. augusztus 26-án, amikor de Gaulle tábornok, Leclerc tábornok és az Ellenállás tegnap még ismeretlen vezetői az árnyékból kilépve, megdicsőülten vonultak a Champs-Elysées-n. Immár nem jövő időben beszéltünk a felszabadulásról.

A Concorde téren voltunk mindhárman – a kis Michèle a karomban – , a végtelen tömeg kellős közepén, a Tuilériák oszlopsora alatt. Egész Párizs ott tülekedett, általános nagy barátkozásban. A Tengerészeti Minisztérium homlokzata még magán viselte az ágyúk ütötte sérüléseket.

E nagy boldogság közepette hirtelen puskaropogás ijesztett ránk. Honnan jöhetnek a lövések? Lehetetlen volt hasra vetődni abban az irdatlan tömegben. Védőn borultam a gyerekre… De Gaulle tábornok szálfaegyenesen haladt el előttünk, akár egy obeliszk, messziről úgy látszott kepi sapkája, mint IV. Henrik fehér sisaktolla.

Másnap tudtam meg: visszautasította, hogy a Notre-Dame-ban fogadja őt Suhard bíboros, négy hónappal korábban, április 24-én ugyanis Párizs főpapja Pétain marsallt fogadta ugyanott, a tábornok szerint túlzott pompával. Emlékszem, miután tudomást szereztünk erről, számos párizsi sietett a Városháza térre (nyilván ugyanazok). Az öregnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a párizsiaknak rövid az emlékezete”. Nem igaz, papa?°

Dúlt még a háború, de a Köztársaság ideiglenes intézményei egyre-másra beindultak, s Párizsban állandósult a vigalom. Üdvrivalgások éltették a Szabad Franciaországot és az Ellenállást, noha mindannyian tudtuk, hogy valójában ezek a battle dresst és bográcsszerű sisakot viselő katonák a felszabadítóink. Néhány óra alatt elfelejtettük a „Verboten” jelentését, és megtanultuk a „freedom”-ét.

A G.I-ok teherautóikon, vagy az USA fehér csillagaival díszített harckocsikon vonultak. Az emberek tapsoltak, éltették őket, divatjamúlt ruhát viselő, túlpirosított arcú lányok kapaszkodtak fel a járműveikre, és csokorban osztogatták csókjaikat.

Egy reggel pár percre megállt egy hadoszlop a La Fayette utcán, tőlünk nem messze. Kislányunk anyja kezét fogta. A teherautóról néger óriás mosolygott rá a gyerekre, s intett a kezével. Michèle köszönt neki és visszamosolygott rá. Ekkor az amerikai katona elővett egy narancsot, lehajolt, s odanyújtotta neki. A kislány elvette, és lenyűgözve kiáltotta:

– Labda! Amerikai labda!

Soha nem látott még ilyen gyümölcsöt. Feledhetem-e valaha is ennek a gyereknek a tekintetét, a nevetését? A felszabadulás nemcsak hősi kalandot hozott az aszkétizmusra ítélt párizsiaknak: vele érkezett az Atlanti óceán túlpartjáról a bőség maga, csokoládé, húskonzerv és szőke cigaretták özönével.

Számomra azóta is a narancs színét és ízét jelenti.

 

 

A kopaszra nyírt nő

 

Hány éves lehetett az a nő? Huszonöt? Negyven? Hamuszínű, aszott képén két nagy karmolás; egyik az orrán, a másik az arcán fut végig. Nyilván nem hagyta magát, ellenállhatott, amikor verték. Talán kiáltott is? Vagy lehet, hogy összeszorította a fogát?

Mezítelen, és kopaszra nyírt feje úgy fest, mint egy tojás: kékesfehér, beteges. Miért vetkőztették le ezt a nőt? Hogy undort keltsenek, semmiképpen sem vágyat. Bennem szánalmat ébreszt. Mellei megereszkedetten csüngnek, combja reszket. Ez a rémség meg sem kísérli, hogy a megalázottak ösztönös mozdulatával eltakarja a mellét vagy a szemérmét. Az őt körülvevő csőcselék szitkokat szór, ütlegelik, az arcába köpdösnek.

Vihar készül, az utcán fülledt hőség. Mosólúg szaga úszik a levegőben.

A nő még mindig a ház folyosóján van, a kapualjban. Ki akarják tuszkolni, de ellenáll. Mi történik vele, ha elhagyja ezt az illuzórikus menedéket? Férfiak veszik körül, vörösek, kimelegedtek; szigorú pofát vágnak, bírói szerepben tetszelegnek. Az asszonyok torkuk szakadtából ordítoznak, férjeiket, fiaikat biztatják, hogy csak üssék a szerencsétlent.

Már a járdán van a nő. Sokan jönnek a látványosságra. Párizsban, ahol a munka még nem indult újra, a dologtalanok találtak maguknak szórakozást. Kegyetlenség nélkül hol maradna az öröm?

A nő már képtelen bármire is reagálni, homlokán halványan felsejlik egy szájrúzzsal odakent horogkereszt. Vajon azt jelenti ez, hogy német nője, egyike a megszálló hadsereg „szürke egereinek”, ahogyan ezeket a nőket nevezték?

Egy szabó áll boltja lépcsőjén, kirakata üres, nézi a jelenetet. Zakóját levetette, de nyakkendője rajta van. Karja alatt tűpárnát szorongat: miféle rendelésre, milyen próbára, nagy Isten? Csöndben, mozdulatlanul, visszafogottan néz. Magatartásából rosszallást vélek kiérezni. Megszólítom:

– Mi történik itt?

Óvatosan, kényszeredetten annyit mond, hogy a nő „németekkel feküdt össze”.

– Prostituált?

– Nem.

– Bűnös teremtés?

– Még az sem.

A szabó, mintha érezné, hogy nem tartozom az ítélkezők közé, felbátorodik:

– Ismerem. Szerencsétlen egy nő ez. A férje hadifogoly, szegény ördög, vele meg jól elbánt az élet. Egy német altiszt oldalán talált némi gyengédségre és élelemre.”

Folytatódik a kutyakomédia. Két vidám fickó hónaljánál fogva vonszolja a nőt. Ugyan hová?

A szabó hozzáteszi:

– Valamiféle rögtönítélő bíróságot rendeztek. Az, amelyik kézbe vette az ügyet, nem is olyan régen még Pétain híve volt. Az ott, amelyik századosi egyenruhában feszít.

Az ökölcsapások alatt tántorogva halad a szerencsétlen nő. Tekintete a semmibe réved, szája félig nyitva, karjai lankadtan himbálóznak, immár túl a megaláztatáson, sőt nyilván a szenvedésen is túlnan.

Ellenálló barátom – nem is a legkisebbek közül való – , Claudius Petit, néhány nappal később mesélte nekem, a leszámolások kapcsán:

– Záporoznak a névtelen levelek meg a feljelentések. Akárcsak a megszállás alatt, amikor a Gestapo volt a címzett… Az is lehet, hogy ugyanazoktól jönnek.