A teremtett műfaj pedig nem volna más, ha jól sejtem, mint a szingliregény-paródia. Noha a kötet nem regény, hanem novellafüzér, az írások kötődnek egymáshoz az egyes szám első személyű narráció- a „főszereplő” személye-, valamint a történetek helyszíne és jellege miatt.

Hősnőnk fiatal, intelligens, kreatív, gyönyörű és szakmájában is elismert, magánélete viszont zűrös, szeretők jönnek-mennek, a nagybetűs Igazi azonban még várat magára. Eközben jó néhány irigy és féltékeny nőtárssal, benőtt szőrszállal és condyloma acuminátummal kell megküzdenie, de addig is fejest ugrik a magyar irodalmi élet vehemens férfitengerébe, családos írókkal szexel, fogadja Esterházy Péter bókjait és szerinte Garaczi László lehetne élete pasija, ha nem volna az apja. Balettozik, utazgat, egyetemen tanít, kívülről fújja az összes márkanevet, ami valaha elhangzott a magyar médiában, szinte nem is egyetlen életet él, hanem legalább hármat.

            Ez eddig egy tökéletes szingliregény-képlet. A szingliregény-paródiával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Például, hogy fájó szívvel  be kellett látnom: szégyen, nem szégyen, én valójában szeretem Bridget Jonest és Terézanyut is. Helen Fielding és Rácz Zsuzsa, a szingliregény külföldi és hazai szülőanyukái értették a dolgukat: olyan figurákat alkottak, akikkel női olvasók milliói azonosultak, és nem féltek bizonyos dolgokat komolyan venni, másokat viszont a legkevésbé sem. Ez az igazi problémám a szingliregény, egyáltalán a szingliirodalom parodizálásával: minek kifigurázni egy olyan műfajt, ami már egyébként is komolytalan? Mert azon túl, hogy Miss Jones és Kéki Kata gátlástalanul drámáznak minden útjukba akadó férfival, nem hiszem, hogy sok nő borotválkozna a Szépművészeti Múzeum klozettjában selyem estélyibe burkolva vagy küldözgetne mátósan karácsonyi lapokat boldog-boldogtalannak, ahogy ők teszik. A szingliirodalom tehát korántsem veszi komolyan önmagát, ezért nincs szüksége arra, hogy parodizálják vagy iróniával közelítsenek felé. Ettől eltekintve Szilágyi Nagy Ildikó szövegei szépen, komótosan mossák körbe az egyedülálló, vonzó nő problémáit, gondosan ügyelve arra, hogy az egyébként remek nyelvi és szövegtechnikai bravúrokkal tarkított írások véletlenül se ássanak túlságosan mélyre, ne engedjék az olvasót beletekinteni a hősnő életének kevésbé (déem által) kozmetikázott részleteibe. A legmeghatározóbb érzésem a hiány volt olvasás közben: szinte minden novella esetében vártam volna, hogy a (szőr)szál, amin a szerző elindít, végül elvezet majd valahová, és esetleg kiderül számomra, mi mozgatja ezt a lányt az általános fehér ló+herceg-effektuson kívül. Mindvégig kicsit távol lettem tartva az eseményektől, hiába a közvetlen narráció, azt a kényelmetlen feszengést éreztem, mintha nem nekem szólna mindaz a hátborzongató intimitás, amit feltárnak előttem, mintha olyan játékszerekkel és minden földi jóval felszerelt hálószobába lépnék be, ahol biztosan tudom, hogy sosem fogok szeretkezni, bármennyire jó volna is. A kötet két legerősebb szövege, a Ruhadarabok és A fiam meg én majdnem megismerkedünk egy jó pasival szép, személyes, érzékeny írások, pedig szinte eszköztelenek, nélkülözik a többi szöveg stílusbravúrjait. Ezek a stílusbeli virtuozitás vonja el a figyelmet arról, hogy a szerző nem kockáztat túl sokat, bár nem biztos, hogy feltétlenül ez lett volna a cél. Telitalálat a kötet végén elhelyezkedő aforizmagyűjtemény, amiben a legjobb „beszólások” kapnak helyet, bár én nem hagytam volna ki ezt sem: „Egyszer csak valaki, csak úgy hülyeségből, viszi a mackófelsőt, két jó zsebet, nagypapát, mindent.”(Ruhadarabok), vagy ezt: „Megjött az ősz is, a víz ráfagyott az útra, hogy ne csak sötét, de kemény és hideg is legyen körülöttem minden.”(Giselle 6.0). Ezeket a mondatokat, ezeket a szövegeket tudtam szeretni, ott tudtam lenni a hősnővel a sáros őszi utcán vagy mikor ellopják a nagyapa ezeréves mackófelsőjét (Vörös Október Ruhagyár).  

            Az írásom címe (idézet a Hogyan lettem festő című szövegből) erre az említett hiányérzetre akar utalni, arra, hogy fal, méghozzá vastag fal emeltetik itt köztem és a könyv hősnője között, amit nem tudok áttörni és ötletem sincs, átugorható vagy megkerülhető-e egyáltalán. Könnyebb lenne a dolgom, ha nem érdekelne, amit olvasok, de nagyon is érdekel, kíváncsiságom viszont nem lel kielégülésre. Valóban „valami jó testnyílást” keresek ezeken a szövegeken, egy rést, ahol bebújhatok vagy ahol kibújik, aki bent van, és megmutatja magát nekem. Mert bebizonyította, hogy van mit mutatnia, és különben is én megérdemlem.

(JAK -L’Harmattan, Budapest, 2007.)