„Én kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék…” – olvassuk a könyv hátulján. Javaslom, fogadjuk el ezt az értékrendet.

A kötet bár a Magvető Novellárium-sorozatában jelent meg, számomra nem teljesen egyértelmű, hogy egy novelláskötetet, vagy egy regényt olvastam. A könyv tizenegy részből áll – szándékosan nem mondok novellát. Ebből a tizenegy részből hét a címadó hős, Laboda életét meséli el, hét variációban ugyanarra a témára. A maradék négy rész kevésbé szorosan kapcsolódik egymáshoz, és a “labodás” történetekhez. Az elsőként olvasható Találós kérdés című ravasz darab mind tematikusan, mind technikailag megadja az alaphangot: belépünk a Latzkovits-galaxisba, ebbe a sajátosan felépített Magyarországba, ami aktív lakosként számít ránk, akiknek szívügye, hogy pontosan mi is történik hazájában. Ennek átlátásához néha lapozgatnunk kell előre, adott esetben pedig a világhálón keresgélni. Ez az interaktivitás többé-kevésbé az egész kötetre jellemző.

A négy – némiképp különálló – rész közül a legfontosabb, az amúgy is a kötet fókuszába állított Tisztelt Szerkesztőség! c. darab. Egy orvos levelét olvassuk, aki egy különcről, a nagybetűs Olvasóról próbál egy novellát írni, és tulajdonképpen ennek a próbálkozásnak az aktusa válik a kötet hatodik részévé, amiért – és itt kerül helyre a hátsó borító citált szövege – fél karját adná az elbeszélő. A dolog igazi pikantériája, hogy ez a kötet egyetlen első szám, első személyben íródott darabja. Ez pedig annak a lehetőségét biztosítja, hogy valamennyi elbeszélésnek az orvos legyen a hangja. Innen olvasva a Laboda élettörténetek különböző variációi az orvos próbálkozásaivá válnak, melyek együttesen adják a teljes történetet, a maga teljes bizonytalanságában, mint azt a fülszöveg is summázza.

A könyv hőse Latzkovits Miklós. Gondban lennék, ha pontosan meg kéne határoznom, hogy hol is található. Talán ő az egyik, aki eltűnik a levegőben az utolsó részben. Én mégis azt hiszem, hogy inkább az uralkodó, aki a találós kérdést feltette még a könyv elején, és aki uralja a történelmet, a történeteket, az egész könyvet, a főszövegen is túl, és az olvasót is.

Laboda, tehát a hős hőse – ha hihetünk a fülszövegnek – a szerzővel egy napon, „1963. május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropolisában.” Egy olyan Magyarországon, ami bár szatirikus képe lehetne a „valódinak”, csodás eseményeivel mégis rettentő távol áll tőle. A szerző tulajdonképpen a lehetetlenre vállalkozva állítja ezzel szembe, vagy használja e mellett a dokumentarista megközelítést, pontos adatokkal, információkkal, lábjegyzetekkel. Itt, valahol a mágikus realizmus és a tényirodalom taszítómezejében jön létre a Laboda c. kötet szövege. Azt hiszem, az a feszültség teszi igazán élvezetessé, ahogy a szerző lebilincselően próbálja bebizonyítani a történetek valósságát, minden hihetetlenségük ellenére.

A regényként való olvashatóság végül mégiscsak megbicsaklik: az utolsó két Laboda-történetnél még várnánk valamit. Nem sokat, tényleg, csak egy tematikus összekötést, csak egy finom visszautalást, de ez elmarad, így nem adnak hozzá sokat az egészhez. Ugyanaz a téma forog, ami szerkezetileg jó, de kicsit unalmas már olvasni. Vagy, meglehet az is, hogy a Jauss által emlegetett esztétikai distancia jelzi lemaradásomat és Latzkovits könyve Tar Sándor Szürke galambjához és Bánki Éva Dekameronjához hasonlóan egy átmeneti műfaj előképei a regény és a novella határán. Lehet. Mint ahogy, az is, hogy csak én akartam regénynek olvasni, mert az mégiscsak megér egy kútba ugrást.