„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”

Pilinszky János: Merénylet

Egy földrész, ahol kövületté válik az emberi igyekezet. Ahol az idő foglyává lesz minden emlék. Az emberben a regény, mint egy szép motivációs plakát, amire ránézünk reggelente és visz előre és tovább, napról-napra… Miféle emlékkönyv maradt itt ránk?

Egy olyan előtörténettel indulni, mely egész életünkben kísért, és melyet egész életünk újraír. A sosem befejezhetőt, amire áldását már csak a halál adja, ami az utolsó hordozóval múlik csak ki? Ha az életfeladat az idő és az információ szintetizálása, nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Borbély András új, Szél című verseskötete valahol ennél a kérdésnél torpan meg. Annál a kérdésnél, aminél már csak elemi erőkre szorítkozhatunk, ha változást kívánunk. Hogy a szél energiáját segítségül hívva, valahová (helyre)kerüljenek a tőlünk már függetlennek látszó, a minket mégis örökösen függésben tartó dolgok. Azonban zárt térben mozgunk, egy rejtett földdarabon, ahonnan semmi nem kerülhet ki, csak el, máshová vagy más állapotba. Saját széleinkbe ütközünk, és élő-halottaink körülölelnek, hogy valami roppant nyomás alatt feldolgozhassuk a még feldolgozhatót, a még rendelkezésre állót. Kötelességből vagy együttérzésből, hősködésből vagy kényszerből, fájdalomból vagy szomorúságból, mindegy. Vannak helyzetek, amikor ez az élni-akarás mentőöve. Csak mit ér a mentőöv víz nélkül. Amikor víz helyett már mocsár van, vagy megkövült föld; amikor elégtelen kiindulóponttal bír a mentési kísérlet, mitévők lehetünk?

„mert beszélni ezekről a dolgokról utána
nem lehetett, mikor meg már lehetett
volna, jelentéktelenné vált az egész, már
ők maguk is alig emlékeztek valamire,
vagy szándékosan eltemették magukban
az emlékeket, ezért olyan nyelvtelen ez
a kor, hiányoznak a történetek…” /A harmadik képmás/ 

Ez az anyai nagyapa-történetből kiragadott részlet jó keretnek bizonyulhat arra, mennyire mély nyomokat keres és tár fel a kötet. Apró, örökkönyvbe írt szegmensek a múltból, mely rémületes hévvel idézi jelenségtelenségünket, és varrja nyakunkba az elvesz(teget)ett gondviselést, egymás iránt: a feldolgozatlanságot. Utólag fáj beletörődni a nemtörődömségbe. Minden kérdés magunkra-fordítója a hagyaték: mégis mire jöttem én ide?

„lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne” /Holdtölte (kis életút-ikonok)/ 

De megkérdőjelezhető-e a jelentőség, ha az minden egyéb számára jelentéktelen. Egy fiú lesz, aki varázsló, aki a szintézis keresztjét a hátára meri majd venni. Egyetlen gyermek figyelme, ki olyan Gyergyóremetén, mint bogár a fejben. Borbély András küzdelme az erdélyi katlannal, az örök réveteg tekintettel az elmúláson, a halálon. Ő maga lesz a felforgató szél az elmében, a rendet rakó, a felkavaró, sárból, sírból előkotró. Olyan családi krónikát tár elénk, szűkszavú, egyenes, intelligensen elfogulatlan és szerény elbeszélői módon, hogy el kell csodálkozzunk valóban: hová tűntek a történetek? Miért nem beszél már senki róluk? Miért hagyatott magára az ember a múltjával és lett kikényszerítve belőle, hogy egyedül lássa be az életet? Honnan ez az eltávolodás önmagunktól és a világtól, mivégre konzerválódunk? Miért váltunk regénytelenné, és engedtük, hogy egyedül a múlt regényei tartsanak életben minket?

Valahol párhuzamban az önvilágunktól való menekülés ellehetetlenítettsége ezen komoly gyötrelmek forrása, mely menthetetlenül kíséri az embert, amíg él:

„hogy néha oda is vágyjak,
ahol nem lehetek jelen. 

Ahol szemét bekarcolva
hidegen néz csillag, állat,
én lennék kívül rekedve,
s ők formálnák meg a tájat.” /Mítosz/

A születés és halál egységében a közömbösség katedráján azonban lesz, aki elmesélje a kötetben megfogható békét, s talán ő egyedül, az aurea mediocritas fényes bölcsességében merengő vidéki költő. Példázatos jellegű, könnyed monológjában józan belátással és gyakorlatias útmutatással, nem szabályszegéssel mutatja fel, miként alakulnak a zsákutcák szabad átjárókká; hogyan válik a belső út kielégítőbbé és teljesebbé, az érzékek és képességek lefokozása béketeremtővé. Az egyetlen szabadon járható út lesz: beérni önmagunkkal. Amikor beérjük széleinket, hatáskörünket, és beismerjük degenerációnkat a múlt megtarthatatlanságára…

„Mert ugyanolyan nehéz válaszolni a kérdésre,
hogy mi egy verssor,
mint arra, hogy miért épp rozsdabarna a fű töve,
miért pont így nőtt ez a fa,
vagy hogy pontosan mit fejez ki
egy embernek az arca.” /A vidéki költő/

A kártevő vágy és melankólia kioltására, kompenzálására, vagy akár megsemmisítésére szintén jó gyakorlatot kínál egy másik, ismételten példázatos jellegű vers, a Vándorlás. Ez is egyike azon verseknek, melyek kívül állnak a konzervált-lét problematikán. Radikálisan eltérő szemléletű, hagyományszegő gondolatiságával, a megszokás megtörésével vagy arra való hajlandóságával helyezi előtérbe és jelzi a lehetőséget arra a képességre, hogy valójában felülírói lehetünk a múltnak és a jelennek.

„felülírni minden várakozást,
megvárni minden reménység lassú kimúlását. 

(…)
vállalni részt az undorodásban is,
együtt menekülni azzal, mi menekül,
ott lenni mindenhol, nem lenni sehol sem. 

(…)
a rohadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,
mint az érettet, miként az édeset,
a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,
mint amit még használatba vesznek.” /Vándorlás/ 

A kiegyensúlyozás, az értékek felülbírálata, kiegyenlítése, a teljességre törekvés, az ítéletmentesség és a bizalom újraértékelődése kerül itt a felszínre, meglehetősen eltérő perspektívából a kötet legtöbb versében megjelenő nézőponthoz képest.

Vajon azért többreértékelhető az elmúlt, mert elfelejtődik? Talán azért tűnik szemünkbe a halál furcsaságában, mert visszaveszi mellőlünk az emlékeztetőt, ami így nem lesz többé ok és ürügy. A lezárult fejezetek elkezdhetnek korrodálódni, pusztulni és talán emiatt tartjuk többre az elhullott dolgokat, és szánjuk meg őket inkább, mint a még élőket. És így lesz, hogy az élet közömbös és természetes állapot, mely figyelmet sem érdemel, és így a halál, ami mindig is többreértékelt marad. Mert reménykedünk az anyag emlékezetében; a kövekben elrejtve, legalább megmaradunk. A reménység ingaállapota fontos alapmotívuma a kötetnek. Mirevalósága eldönthetetlenné, és így absztrakttá válik. Kerülgeti a költő, holott a legtöbb költeményben szabadulni vágyik önmagából fakadó értelmetlenségétől, példának álljanak itt a Szikla című vers kezdősorai…

„A véges ez, a kővé vált remény.
Nem hangolható húr zengéséhez,
csak üres álmot formáz, vakhit,”

…de egy bizonyos, más jellegű hit ebben gátlóerőnek bizonyul:

„Az almafa: kivirágzott.
Aztán el is hullatta a virágot.” /Kánikula/

Több helyen visszatérő almafavirág-motívum, nemcsak a kezdet-vég szimbolikájával, a körforgás örökével, kiúttalanságával szembesít; a fentebbi reménységnek egy szintemelő alternánsával szembesülünk, furcsa evolúciós kísérletnek adva helyet. A Kölcsönidőben teljes panorámában felfeszül elénk ennek problematikussága:

„Mélység nélküli kút lett az idő,
valami végképp eltűnt a világból.
Az sincs, amire visszanézhetsz,”

Kölcsönidő a halálról való elmélkedésre, valahol itt foganatosítja az élet értelmessége magát. A jelen idő félelmesen magára hagyatott, áll a szűk pillanat fokán. 

„Meghalsz, meghaltál,
majd eztán fogsz meghalni.
Na és? Rettenetes egy hely ez,
hogy is mondta valaki:
»két nemlét között«.”

A probléma megélése valahol igazi kóan-szerű élmény, két egymást taszító mágnes, élet és halál között lebegve vibrálni – túl egyszerű volna a hiábavalóság gyötrelmével leírni. 

„Megvesztegethetnélek most is a szavakkal.
Tegnap így kezdtem el ezt a verset például:
az almafa kivirágzott.
Majd figyeltem az alap repedését
és folytattam:
aztán el is hullottak a virágok.
Aztán már nem volt mit folytatni. 

Látod, mint a vakok, elsüllyed minden
világ a homályban, mint óváros az újban,
s te reménykedsz, hogy az anyag emlékezik.”

A „véges-végtelen” mese és abszurdum, a melankólia könnycseppjei hullnak alá az égből, s növesztik a szürke hegyeket, szomorú fákat. Minek okán bízunk anyagi teremtményeinkre emlékeztető üzeneteket, ha tudjuk, minden hiába? Valahol felfoszlik ezekben a versekben egy pszichológiai esettan, az örök embernek maga ellen vésetett gúnyrajza: a pusztulandó örökalkotója, mely nem látja a teremtés csírájának lüktetését, csak a kész anyagot, és messze távol került az őt kigombolyító céltól és értelemtől, az esszenciától, mely fenntartja és önnön értelmét adja.

A Kölcsönidőt követő vers, a Nyári dögök nagyjából a fentieket meghaladó gondolatiságot követ, de már az életgyakorlat egyszerű síkjára áthelyezett nézőponttal; a gondolati szintről a földre talál három elhullott állatról való megemlékezésben. Furcsa találkozópont azonban a költeményben, hogy az elhullt élőlények mellett a nemzet is – méltó vagy méltatlan – szerepre lel, méghozzá egy dokumentáltnak mondható bizonyítékkal.

„A negyedik nyári dög
a nemzet volt.
Hallottuk, amint megjön Romániába,
óriáskivetítőkön láttuk
beszélni a miniszterelnököt.
(…)
Ő meg azt mondta,
föltámad, igenis föl fog még támadni.
Megöltük hát és a
fabudi mögé temettük el,
gondolván, hogy aki meghalt,
csak az támadhat fel.”

Vajon mennyire hazárdjáték a szavak játéka? Hogyan hozza vissza a szó az életbe a holtakat, az elfeledettet? Hogyan írja felül a beszéd a múltat, hogyan dolgozza át a holttesteket, a lezárult szemeket: hogyan kényszeríti őket az (újra)jelenlevésre? Mi köze egyáltalán hozzá? Úgy tűnik, valami tiszteletlenséggel állunk szemben, és valahol az egész világunk erre a tiszteletlenségre épül. Nem hagyunk felejteni senkit, miközben folyamatosan elfelejtjük, miről van szó. A társadalmi berendezkedés és a közéleti politika (vigyázat, ez tautológia lenne) már defektes a közlést, a megnyilvánulást megelőző szinten; ez a múlt helytelen értelmezettségére vall, a múlt egyszerűen rossz helyen van – a jelenben. A költő maga is kiemeli ezt az első ciklusban olyannyira beszédes családi történetekre vonatkozólag:

„…az érdekelt – s ez szerintem közéleti és politikai kérdés –, hogy miként lehet, s egyáltalán lehet-e nyelvet adni egy mind irodalmi, mind társadalmi tekintetben néma, elhagyatott, a politikai érzékelésből kívül rekedő területnek. Valamiképpen tanúskodni. (…) …ezekben a szövegekben (…) leválaszthatatlanul társadalmi viszonyokról van szó, egy társadalmi-kommunikációs aktusról: megszólításról.” – említi a kötet végében helyet kapott interjúban.

Egy társadalmi létforma minden körülménye és annak minden rétege kölcsönhatásban van. Ez az időbeliségre is vonatkozik, ám jobb tisztázni: a múltból kommunikáló dolgok a múltból kommunikálnak. A háttérbe szorított dolgok is a múltba szorított dolgok valójában. Bármennyire is erős a jelenre vonatkoztathatóságuk, akkor is a múltból kiabálók, és ez egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nincs az a paralízis, amely valóban képtelenné tenne minket a jelenen, jelenléten gondolkodni, de ezt elvetjük, talán kényelemből, és így az állandó újraértelmezések egyre inkább hátráltatnak, elmeszesítenek, elfásítanak (literálisan szobrozás, túltekintés az anyagon) és egyre inkább felrántják a leplet arról a tünetről, hogy valamit állandóan félreteszünk, el az útból. A régi példák, régi vágyak, régi küzdelmek szobrai előtt áldozunk és fogalmunk sincs, mik vagyunk ma és milyen szobraink lesznek a jövőben. Valójában átlépünk a korunkon és ez a vonás kifejezetten erős a kötetben szereplő családtörténeteket elbeszélő versekben, melyekben a történelem egy-egy apró, mikrokozmikus metszete tárul elénk: meghökkentő, láthatatlan katasztrófák a világ egy rejtekzugából.

Úgy sikerül bemutatni itt az erdélyi mikrovilág történéseit, mintha valami nagy, klasszikus, régmúltból előkerült tragédiát olvasnánk: ahol börtön jár azért, mert magyarul énekelsz (A harmadik képmás), ahol dinoszaurusz-csontokat találnak a homokbányában (Az apai ág), ahol egy tíz éves kislány képes arra, hogy felakassza magát (Gyermekbénulás), ahol egy „haszon”-állattal még barátságban lehet lenni és ahol cukros kenyeret esznek (A barátság), vagy ahol fontosabb volt, hogy a csirkék ne kaparják ki a veteményt, mint egy újságírónak nyilatkozni (Betyerusz király)…

A kötet prózai vérvonala igaz történet. Ezek a versek éles kiszögellései, de egyben homogén részletei az amúgy nagyon is egységes kötetnek. Olyan érzést ébresztgetnek az olvasóban, mintha végre valahára újra elénk tudna tárulni az aprószemű, nyersszövésű „szánalmas” valóság, melytől olyannyira eltávolodtunk már, és melytől olyannyira óvjuk magunkat és félünk, hogy mára konkrét fogalomzavarral küszködünk. A dokumentáció-szerű leírás és a direkt szűkszavúság, tömörítés keltette hatás erre a nagyon mély félreértésre és megfeledkezettségre mutathat rá.

Egy gondolat erejéig muszáj Pilinszky Jánost is bevonni a beszélgetésbe. Hatása érezhető Borbély költészetén, de visszaidézésére konkrét nyomokat is találunk. Kiemelendő a Bronzkor című vers (egyben az első ciklus címadója), ami előző kötetében, a Hidegség, állatban a Geográfiai jegyzetek című vers nyitányát, nem teljes egészében, de átvette, és e két vers külön-külön is egy-egy Apokrif-emlékeztetőnek vélhető. Ezen kívül temérdek költői képben bújik meg Pilinszky arca a kötetben, ami azért is érdekes, mert a Pilinszky-(meg)idézés csak akkor lehetséges, ha van miről beszélni.

Vajon miért olyan lényeges Pilinszky költészete Borbély és az őt követő generációk életében, de a nyolcvanas-kilencvenes évek szülötteiben kifejezetten? Hogyhogy éppen Pilinszky volt, aki a maga letisztult, émelyítő világlátásával – melybe versein keresztül (bár felületesen) bepillantást nyerhetünk – belecsempészhetett valami örök és borzasztó, kimondott igazságot a költészet történelemkönyvébe? Hogyan tágult ki a közvetlen, elsőrendű tapasztalás határáig ez a fajta létélmény? Hogyan jutott oda a világ, hogy megismerésének ez a fajta tapasztalás kiindulópontjává váljon? Vajon mi került túlsúlyba, mi hangolódott el? Mert Borbély verseiből is árad ez a fajta letisztult feszültség; a minden sallangtól mentes, tiszta, idegenség-állapot, a befogadó hely szűke, inkompatibilitása, amelyről túl nehéz beszélni. Ez a nehézség nem nehézkesség: ez súly, tömeg, és régebben azt gondoltam, Pilinszky vállra vett súlyát nem lehet még egyszer úgy átadni, ahogyan ő tette. Ő úgy adta oda, hogy közben visszavette, átvehetetlenné téve azt (és ez a fajta magatartás nem mártíromság jellegű, annál sokkal józanabb és mélyebb). Az ilyen tömeget csak bizonyos módon lehet átadni, csak bizonyos dolgok megértés-tapasztalata után. Borbély esetében mégis hasonló dolgokkal kerülünk szembe. Természetesen más, de az ő kövei is erről a súlyról beszélnek, amikor beszél róluk. Azt hiszem kimondható, hogy létezik egy Pilinszky-generáció, hogy az ő vonala erősen tovább vésődik. Borbély ezt minden színezés nélkül meg is fogalmazza az árok-hasonlataiban Jeremiád című költeményében, melyet nagyanyjának dedikál:

„Látod,
túl közel hajoltunk egymáshoz,
viseltük arcát a gonosznak,
szakadékok lettek arcunkon a ráncok.
A föld karjai közt őszülten ébrednek
a tegnap még gyermekek,
de nem voltak gyermekek.
Ilyen ősvilági lett arca mindennek,
(…)

 De jaj,
miért viseltük arcát a gonosznak,
miért hajoltunk túl közel egymáshoz,
miért lettek lövészárkok
arcunkon a ráncok,” 

Az egzisztencialitás problematikája erős mozgatórugó tehát a Borbély-költeményekben is; a külső és belső eseményzajlás kontrasztjai és konfrontációi végig nyomon követhetők a kötetben. Természetesen a Szélben szereplő interjúban is szó esik Pilinszkyről. Hogy a költő hogyan fogalmazza meg a magában rejtjelező Pilinszky-nyomot, lássuk az ő leírásában: „Ami nyilvánvaló: Pilinszky költészete volt az első igazán maradandó irodalmi élményem. De ez a megfogalmazás is sántít, mert nem kifejezetten irodalmi élmény volt a szó szűk értelmében, hanem annak megsejtése, hogy a költészet nem pusztán a szavakról, nem pusztán az irodalomról szól, hanem a létezésünk alapjairól, feltételeiről, kérdéseiről, ezek kimondásának és megértésének határairól. Reménytelenül patetikusan hangzik ez így, de hát ez van.”

Az elzárt, konzervált, hermetikus világrész-képlet a kötet szerkezeti felépítettségében is megfigyelhető. A két ciklust (Bronzkor, Név nélkül) három különálló vers keretezi és választja el. A középső, „vízválasztó” vers, amely valamiért személyes kedvencemmé vált, bizonyos szempontból említést érdemel. Attól függetlenül, hogy egy parafrázis-jellegű Odüsszeia-élmény leírása, és tematikájában emiatt részben el is különül a többi verstől, mesteri munka. Ennek a versnek a záró szakaszában egy feltűnő összegzést találunk, mely Odüsszeuszon túl és vele párhuzamban egy önreflexív és őszinte lírai absztraktot ad a megjelenített szubsztanciáról (talán a költőről magáról), melyből megérthető, ha felületesen is, költészete motivikája:

„És itt vagyok én, lakója
egy európai falunak, a hordaszellem
fia, cro-magnoni kamasz.
Egy részem halott,
zengtem akkor a víznek,
egy részem kő már, névtelen,
szürke márvány.
És írtam, mintha ez lenne az idő
egyetlen értelme,
s értelmetlensége is egyben,
s arcomat felejtve, két lekötött kézzel,
mintha rengeteg
kiontott vér fölött állnék.” /Léthe/ 

Azt hiszem, tisztán érezhető a fentebb említett tömeg, mely átvehetetlen, és érezhető az ember örök háta is, mely azt örökkön cipeli.

Rengeteg kérdést vet még fel mindezeken felül és kívül a Szél. Beláthatatlan problémákhoz irányít minket, megrögzött, át nem gondolt, felismeretlenül és értelmezetlenül hagyott dolgokról, melyeket illik felhánytorgatni és elővenni. A Hidegség, állathoz viszonyítva jelentős fejlődés figyelhető meg a szerző verstechnikájában, költészete mesteri szintre emelkedett. A versek legalább annyira teljesek, és szépek, mint maga a kötet. Egyformán magas rezgésfokú minden egyes darab, és egy gondosan megszerkesztett, tudatosan megkomponált műről beszélhetünk.

A történelem sűrűn vágott metszeteiben tehát egy nagyon apró résen keresztül pillanthatunk be ebbe a furcsa, mágikus, de mégis mágiátlan, ridegen egyszerű, de mégis gyötrően komplex realizmusba. Egy külön életvilág, térhelyzet és téridő; egy különvaló egzisztencia mutatja meg magát, felbecsülhetetlen őszinteséggel és meglepő súlytalansággal, jobban mondva bölcs objektivitással. Olyan ez a felszínre emelés vagy inkább kimentés, mint a testből kibuggyanó vér; a mélységekben működő világot csak az átélő tapasztalja, mi a kiömlő vérben látjuk annak kétes lenyomatait. Hogy a született alak vonzata-e vagy következménye a környezet és a környezethez tapadt emlékvilág, ki tudja. De a szél itt nem üres terepen mozog és mozgat, a szél geológiai vázlata keretez, áthat, áthatol a legkisebb egységeken, réseken is, áthatol az átlátszóságon, az anyag tömörségének kietlenségén, a felszínességen, az elleplezett dolgokon, átvisz minden olyan helyre, ahol be kell vagy lehet vallani valamit. A legszembetűnőbb, hogy nincs ütközési pont: olyan akár a víz, olyan akár a tűz, akár az ég, akár a föld.

 Illusztráció: Tomasz Alen Kopera

 

Bíró-Balogh Tamás Mint aki a sínek közé esett –  Kosztolányi Dezső életrajzához című tanulmánykötetéről

Bíró-Balogh Tamás tanulmánykötete[1] igencsak fontos és újszerű adalékokkal járul hozzá a Kosztolányi-filológiához, ráadásul mindezen túlmutatva a hazai irodalomtudományi diskurzus egyik fontos és ellentmondásos kérdéskörét, nevezetesen a szerző életrajzának jelentőségét / jelentéktelenségét is tovább tematizálja. A kötet tíz tanulmánya nem csupán érdekes adalékokkal szolgál egy igencsak kanonizált és irodalomtörténész körökben divatos író eddig csupán részlegesen feltárt pályaképéhez és a teljeség igényével eddig soha, senki által meg nem írott életrajzához, de az adott szerző életpályájának ellentmondásain túlmutatva, teoretikus mélységekbe merülve feszegeti azt az igencsak ingoványos kérdéskört, vajon mennyire járul hozzá egy mű szakmai-esztétikai megítéléséhez, ha jól ismerjük egy szerző személyiségének és biográfiájának visszás pontjait, ellentmondásos megnyilvánulásait, adott esetben mondjuk a politikai szélsőségek irányába való elhajlásait?
Miként azt Bíró-Balogh Tamás a könyvhöz írott fülszövegében kifejti, munkája során irodalomtörténészként hasonlóan kellett eljárnia, miként a nyomolvasónak vagy a bűnügyi nyomozónak. Olvasni próbálta Kosztolányi biográfiájának helyenként igencsak töredékes nyomait, addig homályban lévő és ellentmondások által övezett életrajzi és filológiai tényeket, eseményeket igyekezett feltárni, és olybá tűnik, képes volt olyan életeseményeket és ezekkel szoros összefüggésben álló irodalomtörténeti tényeket is rekonstruálni, melyekről addig a Kosztolányi-filológia nem, vagy csupán részlegesen tudott. Az irodalomtörténész könyve éppen ezért legalább annyira nyomozói és / vagy mondhatjuk, életrajzírói-történészi munka, mint amennyire a filológiai-irodalomtörténeti tanulmánygyűjtemény címkére igényt tarthat.
A kötet tíz, változó terjedelmű és nem azonos időszakban íródott tanulmányból áll össze, melyeket éppen a nem azonos időben való keletkezés okán némi metodikai eklekticizmus is jellemez. E módszertani sokféleség azonban nem válik a kötet kárára, épp ellenkezőleg – kiszélesíti a filológus látóterét. A kötet első, nagy terjedelmű bevezető tanulmánya a legkegyetlenebb műfajnak aposztrofálja a Kosztolányi Dezső (hiteles) életrajzának megírására bármilyen formában tett kísérleteket, hiszen óriási a feszültség a szerző által ránk hagyott, esztétikai értelemben vitathatatlanul jelentős életmű és az életrajzi személy igencsak visszás, erkölcsileg számtalan helyen megkérdőjelezhető politikai-emberi megnyilvánulásai között. E terjedelmes írásában a szerző módszertani alapokat fektet le Kosztolányi teljességre és hitelességre törekvő életrajzának esetleges jövőbeni megírásához, hiszen, bár a Kosztolányi-filológia eddig is óriási terjedelmű, már-már átláthatatlan szöveganyagot hozott létre, az elfogulatlanság, illetve az életrajz és a vele szoros kapcsolatban olvasandó életmű visszás aspektusainak nyílt, problémaérzékeny vizsgálata egészen a mai napig nem jellemző. A számos eddig született, sok szempontból kiválónak bizonyult, ám az esetek többségében szinte mindig csak az életmű textuális aspektusaira fókuszáló, vagy éppen ideológiailag elfogult Kosztolányi-monográfia és tanulmánykötet mellett vagy ellenére sem áll rendelkezésre egy adott, mindenki által hitelesnek elfogadott Kosztolányi-biográfia, az író életrajzának vizsgálata pedig sokszor a szakmaiatlan módon elfogult mentegetési, vagy éppenséggel lejáratási kísérletek terepe.
A teoretikus értékű bevezető után jórészt apróbb, első olvasásra talán lényegtelennek látszó életrajzi és filológiai adalékokat egyaránt feltáró, tanulmányok következnek. Bíró-Balogh Tamás a végére járt példának okáért egy esetnek, amikor az egyébként magát katolikusnak valló írót, Kosztolányi Dezsőt perbe fogták egy pornográfnak ítélt versfordítás miatt, a dedikációkból kiolvasva próbálja rekonstruálni Kosztolányi viszonyát bizonyos személyekhez, mára szinte elfeledett irodalmárokhoz, valamint feleleveníti, miként sikerült az írónak elkerülnie egy elég komoly sajtópert. További tanulmányaiban a szerző rekonstruálja a Vérző Magyarország című (irredenta) antológia második, Kosztolányi által erősen átdolgozott kiadása megjelenésének történetét, egy másikban feltárja, milyen szoros szálak fűzték az írót a korabeli szegedi értelmiséghez, valamint a kötet utolsó tanulmányában ismerteti egy tervezett, de a valóságban végül soha meg nem írt Kosztolányi-regény elképzelését, az ötlet megszületésének körülményeit és előtörténetét. Ezek azok az életrajzi és egyúttal irodalomtörténeti résztémák, melyeket a kisebb volumenű tanulmányok irodalomtörténeti nyomozómunka keretében feldolgoznak.
A Bíró-Balogh Tamás által legmélyebben elemzett, politikai töltetű életrajzi szál azonban külön, részletes említést érdemel. A könyvnek a metodikai bevezetőn túl két releváns tanulmánya foglalkozik ugyanis Kosztolányi legellentmondásosabb, az életrajz írói és ismerői által sokszor jótékony homályban hagyott – újságírói – tevékenységével, nevezetesen az Új Nemzedék című szélsőjobboldali lapban általa két évig, 1919-től 1921-ig gyakorlatilag napi rendszerességgel írott és szerkesztett Pardon című glosszarovatnál való visszás működésével. A szinte minden szépirodalmi és esszéírói munkájában humanistaként megnyilatkozó, egyébként vállaltan szabadkőműves, bár élete során meglehetősen sokféle politikai eszmével kacérkodó Kosztolányi e rovatban napi szinten írt maga és közölt feltehetőleg mások által kirekesztő, antiszemita tárgyú cikkeket, és tette ezt minden valószínűség szerint nem annyira mély politikai meggyőződésből, mint inkább puszta egzisztenciális érdekből, jól fizetett politikai újságíróként… Nevét persze soha nem vállalta, így úgy gondolhatta, talán soha nem leplezik le a személyét, amire persze aztán elég botrányos körülmények között mégis sor került. Az irodalomtörténész a biográfia e visszás és objektív módon nehezen megítélhető tényeinek ismeretében joggal teszi fel a kérdést, vajon hogyan kell ennek fényében megítélnünk a szerzőt, illetve rányomja-e mindez a bélyegét az életmű értelmezhetőségére? Kosztolányi Pardon rovatbeli működését feltáró tanulmányában Bíró-Balogh Tamás jó irodalomtörténészhez híven megpróbál tárgyilagos maradni – nem tör egyértelműen pálcát Kosztolányi, az író, az újságíró és az életrajzi személy felett, és Kosztolányi életművének más kutatóitól eltérően a védelmébe sem veszi a Pardon rovat szélsőséges hangvételű cikkeinek szerzőjét. Kitér arra is, hogy a mai napig nem tisztázott pontosan, Kosztolányi miért is vált ki pontosan az Új Nemzedék szerkesztőségéből, vajon itt is a puszta egzisztenciális érdek kívánta-e meg a szakítást, vagy pedig a szerzőt ideológiai és morális okok is vezették? Az író később mindenesetre több-kevesebb sikerrel megkísérelte tisztázni magát a szélsőséges irányban való politikai elfogultság vádja alól, bár a Pardon rovatnál való működése még jóval később, halála után is viták tárgyát képezte és képezi a mai napig…
A Kosztolányi halála után felmerült vitákkal kapcsolatban is alapos kutatómunkát végzett Bíró-Balogh, eredményeit pedig egy rövidebb lélegzetű, ám annál fontosabb megállapításokat tevő, Egy idegen kéztől származó Pardon-cikk kézirata című tanulmányában tárja olvasói elé. Kosztolányi halála után három nappal ugyanis a Társadalmunk című bulvárlap egy olyan cikket közölt, mely megkísérelte az írót tisztázni a szélsőséges politikai uszítás vádja alól, ezt alátámasztandó pedig egy olyan névtelenül írott cikk kéziratát adta közre mellékletként facsimilében, melynek közlését Kosztolányi a rovat szerkesztőjeként éppen a számára már vállalhatatlan uszító hangnem miatt visszautasította. A dolog hitelességét persze megkérdőjelezheti, hogy a Társadalmunk hasábjain megjelent védőbeszéd szerzője maga is névtelenség homályába burkolózik, habár azt a Kosztolányi-filológia már kiderítette, hogy Kosztolányi maga szerkesztőként a megjelenésre le nem adott, még általa is túlzottan szélsőséges hangvételűnek talált kéziratot Bangha Bélának, a kor igencsak harcos antiszemita, jezsuita szerzetesként működő író-publicistájának tulajdonította, aki az adott időszakban éppen a más keresztény lapok mellett Új Nemzedéket is megjelentető Központi Sajtóvállalat, a római katolikus egyház lapkiadójának vezetője volt, így  az is meglepő, Kosztolányi szerkesztőként hogyan volt képes visszautasítani egy általa írott cikket. Kosztolányiné persze férjéről írott önéletrajzi regényében arra is visszaemlékszik, hogy Kosztolányi Bangha Bélával való ellentéteinek következménye lett a szerkesztőségen belül: a lapnál egyre inkább kezdtek rá ferde szemmel nézni, miként a feleség írja, és többek között az eset szülte feszültségek is közrejátszhattak abban, hogy Kosztolányi 1921. augusztusi hatállyal kilépett az Új Nemzedék szerkesztőségéből…
Bíró-Balogh Tamás tanulmánykötete olyan filológiai szakmunka, mely ugyan címében Kosztolányi Dezső életrajzához kínál adalékokat, ám mindemellett nem kötelezi el magát egyoldalú szemlélettel a csak és kizárólag életrajzi alapú vizsgálódás mellett. Törekszik ugyan a biográfiai tények feltárására és megfogalmazza a hiteles szerzői életrajz megírásának teoretikus igényét is, ám mégis egy józan érvekkel alátámasztható középutat jelöl ki, és teszi mindezt az értelmezői elfogulatlanság jegyében. Vitatkozik persze a posztmodern irodalomelméleti iskolák Magyarországon talán kissé provinciális módon túlteoretizált és csak és kizárólag az (élet)művek szövegére és szövegiségére fókuszáló irányultságával, alapjaiban azonban nem kérdőjelezi meg a teoretikus és / vagy szövegcentrikus irodalomszemlélet és értelmezés létjogosultságát, pusztán a kérdezőhorizont kitágítását szorgalmazza. Észérvekkel belátható megítélése szerint ugyanis a történeti kontextus, ebbe beleértve a szerző biográfiai adatait és személyes, emberi, adott esetben visszás és erkölcsileg megkérdőjelezhető megnyilvánulásait legalább ugyanannyira fontos adott művek elmélyült értelmezéséhez, mint a textus, a szerző által létrehozott, ám tőle függetlenül létező és önálló recepcióval rendelkező szépirodalmi vagy értekező szöveg. Ebből kifolyólag gondolom, hogy Bíró-Balogh Kosztolányi-könyve nem csupán Kosztolányi Dezső életrajzának és életművének kutatásához járult hozzá releváns irodalomtörténészi felfedezésekkel, de az általa tematizált kérdések Kosztolányi életének és műveinek kontextusán kívül is termékeny elméleti viták generálói lehetnek arról, melyik is az értelmezés helyes útja – a szerző- és életrajzcentrikus, filológiai irányultságú értelmezés, vagy pedig az életrajz tényeit figyelmen kívül hagyó, szinte csak és kizárólag a létrejött szövegekre fókuszáló irodalomszemlélet? A Bíró-Balogh Tamás által Kosztolányi életrajzán keresztül felvetett, provokatívnak ható elméleti kérdés persze magában foglalja a megfontolt választ is, mely szerint az irodalomtörténésznek leginkább a két szemlélet közti arany középúton lenne érdemes járnia, a két aspektus figyelembe vétele pedig jobb esetben egyáltalán nem kizárja, hanem sokkal inkább kiegészíti egymást, termékenyebbé és elmélyültebbé téve a mindenkori értelmezői munkát.
(1) Hivatkozott kiadás: Bíró-Balogh Tamás, Mint aki a sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához, Budapest, Equinter Kiadó-Műút Könyvek, 2014.

Nyisd ki a dobozt, edd meg a pralinét, és bocsásd meg a hisztérika bűneit! 

Wislawa Szymborska költészetét a Nobel Bizottság kifejezetten pontosan írta le, miszerint „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus.” Ugyanis Szymborska versei a humánum antropológiai és szociológiai leírásaiban teljesednek ki igazán. Külső szemlélőként írja le a világot, amiben elhelyezi öregedő önmagát (amit folyamatosan kigúnyol, ha van rá lehetőség), miközben empirikus pontossággal ír le minden alapvető dolgot, ami körülvesz minket. Nagy bátorság kell ahhoz költőként, hogy olyan hangzatos címeket adjon verseinek, amelyek olyan gyűjtőszavak, amikre tömérdek definíciót találni. Worowska azt írja esszéjében, hogy Szymborskát érdekelték a tudományok, sőt az „Élet és Tudomány” jellegű lengyel folyóiratnak lelkes olvasója volt, innen meríthette a pontos tudományos leírásait (Teresa Worowska: Létünk esetlensége, Távlatok 35-36., 1997, 485-490.). Én mégsem erről fogok szólni ebben a róla szóló esszémben, hanem arról, amit pár mondattal előtte zárójelben jegyeztem meg. Szymborska költészetének azt az oldalát szeretném bemutatni, amely segítségével megismerhetjük magát a szerzőt is. Bevallom őszintén, amit tudok róla, anekdoták által az csupán hab a tortán. Verseiben a higgadt, kimért és a köznapi beszéd egyszerűségével kifecsegi saját életét is. Ez is indokolja azt, hogy interjút nem szeretett adni, és ahogy Jerzy Illg fogalmaz a Beszélőben megjelent beszélgetésben, Szymborska nem akart és nem szeretett volna személyiséggé válni, azt szerette volna, hogy őt, mint embert a költészete által ismerjék meg (Marian Stala, Jerzy Illg, Tadeusz Nyczek: Beszélgetés Wisława Szymborskáról, Beszélő).
Az utolsó verseiben Szymborska egyre közvetlenebb volt és egyre közeledett ahhoz a hangjához, amit limerickjeiben meg lehetett ismerni. „Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek./Azt akarja, minden percét végig hallgassam,/de én csak izgek-mozgok, röfögök,/figyelek is, meg nem is,/kimegyek, visszajövök, aztán újra el.” – írja Nehéz együttélés az emlékezettel című versében. A lírai én távol szeretné tartani magát az öregségtől, nem akar tudomást venni arról, hogy megöregedett. Halála után a lakásában nagyon nehezen találtak rá magára a Nobel-díjra, kacatok és lomok legalján volt, akik rátaláltak úgy érezték magukat, mint a Macska az üres lakásban: „Minden a helyén, mégis szanaszét.”
Olyan volt, akár egy hedonista kamaszlány, élvezte az életet, és az az öreg dáma, akit a tükörben látott, már nem volt élvezetes számára, inkább a gúny tárgyává tette: „Elég mélyen eltérünk egymástól, /teljesen más dolgokról beszélünk és gondolkodunk./Szinte semmit se tud – /de makacssága ennél sokkal szembetűnőbb./Többet tudok nála – /de semmit se biztosan.” Az emlékezésről máshol is hosszasan ír. A költő és a világ című esszéjében a „nem tudom” fontosságáról beszél: „Rövid, de erős szárnyú szavak. Életünket kiterjesztik oly tájakra, amelyek ott vannak a bensőnkben, és olyanokra is, melyekben tünékeny Földünk lebeg. Ha Isaac Newton nem jelentette volna ki, hogy “nem tudom”, kertjében úgy potyoghattak volna az almák, mint a jégeső, ő legföljebb csak lehajolt volna értük, s jóízűen megette volna azokat. Ha honfitársnőm, Maria Sklodowska-Curie nem mondta volna azt, hogy “nem tudom”, a legjobb esetben életfogytiglan kémiatanárnő maradt volna egy jó házból való úrilányok számára létesített nevelőintézetben. De ő kimondta, hogy “nem tudom”, s ezek a szavak vezették kétszer is Stockholmba, ahol a nyugtalan lelkű, mindig újat kereső embereket Nobel-díjjal jutalmazzák.” Hiszen, miért gondolnánk azt, hogy bármit is tudunk? Az idő múlásának a tudáshoz való viszonya érdekelte őt leginkább, a mondataiban megbújó kozmikusság ennek a jele. Fiatalon és felnőtt korában is azok a nagy szavak izgatták, amelyekkel megválaszolhatta a világban történő eseményeket. Úgy gondolom, mindig is az volt a szándéka, hogy ő, mint költő is le tudjon tenni olyan dolgot az asztalra, ami a világ megértéséhez szükséges. A költőnek is megvannak a maga eszközei, amik hatással lehetnek a változásra, és mindenekelőtt felelőssége van. Ezért, ha elolvassuk az égről, a felhőkről, a vízről írt verseit, akkor rendkívül pontos leírásokat fogunk találni, ezek első olvasatra talán feleslegesnek tűnő fecsegések, de végső következtetésében, ahol magával szembe állít mindent, mi magunk is rácsodálkozunk arra a tudásra, amit át akart nekünk adni. Talán az egyik legnagyobb versében, az Utópiában bontja ki a legjobban azt a hitvallást, ami egész költészetére érvényes.
Az Utópia minden elvont fogalmat antropomorfizál, ami egyszersmind emészthetővé és rendkívül emberközelivé teszi azokat. Az utópia egy olyan sziget, ahol világossá válik minden emberi gondolat. Ebben a versében mintha Szymborska maga is rátalált volna a fáról leesett almára, mint Newton. A gondolatok azon dimenziójában mozog a vers, ahol nincs idő, vagy ha van is, lényegtelen. Ilyen helyen képzelte el önmagát. Mégis, valahol ez az elképzelt világ, amiben minden olvasó benne van, amikor olvas, kegyetlenül magányos: „A sziget lakatlan, minden kedvessége ellenére./A bátortalan lábnyomok szétszóródva,/kivétel nélkül, a tenger felé néznek.”  Ez a platóni ideák világának leképzése, ez kétségtelen, ahova minden ember vágyik, ahol minden emberi gondolat legnemesebbje, a szeretet lakik, ahova maga a költő is vágyik, de vágyakozása közben rájön, hogy minek is keresi ezt a hipófehér, nyugodt és semleges világot, ahol nem uralkodik a megszokott fejetlenség: „Hogyha mindent, amit tettél, itt hagysz,/és alámerülsz, vissza se nézve, a mélységbe./ A feneketlen életbe.”

Vend… vendel… vendereg… vendergőzik… megvendeli a vendégeit. No, de kik ezek a vendelinek? És mitől „drágák”? Egyáltalán mi köze Krúdy Gyula novellájához Szalay Zoltán regényének?
Az ezredforduló vendelinjei egy soha meg nem íródott regény főszereplői. Ez a regény egy olyan regénybeli író karrierjét töri ketté, aki egyik kiadója szerint sohasem létezett. Vagy mégiscsak létezett? Hiszen az élettörténetéről a regény „krónikása” aprólékosan, olykor a saját inkompetenciáját hangsúlyozva is beszámol. Ennek a meg nem írt, de a kiadója által alaposan beharangozott vendelin-regény szerzőjét Daniel Wendnek nevezik.
Vagy a „regény” mégiscsak megíródott?
Ez lenne az a könyv, amit a kezünkben tartunk?

Daniel Wend titokzatosan semmitmondó személyisége és számos műfajt, köztük a leghíresebb, eme meg nem írt regényt is átfogó életműve meghódít egy akkurátusan megrajzolt, németes kultúrájú (feltehetőleg kelet-közép-európai) városállamot, Boroszlót. Ebben a hangsúlyosan kitalált világban minden városlakó rabja lesz a vendelin-legendának. Daniel Wend nem szokványos regényhős, ő csak akkor képes befolyásolni a környezetét, ha tollat vesz a kezébe – vagy mikor ezt várjuk tőle. Mindennek ellenére nem egy XIX. századi, német művészregénybe illő hős: pályáját bulvárújságíróként kezdi, kezdetben politikai jelszavakat gyárt, és csak pártja bukása után fordul a szépirodalom felé. Ez az elragadóan kiismerhetetlen, „messzi északról” jött vendég vagy wendég az irodalmi és politikai intézmények újfajta csatornáin keresztül győzi le, forgatja ki, kápráztatja, andalítja vagy wendelíti el a boroszlóikat.
Kezdetben csak egy minden feladatot tökéletesen megoldó „jámbor automatának” látszik, és csak a merénylője (hajdani csalódott rajongója) ismeri fel, hogy maga körül mindent elpusztít.
De kinek vagy minek az automatája Daniel Wend?
A legendás írótól (vagy íróról?) egyetlen szövegrészt idéz teljes terjedelemben a mű, ez pedig Daniel Wend korai, egy bulvárlapban megjelent publicisztikája. Mi nem a kő – értekezik a regénybeli szerző: „…a kőnek nem volt tulajdona, a kőnek nem volt fürdőkádja, a kőnek nem volt gyerekkora, a kőnek nem volt jelzáloga, a kőnek nem volt könnyzacskója, a kőnek nem volt példaképe, a kőnek nem volt szájszaga, a kőnek nem volt semmije…” Mindez talán Daniel Wendről is elmondható lenne, hiszen őt is jobbára csak tagadó állításokkal jellemezhetjük. Talán létezik, de mindeközben olyan idegen és megfoghatatlan, mint Chamisso hőse, Schlemihl Péter.

Szalay Zoltán kitűnő regényét természetesen olvashatjuk a nyelv vagy az én ürességéről szóló posztmodern példázatként, a romantikus német művésznovellák parafrázisaként, de számomra mégiscsak az az elbeszélés egyik legfőbb vonzereje, hogy egy kitalált térben, de mégiscsak valóságosnak tűnő kelet-közép-európai városállamban játszódó, ízig-vérig társadalmi regény.
Wend életének szorgos krónikása ugyanis nem az írói fejlődéstörténet nyelvi-poétikai mozzanataira, hanem inkább karrierjének (mert valahogy így kéne neveznünk Daniel Wend „kiteljesedését”) társadalmi aspektusaira helyezi a hangsúlyt. Sokkal többet tudunk meg arról, hogy milyen döntési mechanizmusokon keresztül, milyen intézmények segítségével lesz egy kistisztviselőből bulvárújságíró, hogy milyen úton-módon keveredik a politikába, végül aztán a szépirodalom fenséges magaslataira, mint Daniel Wend nyelvi magára-találásáról, művészete mozgatórugóiról, prózájának tulajdonképpeni átalakulásáról. A regény nem egy szépíró belső fejlődését, hanem a Wend-recepció kialakulását és társadalmi következményeit hangsúlyozza. Igazi Elveszett illúziók – csak épp egy rejtélyesebb, titokzatosabb, megfoghatatlanabb Luciennel a középpontban. Ez a regény a bizonyság rá, hogy a balzaci masinéria az ezredfordulón is működtethető: az intézmények, karakterek, típusok, különféle hatalmi diskurzusok, társadalmi és lelki mozgatórugók egy démonian sokszínű és mégis társadalmilag is hitelesnek tűnő valósággá szőhetők. Szalay Zoltán remek regényét olvasva azon kapjuk magunkat, hogy ugyanúgy izgulunk újságok, pártok, intézmények sorsát nyomon követve, mint mikor hajdan Balzacot olvastunk. Van-e rejtelmesebb a folyton változó, ide-oda tükröződő valóságnál?

Szó és hatalom. Hatalom és szó. Daniel Wenden kívül egyetlen szereplő képes pusztán verbális eszközökkel, a társadalmi-intézményi háttér ügyes manipulálásával az őt körülvevő társadalmi teret és emberi játszmákat felforgatni: Adam Bansky, a regény „gonosz kritikusa”. Bansky ereje is a szó és hatalom szisztematikus összekapcsolásában, a társadalmi tényezők okos manipulálásában rejlik: tanítványai, hódolói seregétől körülvéve – de még az ő számukra is felfoghatatlan okokból – végez ki fiatal szerzőket, így teremtvén meg saját mítoszát. Ráadásul ő is „megtestesült rossz”, miként a minden pártot, kiadót, újságot akaratlanul is(?) romba döntő Daniel Wend. De hatalma nem végérvényes. Bansky egyik első áldozata, Radek, a szerkesztő Daniel Wend felfedezésével dönti meg Bansky uralmát.
Daniel Wend felemelkedését figyelve mi, olvasók is zavarba jövünk. A regény egyik csúcspontja, Adam Bansky meghátrálása talán az online irodalom diadalát, egy újfajta olvasási stratégia kialakulását, az olvasók (Wend-rajongók) lázadását jelenti? Mindez egybevethető a mi társadalmi tapasztalatainkkal is? A drága vendelinek bukását követő bosszúhadjárat és Daniel Wend újabb politikai szerepvállalása média és politikai hatalom újfajta összekapcsolódását sejteti? Nem az elbeszélő az egyetlen, aki a történet végén tükörbe néz. A titokzatos Boroszlóban kóvályogva lassan mi magunk is elvendeledünk  – a regénybeli városállamban, ebben a hangsúlyosan kitalált világban a saját valóságunkra is ráismerhetünk.

Szalay Zoltán: Drága vendelinek
Kalligram, 2014.

Illusztráció: M. C. Escher

When I carefully consider the curious habits of dogs
I am compelled to conclude
That man is the superior animal.

When I consider the curious habits of man
I confess, my friend, I am puzzled.

– Ezra Pound, Meditation[1]

 

Sherlock Holmes neve szinte elválaszthatatlanul összefonódik C. Auguste Dupintől[2] örökölt munkamódszerével: a következtetés tudományával. Talán soha azelőtt nem hittek úgy a tudományban, mint a viktoriánus korban. Különösnek hathat, hogy a tudományok mellett a spiritualizmus is épp ekkor érte a virágkorát. A Sátán kutyájának[3] egy bevett és igen pongyola olvasata a vidék babonáin felülkerekedő tudományos koreszmény ábrázolásaként tekint a regényre. Bár vitathatatlan, hogy a regényben egymásnak feszül a Baskerville-átok és Holmes munkamódszerének összeegyeztethetetlen paradigmája, hiba volna a sátán kutyájának legendáját holmi babonás képzelgésként elkönyvelnünk a gyilkos kézre kerítése fölött érzett elégedettségünkben. A cím magyar fordítása a kutyát a sátánhoz köti, amíg az eredeti – The Hound of the Baskervilles – egyértelműen a Baskerville családot üldöző kopóra utal. Így a magyar fordításból elmarad a családi átok tematizálása, és a helyére egy túlvilági szörnyképzet kerül. Annak ellenére, hogy a regényben rendszerint hell-hound­ként hivatkoznak a kutyára, a címbeli tematizálása mégsem szerencsés, hiszen a regény világában rendkívül lényeges kérdés, hogy ki hiszi el a démoni teremtmény létezését, és ki nem. A mindenkori cím egyértelműen a szerzőnek tulajdonítható, és nem tud szabadulni az intencionalitásától. A regény címében is szereplő sátán kutyája megnevezés azt a furcsa képzetet keltheti, hogy a szerző maga is része a regényvilágnak, és igaznak tartja a legendát, hiszen a regényben csak azok nevezik így a szörnyet, akik elfogadják annak túlvilági voltát és a legenda igazságát. A szerzői tudatnak ez a fajta megnyílása eltompítja a regénydramaturgia által gondosan felépített fokozást, a legenda fikcionalitásának folyamatos elbizonytalanítását. Ahogy Dr. Watson egyes szám első személyű elbeszélőként egyre több időt tölt a lápon, és egyre több megmagyarázhatatlan, a legenda igazát sejtető eseményt tapasztal, úgy tűnik az olvasó számára is egyre valóságosabbnak a családi átok, a sejtető cím azonban lényegesen elgyengíti ezt a dramaturgiai folyamatot. A magyar címnek további hátránya is van az eredetivel szemben – bár ez elkerülhetetlen veszteség, mint látni fogjuk, teljes mértékben fordíthatatlan. A cím poliszémikus és paronímikus kapcsolatban áll a regény értelemszerkezetének néhány fő elemével. A hound szótári jelentései:[4] 1. (fn.) ’vadászkutya’; 2.  (ige) ’követni és zaklatni valakit’. A hound hasonló hangzású az angol hunt ’vadászni’; ’vadászat’, ill. a haunt ’kísérteni’ szavakhoz. A vadászat fogalmi kerete az egész regényen át aktív marad. A regény fókuszában álló Baskerville-legenda egy ördög megszállta vadászatról szól, a vadászkutyák által üldözött lányról, és a megjelenő nem evilági bestiáról, amely azóta is kísérti a család tagjait. Stapleton az ideje nagy részében látszólag rovarokra vadászik, tulajdonképpen pedig Sir Henry-t próbálja becserkészni. A vadászatmetaforák átszövik a regény teljes szövetét.[5] A vadászat ősi aktusa kultikus eredetű szertartás, amely nem pusztán az áldozat elejtését jelenti. Vadász és üldözött misztikus rítusa, amelynek alapját a túlélés képezi; a vad túl akarja élni a vadászatot, a vadász pedig az életben maradáshoz szükséges táplálékhoz próbál hozzájutni. Sherlock Holmes számára a vadászat tétje ténylegesen élet vagy halál. Ha nem tud elfoglaltságot adni mindig zakatoló elméjének, csak az ópium bódító tompasága képes enyhíteni a semmittevés okozta kínjait. Sherlock Holmesnak mint vadásznak nem is a vad, hanem a vadászat rítusa jelent elemi szükségletet. Felmerülhet a kérdés, hogy ez esetben miért üldözi a bűnt, ahelyett, hogy elkövetné a csavarosabbnál csavarosabb bűntényeket, amelyekkel szemben a Scotland Yard tehetetlen lenne? Sherlock a vadász archetípusa, a túléléshez szellemi zsákmányra van szüksége. A bűn motivációja hiányzik belőle, nem vágyik sem dicsőségre, sem pénzre – vö. Holmes tiszteletdíja állandó, nem függ sem a kockázat mértékétől, sem az ügyfél anyagi vagy társadalmi helyzetétől; a grófok, hercegek, az angol királyi család mind ugyanannyit fizetnek, mint a polgárok és a tengerészek, illetve több megoldott ügy után hagyja, hogy a Scotland Yard arassa le a babérokat. Az ő motivációja a versengés, a legnagyobb vágya a méltó szellemi ellenfél, a méltó vad megtalálása és elejtése. Bűnözőként aligha találhatott volna hasonló fajsúlyú ellenfélre, mint amilyen a Sherlock Holmes-történetek legfőbb antagonistája, a kor legnagyobb bűnszövetkezetét irányító Moriarty professzor. A nyomozásoknak mindig részét képezi az elkövető helyzetébe történő belehelyezkedés, a lehetséges forgatókönyvek meghatározása, illetve a lehetetlenek kizárása, és „ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is.”[6] A belehelyezkedés aktusa a Sátán kutyájában azonban túlmutat a nyomozás módszertanán. Sherlock Holmes nem csak belehelyezkedik a tettes helyzetébe, hanem azonosul is a személyével. Amikor már biztos következtetéseinek helyességében, szenvedélyes rovargyűjtőként tekint magára, épp olyanként, mint amilyennek Watson elmondása alapján Stapletont ismertük meg. Ez az azonosítás Stapleton részéről is megtörténik, amikor álruhás londoni útján Sherlock Holmesként mutatkozik be a kocsisnak. Ezekre az azonosításokra hivatkozva állapítja meg Frank Lawrence, hogy Holmes és Stapleton egy összetett, rejtélyes emberi természet kettős megnyilvánulásaiként kapcsolódnak össze.[7] A dartmoori lápvidék egészének sajátja a címben megidézett kísértetiesség. Ahogy Freud rámutatott a kísérteties, avagy az egykor otthonos érzés, szoros összefüggésben van az ösztönökkel, illetve az ösztönsorsokkal.[8] Baskerville Hall és a lápvidék leírása egyértelmű metaforája a Freud által is vizsgált kísértetiesnek.[9] A kísérteties jelentősége összefonódik a nyomozás menetével, amikor Baskerville Hall ebédlőjében Holmes Stapletont véli felfedezni az átkot a családra szabadító Hugo Baskerville portréján. Stapleton nemcsak biológiai jegyeiben, hanem cselekedeteiben is megidézi rettegett ősét – vö. a fogva tartott nő, vadászat a lápon. Lawrence Stapleton alakjában Cesare Lombroso[10] atavizmuselméletét látja igazolódni. Az atavizmus a biológiában az ősökre való visszaütést, anatómiai és viselkedési minták ismétlődését jelenti, amit a szociológia kulturális jelenségként is számon tart. Lombroso elmélete szerint az úgynevezett született bűnözőket egy korai, alsóbbrendű embertípusra és a főemlősökre jellemző primitív fizikai jegyek, stigmák különböztetik meg a nem-bűnözőktől. Teóriája azt is kimondja, hogy a született bűnözők között jellemzőbb az atavizmus érvényesülése, amely elképzelés szorosan összekapcsolódik a darwinizmus azon tézisével, miszerint az alsóbbrendű fajok között jellemzőbb az atavizmus jelensége.[11] Az atavizmus a regényben a lápvidéken élt egykori emberek ősi kunyhói és a bennük bujkáló Selden, a lombrosoi értelemben vett született bűnüző – gondoljunk csak Selden leírására[12] – és a vele szemben álló tudatos bűnöző, Stapleton alakjában jut érvényre. A lápvidéken így egyszerre érvényesül a freudi kísérteties és a lombrosoi atavizmus. A kísértetiesen keresztül lehetségessé válik a múlt visszatérése, az atavizmus pedig a múlthoz való visszatérést teszi lehetővé. A lápvidéknek ez az atavisztikus és kísérteties kettőssége Sherlock Holmes alakjában jut szintézisre. A Stapletonnal való kettős azonosulás mellett Seldennel is azonosul, amikor hozzá hasonlóan ő is a lápvidék ősi kunyhóiban húzza meg magát. A holmesi szintézis a holdfényben sziluetté váló detektív alakjában teljesedik ki. A sziklán álló alakot Watson veszi észre, miután Selden sikeresen elmenekült előle és Sir Henry elől.[13] A kép kísértetiesen hasonlít Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett c. 1818 körüli festményére. A romantika ikonjává vált kép sziklán álló alakja bármelyik Sherlock Holmes-történet filmadaptációjában főszerepet kaphatna. A Friedrich-festmény evokációja egyértelművé teszi, hogy a dartmoori mocsár nem reális tér, ahogy a festmény alakja sem frakkban indult hegyet mászni. A lápvidék lélektani tájjá lesz, és egyben a bűnnel való szembesülés – a mindenkori krimi alaptémájának – helyszínévé. A sziklán álló ember – The Man on the Tor[14] – magává az emberré, a bűn természetét genetikusan magában hordozó szimbólummá lényegül. A láp szörnyei, a barlangok, az ingovány ezáltal az odüsszeuszi haláldémonokhoz hasonlóan bizonyos lélektani minőségek reprezentációjaként foghatók fel. A bűn is kollektívvá válik, a Selden holtteste mellett táncoló detektív alakja nem önazonos a Baker Streeten megismerttel. A bűnügy felderítése immáron egyet jelent a belső tudatalattiban történő elmélyüléssel, az emberi természet veleszületett és tudatos bűneivel való szembenézéssel, és a velük történő leszámolással.[15]

[1] Eörsi István fordításában:

Meditáció 

Ha gondosan mérlegelem a kutyák különös szokásait,
Arra kell következtetnem,
Hogy az ember a felsőbbrendű állat.

Ha mérlegelem az ember különös szokásait,
Megvallom, barátom, zavarba jövök.
[2] Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság, Az ellopot levél és Marie Rogêt titokzatos eltűnése c. novelláinak analitikus hőse.
[3] A regény magyar hivatkozásait Árkos Antal fordításában idézem (http://mek.oszk.hu/01700/01718/01718.htm#7)
[4] Oxford Wordpower dictionary, szerk. Miranda Steel, Oxford, New York, Oxford University Press, 2000.
[5] „Feljött tehát Londonba, de magával hozta feleségét is, akiben azóta, hogy nem volt hajlandó csapdát állítani az öregúrnak, már nem bízott.” „[…] miért kell ilyen bonyolult és ravasz módon szövögetni a hálót, amely láthatatlanul, de egyre biztosabban szorult az ifjú főnemes köré.” „Lassan, óvatosan lépkedve közeledtem a kunyhóhoz, s közben eszembe jutott, hogy úgy teszek, mint Stapleton, aki lecsapásra kész hálójával settenkedik így a földre szállt pillangó felé.” „Noha ő is kivetette a hálót, az enyém is szorul már körülötte […]” „A háló ki van vetve, máris kezdhetjük húzni a kötelet, s még mielőtt leszáll az este, ki fog derülni, van-e benne valami.” „Megfogtuk a madarat, Watson, és esküszöm, hogy még mielőtt leszáll az este, úgy fog vergődni a hálónkban, mint a lepkék, amelyekre ő vadászik. Tűt bele, egy darab parafát alá, és egy cédulával ellátva máris elhelyezhetjük Baker Street-i gyűjteményünkben.”
[6] Arthur Conan Doyle, A berillköves diadém (http://mek.oszk.hu/01700/01769/01769.htm)
[7] „[…] Holmes and Stapleton are connected as two manifestations of a complex, mysterious human nature […]”
Frank Lawrence, Victorian Detective Fiction and the Nature of Evidence: The Scientific Investigations of Poe, Dickens, and Doyle, London, Palgrave Macmillan, 2009, 178.
[8] Sigmund Freud,  Művei, szerk. Erős Ferenc, Budapest, Cserépfalvi, 1993-1995, 245–281.
[9] „A szobák jóval később épülhettek, mint a ház középső traktusa, és a világos tapéta, a számtalan gyertya jótékonyan járult hozzá, hogy megszabaduljak a nyomasztó benyomástól, amely érkezésünkkor hatalmába kerített. Az ebédlő azonban, amely szintén a nagyteremből nyílt, megint csak tele volt árnnyal és melankóliával. Hosszú helyiség volt ez, s lépcsőfeljáró választotta ketté. A dobogón szokott ülni a család, az alacsonyabb részen a személyzet. A terem végében, az erre a célra épített karzaton énekeltek valamikor a dalnokok.
Fejünk felett fekete gerendák húzódtak, befüstölt mennyezet sötétlett köztük. Eszembe jutott, mennyire másképp, mennyivel szelídebben festhetett mindez valamely régi-régi, színesen kavargó, zajos mulatság közepette, lobogó fáklyák fényében… De most, hogy két fekete ruhás úriember ült az asztalnál, egyetlen ernyős lámpa világítása mellett, óhatatlanul suttogóra vált a hang, s eltűnt a kedv. A falról, az Erzsébet kori lovagtól kezdve a Regency arszlánjáig, ősök fakó, kosztümös sora bámult le ránk: néma jelenlétükkel szinte megdermesztettek bennünket. Alig szóltunk egymáshoz, s ami engem illet, őszintén örültem, amikor bevégződött a vacsora, s végre átvonulhattunk a modernül berendezett biliárdterembe, és rágyújthattunk.
–Szavamra, nem valami szívderítő hely ez – mondta Sir Henry. – Szent igaz, hogy hozzá lehet szokni idővel, de egyelőre sehogy sem érzem itthon magam. Csöppet sem csodálkozom, hogy nagybácsim kissé bogaras lett itt… Hogy valaki egyedül éljen egy ilyen házban! Na de mindegy, ha nem bánja, korán fekszünk ma este, reggelre talán már szebb színben látjuk a világot.
Mielőtt lepihentem volna, félrehúztam a függönyöket, és kibámultam az ablakon. Az ablak a bejárat előtt elterülő pázsitra nyílt. A pázsit mögött két sűrű fasor suhogott és hajlongott a feltámadt szélben. A rohanó felhők mögül előtörtek a félhold sugarai. Hideg fényében jól láttam a sziklák szaggatott vonulatát és a fák mögött a kísérteties lápvidék messze húzódó platóját. Berántottam a függönyt, utolsó benyomásom tökéletesen méltó volt az eddigiekhez.”
[10] Cesare Lombroso (1835–1909) olasz orvos, kriminológus, orvos.
[11] A témában ld. Balogh Jenő, Lombroso és a bűnügyi embertan jelen állása, Budapesti Szemle, 1906, 34. évf. (127. kötet, 357. szám) és Török Aurél, A Lombroso-féle bűnügyi embertan alapeszméjéről, Természettudományi Közlöny, 1906. (38. évf., 441. szám).
[12] „A szikla fölött, amelynek repedésében a gyertya égett, előbukkant egy gonosz, sárga, mély árkokkal barázdált és hallatlan rosszindulatot tükröző, szinte már nem is emberi arc. Sárfoltok mocskolták be, borostás szakáll és lecsüngő, csapzott nedves haj keretezte. Az ősember jutott eszembe, aki itt élt, ezeken a domboldalakon… Mintha azt láttam volna… A gyertyafény megcsillant apró, ravasz szemeiben, amelyek szüntelenül vizslattak a sötétben. Olyan volt, mint egy szorongatott, üldözői csörtetésére figyelő vadállat.”
[13] „Ebben a pillanatban rendkívül különös, váratlan dolog történt. Feladva a reménytelen üldözést, éppen feltápászkodtunk, hogy elinduljunk hazafelé. A hold most a horizont jobb szélén sütött, s ezüst tányérjának alsó széle szinte egybeforrt egy gránit sziklaóriás töredezett, toronyszerű csúcsával. Feketén, mint egy ebonit figura, egy ember alakja rajzolódott ki a holdtányér közepén. Ne gondolja, kedves Holmes, hogy a szemem káprázott. Olyan tisztán láttam, mint talán még soha. Amennyire meg tudtam ítélni, az az alak magas, szikár férfi volt, lábait kicsit szétvetve állt, karját összekulcsolta mellén, fejét pedig lehajtotta, mintha ennek a végtelen tőzeg- és gránitvilágnak a vadságán elmélkednék. Úgy állt ott, elmerülve, mintha a lápvidék megtestesült szelleme volna.”
[14] A 11. fejezet kozmikussá növő alakja szintén elveszik a magyar „Kriptalakó” fordításban
[15] „A ködtenger belsejéből halk, új nesz hatolt hozzánk. Topogó, siető lábak zaja közeledett… A ködfelhő már nem lehetett messzebb, mint ötvenyardnyira. Mindhárman megigézve meredtünk rá, magunkban találgatva, vajon miféle jelenésben lesz részünk. Holmes mellett álltam, s most ránéztem az arcára. Sápadt, de diadalmas arc nézett vissza rám, barátom szeme csak úgy villogott a holdfényben. Tekintete azonban ebben a pillanatban gyökeresen megváltozott, s egyetlen pontra szegeződött… Szája kinyílt, álla leesett. Lestrade rémülten felordított, és hasra vágódott. Jómagam úgy ugrottam talpra, mint akit megcsípett valami. Kezem görcsösen markolta meg pisztolyom agyát, s úgy éreztem, tüstént eszemet vesztem… Oly szörnyű volt a látvány, amely a ködfelhő belsejéből előugorva lepett meg bennünket! Amit pedig megpillantottam, egy kutya volt, egy irdatlan, koromfekete eb, amilyet azonban eddig nem láthatott földi szem. Szája tüzet okádott, szeme lánggal égett, pofája, farka, lábai vészjóslóan sziporkáztak. Meghibbant agyvelő sem találhatott volna ki vadabb, ijesztőbb, pokolibb monstrumot, mint amilyen ez az ördögi formájú, vad ábrázatú lény volt, s amely oly hirtelen penderedett elő a ködfelhő belsejéből. Az óriási fekete állat nagy ugrásokkal haladt előre az ösvényen, s szimatolva követte barátunk lábnyomait. Megjelenése annyira megdermesztett bennünket, hogy mielőtt felocsúdhattunk volna, már túl is haladt rajtunk. Holmesszal egyszerre sütöttem el pisztolyomat: a szörnyeteg, jeléül annak, hogy valamelyikünk golyója eltalálta, rémeset vonított. De azért nem állt meg, hanem tovább iszkolt. Sir Henry ebben a pillanatban tekintett hátra: arca elsápadt, karját rémülten maga elé emelte, s bénultan bámult a borzalmas jelenségre, amely megállíthatatlanul rohant feléje. De a kutya fájdalmas vonításától egyszeriben elmúlt minden félelmünk. Ha megsebesítettük, akkor halandónak kell lennie, ez esetben viszont el is pusztíthatjuk…”

A kép a tanulmány végén:
Caspar David Friedrich: Der Wanderer über dem Nebelmeer