Az emlékversírás szokássá válásának eredete az évszázadok homályába nyúlik vissza. A műfaj virágkora azonban a XVIII–XIX. század. Népszerűségére az irodalmi párhuzamokból is következtethetünk. A költői életművekben a XIX. században gyakori. A századfordulótól az írni-olvasni tudás növekedésével vált általánossá. (Keszeg, 1991)

Az emlékversírásnak nagy hagyománya volt és van ma is egész Kárpátalján, így kutatásom színhelyén, Salánkon is. Azonban el kell mondanom, hogy a füzetek gyűjthetősége mára már nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyanis az emberek, főleg az idősebbek, nem fordítottak figyelmet az emlékversek megőrzésére, így nagyon sok elveszett, vagy oly mértékben rongálódott meg, hogy azt ma már nem lehet feldolgozni.

A településen azonban ma még fellelhetők több generáció emlékverses, kéziratos füzetei is.

Az emlékverses füzeteket kb. 2-3 évig írták, aztán ez a „láz” egyre inkább elmúlt, s egy-egy teleírt füzet csak egy kedves emlék maradt meg a tulajdonosa számára.

Az alább bemutatásra szánt füzet egy salánki lakos kéziratos füzete. Egy ilyen füzet megvizsgálása több szempontból is érdekes és hasznos. Elsősorban megismerhetjük az adott személy, a tulajdonos érzésvilágát, érdeklődését. A lejegyzett versek által maga a tulajdonos világa tárulkozik elénk. A versek típusa – hangulatilag és tematikailag is – ábrázolja a lejegyző érzelemvilágát. Másodsorban pedig tükrözi a helyi hagyományokhoz való kötődést.
A füzet bemutatását tartalma miatt választottam. Az emlékversek színes kavalkádján kívül dalok és különböző nóták szövegeit találjuk lejegyezve.

Szerkezetét tekintve a füzet megfelel a hagyományos és még ma is élő felosztásnak. Megtalálható benne a nyitóvers is, mely az emlékverses füzetek mondhatjuk, kimaradhatatlan tartozéka. A füzet végén pedig a barátok és ismerősök által bejegyzett pár soros verseket olvashatjuk. Jelen bemutatott füzet lejegyzőjének neve, illetve aláírása már az első oldalon is szerepel. A füzetben található kézírás is mutatja, hogy minden benne szereplő verset maga a tulajdonos írt. Kivételt képeznek a füzet végén található barátok által bejegyzett versek.

A füzet borítója már igen megviselt és kopott, a rajta lévő írás kivehetetlen. A nem túl vastag emlékverses füzet 74 oldalán összesen 131 vers, 2 vers formában írt levél, 4 dal és 5 idézet (költőktől) található. A füzet végén pedig valószínűleg barátok által bejegyzett jókívánságok, emlékversek találhatóak.

A 131 verset tekintve ide tartozik minden bejegyzett vers a két soros rímektől egészen az oldalnyi terjedelmű versekig.

A fellelhető dátumok szerint a kéziratos könyv keletkezési dátuma 1960. De találunk benne 1970-ben feljegyzett verset is. Ez a tény azonban ellenkezik azzal a fenti megállapítással, miszerint a füzeteket 2-3 évig írták. Néha azonban megtörténik olyan eset is, amikor pár év elteltével újra a tulajdonos kezébe kerül az emlékverses könyvecske, és ismét lejegyez egy-két verset. A füzet legelején rövid versikékkel találkozunk. Ezek majdnem minden emlékverses füzetben megtalálhatóak. Íme, néhány példa:

 

Emlékversek

 

Légy boldog mint a tavasz,

Tudj forrón szeretni mint a nyár,

Szived gazdag legyen mint az ősz,

De lelked hófehér mint a tél.

Kicsi szived bimbó kelyhe zárva,

Szelíd lelked nem ébredt méj lángra,

De ha eljő a sejtelmes óra

A bimbóból felpattan a rózsa.

Lelked elé egy új világ tárul

Álmodol a fényes menyországról.

Boldog legyen szived édes álma

Ne ébredj a rideg valóságra.

 

A szeretet rózsafája soha elne

hervadjon,

Ki e pár sort írta néked

Emlékedbe maradjon.

 

A harmadikként bemutatott vers általában az emlékverses füzetek legvégén található valamely barát által bejegyezve, jelen esetben azonban már itt is olvasható a tulajdonos kézírásában. A vizsgált füzetben nagyon sok emlékvers a virág motívum köré csoportosítható. A virág nagyon sokszor előfordul, mint gyűjtő kategória. A virág általában a szerelemre utal, mely mindig párhuzamot jelenít meg: szeress egy virágot – szeress egy legényt; a virág is csak egyszer nyílik – a szerelem is egyszer él; a virágot öntözni kell – a szerelmet csókkal kell ápolni stb. Más esetekben a virág a lányt, néhol a fiút jeleníti meg, pl.: szerettem egy virágot. Emellett tulajdonságot is jelölhet. A vizsgált füzetben összesen 14 olyan vers található, melyben a virág motívum szerepel.

 

Nincsen nékem örömöm csak te a világon,

Te vagy nékem édes virágom,

Virág nélkül szomorú a határ,

Nélküled nincs se világ, se napsugár.

Ó, ha tudnád hányszor gondolok rád,

Leszünk-e még együtt édes boldogok?

A lelkem mindég csak te uténad vágyik,

Úgy is fog az lenni egész mind halálig.

(4. oldal)

 

Fontos megjegyeznünk, hogy a versekben előforduló párhuzam (Virág nélkül szomorú a határ, Nélküled nincs se világ, se napsugár.) szinte elmaradhatatlan, hisz ezekben a versekben éppen ez a lényeg, hogy a virággal vagy annak tulajdonságával hasonlítja össze a kedvest a vers lejegyzője. Ezt mutatják a következő példák is:

 

A szerelem egy szép nyíló virág,

Melyet ha ápolsz szépen nyílik tovább,

Ellenben ha gondjaid leveszed róla,

Elszárad, elhervad, mintha nem lett volna.

(7. oldal)

 

A virág a földből jön,

A szerelem a szívből jön,

Azt beszéli a világ,

Hogy szeretni boldogság,

Én is szívből szeretlek,

Mint a virág úgy teszek,

A virág is egyszer nyílik

De elhervad azután,

Szeretni csak téged lehet,

Tiszta szívből igazán.

(8. oldal)

 

Most az én reményem

E szép nyíló virág,

Melyet ha te ápolsz

Élni fog az tovább,

De hogy ha gondod leveszed róla,

Elszárad, elhervad, mintha nem lett volna.

(39. oldal)

 

Nagyon sokszor az ibolyát találjuk egy kedves, szerény kislány jellemzésében: Légy olyan, mint ez a kis virág, és szeretni fog az egész világ; Légy szerény, mint az ibolya… Az ibolya a szerénységet ill. Mária alázatosságát is jelképezi, ezért is szerepel így az emlékversekben is. (Hoppál, 2004) Az emlékverses füzetben az alább leírt két versben található meg az ibolya motívum:

 

Mosolygó tavasznak

Szende ibolyálya,

Legyen a te élted

Boldogság tanyája.

(31. oldal)

 

Erdőben fű között illatot lehelve

Él egy piciny virág ibolya a neve,

Nem kéri a fényt, sem a napvilágot,

Mégis úgy szeretik a piciny virágot,

Légy te is szerény elrejtőzött virág,

Hogy csak aki szeret az akadjon rád.

(33. oldal)

 

A virágok közül legtöbbször a rózsa szerepel, s ez az arány messze túlhaladja a többit. A rózsa egyaránt lehet a szerelem, szeretet, tisztelet szimbóluma, esetleg tulajdonságot, néha pedig a tövise fájdalmat jelöl. Összesen 14 versben találkozunk a rózsa motívummal.

 

Megrendül a rózsabokor levele

Bájos kicsi lányka ül mellette

Szakíts róla egy szép rózsát, levelet,

Hogyha szeretsz ne feledd a nevemet.

(2. oldal)

 

Virágot szedtem,

Ők beszélnek helyettem,

A rózsa szól szeretlek,

A bimbó szól ne vess meg,

Legszebben szól a nefelejcs,

Engem soha el ne felejcs!

(3. oldal)

 

A rózsa piros,

A nefelejcs kék,

Ha néha rám gondolsz,

Áldjon meg az ég.

(5. oldal)

 

Rózsaszálat küldök neked emlékül,

Hogy szeretlek ennek örök jeléül.

Itt szedtem a salánki hegy tetején

Szeretet van annak minden levelén.

(5. oldal)

 

Szép a rózsa, de szúrós a tövise,

Ilyen szúrós minden legény szerelme.

(40. oldal)

 

A boldogság szép kertjében

Bájos rózsák nyíljanak,

Boldogító szép remények

Soha megne csaljanak.

(42. oldal)

 

Nagyon sok helyen találkozunk még egy bizonyos verstípussal, ami nem más, mint akrosztikon. Az akrosztikon, névrejtés – olyan vers, melyben a versszakok vagy sorok kezdőbetűi összeolvasva egy nevet vagy mondást adnak. Ezt nevezik versfőnek, ami utalhat még a vers témájára, címzettre, a vers szerzőjére stb. (Fenyő, 1999)

Ezek a versek legtöbbször egy rejtett üzenetet közvetítenek. A versek általában nem kerülnek el a címzetthez, csak az egyéni érzések kimutatására, mintegy önmagának írja le a füzet tulajdonosa. Ezekben a versekben mindig a szerelem, a szeretet, a vágy tükröződik. Sokszor előfordul, hogy maga a füzet tulajdonosa alkot egy-egy akrosztikont. A vizsgált füzetben összesen 5 akrosztikont találtam.

 

Sz-ép szemedre hogyha reá gondolok,

E-libém a papirosra könny csorog,

R-ajtad kívül mást szeretni nem tudok,

E-lfeledni téged képes nem vagyok,

T-e vagy az én szerelmem fénye, világa,

L-nyha tavasz viruló szép virága,

E-mlékül mit irok csak úgy tudod

K-ezdő betüiket össze olvasod.

(2. oldal)

 

L-épteidet vezérelje

É-gi csillag ragyogása

Gy-önggyel legyen ékesítve

B-oldogságod koronája

O-sztozik a boldogságban

L-eleked és a szived is

D-e ha élsz majd boldogságban

O-h azért azt kívánom

G-ondolj rám akkor is.

(51. oldal)

 

A versek kavalkádjába illeszkedve találkozunk a dalokkal, összesen 4 dallal. Ezek a füzet közepén találhatók, s mindössze egy „Dal” felirat hívja fel rájuk a figyelmet. Az emlékversekkel ellentétben itt már mind a négynek címe is van, melyek a dal első sorát is képezik. Kivétel ez alól a Pancsoló kisgyerek című Kovács Eszti dal. Az előző három nem pont az ismertsége miatt kerülhetett be a füzetbe, hanem leginkább tartalma miatt, azért, mert ezek fejezik ki leginkább az egyén belső érzéseit. Az emlékverses füzetben szereplő versek nagytöbbsége a szerelmet fejezi ki, egy kedveshez szólnak, így a dalok, hasonlóan a versekhez, a hűtlenségről, a viszonzatlan szerelemről, megcsalásról, a kedves távollétéről beszélnek.

Az emlékverses füzetekbe bekerült nóták kifejezik nemcsak az egyén, de a közösség ízlését is. Hiszen csak olyan nóták kerülhetnek be a könyvekbe, melyeket a közösség már megismert, elfogadott, szeretett, melyek mindinkább tükrözték érzelemvilágát. És nem utolsósorban fontosnak tarthatjuk azt a tényt is, hogy egyes slágerszövegek bekerülése az emlékverses füzetekbe (jelen esetben a Pancsoló kisgyerek) a rádió elterjedésének volt köszönhető s az egyén művelődésére utal. (Ujváry, 1980)

Érdekességként említhető az a tény, hogy az emlékversek között külön oldal van szentelve a költői idézeteknek, melyet a következő cím jelez: Emlékversek (Híres költők verseiből válogatott, emlékkönyvbe, vagy levelezőlapra alkalmas idézetek). A cím szerint ezek az idézetek a felhasználás igényével kerültek be a füzetbe és a megőrzés célját, illetve a későbbi felhasználást szolgálják. Ez a pár idézet rámutathat a tulajdonos igényességére, bizonyos fokig pedig a füzet tulajdonosának műveltségére utal, hiszen kevesen tartották fontosnak a költői idézetek beírását egy emlékverses füzetbe, s még kevesebben jegyezték fel a költő nevét az idézetek végén.

Kutatómunkám során ez idáig még nem találkoztam olyan emlékverses füzettel, melyben külön oldal lett volna szentelve költői idézeteknek. Néhol azonban előfordultak ezek az idézetek, ám a szerző neve nem volt feltüntetve. Így kerülnek ismert vagy kevésbé ismert költők versei a nép ajkára, s a füzetek másolásával adódnak, örökítődnek tovább.

Összesen négy idézetet találunk itt:

 

„A szerelem mindent ápol,

s a szerelmet nem ápolja semmi”

Petőfi

 

„Minden, ami itten a szivet gerjeszti,

Megnyerve elavul s végmúlásnak ered;

Új gondolat becsét, malasztját elveszti;

Csak az boldog, aki szerettetik s szeret.”

Kisfaludy Károly

 

„A szerelem titkába nehéz behatolni, mi okból?

Távoz eszünktől, s vak hitre tanítja szivünk.”

Jósika

 

„Szép kígyó a szerelem,

Kerüld kiki okosan.

Ha megcsip, oda van.”

Kisfaludy Sándor

 

Az idézetek tekintetében van némi eltérés az eredeti és az itt lejegyzett szövegek, versrészletek között. Az első idézet Petőfi Sándortól való, A csillagos ég című versének utolsó soraiban olvashatjuk, ám az  eredeti szöveg szerint a következőképpen hangzik:

 

„A szerelem mindent pótol, s a szerelmet

Nem pótolja semmi.”

 

A második idézet Kisfaludy Károly A szerelem című verséből való, annak negyedik versszaka. Ez is kissé eltér az eredeti szövegtől, mely így hangzik:

 

„Minden a mi itten a szívet gerjeszti,

Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,

Új gondolat becsét, malasztját elveszti:

Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.”

 

A harmadik idézet, mely Jósika Miklósnak van titulálva, valójában egy Kisfaludy idézet. Kisfaludy Károly epigrammái között találhatjuk ezeket a sorokat eredeti szöveg szerint a következőképpen:

 

A szerelem titkába nehéz behatni; mi okból?

Távol eszünktől, s vak hitre simítja szivünk.

 

A negyedik idézet Kisfaludy Sándortól való: Himfy, A kesergő szerelem, IX. ének 81. dalából idézünk:

 

Egy szép kígyó a szerelem:

Kerüld kiki okosan!

Ha kit megcsíp, oda van.

 

Láthatjuk, hogy a füzet tulajdonosa nem fordított nagy figyelmet arra, hogy az irodalmi alkotásokból vett idézeteket pontosan jegyezze le, illetve tárgyi tévedés is történik a szerzők nevének feltüntetése során. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy pár évtizeddel ezelőtt nehezebb volt hozzájutni az irodalmi alkotásokhoz, szöveggyűjteményekhez, nem mindenkinek volt otthon könyvtára, ahol esetleg utánanézhetett volna ezeknek a dolgoknak.

Másodsorban tudjuk azt, hogy az emlékverses füzeteket átmásolták egymástól. Ebből következhetnek a fenti pontatlanságok, vagyis a többszöri másolás során nem tudják pontosan átadni egymásnak a szövegeket, gyakran azért, mert nem tudják kiolvasni a szavakat. Ugyanez jellemző nemcsak a költői idézetek, hanem az emlékversek átírására is, hiszen sokszor olvashatjuk ugyanazt az emlékverset többféleképpen, némi változásokkal. Ezzel magyarázható az, hogy az emlékverses füzetek és a bennük előforduló versek kézről kézre történő átadásakor változnak.

Az emlékverses füzetek szinte állandó elemeivé váltak a levelek, melyek szintén az egyén belső világát, érzéseit fejezik ki. Nem ritkák a katonalevelek sem, de általában dallamos, szerelmes leveleket találunk. A vizsgált füzetben összesen 4 levél található. Ebből az egyik egy katonalevél, mely a honvágyat, a szülő utáni vágyakozást, a reményt fejezi ki. A verses katonalevelet valószínűleg átmásolták, hiszen ez egy leány füzetében található.

A másik három vers a csalódást, a kedvestől való elszakadást fejezi ki. Ezek egyike sem hosszú levél, csupán pár soros versek (egy kivételével). Nem derül ki azonban, hogy a füzet tulajdonosa átmásolta vagy pedig ő maga írta azokat. Hiszen nem ritka eset, hogy a fiatalok maguk írtak, költöttek verseket.

 

Fordulj el ha találkozunk,

Ne lásd meg, hogy két szemem könnyes,

Ne vedd észre, a hangom a bánattól csöndes,

Azt se lásd meg, hogy hervadok, mint egy letört rózsa,

Hogy a szívem, árva szívem nemsokára utolsót dobogja,

Te voltál a napsugaram,

Te voltál a gyöngyharmatos álmom,

Ha rád röppen forró szárnyon,

A szerelmes forró imádságom,

Mégis büszkén kacagsz rajtam,

Mikor a levelem olvasod,

Boldog vagy ha elfeledlek,

Hogy te töröd össze az én szivemet.

Most már írom levelemet,

Csalfaságod pedig szálljon s szívedre,

Hogy egy igaz szivet megcsaltál örökre.

Irok azért neked egy szomorú verset,

Búcsut veszek tőled, feledj el örökre engemet,

Mert egy lány egy legényt könnyen elfeled,

Ezt a pár sort, hogyha elolvasod,

Jusson eszedbe, hogy szeretlek téged,

Akit te megcsaltál, most már Isten veled.

(11. oldal)

 

Valahol messze tőled távol

Egy szőke kislány épp terád gondol

Iróasztalánál levelet ír éppen

Szerető levél van reszkető kezében

Ezt a kis levelet elviszi a posta

Bánatos betűkkel lesz beleírva

Valahol messze tőled távol

Egy szőke kislány épp terád gondol

(48. oldal)

 

A két levél különbözik egymástól. Míg az előzőnek valóban levél formája és jellege van, addig a másodikban csak utalást találunk arra, hogy ez egy levél.

A levél valamivel több, mint egy vers. Nyomatékosabb közlés, közelebb hozza egymáshoz a levél íróját és a címzettet. A levélben leírt közlésnek van valami mélyebb és erősebb tartalma.

A fiú és a lány közelebbi kapcsolatát jelzi.

A kéziratos könyvekről elmondhatjuk, hogy minél változatosabbak, annál többet árulnak el tulajdonosukról, a közösségről. A benne található dalok, versek, idézetek, s ezek belső tartalma, mind az egyén lelkivilágát tárja elénk. Habár az emlékverses füzetekben szereplő versek többségét kézről kézre adván egymástól másolták át, mégis mindegyik füzetnek megvan a maga egyénisége, amely a tulajdonosára utal, aki kiválogatja a számára „fontos és értékes”, lelkéhez mindinkább közelálló verseket, dalokat. Így beszélhetünk az emlékverses füzetek sokféleségéről, noha az azokban előforduló tartalom igen hasonló.

Irodalomjegyzék

 

Fenyő D. György 1999, Poétai iskola: Bevezetés a líra világába, Bp., Kronika Nova Kiadó.

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György 2004, Jelképtár, Helikon Kiadó.

Keszeg Vilmos 1991, A folklór határán: A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken, Bukarest, Kriterion.

Ujváry Zoltán 1980, Népszokás és népköltészet: Válogatott tanulmányok, Debrecen.

Az almárium már hangzásával is különleges, mesés tájakra vezet bennünket, s ha a fiókok tartalmát próbáljuk felderíteni, még nagyobb csodák várnak ránk. Tolnai Ottó műveiben nagyon lényeges szerepet tölt be ez a régi korokat idéző bútordarab, melyet a Kunst- und Wunderkammer, azaz a csodakamra megtestesüléseként értelmezek. A szövegekben e tárgy elsősorban Ómamához kötődik, s benne nem csak egy-egy krajcárt találunk, mint Móricz Zsigmond Hét krajcárjában a szebb napokat is megélt „almáriom” fiókjában kutató anya és kisfia, hanem igazi szürreális, groteszk képek is kapcsolódnak hozzá.
Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című kötetének már mottójában megjelenik az almárium, a költő Mallarmé Hódolat című költeményéből emeli ki a vonatkozó sort („Temessetek inkább almárium-homályba”), a könyv jegyzeteiben pedig csodának nevezi azt, mely választ adott hosszú tépelődéseire: „ugyanis több mint fél évtizede bajlódva e családi, a Vitézektől talán egyedül megőrzött bútordarabbal, végül már abban is kételkedni kezdtem, létezik-e, használják-e még egyáltalán e kifejezést, kételkedni később is, hiszen a szerb fordító például fekete szekrényről beszél”.[1] Az elnevezés és a létezés szoros kapcsolata sejlik fel e megjegyzésből, a családi legendárium, mitológia fontos elemét a kifejezés létezése hitelesíti.

 

 

A zöld almárium fiókjainak homályába a lírai én ómamát temeti a Mallarmé-mottó felszólításának eleget téve, így válik igazán misztikussá e bútordarab, bár hagyományos funkcióival is találkozunk, például a Hegeszd össze nászod haláloddal című költeményben családtagok, rokonok képeinek grandiózus „képkereteként” szolgál.
A kötetben az almárium szerepe az Ómama-ciklusban válik igazán dominánssá. A versfüzér első darabja, ahogy Mikola Gyöngyi, az utószóban hangsúlyozza, a Versek könyvében jelent meg először 1992-ben, s érdekes életutat járt be. Az ősszöveggel kapcsolatban kiemeli annak alapját képező prousti mozzanatot, ugyanis a mű arra épül, „hogy a gyermek képzeletében Ómamája az almárium-fiókban lakik, mert a fiók őrzi a szagát”[2]. A költeményben ellentétes kijelentések feszülnek egymásnak az almárium fiókjának tartalmát illetően, a szöveg ismétlődő sora az „ómama nincs a zöld almáriumban”,  s mégis kiszól onnan, csalogatja a lírai ént. A költészet működésmódjára, a fikció és valóság viszonyára világít rá a vers: „ómama valójában sosem feküdt az almáriumfiókban / be sem is fért volna / én sem is fértem volna mellé / írni mégis szép volt ilyesmiket”. S ugyanez a probléma köszön vissza a ciklus XI. darabjában is, melyben egy pesti filmrendező meg szeretné venni a rotterdami ómamáról szóló nem létező film jogait, s arról egyezkednek, ki játssza ómamát. A lírai én ragaszkodik ahhoz, hogy ómamát csakis ómama játssza. A realitást képviselő filmes így válaszol e felvetésre: „hiszen a fiad azt mondta ómama még valamikor / a 40-es vitéz nagyanyád pedig valamikor a 60-as években meghalt”. A lírai én ennek ellenére a költészet világában és időszámításában mozog, s kijelenti: „ám a versekben nem halnak meg az öregasszonyok / nem halnak meg / ó sosem is halnak meg a mamuszos nénikék”. A költészet konzerválja, megőrzi az öregasszonyokat, s ugyanezt a szerepet tölti be az almárium is, amely ily módon a költészet egyik metaforájaként is értelmezhető. Ezt az olvasatot támasztja alá az is, hogy a 13 hattyúk dalában a 13 hattyúk húzta almárium „költői járgányként”, „mitikus hintóként” szerepel.
Az Ómama-ciklus verseiből összeálló regényfejezet azt meséli el, miképpen olvasta fel a Szerző-én az Ómamát Rotterdamban a kikötőben, hogyan indult el rotterdami ómama filmes karrierje, majd hogyan került le az ómama lakhelyéül szolgáló almárium a padlásról a lírai én dolgozószobájába. Ómamától egy kicsit elvonatkoztatva a továbbiakban igyekszem az almáriumra koncentrálni, annak előfordulásait megvizsgálni.
E fontos bútordarab mitizálódása a ciklus második, werkfilmversként is olvasható darabjában a legerőteljesebb, itt emelik az égi hárfával egy magasságba (ennek majd később egy másik költemény szempontjából lesz jelentősége, hiszen Tolnai Ottó verseiben a motívumok, témák szereplők folyamatosan átúsznak egyik műből a másikba). A harmadik versben a homokvár műalkotásszámba menő padlása közepén pillantja meg a lírai én „a bíborcserepek szűrte-csíkozta fényben” a zöld almáriumot, mintha a reflektorfény vetült volna rá, s valamiféle nyöszörgést hallatott, de ez már a Tolnai-motívumok megszokott furcsaságai közé tartozik. A ciklus hetedik darabjában fogalmazódik meg a szándék, hogy lehozzák az almáriumot a padlásról a dolgozószobába, s a nyolcadikban már a munkások cipelik a zöld szekrényt, a lírai én pedig attól retteg, hogy ha az almárium agyonüt valakit, az ő hulláját is a fiókba kell rejteni ómama mellé. Szerencsére, erre nem kerül sor, az almárium bekerül a heterogén múzeumi térként is felfogható dolgozószobába a fekete asztal, a kaptár, a bíbor dívány és az ikonosztáz közé, sőt még a gyűjtemény egy másik formájába, egy filmlexikonba is.
Az almárium azzal, hogy elnyeri méltó helyét, mondhatni, múzeumi tárggyá válik. „Ebben a kontextusban a hamutartó csaknem szent tárggyá válik, ahogy egy modern múzeumban a tűzoltófecskendő is inkább tetszik esztétikai talánynak, mint tűzoltófecskendőnek. Beteljesedik a modernista észlelés-áthelyezés az életről a formális értékekre.”[3] – olvasható Brian O’Doherty galériatérről szóló jegyzeteiben. Vajon honnan származik a múzeum illetve a galéria terének e különleges varázsereje? Hogyan képes felmagasztosítani a mindennapok banális tárgyait, vagy akár a hulladékot? Miben rejlik a tér hitelesítő ereje? Hogyan kerülhet be egy tárgy a múzeumba, és nem utolsó sorban, hol húzódnak a tér hitelesítő erejének határai? A továbbiakban elsősorban azokat a válaszokat kívánom összefoglalni, melyek a hétköznapi használati tárgyak muzealizálódására összpontosítanak, a művészeti gyűjtemények szerveződése és a művészet mibenlétére, határaira vonatkozó kérdések ez esetben másodlagosak.
Andreas Huyssen szerint a múzeum egyre nagyobb mennyiségben veszi birtokba a mindennapi kultúrát és tapasztalatot, megemlíti a bolhapiacok, a retro divat, a nosztalgiahullámok boomját, a megszállott ön-muzealizálást a videók, az emlékiratok és vallomásos irodalom révén, az adatbázisokon alapuló világ elektronikus totalizálását. Ezt azt igen széles kulturális jelenséget a „muzealizálás” csúf kifejezésével próbálja leírni. Mindezek a körülmények azt eredményezik, hogy a múzeum már nem definiálható egyedülálló, stabil és jól kivehető határokkal rendelkező intézményként, egyre inkább a kortárs kulturális aktivitások kulcsparadigmájává válik. Az új múzeumi és kiállítási gyakorlat megfelel a közönség változó elvárásainak. a templomként megtestesülő múzeum helyett a múzeumok hibrid térként konstruálódnak valahol a vásár és az áruház között.[4]
A múzeumok tárgyéhségének végtelenségét hangsúlyozza Ébli Gábor, aki szerint korunk múzeumi boomjának lényege, hogy „a tételek izolációja helyett ember és világa összetettségét mutassa be”,[5] a múzeumok többségének egyre fontosabbá válik a tárgyak közötti kapcsolatok újrafelfedezése, a kölcsönhatások prezentálása halványan a barokk kuriozitások csoportjaira emlékeztetve. A gyűjtemények a felvilágosodás univerzalizmusának eszméje jegyében az enciklopédiák tárgyi megfelelőiként épültek ki, többféleképpen szakosodtak, és eszerint alakították ki speciális gyűjtőkörüket. Legyen szó bármilyen területről, a hagyományos múzeumok egyik fő feladata az értéktelen és az értékes elkülönítése. „A szépművészetek terén például kifejezetten ízlésdiktátori szerepet vindikáltak maguknak egy negyedszázaddal ezelőttig. A történeti kollekciók alapjában művelődéstörténeti szerveződésűek voltak, azaz a magaskultúra ideá(l)jából visszavetítve rekonstruálták egy-egy nemzet fejlődésmenetét. Tömegkultúra és »magas« műveltség elkülönítése valójában egyszerre volt tényezője és következménye a múzeumi szelekciónak.”[6]
A múzeumi érték viszonylagossá válása és a múzeumok pluralizálódása leegyszerűsítette, relativizálta a tárgyak korábbi kettős szelekcióját, így kitágult, gyakorlatilag végtelenre nyílt azoknak a tárgyaknak a köre, amelyek pályázhatnak a múzeumi elhelyezésre. A múzeumok legfontosabb szervező elvévé az emberközpontúság vált, a fő téma annak az összetett, kétirányú kapcsolatnak a bemutatása lett, ami fennáll az ember és tárgyai között. A tárgyak helyett összefüggések, az állapotok helyett folyamatok kerültek a kiállítás fókuszterébe.[7]
 A muzeológusnak a tárgyak gyűjtése és kezelése során nagyon rugalmasan kell eljárnia. Míg korábban az autentikus tárgyak besorolását a hagyományos osztályozás segítette, addig ma az autentikusság fogalma is jóval árnyaltabbá vált. „Akár a fogyasztás tömegtárgyainak múzeumba nyomulása, akár egyes avantgárd művészi programok hatásaként, az autentikusság belső elhatárolásai kétségesek. Tudós döntések mellett problémaérzékenységre van szükség. Az a jó tárgy, amely ellenáll a tipológiai vagy stiláris besorolásnak, s kezelőjét és kiállítási szemlélőjét egyaránt tűnődésre készteti.”[8] A múzeumi szakembereknek a problémaérzékenységen túl interdiszciplináris, humán, művészeti és társadalomtudományi, mindenekelőtt szociológiai és kulturális antropológiai ismeretekkel is rendelkezniük kell. A muzeológusi munka még összetettebbé válása bár egyesek szemében tehernek tűnhet, Ébli Gábor szerint inkább nagy lehetőség, esély arra, hogy olyan múzeum szülessen, melyet az avantgárdban „a művészetek laboratóriumaként, s nem temetőjeként” képzeltek el, vagy az antropológusok „Claude Lévi-Strauss nyomán, a terepmunka folytatásaként, változó kísérleti elrendezések helyszíneként álmodtak meg.”[9]
Boris Groys A gyűjtemény logikája[10] című írásában az avantgárd felől kérdez rá a gyűjteményi érték kritériumaira. Hangsúlyozza, hogy a gyűjtés és megőrzés kritériumai a kollekción belül, a gyűjtés belső logikájában keresendők. Tehát nem az a műalkotás gyűjtendő, amely a külső valóságban értékesnek ítélnek, hanem az, amelyik megfelel a gyűjtés belső kritériumainak. Bár ez a javaslat összeegyezhetetlennek tűnik a modern művészek fő törekvésével, a gyűjtemény és gyűjtő hatalma elleni folyamatos tiltakozással, s az avantgárd felől nézve a gyűjtemény a halál logikájaként fogható fel, a modern gyűjtemény elleni avantgárd harc előfeltevése, miszerint a múzeum megakadályozza a szabad, eredeti műalkotások létrejöttét, valójában téves. Groys megjegyzi, hogy ott szükséges hűségesnek maradni a régihez, a hagyományoshoz, ahol nem gyűjtenek, viszont ahol a múzeumok megőrzik a régit, az ismétlés szükségtelen, hiszen egyforma művekre nincs szükség. A „kontextusba helyezés” lényege is a tárgy megkülönböztetése a gyűjteményben már szereplő előképektől. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a mai művészetre különösen jellemző az entrópikusság, a pluralizmus, a hierarchiamentesség, és éppen most kérdeznek rá erőteljesen a művészi értékre. Groys akkor tartja a legértékesebbnek a műalkotást, amikor az minden emberitől megtisztul. A művészet nullpontjának és középpontjának azt a múzeumot tekinti, amely az utóbbi évtizedekben „white cube”-ként, azaz tiszta ürességként reflektálódott. Szerinte a múzeum üres térként, műalkotások nélkül is elképzelhető, és nyilvánvaló, hogy a múzeumi tér belső üressége strukturálja belülről a kollekciót, „a mai múzeumi kiállítás e köré az üresség köré szerveződik.”[11]
Groys a Lenin-mauzóleumról értekezve érinti a hétköznapi tárgyak muzealizálásának kérdését. Az orosz származású művészettörténész arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi von bűvkört Lenin múmiája köré, mi a misztérium forrása. Az egyiptomi múmiákkal összehasonlítva Lenin múmiájának hétköznapisága, életszerűsége szúr szemet: „Azon csodálkozunk, hogy miért éppen ez az ember, s nem valaki más foglalja el a prominens helyet. Az egész különös feszültségét az adja, hogy ezt vizuálisan semmi sem indokolja. Olyasfajta feszültségről van szó, amit a nyugati modern múzeumok látogatói már megszokhattak. Ezekben a múzeumokban ugyanis számtalan olyan dolgot lehet látni, amilyeneket az életben is, s amelyekben nincs semmi különleges. Épp ebben a tekintetben különbözik a modern művészeti múzeum a korábbi korok összes gyűjteményétől, hiszen az utóbbiak csak kimagasló és különleges dolgok megőrzésére vállalkoztak. A modern művészet titka végső soron egyfajta bizonytalanságban rejlik: nem lehet tudni a banalitásnak miért épp ezt vagy azt a példáját őrzik és nem egy másikat.”[12]
Hasonló kérdést fogalmaz meg Arthur C. Danto is A közhely színeváltozása[13] című könyvében, arra keresi a választ, mi teszi különlegessé két külsőleg megkülönböztethetetlen tárgy közül éppen az egyiket, miért lesz műalkotássá Duchamp palackszárítója, biciklikereke, hólapátja, miközben az összes többi ugyanolyan tárgy nem, hogy lesz Picasso nyakkendője Nyakkendővé, míg az összes többi, rá megszólalásig hasonlító tárgy nem. Danto a művészet filozófiai határait próbálja megérteni, ehhez kiváló példára lel Andy Warhol Brillo-dobozaiban. A kérdésre adott válasza így hangzik: „A mű azzal követeli meg, hogy művészet legyen, hogy egy arcátlan metaforát ad elő: a Brillo-doboz-mint-műalkotást. És a közönséges tárgynak ez az átlényegítése végső soron semmit sem változtat meg a művészeti világban. Csupán tudatosítja a művészet struktúráit, melyeknek bizonyos történeti fejlődésen kellett keresztülmenniük, hogy ez a metafora lehetségessé váljon.[…] Mint műalkotás, a Brillo-doboz több egy meglepő metaforikus tulajdonságokkal rendelkező Brillo doboznál. Azt teszi, amit a műalkotások mindig is tettek: külsővé tesz egy világlátást, kifejezi egy kulturális korszak bensőjét, és tükörként kínálja magát, hogy segítségével »megértsük királyaink tudatát«.”[14]
Az avantgárd múzeumromboló törekvések lényegében azt próbálták megvalósítani, hogy „az egész műalkotássá válhasson, s a művészet és a valóság közötti határ a társadalmi gyakorlat minden szintjén megszűnjön.”[15] A neoavantgárdban e törekvések új erőre kaptak, a művészek nehezen muzealizálható művek létrehozásán dolgoztak, melyek közül többet később kiállítani nem, csak archiválni, dokumentálni lehetett.[16] Allan Kaprow egyenesen azt ajánlja, hogy a múzeumokat alakítsák át „uszoda-csarnokká vagy night clubbá”, vagy ürítsék ki, és váljon belőlük „environmentális szobor”.[17]
Mindezek a problémakörök az anti-múzeum fogalmához irányítanak bennünket, mely a múzeum kiállító, dokumentáló és megőrző funkcióinak lerombolásán, parodizálásán, deesztétizálásán alapul. Az anti-múzeum négy koncepciója létezik, a doboz, vagy minimúzeum kialakítása, melyben az alkotó összegyűjti saját vagy mások alkotásainak meghatározó példáit, a múzeumi tér és a műalkotások elpusztítása, értéktelen művek és értéktelen hétköznapi tárgyak gyűjtése és kiállítása, műalkotások másolása a múzeumi színrevitel parodizált szimulációja érdekében.[18]
Az anti-múzeum fogalomköréhez kapcsolódó tevékenységek mind mélységesen át vannak itatva az intézmény kritikájával. Székely Katalin sorra veszi az intézménykritikai megnyilvánulásokat, művészek múzeumait, többek között Duchamp múzeumdobozain (Doboz a bőröndben, Zöld doboz), a műtárgy státuszát radikálisan megkérdőjelező ready-made-jein át, Marcel Broodthaers fikcionális múzeumigazgatóságát, Ben Vautier Arman szekrénye című gyűjteményét, melybe a művész 151 „ötletét” gyűjtötte össze, Claes Oldenburg Egér-múzeumát, Herbert Distel Sublódmúzeumát, amely a kuriozitás-kabinettek világát idézve a világ legkisebb modern múzeumaként identifikálja önmagát.[19] A sor még hosszan folytatódik felvillantva az intézménykritikai megközelítések széles skáláját. Székely Katalin az intézménykritikát olyan globálisnak tarja, mint amilyen, a múzeumokat átformáló fogyasztói kultúra, megjegyzi továbbá, hogy a múzeumnál kevés érdekesebb téma adódik a művészek számára,[20] így van ez Tolnai Ottó műveiben is. A múzeum intézménye a múzeum ellen lázadó művészetet is bekebelezi, ahogy Groys írja, „az avantgárd nem-művészet ugyanúgy mesterkélt és bizonyos szabályok szerint jön létre, mint a tradicionális művészet, s ezért kell mindkettőnek egyaránt jelen lennie a gyűjteményekben.”[21] Földényi F. László a barcelonai Antonio Tàpies alapítvány A múzeum határai című kiállítása kapcsán mutat be olyan alkotásokat, melyek úgy hihetnék, hogy szétfeszítik a múzeum falait, megszüntetik hitelesítő erejét, ám ez mégsem sikerült nekik, „nem tudták kétségessé tenni a múzeumok létének jogosultságát”.[22] E példák közül csupán kettőt emelnék ki, melyeket a szerző is a legjobbnak ítél, Sophie Calle Távollét című fotósorozatát, melyet egy 1990-es műkincsrablás ihletett és Ilya Kabakov Incidens a múzeumban című environment-jét. Mindkét alkotás erőteljesen kapcsolódik a múzeum teréhez, Calle munkája az elrabolt képek üres helyét dokumentálja nagyméretű színes fotóin, a megőrzés és bemutatás funkcióját pedig a képek üres helye melletti leírások, a képekkel kapcsolatos kijelentések egyvelege tölti be. Kabakovot ugyancsak egy múzeumi esemény inspirálta, Stefan Jakovlevics Kocselev festőművész kiállításának egyik termét rekonstruálta, melyben a rossz tetőszigetelés miatt csöpögött a víz, a kiállítási és berendezési tárgyak között vödrök, bádoglavórok, súrolókefék, lepedők helyezkedtek el. „A csőtörés és a múzeum, a birodalmi pompa és a bádoglavór, az ünnepelt művészek és visszeres lábú takarítók: Kabakov számára ezek együttese a múzeum.”[23]
Tolnai Ottó egész művészetére a határok feszegetése, áthágása, átjárása jellemző. Ahogyan Calle vagy Kabakov, vagy a korábban említett anti-múzeumok tulajdonosai, létrehozói Tolnai is folyamatosan írja, építi saját múzeumi tereit alternatív kánonokat létrehozva, a határokat feszegetve. Ómama zöld almáriuma amellett egy entropikus múzeumi tér részként múzeumi tárggyá vált a mitikus zöld hokedlihez hasonlóan maga is egy kis múzeum, egy csodakamra, azaz pontosabban a Kunst- und Wunderkammerek jellemző tartozéka, a heterogén tárgyegyüttest magába foglaló a kabinetszekrény vagy Kunstschrank.
A csodakamrák kapcsán feltétlenül tisztázni kell az elrendezés kérdéseit is, ugyanis a felismerhető rendezőelv hiánya jellemzi őket, de Horst Bredekamp ezt egyáltalán nem tartja negatívumnak, szerinte az, hogy a korallok, az antik amforák, a szobrocskák, érmék, preparátumok és különféle szerkezetek egymással keveredve, egymáshoz társítva és nem egymástól elkülönítve jelennek meg, azért történik, hogy ezek az egymástól valóban különböző tárgyak „»átjátsszanak« a határok felett, s hogy egy »dekoncentrált, szándékos rendetlenség« határát keltsék,” elrendezésük vizuális hidakat létesítsen „annak érdekében, hogy a szem asszociációs képességét párba állítsa a természet játékkészletével.” [24] A játék, a határok átjárásának terepe tehát a csodakamra, így teljes mértékben illeszkedik Tolnai Ottó művészetéhez.
Az elrendezés kapcsán visszautalnék az Ómama-ciklus nyolcadik darabjára, melyben a következő vágy fogalmazódik meg: „rég megfodagtam már gurtlikat fogok beszerezni / s akkor nyugodtan mozgathatom köröztethetem / a fekete asztalt (gondola) a zöld almáriumot / a zsongó kékarany kaptárt és a bíbor díványt.” A szelekció mellett tehát az elrendezés is létfontosságú kérdés a múzeum terében, de nem csupán erről van szó, hanem arról is, hogy ha a Tolnai Ottó műveiben megképződő múzeumokról gondolkodunk, akkor felejtsük el a statikusságot, ahogy a motívumaihoz tartozó jelentések is folyamatosan változnak, múzeumi tere is csak dinamikusan, képlékenyen képzelhető el, egy-egy új mozzanat mindig átrajzolja a teret.
A téma szempontjából kiemelkedő A csomag című költemény, mely a szerző motívumainak csodakamrájaként is értelmezhető, s benne ott találjuk a kabinetszekrényt, az almáriumot, amelynek tartalma kiegészül e rejtélyes, több Tolnai-szövegben is feltűnő, tartalmát tekintve folyamatosan változó csomaggal: „az almáriumba rejtették a csomagot / a lyuggatott ólomteknő / a kanülökből fűzött (vérző) borbélyfüggöny / az első elhullott hattyú / nehogy dr hulló fülébe jusson / az első elhullott hattyú éneke / az újságba csomagolt fejsze / ómama mellé”. A csomag talán egy hárfát rejt, talán tükröt, talán meteoritot, s a sor még hosszan folytatható lenne. Egyik sem férne bele egy átlagos almáriumba, de a mitikus, hatalmasra növesztett, a költészetet is jelentő hangszerrel azonosuló almáriumba, igen. Ez is azt mutatja, mi minden megfér egymás mellett Tolnai Ottó csodakamraszerű szöveguniverzumában.

Irodalomjegyzék

Horst Bredekamp, A Kunstkammer mint játéktér, Café Bábel, 1994/4, 105–112.
Arthur C. Danto, A közhely színeváltozása: Művészetfilozófia, Bp., Enciklopédia, 1996.
Ébli Gábor, Az antropologizált múzeum: Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón, Bp., Typotex, 2009.
Földényi F. László, A múzeum határai: Barcelona, Tàpies Alapítvány, Balkon, 1995/5, 34–35.
Boris Groys, A gyűjtemény logikája, Iskolakultúra 1984/4 melléklete, MVI–MXVI.
Boris Groys, Lenin és Lincoln: A halál két modern megjelenési formája = B. G., Az utópia természetrajza, Bp., Kijárat, 1997, 5–11.
Boris Groys, A konstruktivizmus filozófiája = B. G., Az utópia természetrajza, Bp., Kijárat, 1997, 13–19.
Andreas Huyssen, Twilight Memories: Marking Time in a Culture of Amnesia, New York – London, Routledge, 1995.
Brian O’Doherty, A fehér kockában: A galériatér ideológiája, http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=877 (Utolsó letöltés: 2014. február 17.)
Sasvári Edit, Szüksége van-e a (neo)avantgárdnak múzeumra? = Helyszíni szemle: Fejezetek a múzeum életéből, szerk. Turai Hedvig, Székely Katalin, Bp., Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2012, 140–158.
Miško Šuvaković, Pojmovnik moderne i postmoderne likovne umetnosti i teorije posle 1950. godine, Belgrád – Újvidék, Srpska Akademija Nauka i Umetnosti – Prometej, 1999.
Székely Katalin, Helyszíni szemle: Intézménykritika – intézményekkel és intézmények nélkül = Helyszíni szemle: Fejezetek a múzeum életéből, szerk. Turai Hedvig, Székely Katalin, Bp., Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2012,163–261.
Tolnai Ottó, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben: Regény versekből, Zenta, zEtna, 2006.
[1] Tolnai Ottó, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben: Regény versekből, Zenta, zEtna, 2006, 213.
[2] Mikola Gyöngyi, Utószó = Tolnai Ottó, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben: Regény versekből, Zenta, zEtna, 2006, 233.
[3] Brian O’Doherty, A fehér kockában: A galériatér ideológiája, http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=877 (Utolsó letöltés: 2014. febr. 17.)
[4] Andreas Huyssen, Twilight Memories: Marking Time in a Culture of Amnesia, New York–London, Routledge, 1995, 14–15.
[5] Ébli Gábor, Az antropologizált múzeum: Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón, Bp., Typotex, 2009, 17.
[6] Uo., 13–14.
[7] Uo., 15–18.
[8] Uo., 19–20.
[9] Uo., 20.
[10] Boris Groys, A gyűjtemény logikája, Iskolakultúra 1984/4 melléklete, MVI–MXVI.
[11] Uo., MXIII.
[12] Boris Groys, Lenin és Lincoln: A halál két modern megjelenési formája = B. G., Az utópia természetrajza, Bp., Kijárat, 1997, 6–7.
[13] Arthur C. Danto, A közhely színeváltozása: Művészetfilozófia, Bp., Enciklopédia, 1996.
[14] Uo., 201.
[15] Boris Groys, A konstruktivizmus filozófiája = B. G., Az utópia természetrajza, i. m., 16.
[16] Sasvári Edit, Szüksége van-e a (neo)avantgárdnak múzeumra? = Helyszíni szemle: Fejezetek a múzeum életéből, szerk. Turai Hedvig, Székely Katalin, Bp., Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2012, 141.
[17] Székely Katalin, Helyszíni szemle: Intézménykritika – intézményekkel és intézmények nélkül = Helyszíni szemle…, i. m., 163.
[18] Miško Šuvaković, Pojmovnik moderne i postmoderne likovne umetnosti i teorije posle 1950. godine, Belgrád – Újvidék, Srpska Akademija Nauka i Umetnosti – Prometej, 1999, 36.
[19] Székely, i. m., 171–174.
[20] Uo., 242.
[21] Groys, A gyűjtemény logikája, i. m., MXI.
[22] Földényi F. László, A múzeum határai: Barcelona, Tàpies Alapítvány, Balkon, 1995/5, 35.
[23] Uo.
[24] Horst Bredekamp, A Kunstkammer mint játéktér, Café Bábel, 1994/4, 108–109.

A népi írásbeliség a paraszti kultúra fontos részét képezi. Betekintést ad egy kor, egy közösség, de még inkább az egyén belső, lelki világába.
A kéziratos könyvek forrásul szolgálhatnak a népi paraszti kultúra feltárásához és teljesebb megismeréséhez. A népi kéziratos füzetek egy nagy részét alkotják a katonakönyvek. Ezek tartalmazhatnak háborús költeményeket, szerelmes verseket, a szülőnek vagy az otthonmaradt kedvesnek szóló verseket is.
A katonakönyveket Vasvári Zoltán szerint tekinthetjük a másodlagos írásbeliség megnyilvánulásainak. (Vasvári, 1999) Leginkább másolások útján létrejött füzetekről beszélhetünk, melyekben igen kevés az egyéni alkotás. Ám a jelenleg vizsgált füzet igen sok önálló verssel és levéllel rendelkezik.
A háborús időszak megváltoztatja az embert, különösen a férfiakat. Sokszor a halál közeli élmények segítenek abban, hogy kimondják rejtett vagy addig el nem mondott érzéseiket, nyíltabban szólalnak meg, ha csak verseken vagy leveleken keresztül is.
Az ilyen verseskönyvek tulajdonosai általában maguk is írtak, költöttek verseket. Ez esetben nem kell rögtön hazafias, megremekelt költeményekre gondolnunk. Egyszerű versek ezek, melyeket hol tanult, hol pedig alig iskolázott egyszerű parasztemberek írtak, akik átélték, és némely esetben elszenvedték a katonáskodás nehézségeit.
A kéziratos füzeteket fontos dokumentumokként tarthatjuk számon. Hogy miben rejlik a fontosságuk? Abban, hogy ezen feljegyzésekben a történelem eseményei tárulnak elénk. Maguk a lejegyzők a feljegyzések által hozzátesznek, kibővítik a már ismert történelmi adatokat, tényeket. Ujváry Zoltán professzor szavaival élve: „…ezekben a könyvecskékben a nép maga írta a történelmet. Sajátos szemlélettel ugyan, de őszintén.” (Ujváry, 1980: 460)
A salánki közösségben a kéziratos katonakönyvekre vonatkozólag sok adatot találtam, hiszen a falu korabeli férfilakosságának szinte egésze részese volt a háborúnak, átélte annak szörnyűségeit. Mára már inkább csak az emlékük maradt fenn, egy-egy hátra hagyott könyvecske, néhány levél. Mindezek sokat elárulnak a tulajdonos egyéniségéről, lelki világáról.
A bemutatott kéziratos füzet Gaál Frigyes egykori feljegyzéseit tartalmazza. Gaál Frigyes 1906-ban született Salánkon. Felnőtt korában vesebetegségben szenvedett. A katonaszolgálat után többször operálták Beregszászban, de 1938-ban mégis meghalt betegsége következtében. A katonaszolgálatot 1928 októberétől végezte Olmützben (Olomouc); másfél évig szolgált.
Nagyon sokszor találkozunk a katonakönyvekben átmásolt versekkel, levelekkel, ami az önálló alkotás igényének hiányát mutatja. A jelen könyvnél azonban nem beszélhetünk erről, hiszen itt szinte minden bejegyzés önálló alkotás, melyet a közölni akarás vágya, a vallomásos jelleg hat át. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény is, hogy nagyon sok versben javításokat, áthúzásokat találunk, melyek a fogalmazási nehézségeket mutatják. Mert egy alig iskolázott katonának nehéz volt rímekbe szedni a mindennapok eseményeit, gondolatait, érzéseit. Ennek ellenére azonban mégis sikerült jól megszerkesztett rímeket, s így hosszú verseket és leveleket megalkotnia.
A katonaszolgálat éveiről két füzet maradt meg, mindkettőt a másfél éves szolgálat alatt írta. Ezt a füzetben szereplő dátumok is alátámasztják. A bejegyzések 1928-ban, ’29-ben és ’30-ban keletkeztek.
A kéziratos füzetben összesen 75 bejegyzést találunk, melyek között vannak emlékversek, leányoknak szóló versek, képeslapra és fényképekre versek, levelek, az alkotó kívánságát kifejező versek, vallomás és nem utolsó sorban egy katonamiatyánk. Láthatjuk, a füzet tartalma igen színes, mely hozzásegít az egyén teljesebb megértéséhez.
Ujváry Zoltán Tasnádi Lajos kéziratos könyvét vizsgálva megállapítja, hogy sokkal könnyebb egy vegyes tartalmú kétiratos könyvön megfigyelni a bejegyzőt ért hatásokat, érdeklődését, személyiségét, mint egy egyszerű dalokat vagy nótákat tartalmazó füzeten. (Ujvári, 1980: 493)

A tulajdonos nevét már a füzet fedőlapján olvashatjuk, ami egy kissé megviselt. Itt pontosan tünteti fel a füzet keletkezésének dátumát: 1928.

Ujabb

Szerelmi versek.

Irta

Gaál Frigyes.

A 107 tes tüzér kaszárnyába.

Olomouc

1928.

 

A füzetet lapozgatva észrevehető, hogy a versek bejegyzését tekintve az időben egyenesen halad előre. 1928 után 1929, majd 1930-ban bejegyzett versek és levelek következnek. Már az első oldalon eligazítást kapunk arra nézve, hogy mit találunk ebben a kéziratba: „Van benn leírva minden féle fajta (…) Sok szép vers és nóta vegyes történetek…” Ezt követően egy igen érdekes bejegyzést találunk: „A tüzér kívánsága”. Egy katona, akit a falusi idillből, családi és baráti környezetből kiszakítva a katonaság idegen földre és idegen emberek közé kényszerít, eleinte nehezen viseli az otthon maradottak hiányát. Mi több, a körülmények sem enyhítenek fájdalmán, a kevés pénz és a kevés ételadagok, a szigorú szabályok csak rontanak a helyzeten. Ekkor fordul a magára maradt katona a papírhoz és tollhoz, hogy elmondhassa bánatát, elpanaszolja az őt ért sérelmeket. Ebben a szintén saját költésű versben sorolja a kívánságait. Itt még az úrhoz fordul segítségért, mert talán még él benne az otthonról hozott istenben való hit, mely a verseket olvasva az idő haladtával egyre inkább lanyhul, egyre inkább eltűnik. A versben a kicsi ételadagra, a fárasztó gyakorlatra, a szigorú ellenőrzésekre, a kevés zsoldra stb. panaszkodik. Tudjuk azt is, hogy egy fél éves szolgálat elteltével keletkezett a vers („Kinek egy év mulva letelik az idő”), mert egy másik helyen pontosan és egyértelműen jegyzi fel, hogy a katonaszolgálat másfél kemény év.

Ugyanez a fájdalmas hangulat hatja át a következő bejegyzést is, mely nem más, mint egy levél az édesanyjához. A szülői háztól eltávozott még fiatal gyermek hangján szólal meg a vers írója. Szinte már a reménytelenség hangjait hallatja, mikor a következő sorokat írja: „Kár volt engem édesanyám szülni e világra, Elhervadt a rózsafának bimbaja”. Itt minden fájdalmat és keserűséget felemlít, a honvágyat, a gondoskodás és megértés hiányát stb. A komisz ruha viselése is fontos, mert ez itt jelképes jelentésű, mintha megváltoztatná az embert, mintha más ember lenne ettől, de nem jobb és nem boldogabb. Mert ebben a ruhában másként cselekszik, a ruha más jogokkal ruházza fel a viselőjét. De az édesanya iránti szeretet és tisztelet megmarad mindvégig, bármi is történjen. Erről szólnak a levél utolsó sorai. 

Azért a katonaéletnek is megvoltak az előnyei. A katonaságot megjárt férfi keményebbnek, szívósabbnak, tapasztaltabbnak stb. bizonyult. Jobban megállta a helyét bármilyen munkában, és mondjuk meg őszintén, a fiatal legények számára, ami a legfontosabb, a lányoknak is inkább a katona, vagy a már leszolgált katona volt kedvesebb. Így a katonaság a sok nehézség és szenvedés ellenére is büszkeségévé vált egy falusi fiúnak. Ezt Gaál Frigyes is nagyon jól tudta, s egy, az otthon maradt barátokhoz írt levelében mindezt el is mondja. A levél elején felsorolja a katonaság nehézségeit, viszontagságait, de a sorokat a következő gondolatokkal zárja: „De azért mégis ki ezt megpróbálja, Bátran mondja ő is volt katona…”.
A kéziratos füzet további részében négy hosszabb verset találunk, melyek „A tüzér életről”, „A katona életről”, „Katona-életemről” és „A katona időről” címeket viselik. Ezekből részletesebb adatokat tudhatunk meg a katonák egy-egy napjáról, kötelességeikről, beosztásaikról.

A katonának minden napja szolgálat volt. A vasárnap nem volt ünnep- vagy pihenőnap. Minden nap egyformán be volt osztva, csekély szabadidő állt a tüzérek rendelkezésére. Ez a szó szoros értelmében szolgálat volt, mert amit parancsoltak, azt haladék nélkül és időben teljesíteni kellett. Egy-egy mulasztás vagy késés több napi eltávozás megvonása volt, ami egy katona számára a teljes börtön érzetét jelentette. Amint mondtam, nem volt pihenőnap, mert még vasárnap is gyakorlatoztatták a katonákat. A tüzéreknek már kora reggel az istállóban kellett lenniük, a lovakat „pucolni” és kitakarítani. Ezután jött a kemény gyakorlatozás, majd egyeseknek az éjfélig tartó őrködés.
A tulajdonos írásai szerint, mint tüzérek másfél évre 1030 cseh korona zsoldot kaptak. Ezt persze beosztva, havonként kapták kézhez minden hónap 5-én. Ez az összeg nem volt túl sok, amint azt a kéziratból megtudjuk, a szabadidőben kapott eltávozásokra, kis mulatozásra sem volt elég. De aki büntetést kapott – jegyzi meg humorosan – annak megmaradt, vagyis csak „gyűlt a pénze”. A sok nélkülözést több versében is említi, hiszen ez végigkíséri az egész szolgálatot.
A négy vers egyikében sem feledkezik meg az otthoni jó életről, az édesanyáról, a kedveséről. Emellett minden levélben említi az édesanyát és minden versben a szerelmesét.
A vizsgált füzetben igen nagy számban vannak jelen a szerelmi témájú versek, levelek. De ez talán érthető is, mert itt az írás helyettesíti a kimondott szavakat, a vallomásokat. A versek és levelek is egyaránt mind rímbe szedettek. Azonban a bennük előforduló helyesírási hibák jelzik, hogy nem tanult ember alkotta azokat. De a parasztember, jelen esetben egy katona számára nem a tökéletes és hibátlan szerkesztésmód a fontos, csak az, hogy lelki társ híján valami módon kiönthesse szívét, elmondhassa, mit érez, fájdalmát, bánatát és örömét is egyben. Bár az örömről vagy a katonaság pozitív oldaláról igen keveset olvashatunk a kéziratos füzetben. De annál többször felemlíti a versekben – főleg a szülőkhöz írtakban –, hogy itt senki nem törődik vele, senki nem érdeklődik arról, hogy van. Itt mindenképpen az anyai szeretetet és gondoskodást hiányolja.
A levelek témáját tekintve csak a napi események egy-egy részletére koncentrálnak, csak az apróbb eseményeket örökítik meg önmaguk vagy az otthon maradottak számára. Hiszen amint azt már fentebb említettem, ezek a levelek valószínűleg nem kerültek postázásra, így csak azok értesültek róla, akik a katonaság után beleolvashattak a füzetekbe. Természetesen itt elsősorban a közeli családtagokat, barátokat, illetve a szerelmi versek címzettjét kell értenünk.
A levélírás és a versírás annak az eredménye, hogy a katonák otthonuktól távol szolgáltak. Talán ha ez a helyzet nem következik be, nem sokuknak jut eszébe otthon verses leveleket írni, rímeket faragni. De e helyzetnek köszönhetően maradtak ránk a szép és mélyreható gondolatokat, lelki és néha testi sérelmeket elmesélő, a magány perceiben keletkezett írások.
A vizsgált füzetben összesen 11 levelet találunk. Ezeknél némely esetben a cím is jelzi a levél jelleget („Levél édesanyámnak”, „Levél barátomnak…”). A többinél csak a szöveg soraiból tudjuk meg, hogy ez levél. A következő gondolatok, mint pl. „Inditom kezeim egy levelet írni” vagy „Inditom levelem szép Magyar Országnak” igen jellemző sorai a füzetben foglalt leveleknek, s szinte mindegyikben előfordulnak. Ebből is derül ki pár esetben, hogy az oldalon talált bejegyzés egy levél.
A levelek mindegyikének végén megtaláljuk a bejegyzés dátumát is, melyek egyenesen haladnak az időben. A leveleket és verseket olvasva padig látható, hogy a katonáskodás legelején még igen szomorú és elhagyatott lelki állapot tükröződik a sorokon, a szerető családtól és a barátoktól való elválást nehéz feldolgozni a távoli idegenben. Azonban az idő elteltével egyre inkább gyengülnek ezek a hatások. Az otthontól való elválás szomorú gondolata és érzete mindinkább háttérbe szorul, s ennek helyébe lépnek a katonaság idején átélt és megélt rossz tapasztalatok. Így a leveleknek mindvégig megmarad egyfajta mélabús és szomorú hangulata.
A kéziratos füzetet vizsgálva találunk olyan verseket, feljegyzéseket is, melyeket nem a tulajdonos, hanem annak egy közeli barátja, katonatársa írt. A füzetben Hromek József, Nemes László, Szabó Mihály és Bencze Miklós neveit olvashatjuk a tulajdonosén kívül. Bencze Miklósról még tudnunk kell, hogy – megjegyzése szerint – bátyúi lakos volt. A közeli vagy a „hazai” szolgatársak nagy örömet jelentettek egy, az otthontól távoli helyen. Az egyik levélben említi is a bejegyző, hogy megérkezésük napján a szabadidejükben körüljárták a tábort ismerősök után kutatva. Ezeket a következő verssorok örökítették meg: „Eggyik a másiktul kérte honnat való, Én is onnet komám a másik falubul, Egyszer száll egy földi Borzsova községi, Gyere komám nézzük az ágyut hogy néz ki…”
Nagyon sok emlékversnek már a címe is jelzi, hogy milyen célt szolgál. Ilyen a „Képeslapra vers”, „Fényképhez vers lánynak”, „Vers édesanyámnak” stb. A legtöbb vers azonban az otthonhagyott, távoli kedvesnek szól, s témája a szerelem.
A füzet lapjain több helyen olvasható cseh szó vagy cseh nyelven írt sor, melyek vagy beékelődnek a versek magyar szavai közé, vagy különálló megjegyzésként találjuk őket az oldalakon. Ilyen  szavak és kifejezések pl.: „…vecserka vet véget”, „hazajön délben a szvicsitről…” vagy „…kezdődik a nagy abriktolás” stb. Több vers végén is megtalálható a „delostrelecky pluk” felirat vagy megjegyzés, mely a füzet tulajdonosának, illetve a katonatársak beosztását jelenti (jelentése: tüzérségi ezred). Egyik vers végén a bejegyzés dátumaként a „1. ledna, 1929”-et találjuk, ami 1929. január 1-jét jelöli.
A katonaság másfél éve alatt volt ideje a katonának, és kénytelen is volt elsajátítani az adott területen beszélt nyelvet (jelen esetben a cseh nyelvet). Igen ám, beszélni megtanultak, de az írást nem tanították! Így nagyon sokszor a leírt cseh szavakat vagy szókapcsolatokat nehéz lefordítani, mivel kiejtés szerint és magyar betűkkel vannak leírva, és sokszor nem is a valós szó, csak annak egy hallomásból megjegyzett változata. És nem beszéltünk itt a sokszor olvashatatlan, megkopott írásról… Ezért nehézkes kissé a füzetben előfordult idegen szavak lefordítása.
Az idegen nyelv tanulásához, illetve nem tudásához hozzá kell fűznünk, hogy nagyon sokszor a katonákat megalázták az adott nyelv nem ismerete miatt. Ezért kénytelenek voltak elsajátítani azt a nyelvet. Az anyanyelven való kiképzés szóba sem jöhetett, pedig az anyanyelven való tanulás mindig eredményesebb. De ezt az akkori politika nem látta be, és nem engedélyezte. (Albert, 1999)
Szólni kell még a füzet utolsó lapjain található bejegyzésről, mely nem más, mint egy katona Miatyánk: Be-fejezés eggy miatyánkkal! A bejegyzett szöveg a következő:

Miatyánk! nincsen nekünk most atyánk

Feljeb való visel gondot most mireánk

Kivagy! mivagy tüzér vagy

Szép lányok csábítója vagy

A menyekbe! Az messze van a magasba

Milakunk csak idelent a kaszárnyába

Megszenteltessék! Minem élünk szentekel

Hanem minden nap hussal és kenyérrel

A te neved! Nekem legszebb az én nevem

S magamat legjobban szeretem

Jöjjön el! Most nem mehetek mert szolgálatban vagyok

A te országod! Azt még nemismerem, nekem szeb az én országom

Legyen meg! Meglesz csak ne busulj

Én szavamat adom és szavamat megtartom

A te akaratod! Abba én nem eggyezek bele

Mert az ugy nem jó lenne

Miképpen! Ahogy volt a multban most is aképpen kell

Udvarolni és járni a lányok után

Menyekbe! Leszünk ott majd akkor ha  meghalunk

Most ég nincs rá semmi gondunk

Vagy itt a földön is! Jól élvezünk mert a lányok

Szeretik s tüzéreket jobban mint a bakákat

Add meg a mi mindennapi kenyerünket! Azt nem is lehet

Elfogni mert minden négy napra faszolunk

És bocsásd meg! Ha szeretem a szép lányokat

És elfogadom amit adnak

A mi vétkeinket! Azt elégvolna hat napig

Elsorolni tehát inkább nem rontom vele a számat

Mint miis megbocsátunk! Azoknak akik mink sohse bántnak

Az ellenünk vétkezőknek! Adunk mi azoknak eleget

Mert míg a bajnétból tart addig mi nem igen hátrállunk

És nevigy minket! Arra a disznó gyakorlatra

Inkább addig megyünk sétálni a városba

A kisértetbe! Nincs ott nekünk semmi bajunk

Mert csak szép lányokkal járunk kisérőbe

Mert tied a hatalom! A katona vigyáz hatalmasan

De csak a lányokra most és mindörökké Ámen…

A katona Miatyánk gyakori jelenség a kéziratos katonafüzetekben. A falusi emberekről általában köztudott, hogy legtöbbjük igen vallásos. Gaál Frigyes családja is református vallású volt, és ma is mélyen vallásosak, ahogyan egykor maga Gaál Frigyes is volt. Ennek alapján meglepő lehet, hogy egy vallásos ifjú ilyen vers leírására vagy olvasására hajlandó volt. Hiszen ezt az Isten megcsúfolásának is tekinthetjük. De mégsem csak erről van szó. A katonaélet kemény és olykor nagyon nehéz. Megedzi nemcsak a testet, de a szívet is. Olyan értelemben, hogy a harcban vagy a lőgyakorlatokon nem érvényesülhetnek az Isten igéi, hiszen minden pillanatban megszegik azokat önkénytelenül is. Emellett az is fontos tényező, hogy egy falusi vallásos környezetben megszólták azt, aki „istentelen” életet élt, kerülte a templomot, főleg ha vallásos család gyermekéről volt szó. De a katonaság ilyen téren egyfajta felszabadulást jelentett. Itt nem voltak effajta kötöttségek, erkölcsi szabályok. Itt más törvények uralkodtak, melyek nem tiltották az effajta „kihágást”, vagy az ilyen típusú versek olvasását. A katonaság egy más világ volt, nem a falusi idill világa. Így tehát ami otthon tiltott vagy nem éppen jó szemmel nézett jelenség volt, azt itt büntetés és rosszallás nélkül végezni lehetett.
Másrészt a katonaközösségekben gyakoriak voltak a néha durvább, trágár megjegyzések is. Ilyenekkel egy-egy versben is találkozunk. Tehát itt a katonák jókedvének és humorának köszönhetően jöhetett létre a „Katona Miatyánk”, s az ehhez hasonló versek is. Mert itt az istennel való viccelődés, gúnyolódás nem ölt olyan komoly és mélységes tartalmat. Inkább szórakoztat, hiszen a kaszárnyában ez megengedett. Azonban a viccelődés mellett tartalmát tekintve utal a komisz életre, annak néha kegyetlen valóságára, ahol nem számít semmi, csak a parancs teljesítése a fontos, és az idő, mely egyre rövidül közelebb hozva a hazatérés pillanatát.
Végezetül szólnunk kell még Gaál Frigyes másik füzetéről, mely szintén egy kéziratos katonafüzet. Tartalmát tekintve ez már nem olyan változatos és gazdag, mint a fentebb bemutatott, ezért nem is fogjuk olyan részletesen vizsgálni. Ebben a füzetben egy női arcot és egy katonát ábrázoló rajz mellett nagy részben csak dalokat találunk. Ezek bizonyosan nem a tulajdonos saját szerzeményei. Másrészt itt már nincs feltüntetve a bejegyzés dátuma sem egy oldal kivételével.
Amit fontos megemlítenünk, az az a néhány bejegyzés, mely a katona állományokat jelöli, illetve egyik oldalon „A puska fő részei” cím alatt a katonai fegyver részeit találjuk felsorolva cseh nyelven.„Katonai állományok” cím alatt a füzet 7. és 8 lapján felsorolást találunk, mely az állományok megnevezését tartalmazzák, és azt, hogy hol találhatóak. Itt a gyalog ezredek 54 állományát, a könnyű tüzérség 16 állományát stb. nevezi meg.
A füzet 12. lapján a következő cím olvasható: „A katona időm egy – és fél év”, majd a cím folytatásaként a következő sorokat találjuk:

Vagy 18. hosszu hónap

Vagy 78. ronda hét

Vagy 548 Szenvedő nap

Vagy 13,132. kinos óra

Vagy 772,920. drága percek

Vagy 47.275,200. gyönyörű pillanat.

 

A katonáskodás másfél éve lebontva az utolsó pillanatig.
Az ezt követő sorokból tudunk meg néhány adatot a katonák anyagi ellátásáról, vagyis a zsoldról. „Ezen időtartam alatt minden közkatona kap 1030. cseh koronát Zsoldot. 279. komisz kenyeret vagy 548 porció kenyeret. A zsoldból 100 korona kefére pullérláncra, stb. pucoló eszközre. 20 korona egy-egy pohár sörre, 10 kor festékre, 150 korona levelekre és képeslapra. Marad tehát 150 korona amiből tüzéresen és gavallérosan kell hosszú másfél évig föntartani mindent katonásan… Gaál Frigyes 1929. Olomouc”
Ebből a kis „beszámolóból” értesülünk a katonák fizetéséről, s arról, hogy mire kell költeniük azt a kevés pénzt, amit kapnak.
„A puska fő-részei”-t tartalmazó lista, amint azt már fentebb említettem, cseh nyelven íródott. Ez érthető is, hiszen cseh területen szolgált katona csakis az ottani nyelvet hallva és használva tud érvényesülni, s leggyakrabban használt eszközének, a puskának a részeit is cseh nyelven tudta, mivel így tanulta. Ám a leírás néhol lefordíthatatlan (kiejtés szerint íródtak magyar betűkkel, illetve sok helyen kiolvashatatlan az írás), s emellett a megnevezés sem mindenhol pontos. Így a fordítás is nehézkes. A leírás a következő:

1. hlaveny (hordó)
2. mirzsidla (…)
3. závjer (…)
4. pouzdra sz… zaderszkou …vihozovácsem (ház…)
5. szpustgadló (…)
6. schranka a podavacsem (… kezelők)
7. pazsba a nadpazsbi (…. készlet)
8. koványi (kovácsolt …)
9. vityerák (…)
10. bodak a szpochovozi (….)

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a vizsgált füzet igen tartalmasnak bizonyult. Színes és vegyes tartalma miatt betekinthettünk egy katona életébe, egy-egy napjába. A katonaélet rengeteg pozitív és negatív élményt rejteget. A rossz élmények és a nehézségek mindig nyomot hagynak az ember lelkében. A katonaság elvégzése után sem lehet az ott megszerzett élményeket elfelejteni. A vizsgált füzetben lejegyzett versek pedig tartalmukban a katonaélet néhány részletére is kitér, mintegy emlékezetül szolgál az otthoni családtagoknak és persze magának a tulajdonosnak is.
A kéziratos füzetekből megtudhattuk, hogyan illeszkedik be egy katona az új környezetbe, milyen nehézségekkel jár az otthontól való elszakadás. Megtudhatjuk, milyen fájdalommal gondol a katona az otthonmaradt kedvesére, és persze az édesanya vigasztaló és megértő tekintetére. A füzet oldalain információkat találunk a mindennapi tevékenységekről és kötelességekről, a bajtársak egymáshoz való viszonyáról, az anyagi helyzetükről, szabályokról, és nem utolsó sorban az étkezési ellátásukról.
Mindezek az információk, noha jelentéktelennek tűnnek, mégis fontosak lehetnek. A történelemkönyvek oldalait lapozgatva megismerhetjük a háborúk eseményeit, a katonaság életének fontosabb mozzanatait. Ám egy történelemkönyv sem szól a katonák gondjairól, gondolatairól, problémáiról, mindössze tényeket közöl. A könyvekből nem tudhatjuk meg, milyen nehézségekkel jár az otthon elhagyása, milyen nehéz beilleszkedni egy teljesen idegen környezetbe, és emellett milyen örömöt szerezhet akárcsak egy ismerős is, akit „földinek” nevezhet a besorozott katona.
Ezért kell hát vizsgálnunk és nem figyelmen kívül hagynunk ezeket a fontos iratokat, melyek mindegyikét adalékul tekinthetünk a történelem eseményeihez, és melyek hozzásegítenek az élet még teljesebb megismeréséhez.

Néhány vers Gaál Frigyes kéziratos füzetéből

 

Katonaéletemről

 

Katona életemről írom e kis verset

Hogyha rá gondolok szememből köny pereg

Szép időt éltem le idegen országba

Olmiczi százhetes tüzér kaszárnyába

Százhetes tüzérek lakják a kaszárnyát

De sok magyar legény sajnálja babáját

A szép barna kislányt odahaza hagyta

Soká jön az idő míg szintén megláthatja

Node hadjuk ezt el tovább nem fojtatom

Katona életemről szóll mostan írásom

Szegény katonának sokat kell szenvedni

Aki nem próbálja még nem is képzeli

De én be ösmerem éppen benne vagyok

Már szép kis ideje hogy itten hervadok

Mint a virág őszel ha el múlik a nyár

Sebaj leszek én még egyszer szabad madár

Be rukoltunk ősszel október hónapba

Százhetes tüzér nagy kaszárnyájába

Másnap mind az egész az udvaron vártunk

Vagyis jobban mondva féltéken bámultunk

Egyik a másiktól kérte honat való

Énis onet komám a másik faluból

Egyszer szóll egy földi Borzsova községi

Gyere komám nézük az ágyut hogy néz ki

Bejártuk az udvart az egész kaszárnyát

De nem láttunk sehonn semmi ágyu formát

* * *

Ezek ágyus lovak mondják az öregek

De vigyázzon ahoz ne menjen közelebb

És ha majd lejönnek és mennek lovagolni

Csak e fehér lótól lógjon meg mindenki

Mert ennek már az a bevett természeti

Nem áll meg míg lovassát a földre le nem teszi

Az a csonka fülü ott igen harapós

Ez a vékony ott a kesely mellett rugós

* * *

Hogy kell itt a komisz életet megszokni

Hogy míg oda haza szépen elmulatna

Addig obrat právát kell itten tanulnia

Viszegyet zmenyitszmer, nohozse velki kruk

Czválba lovagol mint indián ugy

Oblákem, zmenyitszmer, aztán pul izdárnya

Ha valamit nem tud kész a kaszárnyika

Szomoruan mentünk a kantint keresni

Mert a magyar ott tud vigasztalást nyerni

Nem soká kerestük… már messziről hallom

Ma még piros élet holnap sötét álom

Benn víg ott az élet – tele magyarokkal

Zsidóval – némettel – cseh és oroszokkal

A német is mulat egész berúgásig

De a magyar dalol torka szakadtáig

 * * *

De bezzeg másképp lett minden egy hét mulva

Akkor már szmersimi, pozor, poháf járta

Megfordult minden, már máskép az élet

Számolgattuk lassan a nehéz másfél évet

 * * *

Irtam ezt a verset február havában a tüzér kaszárnyában

Ezer kilencszáz huszon kilenc, Február havában

Irtam volna még többet is de már nem lehet

Mer a csizmám talpába még szegeket verek…

  

Levél édesanyámnak

 

Bus könnyekkel irom ezen levelemet

Hogy, it kel eltölteni vidám életemet

Mert életemnek a legszebb idejét, töltöm komiszba

Idegen országba Olmic városába

Kérdi anyám(mibajom v) miért sirok mi bajom van nekem

Hull a virág s az életem, nem ápolnak engem

Én is voltam egy tavasznak kinyiló virága

Kár volt engem édesanyám szülni evilágra

El hervadt a rózsafának bimbója

Édes anyám ne vár engem haza

Mert nagyon messze van az én szolgállatom

Isten tudja mikor lesz, a – szabadullásom

Keservesen sirtál kedves édes anyám

Hogy rám kellett venni ezt a komisz ruhám

Nesirjon hát azért kedves édes anyám

Mert jó a nagy Isten gondja van énreám

Amikor kihoztak idegen országba

Visza visza néztem szép szülő hazámra

De nehezen eset mikor rágondoltam

Hogy kedves szülőmtől egészen elváltam

Ugy elkellett jönni mint fecske madárnak

Hogy nelássam többé szép szülő hazámat

Elraboltak tőled kedves édes anyám

De Isten segit vissza megyek talán

Édes anyám miért neveltél engem

E világba sokat kell szenvednem

Szenvedésem csak az Isten tudja

Árva vagyok árvának születtem

Panaszomat meghalgatni itten senki nincsen

Mert nincsen itt édes anyám kinek panaszkodjak

Fáj is érte azén szivem majdnem meghasadnak

Isten veled anyám tisztellek halálig

Légy boldog hű anyám életed alkonyáig…

 

Képes – lapra versek

 

Rózsás lapot küldök neked emlékül

Hogy szeretlek annak örök jeléül

Itt vettem az Olmouci kantinba

A szivemnek sóhajtása van ebbe be írva

Van e lapon egy-gyönyörü szép rózsa

Azt jelenti hogy szeretlek régóta

Hogyha te is ugy szeretnél engemet

Öröm töltné az én árva szivemet

 * * *

Vihar fa levelét idestova fujja

A szegény tüzérnek szomorú a sora

Mamég gyöngy az élet

Holnap sötét álom

Nesajnáld a csókodat

Gyönyörü virágom

Gaál Frigyes Olomouc, 1. ledna, 1929.

 

Levél egy baráthoz

 

Midőn e levelet az asztalra tettem

Mindjárt barátom tehozzád intéztem

Büszke vagy hogy civil a te legénységed

De még elvehetik attól néked a kedved

Mert akik othol nagyon nagy legények

Az it való élettel nem is törődnek

Akik még mostan a lányokhoz járnak

Majd ha ide jönnek itt lecsillapodnak

Akik odahaza ölelik a lányokat

Majd ha ide jönnek pucolják a lovakat

Akik büszkén verik a korcsma asztalt

Azok majd kezökkel szedik a lótrágyát

Akik büszkén végig dalolják az utcát

Az majd megtagadja itt az édes anját

Nefélj azért mint e levélbe irom

Megtudhatod pajtás majd ha ide jutol

Mert biz itt az élet nem ojan mint othol

Egy kicsit sajnos de azért hiába

Katonát nem fektetnek itten a diványra

De azért mégis ki ezt megpróbálja

Bátran azt mondhatja, ő is volt katona

most pedig barátom végre azt kivánom

mához egy évre a komisz téged várjon…

 

Irodalomjegyzék

 

Albert Ernő, A népi verses levelekről = Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7., 1999.

Keszeg Vilmos, A folklór határán: A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken, Bukarest, Kriterion, 1991.

Környeiné Gaál Edit, Az első világháború emlékei a népi kéziratos forrásokban és a szájhagyományban, Debrecen, 1985.

Ujváry Zoltán, Népszokás és népköltészet: Válogatott tanulmányok, Debrecen, 1980.

Vasvári Zoltán, „Hallgass a szív szavára…”: Emlékversek funkcionális használatban parasztságunk kezén = Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7., 1999.

Első verseskötetében Fekete Anna kötetében stabilan jelöli ki a lírai, az emberi ént és annak határait, („oda-vissza”), és az olvasót is motiválja erre a versek százán átívelő, megállíthatatlan mozgásra. Nem időzik el egy képen, még nyelvileg sem stagnál, máris lendül tovább: a növények serkennek, a gyümölcsök érnek, a tenger hullámzik, a vonat robog, a vér örvénylik, az évszakok váltják egymást, és minden egyre csak megy a maga útján. Mindenki öntudatlanul feladatot hajt végre az idő örvényében.
Aztán ott van az ember, már az első költeményben: tudatosan, egy öntudatlanul mozgó világban. De tudatos-e egész biztosan? Talán az álom és a zuhanás érzete tanulatlanul is nem igazibb-e bárminél? Bűn-e az, amit mi magunk sem értünk? Erre számtalan válasz létezik, ezek közül egyik a versekben is megjelenített pusztítás örök és kiolthatatlan gyönyöre, a bosszúállás reménye. Talán egy szikra is elég, hogy véget vessünk mindannak, amit akadályozni akarunk ebben az örök körforgásban. És talán elég egy szó, egy mondat is , hogy ártsunk – a költő rendszeresen frissíti emlékezetünkben ezeket a beszélt nyelvi formákat, az életünk sokaknak ismerős, szinte átokszerű mondatait. Azt az embert mutatja be, aki reméli, hogy módjában áll változtatni, még ha saját maga ki is van téve ennek a mozgásnak.
Mindannyiunk kezében ott van a pusztítás lehetősége. Az ölés, a támadás ösztönös. A szerelemtől csak egy lépés a kínzás, hiszen áldozatokat kell hozni. Az éhség csillapításához csak egy lépés az ölés, hiszen a vadat el kell ejteni. (Sok tény él örök csatlakozásban.) Mi is ki vagyunk téve az érésnek és pusztulásnak, amit a költő növényekkel érzékeltet, és azzal, hogy anya, nagyanya, leány összefonódva bukkannak fel. Életünk mindennapi, egyszerű díszletei a természet indái és egyben halhatatlan metaforák. (Az ember is rózsa…)

Hát nem érdemelne többet?
Olyan tehetetlenül,
olyan visszavonhatatlanul
rózsa.

Ezzel a női lét változását is felveti a kötet: azokat a konvenciókat, amiket embernek lenni jelent, mindezt erősen megfűszerezve azzal, ami már Ádám és Éva óta sajátos; a reprodukció képességével, a nevek módosításával, a szó fizikaivá emelésével – itt igenis el lehet törni egy nevet.
Emberként, a tudással élve csak egy kicsit kell fonákjáról néznünk a világot, hogy megállapíthassuk: egy része halott a talpunk alatt, vagy olyan távolságokban és mélységekben húzódik, amelyet nem is láthatunk be. (Vagy jobban szólva, hogy megállapíthassuk) Másképp: ég és tenger közti megmásíthatatlan pozíciónkban nem láthatunk mindent.

Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.

De nem jelenti azt ez egyszerre, hogy valahol mégis mindig, kitörölhetetlenül ott van a múlt? A természet a mi korunkban már beszűkül ugyan, de még a kis kertben, a Paradicsom enyhe kivonatában is utoléri az embert. Még a régi tárgyakból is visszaköszönnek az egyéni múltak, amiket látunk, de nem érhetünk
el.
Éppen ezt látjuk: tárgyakat, színeket, apró képeket. Ezeknek különösen felértékelődik a szerepe a kötetben. A versek is színesen jelennek meg. Dominál köztük a vörös – ez a vér vöröse, a tengerrel, a halállal, az örök körforgással összekapcsolva. Aztán jön a nehezebb sorsú, rideg kék, a szürke, a beszélő, kontúros fekete. És végül a konvencionális fehér, az anya a kezdetet jelképező, tiszta fehér színe.

Anya csak fehérben szeret engem, és aranyosnak tartja,
ha egy kis béka, csiga vagy eprecske van a pólómon;
és azt is szereti, ha nem csapkodom a hajam,
mert allergiás a hajszálakra, és nemcsak a hajszálakra,
hanem a porra, a tojásra, a kékre, a barnára, no és rám is.

A versek képiessége teszi lehetővé, hogy egyszerre éljük meg az elmúlás és bosszú, egyben a szabadság és megkönnyebbülés ősi tapasztalatát, amelyhez az összetett szimbólumrendszer széles köre járul. A nyelvi fordulatok újradolgozása egy újabb, szinte tapintható síkot visz a műbe. A kompozíció a kint és bent elhatárolásának feszültségét adja. Mindez együtt egyedi és megismételhetetlen hangszínhez vezet.