Aki emlékezik: Dr. Létavértessy Károly (62), Ekler Ágost anyai nagybátyja, ortopéd sebész főorvos. Nagydarab, jó étvágyú, bizalmaskodó, szereti a nőket; még mindig szép ember. Deres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok.
Nos, miután meglátogattuk Nagy Kerek Becséket, de még mielőtt megnősült volna, tehát olyan bő huszonéves korában, vagány és trendi nagybácsiként elvittem az útszélre is, mert meggyőződésem, hogy a női skála egészét végig kell koppintani (és koppintatni a taknyossal) az utcalánytól a kokaint szippantó dámáig, hogy férfi váljék az emberből.
Tudja maga, hol, látom a szemén, hogy tudja, szóval pontosan ott lehúztam egy elég csinos, feltűnően szerényen öltözött és korrektül tisztának látszó lány mellé a padkára. Mondom neki:
– Csókolom a kezét, kisasszony. Hát aztán mennyi az annyi?
– Kezét csókolom – mondja a leányka, mélyen a lelkembe gázolva. – Mire tetszik így gondolni?
Ezen mindketten meglepődünk, mármint én meg Ágost, mert nem ilyen válaszra számítottunk.
– Hát… – mondom, mert tudja, az ember a feleségén kívül más nőnek elég nehezen mondja ki – …magácskára.
Hallgat, mi is hallgatunk, az idő telik.
– Hát szóval az izé – mondom aztán határozottan.
Erre szegény kislánynak könny csordul ki a szeméből. Ezen megint meglepődünk, mert Nagy Kerek Becséknél mindig móka van, kacagás és vidámság. Persze elfog a szánalom, micsoda nehéz sors, de mindenkinek az jut, amit magának kikapar, ugye, én sem sírok a betegek fölött, főleg ha már meghaltak.
Hallgatunk még egy sort.
– Aztán hogy hívják, lelkem? – kérdezem.
– Ildikóhóhóhó… – bőgi a lányka.
Ekkor mozgolódni kezdenek a bokrok, és egy közepesen öltözött, lenyalt hajú férfi jön elő.
– Bocsánat, csak egy ilyen perc – mondja nekünk udvariasan, majd gyöngéden karon fogja Ildikót, és arrébb mennek, de nem veszik észre, hogy hallótávolságon belül maradnak. Ágost félholt már a kínos feszengéstől, úgyhogy azt javasolja, menjünk haza. (Mindig béna volt az útszéli kurvázásban.)
– Dehogy megyünk, fiam! – mondom neki, mert tényleg, apja helyett az apja voltam. – Csak egy kis kezdeti nehézség – biztatom, és fülelni kezdünk a párocska beszélgetésére.
– De Feri! – így a lány. – És akkor ezt így most hogy? Én ezt így egyszerűen tökre képtelen vagyok megtenni! Tudom, hogy így megígértem, de egyszerűen nem megy. Vágod, máris hogy sírok? Hát így néz ki egy ilyen vidám escortlány?
– Édes fiam – így a Feri, kicsit idegesen – nem lehetsz rögtön escortlány, mondtam már. Így kell kezdeni, ebben egyeztünk meg, vágod? Fél év az út szélén, és akkor majd nem érnek meglepetésként az ilyen dolgok, vágod, ahová innen így megyünk, vágod?
– De ez olyan ilyen megalázó, Ferihihihi… – zokog a lány. – Képzeld el, mit szólna anyám, ha itt látnahahaha… De nem is ez a legnagyobb baj… hanem az, hogy te, Ferikém, nem fogsz szeretni, ha az öreg muksót így leszopohohohom… Feri, nekem mindennél fontosabb a mi kapcsolatuhuhuhunk! Hogy az ilyen tök jól működjöhöhöhön meg minden!
– Jaj, dehogyis, cicamica, vágod, ugyanígy foglak szeretni, sőt, még így jobban. Meg is csókollak, vágod, megmondtam, egy ilyen kotonnal szopsz, kotonnal dugsz, nem lesz semmi baj kábé.
– Alighanem első bevetésről van szó – tolmácsolom a lelkizést Ágónak, aki zavartan babrálja a tenyerét.
– Okéhéhéhé… – sír továbbra is a kislány, de aztán összeszedi magát: – Feri, én így bízok benned, meg minden, én elhiszem neked, hogy ez egy ilyen stabil kapcsolat, meg minden, s hogy ezt így meg kell csinálni, vágod. De így egyáltalán nem érzem jól magam!
– Ugyan már, csajszi, először mindenki egy kicsit ilyen feszült!
– Micsoda? Honnan vágod te ezt? Azt mondtad, hogy így én vagyok az első, frankón!
– Jaj hát persze, vágod – hárít lazán Feri. – Nem tudom, csak úgy… vagyis így mondták nekem is kábé. A Tibiék.
– Da azébd! – szipog a lány. – Jól vad, begyeg, begdezeb a gedvedér. De olyad jó volda, ha de izs odd voldál veleb, ézs így zorídadád gözbed a kezebed… dudod, bidd a búld héded oddhod, bigor zégregedézseb vold… az így olyad zéb vold! Veri! Dögre zeredleg!
1.
Az utas dagadt volt, alig bírt az autóba beszállni.
– Fog menni? – szólt ki a taxis.
A hatalmas, félig betüremkedett test – bent volt már a fél válla, az egyik lába, meg az elgyötört, szuszogó fej, – feladta, visszahúzódott, majd megjelent az ajtóban csak a fej.
– Elnézést – mondta a fej. – Megpróbálom seggel. Úgy menni fog, csak…
– Próbálja – hagyta rá a taxis. – Én ráérek – mondta, és elindította a számlálót. A fej eltűnt, zakólebbenés, majd megjelent az ajtóban a mindennél hatalmasabb segg. Lassan türemkedett befelé, centiről centire, mígnem bent volt az egész gigantikus corpus; tulajdonosa úgy tette le az ülésre a seggét, mintha hímes tojás lenne, mégis, az arca teljesen megtorzult, mi van ezzel?
A taxis érdeklődve nézte.
– Mondhatta volna, hogy valami nagyobb jármű jöjjön, megoldottuk volna. Hová megyünk?
A pasas legyintett, még mindig zihált:
– Nem a test… méretekkel van itt a… probléma. Most műtöttek. Azért akartam én ezt a farolós megoldást elkerülni. De hát csak ez van, máshogy nem megy. Be van már ez gyakorolva, csak most, ez a műtét… Aaa… menjünk először aaa… Bankba. Nem vittem magammal pénzt a kórházba. Úgy volt, hogy értem jönnek, de hát problémák léptek itt fel mindenféle szinten.
A taxi elindult, kigördült, besorolt.
– Műtötték? – kérdezte a taxis.
– Ehh… ja. El is baszták. Meg hamar is kijöttem. Ott kéne még feküdnöm. De problémák vannak. És ha egy van, tudja mi van. Jönnek csőstül.
A taxi átdöccent egy fekvőrendőrön. Az utas nagyot nyikkant fájdalmában.
– Basszameg! Ez most nagyon nem volt jó!
– Ott műtötték, ott lenn? – sandított a taxis a hatalmas altest irányába.
– Ja, basszameg. A picsámat, azt műtötték.
– Aranyér?
– Nem. Egy tál galuskáér. Hahha…
A taxis nem nevetett.
– Berakattam azt a chipet, tudja… – mondta a dagadt. A taxis mindjárt felélénkült.
– Há! Nem mondja! Maga is átáll erre az újfajta adózásra?
– Át én, hogyne állnék. Sokkal egyszerűbb, nem fogom én a fél életemet számolgatással tölteni, csak hogy mentsem az adómat fillérről fillérre. Egyértelmű, hogy ezek a rohadt köcsögök mit akarnak, agyonbonyolítják ezt a köcsög adót, hogy az embernek eleve ne legyen kedve számolgatni, csak tejelni, ahhoz legyen kedve, itt ez a chip, méri a szart, ami a bél keresztmetszetén keresztülhalad, aszt küldi a központba a jelet, aszt onnan meg jön a számla, ahogy akar. Így több, na, hát így több…
– …de maga mégis átáll erre, ráadásul most még menni se tud. Mondja, hogy megérte.
– …hát több, de csak kevesebb vele az ideg. A seb meg majd begyógyul. Beágyazódik a chip.
– Én inkább számolok, hallja. Én rászánom az időt. Rá én! Minél kevesebbet ezeknek, én úgy vagyok vele, nekem ez aztán megér akármennyi számolgatást!
– Igen, igaza van. De én meg így baszok ki velük. Amúgy is le akarok fogyni már régóta, most ez lesz majd a plusz motiváció, biztos kevesebbet fogok zabálni, ha az adóm majd ettől függ, jobb mint a gyomorgyűrű! Gyümölcsök, zöldségek, érti, azok kevés széklettel járnak. Majd csak leshetnek, mennyi lesz itt a megmérnivaló kulamennyiség!
– Értem. Maga se megy a szomszédba egy kis spílerségért, mi?
– Nem, én sose mentem! De különben már mondanak olyat is, hogy egységesen mindenkinél bevezetik ezt a fajta adózást.
– Esküdjön!
– De pedig ezt hallani. Egy rokonom ott dolgozik a központban, ahol feldolgozzák ezeket a jeleket. Gondolja el, mennyit spórolnak, az egész mostani köcsög apparátust lehet elküldeni munkanélkülire, ahhoz, hogy a szart számolja, elég egy szoftver, ember se kell hozzá. Arról meg nem is beszélve, hogy az adó is több lesz így.
1 jelenet
Hangosan zötykölődő vonat, 2. osztályú kocsi. Két férfi ül egymással szemben, mindketten elmélyülten tevékenykednek. Az egyik olvas, a másik laptopján babrál. Nyílik az ajtó, belép a kalauz.
Kalauz: – Jó napot kívánok, új felszállók menetjegyeit kérem kezelésre.
Síri csend, mindenki ”dolgozik” tovább. A kalauz megköszörüli torkát: – Új felszállók menetjegyeit kérem kezelésre, Uraim.
Az Író, felnéz a könyvből: – Máris adom. – a zsebeiben kutat, majd elővesz egy kissé gyűrött menetjegyet. – Parancsoljon.
Kalauz: – Ez a jegy kérem, tegnap lejárt.
Író: – Az nem lehet, nekem azt mondták szerdáig érvényes.
Üzletember felnéz a laptopja mögül: – Jó ember, ma csütörtök van.
Író: – Csütörtök, hogy én milyen ostoba vagyok!- kacag saját magán – Akkor szeretnék vásárolni egy jegyet Bécstől Budapestig.
Kalauz: – Semmi akadálya. – előveszi a jegyadó kis automatáját – 5820 Ft lesz.
Író: – Mennyi? 3320 Ft-ot szoktam fizetni!
Kalauz: – Elhiszem, de mivel nem volt érvényes a jegye rájön még 2500 Ft pótdíj.
Író: – Ez nem igazság! Nem tudom kifizetni, akkor mi lesz?
Kalauz: – Kénytelen lesz leszállni a következő állomáson.
Üzletember: – Olyan szép nap ez a mai, nem engedhetné el a pótdíjat? Nézzen rá, elég baja van, és amúgy is olyan kedves embernek tűnik.
Kalauz: – Én kérem, komolyan veszem a munkámat. A szabály, az szabály. – kissé felháborodottan. – Még hogy szép nap. Vajon mitől szép ez a mai nap? Tudja, mit? Ha elmondja nekem, mitől szép ez a nap, talán, elengedem a bírságot.
Üzletember: – Nemsokára átérünk a határon, belépünk Magyarország lelkivilágába.
Kalauz: – És az magának mitől jó?
Üzletember: – Két éve nem jártam Magyarországon. Pedig nagyon szeretem ám! Csodálatos egy ország.
Az író és a kalauz összenéznek, homlokukat ráncolják.
Kalauz: – Csodálatos Magyarország? Na, és mitől olyan csodálatos? Mert én bizony, hiába keresek, semmit nem találok benne.
Író: – Hát, én sem nagyon találok benne csodálatraméltót.
Üzletember: – Szép. Még a nevének csengése is bájos. Magyarország – szinte énekhangon ejti ki.
Író: – Én nem így látom. 59 évet töltöttem el ott, és meguntam. Néha átutazom a közeli országokba, ott vagyok néhány napot, dolgozom. Jól érzem magam, visszamegyek és unalmas. Sőt, felháborító, ami abban az országban zajlik!
Kalauz: – Ebben egyetértünk. – helyesel.
Üzletember: – Ugyan, a politika! Azzal sehol sem elégedettek az emberek.
Író: – És a közbiztonság, az ablakon kidobott szociális segélyek?
Üzletember: – Ezekre bárhol panaszkodhatnak az emberek.
Kalauz: – Kedves Uram, Magyarországon senki sem elégedett semmivel. Nemcsak a politika, közbiztonság és a szociális témák. Semmivel nem lehetünk elégedettek. Még én sem. Olyan munkát végzek, amit szeretek, utazgatom, ismerkedem, se kutyám, se macskám. Megélni még sem tudok. Nyakamban egy halom kölcsön, amit törlesztenem kell. Amíg az életem egy része sínen van – kacag egyet a saját kis mondásán, majd szétnéz, de rajta kívül senki sem érti, min kacarászik – Mondom: sínen van. – a hatás ismételten elmarad – a másik része lassan eltűnik az ország süllyesztőjében. Ahogyan nagyon sok más is.
Író: – Jó orvos, az ritka, mint a fehér holló, ha van, megfizethetetlen. Mindenki, akire azt mondták, tehetséges, külföldre ment dolgozni. Jól járt vele más ország, mert ott megfizetik, elismerik.
Kalauz: – Sajnos, ez gyakran előfordul nálunk. Maga alig tud valamit az ottani helyzetről, mégis szereti?
Üzletember: – Külföldön élek, külföldön dolgozom, de a szívem mindig odahúz. Ott érzem magam otthon. Ott vagyok felszabadult. Ott születtem, az a hazám, az otthonom. Mert Magyarország, szép. Csodálatos, fenséges, bájos.
Kalauz: – Azért, ne olvadjon el tőle.
Üzletember: – Engem mély érzések fűznek hozzá.
Kalauz: – De hát, ez egy ország!
Üzletember: – Csodálatos ország, tele lehetőségekkel.
Író: – És tehetségekkel, – magára mutat – akik nem haladnak semmire. Mert Magyarországon élnek.
Üzletember: – Maga mivel foglalkozik?
A vonat sípol, lassít, a kalauz elmegy.
Író: – Író vagyok.
Üzletember: – Miket ír?
Író: – Novellákat, verseket, könyveket.
Üzletember: – Miről szólnak az írásai?
Író: – Érzelmekről, természetről, a világról.
Üzletember: – Van belőlük magánál? Szívesen beleolvasnék néhányba.
Az Író előveszi táskáját, és átnyújt egy papírköteget. Az üzletember beleolvasgat. Mosolyog.
Író:- Valami baj van?
Üzletember: – Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg. Ez a pár sor megdobogtatta a szívemet.
Író: – Melyik pár sor?
Üzletember – felolvas- : – „ A térképre nézek. Magyarország úgy hever a kopott térképen, mint gyermek az édesanyja karjaiban. Álmodom, vagy valóban vonz magához, és azt suttogja fülembe: gyere, várlak, haza…”
Fantasztikus, maga érti, miről beszélek, mit érzek! Ezt érezte maga is! Mi változott meg Önben?
Író: – Kiábrándultam. Tudja, amikor az érzéseimet, és a mások érzéseit kívánom átadni a világnak, hogy mindenki érezze és értse a gondolatokat, de a saját országában nem támogatják, és nem ismerik el alkotásainak szépségét, segítséget nyújtó lényegét, viszont egy másikban szeretettel fogadják, úgy gondolom, érthető a kiábrándultságom.
Üzletember: – Semmi lehetőség? Hiszen ezek csodálatosak.
Író: (mosolyogva) – Csakúgy, mint Magyarország. Nem, szinte semmi.
Üzletember: – Alkotói ösztöndíjak, egyebek?
Író: – Ugyan, nézzen csak rám. 59 évesen bezárultak a kapuk előttem. Nem vagyok milliomos, nem vagyok a felső tízezerből való, mit akarok én Magyarországon érvényesülést?
Üzletember: – Segítség?
Író: – Ugyan, kitől?
Üzletember: – Irodalmi magazinok, újságok, internet?
Író: – Minimális esély.
Üzletember: – De lehetséges. És a minimális is egy kis esély. Szerintem próbálja meg, ezeket az alkotásokat kár lenne a tűzbe dobni.
Író: – Tudja, mennyien vagyunk, akik hátráltatva érzik magukat? Rengetegen. A művészlélek nehezen érthető. Pedig ez nem igaz, csak mások gondolják így. Mindenkit lefoglal a megélhetésért folytatott küzdelem, és közben elfelejti a kultúrát megismerni. Mindenki csak panaszkodik és inkább az alkoholban és az öngyilkosságban keres menedéket a válság és a saját problémái elől, ahelyett, hogy olvasna egy jó cikket, egy jó könyvet, vagy megnézne egy színdarabot.
Közben megérkezik a kalauz.
Kalauz: – Könyvet, cikket, színdarabot? Elég, ha szétnézek az országban, vagy bekapcsolom otthon a Tv-t látok én annyi színdarabot. Pénz mégsem potyog egyikből sem.
Üzletember: – Azért meg kell dolgozni.
Író: – Íróként sem lehet megélni, hacsak nem gazdag és van pénze hirdetni a műveit.
Üzletember: – Úgy érti, szükséges lenne hozzá egy jó marketing-terv?
Író: – Vagy egy menedzser, aki egyengeti az utat. Értse meg, Magyarországon csak hátszéllel lehet haladni.
Üzletember: – Vitába szállnék egy kicsit. Haladni mindenhol lehet. Csak meg kell ismerni a kiskapukat. Magyarországon is van, rengeteg kis kapu.
Kalauz: – Mondja ezt maga. Biztosan milliókat keres. Láttam már a jegyét?
Üzletember: – Igazolványom van.
Kalauz: – Erről beszéltem. Magának mindene van. Magyarországon, nem haladna semmire.
Üzletember: – Nem így gondolom. A millióktól távol vagyok, de éppen Magyarország jelenti számomra az ugródeszkát. Vetek az itt létem alatt, és aratok majd később.
Kalauz: – Vetés? Miféle vetés?
Üzletember: – Szeretem ezt az országot. Tisztelem. S mivel érzéseim tiszták, a vetésem méltó gyümölcsöt terem majd nekem.
Kalauz: – Úgy beszél róla, mintha egy nő lenne. A szerelme.
Üzletember: – Valóban. Magyarország számomra egy csodálatos nő. Akit tisztelni és szeretni kell, hogy édesdeden búgjon a fülembe, és forró csókot leheljen ajkaimra.
Író: (kalauznak) – Egy költő veszett el benne.
Kalauz: – Vagyis, beérjen a vetés?
Üzletember: – Igen. Ellenben magával én nem vagyok elégedetlen.
Író: – Jó magának!
Üzletember: – Én elfogadom a bőséget.
Kalauz: – Én meg, még le is hajolnék érte!
Üzletember: – Hol érezné jól magát?
Kalauz: – Spanyolországban. Oda vágyom. Megdobogtatja a szívemet.
Üzletember: – Ott született?
Kalauz: – Nem, de ott élnék szívesen.
Üzletember: – Mi van ott, ami a hazájában nincs?
Kalauz: – Boldogság, jóllét, gazdagság.
Üzletember: – Ha a jelenlegi hazájában elégedetlen, ott vajon nem lenne az?
Kalauz: – Nem, ott nem.
Üzletember: – Tudja, én azon a véleményen vagyok, hogy addig, amíg valaki a saját hazáját nem tiszteli, nem becsüli meg, és nem találja meg benne a mindennapi csodákat, addig máshol sem fogja megtalálni azokat az értékeket, amelyeket keres. Fogadjon meg egy tanácsot, akkor menjen Spanyolországba, amikor Magyarországot már megismerte és feltárta saját maga lehetőségeit. Akkor lesz csak boldog.
Kalauz: – Tényleg úgy beszél róla, mintha a szerelme lenne.
Író: – Mennyire romantikus, lehet, hogy megírom: Magyarország, egy férfi szerelme.
Üzletember: – Kérem, ne gúnyolódjon. Engem arra neveltek, szeressem a szülőhazámat.
Kalauz: – Ez az eszme már a múlté! Manapság minden gyereket arra nevelnek, hogy minél hamarabb menjen el innen.
Üzletember: – És erről azt gondolják, hogy helyes?
Kalauz: – A legtöbb ember így gondolja. Külföldön több pénz van.
Üzletember: – De hát, ez ostobaság!
Író: – Sajnos van benne igazság. Nekem a pénzzel nincs túl sok bajom, megélek én a jéghátán is, én az elismertséget unom. Viszont azzal, többlet pénz jár, és ez nem mellékes.
Üzletember: – Két év alatt ennyit változott az ország?
Kalauz: – Nem, nem kettő alatt. Folyamatában, hosszú évek leforgása alatt.
A vonat lassan átér a határon, már látszik a magyarországi táj.
Üzletember: – Én akkor is szeretem. Csodálatos ez az ország. Bőséggel teli, szépséggel, bájjal, varázslattal.
Kalauz: – Válsággal.
Író: – El nem ismertséggel. A kultúra iránti érzékenység hiányával.
Üzletember: – Szerelemmel, vággyal.
Kalauz: – Már megint kezdi. Én megyek. – Az íróhoz fordul – Tartsa meg a pénzét, legyen Önnek is szép nap ez a mai.
Elmegy. A kocsiban csend, az üzletember lehúzott ablaknál áll, és bámul kifelé. Az író előveszi könyvét és olvas. A kalauz megáll az előtérben, két idős beszélget:
Férfi: – Drágám, nemsokára hazaérünk. Azt hittem sosem telik le ez a néhány nap.
Nő: – Már nagyon vágytam haza. Ez az ország, csodálatos. Mennyi szépség! Nézd, őzek.
Férfi: – Madarak!
Nő: – Fák, bokrok.
Kalauz: – Síkság, dombság, hegység. Egy kutya. Csak Magyarország.
Férfi: – Csak Magyarország? Ha nem tetszik valami, arrébb lehet állni!
Nő: – Mit gondolsz Drágám, vajon ez a férfi, máshol megállna a lábán?
2013. július 3.
Engem hűségre, állandóságra neveltek, arra, hogy akit választottunk, azt egy életen át követjük, óvjuk, kitartunk mellette jóban, rosszban, és majd együtt megöregedve a kandalló előtt mosolygunk egymásra futkosó unokák között. De nem, nem bírom, elromlott minden, pedig én próbálkoztam, sok évig kísérleteztem, hogy együtt maradjunk, hogy is mertem volna csak úgy abbahagyni, hiszen boldogok a filmekben is, és a regényhősöknek is jó. Legalábbis a javának.
Elhatároztam, hogy a végsőkig, mindent megteszek.
2013. december 31.
Tehát ma beszélgetni kezdtem a feleségemmel:
– Kedvesem, emlékszel, milyen volt az a nyár? Akkor este hazakísértelek, és átfogtam a vállad, te megremegtél, langyos volt a levegő és illatos, lassan sétáltunk hazafelé, és egyre lassabban, mert tudtuk, hogy ha a lépcsőházatok kapujához érünk, meg kell, hogy csókoljalak, és nem mertem, nem mertük, hát csak egyre lassítottunk, hogy időt nyerjünk…
A feleségem először meglepődött, mert a beszélgetésre nem számított. De hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és közbevágott:
– Bezzeg, már akkor is a halogatáson járt az eszed! Időt nyerni, ugye, időt nyerni, mióta könyörgök, hogy csinálj valamit a metasztázis-rásegítővel, mert már fél órába telik, mire felgerjed a plazma-transzgresszor, és alig lehet közlekedni az alagutakban, de nem vagy képes rá, az lesz a vége, hogy én fogok szerelőt hívni, mint a múltkor, amikor a vízköves gázkazán mellett penészedni kezdett a fal a beázás miatt, és a fal túloldalán a garázsban ráesett a vakolat a kocsira, és a behorpadt motorháztető alatt tönkrement a gyújtáselosztó, mert kívül, ahol a légkondicionálóból kicsöpögő víztől tisztára salétromos volt a fal…
Nem bírom elviselni, ha beszélgetés közben valaki nem hagyja a beszélgetőpartnerét szóhoz jutni.
– De hiszen a tetőteraszról csöpögött le a víz – mondtam –, mikor a virágokat öntöztem, amiatt volt salétromos ott a vakolat, mert árnyékos volt, soha nem kapott napfényt, vagy a szobaszökőkúttól, és…
– És? És? És? Ne gyere nekem a virágaiddal, mert vedd tudomásul, hogy nálam szépek a virágok, tőlem szépek, igen, igen, nem száradnak ki, soha egyetlen virágom sem száradt ki, Bezzeg tőled soha nem kapok virágot, tudod, mi a virág? Tudod, mi? a virág a szerelem jelképe, hogy megszólítjuk a másikat, hogy odafigyelünk rá, tudod, mert…
– Hm. Mikor egy időre elutaztam, mindig kiszáradtak a virágok – mondtam erre én –; amelyik nem, az meg felborult, mert senki nem fordította meg, hogy a fény visszahúzza.
– Nem igaz! A takarítónő mindig megöntözte. Bezzeg amikor te…
Nem, azt végképp nem bírom, amikor valaki mindig azzal kezdi a mondatot, hogy bezzeg te. Szerintem, ha egyszer valaki szóba került, akkor annak járjunk a végére, nézzük meg, kinek van igaza, aztán utána nézzük meg a másik embert is, de hát előbb akkor tényleg higgadtan végig kell beszélni a problémát. Szerintem nekem van igazam.
– Láttad a híradót? A vasúti alkalmazottak sztrájkolnak, és a Nemzeti Liberális Királypárt még olajat önt a tűzre. Tüntetést szervez a parlament elé…
– Bezzeg, téged mindig csak a bomlasztás érdekel, az is baj volt az értékrendeddel, mindig is csak az önző érdekeidet nézted, mert neked csak az volt a fontos, neked én sem számítottam, senki sem számított, mert csak a különleges dolgok érdekelnek, nem érdekel, te pont egy olyan gyenge egyéniség vagy, és ilyenkor teljesen labilis leszel, mintha szegény anyukádat látnám, mikor…
– Aha, megjelent a Filatéliai Szemle új száma. Nem gondolod, hogy igazuk van azoknak, akik szerint az elektronikus információhordozók nem kiszorították, hanem új funkciót adtak a bélyegeknek? Mert én nem.
– Bezzeg, mikor eladtad a bélyeggyűjteményt, amit a nagyapámtól örököltem, akkor nem volt baj az elektronikus, ugye. Nem kell összetörnöd magad, csak valami legyen, hogy törődj velem! Én nem gyerek akarok lenni, én nő akarok lenni! Egyszerűen tudod te, hogy én milyen törődésre gondolok, találkoztál már olyannal, vagy valami torz elképzelésed van? Nem én akarok gyerek lenni, hanem te vagy az! Bezzeg, amikor…
bizonyos jóslatok nem azért hangzanak el,
hogy bekövetkezzenek, hanem azért, hogy
ne következzenek be, mintegy ördögűzésszerűen.”
(Thomas Mann)
Tikkadt folyó a nemzetünk.
Azt kérded: Egyszer nem leszünk?
Meglehet.
Jövendő kor, a múltnak mélyén
régen eltűnt, kihalt népként
emleget.
Idegen nyelvű trónviták
követelik Pannóniát.
Vége lesz.
S ha a szívedben még ott lapul
a magyar nyelv gyanútlanul,
védekezz!
Új nevet kap e föld, e táj,
ugye szenvedsz, szívedbe váj?
És fiad
ha ajkadról magyar nyelvet hall,
a saját nyelvén rád rivall,
s megriad.
Még száz év és a nemzetünk…
Azt mondod: Minden elveszünk.
Így igaz.
Ami elkezdődött, véget ér,
Magyarország a mennybe tér.
Nincs vigasz.
