1936 augusztusának utolsó szombatján este nyolc óra után néhány perccel kopogtatott be Edina Gonzalez Alejandro atya paplakjának vaskos ajtaján. Három finom koppintás volt, amit Alejandro – ezentúl így hívom, ő is mindig így szerette volna, csak szemérmesek voltak vele az emberek, visszautasíthatatlan tiszteletből mindig neve végére biggyesztették, hogy atyám – szóval három finom koppintás volt, amit Alejandro megneszelt a sípoló szamovár utolsó füttye után, pont, amikor keresztbe tette a tollat a másnapi prédikációja szövegére.

Edina Gonzalez két hatalmas barna bőrönddel állt az ajtó előtt a bőrig ázott utazók minden bájával, ahogy Alejandro ajtót nyitott. Edina Gonzalez megérezvén a kávé illatát, akaratlanul lehúnyta a szemét és beleszippantott a kiszökő illatcsíkba – ilyen sedre volt, majd, mint rajtakapott tolvaj, sütötte le szemét és kezdte mesélni váratlan érkezésének történetét. „Edina Gonzalez a nevem – kezdte, és rápillantott Alejandróra zavara felhőjéből – igaz, nem a becsületes, az sokkal hosszabb volt. Kislánykoromban, amikor megtanultam, egész nap azt énekeltem, mert olyan szép csengése volt, hogy azt csak úgy mondani nem is lehetett, mert maguktól táncra kaptak a szavak. Édesanyámat – Isten nyugosztalja – először nagyon megörvendeztettem vele, de egy idő után elunta, hogy egyfolytában a szoknyája körül lábatlankodok dalolva és kiküldött az udvarra. Odakinn, lám, a mezítlábas José tekerte rozoga kölcsön-biciklijét, rá is köszöntem nyomban: Holá, José! Tudod, mi a nevem? – Hát, Edina! –felelte ő – De a teljes? Ekkor elkezdtem mondani neki, közben José, már elhaladt a kapunk előtt, de tekintetével tovább kísérte a nevem, ahogy mondom és – Jaj!, vigyázz, mezítlábas José – beletekert az árokba.

Szegénynek eltörött mindkettő lába. Utána anyám istenesen lehordott miatta, de az igazi büntetést reggel másnap reggel kaptam. Hogy, hogy nem, mikor felkeltem, sehogyan se jutott eszembe a nevem, a dallam meg volt még – és azóta is, – de csak nem tudtam szavakat illeszteni rá, csak az Edinára és a Gonzalezre emlékeztem. Szaladtam is ki rögtön anyámhoz, hogy mondja el újra a nevem. Látod lányom, ez a te büntetésed – okított anyám kérlelhetetlen hangon – amiért szegény mezítlábas Josét minap úgy megtréfáltad, hogy beletelik abba a nyár, sőt még az ősz is, mire újra járni tud. Addig, amíg férjhez nem adunk, nem mondom meg a teljes neved, nehogy még egyszer bajt hozzál vele valakire – fogyott ki a szusszból Edina Gonzalez, akinek viszont engesztelésképpen a teljes maradék nevét használom. Alejandro kihasználta a rövidke pauzát és betessékelte a lányt.

Már odabent, az asztalnál folytatta Edina Gonzalez, meséje közben végig két kézzel fogta a túlcukrozott kávéját. Mivel, Alejandro cukor nélkül itta az övét, ezért Edina Gonzalez úgy érezte, a négy kanál cukor – amit egy porciónak vélt – őt duplán illeti meg. Hát, az úgy volt – kezdte Edina Gonzalez a folytatást, miután Alejandro odaadta neki a bögre italt a nyolc kanál cukorral.

Elmesélte, hogy nőtt fel öt nővére és egy bátyja mellett, hogy nem tudott megszokni az iskolában, hogy szerette apja meséit – Isten nyugosztalja – és azt, hogy állt a küszöbön, amikor odahaza benyitva vérfoltokat látott a szobában és csak nagy nehezen tudta magát rávenni, hogy bemenjen, és bent nem talált senkit, csak vérfoltokat – biztos Franco emberei voltak, gondolta akkor, de most mégsem mondta.

– A városháza melletti hirdetőtáblán olvastam, hogy szolgálót keres, Alejandro atya, azaz Alejandro. Ezért jöttem ide – fejezte be Edina Gonzalez és egy levegővétellel itta ki bögréjéből a már langyossá lett kávét.

Edina Gonzalez a konyhából balra nyíló szobát kapta. A szobában egy nem túl nagy ágy volt és három hatalmas szekrény. Alejandro csodálkozva nézte, ahogy a két barna bőröndből Edina Gonzalez mindhárom szekrényt telepakolta ruhával. – Minden fontosat elhoztam otthonról – magyarázkodott Edina Gonzalez – az egyik bőröndben a saját ruháim voltak, a másikba anyáméit pakoltam. Úgy gondoltam, ez lesz az örökségem – és becsukta a harmadik szekrényt.

Fekete göndör haja volt és két szeme. Mintha egyik népéhez, másik a tengerhez kötné – erre gondolt Alehandro, amikor Edina Gonzalez beköltözése után tanácstalanul állt a szoba közepén a villanykörte alatt. – Hoppá, van még valami! – elővett egy papírdarabot bőröndje egyik zsebéből Edina Gonzalez, és az ágya fölé tűzte. A képen egy lenőtt hajú, amúgy meg kell hagyni jóképű siheder volt, alatta az alábbi felirat: Torma Lázár, 5000 Peseta.

Torma Lázár Magyarországról származó bakonyi betyár volt, aki kalandvágyból vágott neki Európának. Végigjárta a Földközi-tenger partvidékét Rijekától Valenciáig. A legtöbb helyen bár nem tervezte maradását sokáig, több ízben azért kellett idő előtt továbbállnia, mert a helyi hatóságok „hasonló fecniket aggattak ki rólam ide-oda minden városban” – ahogy Lázár mesélte legutóbbi gazdájának. A déli országokban hallani különféle anekdotákat Lázárról, amiket mindenki a maga szájíze szerint ferdített legendává. Az biztos, leszámítva a néhány károsultat, szerették az emberek. Ahogy hallgatták – persze vadul kiszínezett történeteit – szívesen képzelték magukat a kalandos kópé helyébe, aki most épp Alejandro szomszédjában szolgált a polgármesternél.

Ő Lázár – mutatott Edina Gonzalez az ágya melletti falra tűzött képre. Még otthon találkoztam vele egyik reggel, amikor a tengerpartra mentem ki iskola helyett kagylót gyűjteni, hogy nővéremnek nyakláncot csináljak a mennyasszonyi ruhájához. Ott ismertem meg. Olyan kedves volt, azt mondta, olyan a szemem, mint a tenger színe a délelőtti napsütésben!

Sajnos, hamar mennie kellett, de megbeszéltük, éjfélkor találkozunk ugyanott. Én ki is lopóztam otthonról, és odamentem, de nem jött. Szemét, szemét! – kiabáltam is bánatomban.

Aztán amikor el kellett hagyni szülőfalumat, a város széli helységnévtáblán találtam ezt a hirdetményt és mindjárt világossá vált, hogy miért nem jött el. Letéptem és magammal hoztam.

Három nappal később, amikor Edina Gonzalez a frissen mosott lepedőket teregette, az eresz és a kerítés közé feszített drótokra, pont akkor szaladt ki a szomszéd házból Torma Lázár. Állj csak meg! – kiabált rá a lány, és megjátszott dühvel dobta a földre a lepedőt – vártam rád éjfélkor, de te átvertél – hallgatta el női rafinériával a maga kis háttér-információját.

Torma Lázár talpraesett gyerek volt és olyan ügyesen kivágta magát, hogy ha Edina Gonzalez nem tudott volna a körözéséről, még tisztességesnek is tűnt volna. – Edina, ma éjfélkor találkozzunk a tengerparton lent, a polgármester megbízásából ezt a levelet sürgősen el kell vinnem erre a címre – és lobogtatott bizonyítékként egy kis fecnit – ma ígérem, ott leszek!

Alejandro, Alejandro!, ugye segítesz ma este ruhát választani – rohant be a házba Edina Gonzalez – nagyon szépnek kell ma lennem, éjfélkor találkozok Torma Lázárral a parton. Upsz – állt meg egy pillanatra Edina Gonzalez – ugye, nem baj? …