(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamra–dúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!

A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.

Réti úrral kell beszélnem, sürgős.

Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.

Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.

Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.

Nos, mit szól hozzá?

Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…

Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.

Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.

Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?

Tessék?

Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?

Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?

Memit átrázhatja, de engem nem!

Micsoda? Ki maga?

Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?

Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?

Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.

Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.

Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.

Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.

Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.

Örülök, hogy megismerhettem.

Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.

Mi történt vele, kérdeztem.

Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.

A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.

Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.

És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –