HARMADIK FEJEZET.

Versenyfutás a piros bársonyszékért meg egy hosszú, tarka, kacskaringós mese.

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniok. Ezen tanakodtak s Évike néhány perc mulva már kedélyesen tereferélt velük, mintha régesrég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, úgy, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki s csak ezt hajtogatta:

– Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom.

Évike ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja, hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki – úgy látszik – nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

– Méltóztassanak helyet foglalni és idefigyelni. Igérem, hogy egykettő mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró.

Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Évike aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

– Kh, kh – köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. – Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: „Harmadik András király 1290-től 1301-ig uralkodott. Apja Második Andrásnak és Aldobrandini Beatricenak a fia, anyja Morosini Thomasina Katalin. 1290 július 28-án megkoronázták. Ezekben a fölöttébb viharos időkben…”

– Brrr – borzongott a papagáj vacogva.

– Közbe méltóztatott valamit szólni? – kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

– Nem – sietett megjegyezni a Papagáj.

– Tudniillik azt hittem – mondta az Egér. – Folytatom. Ezekben a fölöttébb viharos időkben Harmadik András a főnemesség ellen a köznemességre támaszkodott az ország állapotának gyökeres megjavítására irányuló munkásságában. Ő volt az első. aki fölkapta azt a…

– Mit kapott föl? – kíváncsiskodott a Kacsa.

– Remélem, ért magyarul – felelt bosszúsan az Egér. – Nem tudja mit jelent az „fölkapni valamit?”

– Hogyne tudnám. Én többnyire békát, vagy pondrót szoktam fölkapni. Most az a kérdés, mit kapott föl Harmadik András?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést s tovább hadart:

– Ő volt az első, aki fölkapta azt a szokást, hogy udvarában bajvívásokat és tornajátékokat rendezzen. Ezért maga köré gyűjtötte a lovagok színét-virágát… Nos, hogy érzi magát, kedvesem? – fordult ost beszéd közben Évikéhez.

– Még mindig csuromvizesen – válaszolt szomorúan Évike. – Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

– Ebben az esetben – szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár – van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni…

– Magyarul beszéljen – kiáltott közbe a Sas. – Egy kukkot sem értek ebből a zagyvaságból. Sőt azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár „viharos derültségre” fakadt.

– Csak azt óhajtottam megjegyezni – folytatta a Struccmadár sértődötten – hogy valamennyien benn voltunk a vízben s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha parlamentesdit játszanánk.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Évike.

Ez nem nagyon érdekelte őt, de a Struccmadár éppen megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Évike vállalkozott rá.

– Legjobban megértjük, – folytatta a Struccmadár – ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd ti is játszani akartok parlamentesdit, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

A középre tett egy kis piros bársonyszéket s erre az egész társaság, a nélkül, hogy mondták volna: „vigyázz, kész, rajta”, eszeveszetten futni kezdett a kis piros bársonyszékhez. Vagy egy félóráig futottak ide-oda, öklelőzve és verekedve s már mindnyájan régen megszáradtak. Akkor a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

– Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek s lihegve kérdezték:

– Dehát, ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tünődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

– Mindenki nyert és mindenki kap valami díjat.

– De kitől? – kérdezték egyszerre.

– Hát ő tőle – mondta a Struccmadár, Évikére mutatva. Most az egész társaság egyszerre Évike köré csoportosult és összevissza kiáltozott.

– Kérjük a díjat, a díjat.

A szárazföld messze van

Azon a tavaszon, mikor a hónapok negyven napig tartottak, Riolda meglátta a napvilágot (…)

        Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is. Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a tündér sikolyait.

        Étlen-szomjan teltek a napok. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: király, ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Hiszen a szigetlakók megfogadták: amíg Bandemag gyermeke meg nem születik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

            Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. Mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Akinek a víz sem csillapítja a szomját, akinek egy kutya sem hallgatja a jajgatását? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.

             Ám aki meg akarja látni a napot, az meg is látja.

       A harcos feleségének csak egy sóhajtásnyi ideje maradt. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította a gyerek orrlyukait, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Már ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…        

      Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A visszatartott percek előszáguldottak, a köd felszakadt, a bokrokat meg-megrázta egy láthatatlan szélroham, mintha a fenyéren ismeretlen harcosok száguldoznának. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: nincs vége, most jön a java, mondogatták.

          Csak a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A világ fellélegzett, a felhők szétoszlottak, és az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, gonosz, kék szempár.

            A katona berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a felesége combja között vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.

            És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel. Friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akarna vajúdni?

            Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder friss hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon még, ugyan mire? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

            Eközben a palotában már lakomához terítettek. Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza.

              – A kék a halhatatlanság színe – mondta titokzatosan.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, ezért is hagyták életben a Fehér tó melletti csata után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég alázatos ahhoz, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.

            Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi ideje éhezett és vakoskodott a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor egy álom figyelmeztette őket, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat meg amikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és soha a közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mintha ékszerek lennének.

            Futás közben Fargein megtorpant. A kunyhóból nemcsak a gyerek tűnt el, hanem a köpeny, amit a felesége – ahogy a szülés órája közeledett – a párnája alá gyűrt. Hisz a szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek! Vibrált a levegő, és a fényben kinyújtózó virágok, a szélben ágaskodó fák, minden róla beszélt.

         Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Hiszen ünnep van, és ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.