Címke: irodalom

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

Hiábavaló jelek

 

Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

         Bőség, termékenység, reménység.

         Hát  mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.

       Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.

         A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)

         A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.

         Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.

         De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.

          – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.

         A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.

         A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.

         De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.

       – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

         Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.

         Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?

         Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.

         De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.

         Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.

         – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.

         Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.

 

         De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.

         Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

         Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg.  A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.

 

Hétköznapi szorongásaink

Haja göndör, szeme csipás. Mintha most kelt volna ki az ágyból. Áporodott szag, némi boremlék a gyomor mélyéből; töredezett körmök, szakadt ingujj! Mínusz három, de neki luk van a csizmáján elöl, amit a zokni is mintegy megismétel: kiltászik a nagylábujja teljesen, ezt nem hiszem el.

-Azanyám, azanyám… – mondja. Hangosan.

Ezt párszor elismétli: beleheli a buszt flakonosbor-szaggal. Azanyám, azanyám. Fékez a busz, a sofőr kikiabál a fűtött fülkéből:

-Most már fogja be, különben leszállítom! Mások is utaznak magán kívül!

Legalább magázza, ez kedves tőle. A nő: – Jóvanna. Jóvanna.

Eztán már csak dünnyög, mintegy karácsonyi nótát, miután lekapcsoltuk a nagylámpát a nagyszobában, és csak a lemez pattog és az égők villognak eszelősen. Most figyelj: mellette ülök. Mindent érzek, mindent hallok és látok. Újság az ölemben, minek? Figyelj: kinyújtja a lábát lassan, mozgatja a nagylábujját, talán ellenőrzi, vajon megfagyott-e már? Nehéz erről beszélni, de megpróbálom a kedvedért. Hogy ti.nem tudom levenni a tekintetem a lukról. Ez normális szerinted? Te se tudnád, hidd el.

Képzeld, hogy egy hídon mész lassan, a szél vadul tépi a hajad, túl akarnál esni az egészen, de nem tudsz, mert hideg van és legyűrhetetlen a légellenállás: mintha egy nagy szivacson kéne keresztülgázolnod egyetlen nagy levegővétellel. Mész, mész tovább, mert muszáj (bedöglött a villamos, nincs más út a másik oldalra): előtted egy fazon, harminc körüli férfi, ahogy ki tudod venni magabiztosabb járásából. A híd hirtelen szakad be, a férfinak még csak mukkanni sincs ideje. Látod, ahogy mint egy kitömött fekete mackó, az egyik jégtáblára hull, beszakítja, egy ideig eltűnik, aztán elsodorja a víz: nem látod többé. De te vagy az egyetlen tanú!

Nos, egészen így, és félreértés ne essék, szerintem egyáltalán nem volt tervbe véve egyik fél részéről sem. Ácsorognak még páran körülöttünk, délután 5, mindenki hulla fáradt és haza akar jutni. Körülbelül akkor áll be a forgalom, baleset: talán elütöttek egy idős hölgyet templomból hazafele menet. Az ablakokat pára borítja, a világítás gyér és reménytelen. Kilesek, látom a templom tornyát.

És akkor a Nő hirtelen fojtogatni kezd.

Van már egy ilyen emlékem. Az Férfi volt és metrón. Újság az ölemben, minek? Lehuppan mellém, teste súlyos és valami egészen furcsa, de nem hajléktalan bűzt áraszt. Hogy is fogalmazzam? Mihez hasonlítsam? Akkor éreztem, mikor a kutyát először vittük állatorvoshoz.

És lassan tűnik fel, egészen lassan, ahogy az ember eleinte csak a körvonalát látja a szeme sarkából egy kellemetlen ismerősnek, aztán kénytelen oldalra fordulni, mert nem tud másképp, nem tud nem oda fordulni: tekintetük találkozik, a felismerés borzalma – szóval így tűnik fel: valamit állandóan csinál a kezével. Folyamatosan malmozik az ujjaival.

Mi zavarjon ezen? Tekintetem az olcsó újságra szögezem, talán elmúlik: leszáll a Férfi, vagy abbahagyja. Pár perc után (két megálló) rádöbbenek, hogy nem, nem fogja abbahagyni, ennek a kényszeres mozdulatnak pont az a lényegi magva, hogy sosem szűnik meg, sosem hagyódik abba, talán még alvás közben sem. Amit még látok: a Férfinak nagy, bozontos, sűrű fekete szemöldöke van és a megszokottnál kissé jobban előredomborodó homloka.

Szóval, hidd el, akkor is elkövettem ugyanazt a hibát: egyszer csak odanéztem, és mintha hipnotizáltak volna, képtelen voltam máshova nézni. A Férfi a negyedik megálló után fordul oda hozzám, még csak bele se néz az arcomba, nem néz a szemembe! Úgy kezd el fojtogatni.

Na már annak hasonló a végkimenetele, mint ennek: iszonyú erős ujjai vannak – s miközben alszik ki a fény a szememből s fogy az oxigén, egészen nyilvánvalóvá válik, ezért gyakorolt, nem másért (egyébként zongorista is, mint később kiderül), azért gyakorolt, hogy engem, csakis engem, egy novemberi szerda délután 5-kor (még az időpont is!) megfojtson. Puszta kézzel. Az ujjaival valaha kést is fogott, komoran folyatta a disznó vérét, tizenhat évesen sírt, de úgy, hogy senki ne vegye észre. Könnyű volt a hidegre fogni, a decemberi fagyokra és a hajnalra.

Oh, persze belekerül a hírekbe. Az emberek szorongani kezdenek, vannak akik nem ülnek többé metróra. (A második eset után buszra sem.) Mi lesz így a világból?, kérdezik. Mit érezhetett az áldozat?, kérdezik.

Pedig, hidd el, semmi különöset nem. A Férfi ujjainak pl cigarettaszaga volt, az még kifejezetten jól is esett, hiszen Apám is cigarettázott, és őrá emlékeztetett. Gyengülnek a Férfiak, senki nem siet a segítségemre: meg valahogy a gyors reflexek is hiányoznak! Ki se hűl a testem, már benne vagyok az újságokban.

A Nőnek csak az anyjával voltak problémái. Szomorú, de ilyen világot élünk: vannak Anyák, akik kidobják a lányukat otthonról, mert idő előtt vesztették el a szüzességüket. A Nő utána pontosan két és fél órát mesél nekem (vagy három cigarettát elkunyerál) arról, hogy s mint történt az egész. „Én nem akartam”, mondja, „de P. azt mondta hogy kihajít a francba, ha nem teszem meg neki.” De mindegy: ő is odafordul, és el nem tudnád képzelni, mennyi de mennyi nyers erő lakozik egy megsértett Nőben! Alázatosan fekszem alá, mint egy sebész első operációjakor. A sofőr ordibál: „tudtam, tudtam!” Már késő.

Az emberek szorongani kezdenek, a biztosító fogcsikorgatva fizet a családnak. Mielőtt leülnek a metrón vagy a buszon, jól végigmérik, ki mellé. Van, aki le se ül. Van, aki el se indul.

Valamit még el kell mondanom. Mindkét eset emlékeztetett valamire, egy korábbi esetre. Kicsit durva lesz, bevallom. Hogy eset-e valóban? Igaz: álom. De mi a különbség, most őszintén. Néha félek, csak az érzések és az érzések csiganyomai számítanak, amiket a valós események kennek agyunk satnya barázdáira. Szóval ott állok kikötözve egy oszlophoz egy ringben, és – el nem hiszed – ver egy gép. Egy gép, aminek csak két karja van gömb alakú kemény műanyag ököllel (feje nincs), és képes jobbra-balra forogni körülbelül harminc-harminc fokot. Néha előredől, de úgy átlagosan a bordáimat veri ütemesen, ha előredől akkor a gyomorszájamat. Nézem, a ringen kívül a családom: Apu, Anyu, Húgom, Öcsém, még a Kutya is. Drukkolnak, szorítanak. „Mindjárt, mindjárt vége! Drukkolunk, szorítunk!”, mondják, és mosolyognak.

Tökéletesen megértem, hogy át akarnak küldeni a másvilágra: a penészes almák, a kitakarítatan szobasarkok, a titokban felhurcolt fiúk, a mosatlan edények és rothadó citromok miatt. Igazából lényegtelen.

Hogy miért ez az emlék jutott eszembe? A másvilág szép hely, bár hogy elhidd nekem, keresztül kell menned még pár dolgon. Szép hegedűjáték a háttérben és valami eszméletlenül nagy, párás rét. Napsütés. A réten átlátszó ruhában nők táncolnak, a rét mellett földutak futnak és az utakon szekerek döcögnek. A szekerekről néha leszól egy-egy bajszos bácsi: „merre, merre?” És velük tarthatsz, ha meguntad a rétet.

Szóval általában azt a kérdést teszik fel leggyakrabban az esetekkel kapcsolatban: MIÉRT?

Pedig olyan világos, mint a nap. Mindkét esetben néztem, és nem tudtam elvenni a tekintetem a látványról. Hipnotizált, letaglózott a látvány.

Első esetben a Férfi folyamatosan, megállás nélkül malmozó ujjai.

A második esetben pedig a Nő kékülő, sárga körmű nagylábujja.

Szóval mi ezen a csodálkoznivaló? Én voltam a hibás. Néztem.

 

 

Tóth Kinga versei

 

nem érinti tabu a válla lóg ki

ma nem mutatja meg a nyakán

kiütés megmarta a macska

előzőleg ebben az ágyban aludtak

allergiás rá nyikorog farostlemezekből

van körbeszögelve vagy kalapálva

végig keretes mint egy franciaágy méretű

koporsó közel a plafon is deszkát sem

vesznek bele forgolódik mindkettő

a kanapé alul lesz a megoldás de akkor

nem marad hely még ennyi sem hova

teszik a ruhát száradni asztal van

kettő azt nem használja egyikük sem

hova teszik a ruhát pedig nagy

helyen van pont ideális de sosem használtak

a kollégiumban is az ágyon tanultak meg

ott is ettek ahogy a macskák

az alomban mindent el lehet intézni

 

 

emlékszik az ingára spanyol inkvizítor

lengette egy bűnös fölött                                                     

bűnre született az inga felhasít

a szívből kifröccsen a felesleg

mindenképp üdvözül  ezt olvasta

emlékszik sok mesekönyve van 

 

 

előre tudja.

unja, kérdi lemegy-e a szex

vagy egyszer beszélünk kipattant

a billentyűzet le kell faragni a csavarokból

azt mondja attól még működni fog

ha elhiszi várnia kell mire ír

ezt nem engedheti meg

mennek a napok csőtörés van ömlik

a szar a beszélgetések alatt nézi

a leveleket a másikkal kellene

aludni

Chuck Palahniuk: Napló (részletek)

Július 24.

 

Csak hogy tudd: Stilton nyomozó ma felhívta Misty-t. Meg akarja látogatni Peter-t.

Meg akar látogatni téged.

„Mikor halt meg az apósa?” – kérdezi a telefonban.

Misty körül a padló, az ágy, az egész szoba zsúfolásig van festéknedves galacsinokkal. A barna bevásárlószatyor, amiben hazahozta a festő-holmijait, most csordultig van használt, azúrkék és Winsor-zöld vattával. A grafitceruzáit, az olajfestékeit, az akriljait és a vízfestékeit mind elpazarolta – hogy szemetet csináljon. A zsírkrétáiból meg a pasztellkrétáiból olyan apró csonkok maradtak, amiket már megfogni sem lehet rendesen. A papírja is majdnem elfogyott.

Amit nem tanítanak meg a képzőben, az az, hogy hogyan fess és telefonálj egyszerre. Misty, egyik kezében a telefonnal, másikban az ecsettel, azt mondja: „Peter apja? Tizennégy évvel ezelőtt, nem?”

A keze élével maszatolva a festéket, a hüvelykujja begyével keverve a színeket, Misty, olyan pocsékul, akárcsak Goya, kezdi teljesen átadni magát az enkefalopátiának. A süketségnek. A depressziónak. A  bőrmérgezésnek.

„Nincs rá bizonyíték, hogy Harrow Wilmot halott” – mondja Stilton nyomozó.

Hogy hegyes legyen az ecset vége, Misty forgat rajta egyet a szájában, majd így szól: „Szétszórtuk a hamvait. Szívroham volt. Talán agytumor.” A nyelvén érzi a festék savanyú ízét; a szín megcsikordul a hátsó fogai közt.

Stilton nyomozó pedig azt mondja: „Nincs halotti bizonyítvány.”

„Talán csak megrendezték a halálát” – mondja Misty. Kifogyott az ötletekből. Grace Wilmot és dr. Touchet: ezen a szigeten minden az agykontrollról szól.

„Hogy érti, hogy megrendezték?” – kérdezi Stilton.

A nácik. A Klán.

Egy 12-es vastagságú teveszőr ecsettel napfényt varázsol minden egyes tökéletes hullám tetejére. Tökéletes görbék, egyenes vonalak, pontos szögek – Angel Delaporte megbaszhatja.

Csak a miheztartás végett: a papíron az idő pont olyan, amilyennek Misty szeretné. Tökéletes.

Csak a miheztartás végett, Stilton nyomozó megkérdezi: „Miből gondolja, hogy az apósa megrendezte a saját halálát?”

Misty azt mondja, csak viccel. Hát persze, hogy Harry Wilmot halott. Egy 4-es vastagságú mókusszőr ecset segítségével árnyékolja az erdőt. Napokat pazarolt el ebbe a szobába zárva, és bármit is csinált, feleannyira sem sikerült jól, mint az a vázlat egy székről, aminek elkészítése közben összeszarta magát. A Waytensea-kilátónál.

Egy hallucinációtól fenyegetve. Csukott szemmel, ételmérgezéssel. Az egyetlen szkeccs, amit eladott szaros ötven dolcsiért.

„Ott van még?” – kérdezi Stilton nyomozó.

„Definiálja az ’ott’-ot” – mondja Misty.

„Menjen. Látogassa meg Peter-t” – mondja. Tökéletes virágokat helyez a tökéletes mezőre egy 2-es vastagságú nejlonecsettel. Misytnek fogalma sincs, hol lehet Tabbi. Hogy éppen dolgoznia kellene-e, nem érdekli. Az egyetlen, amiben biztos, hogy alkot. Nem fáj a feje. Nem remeg a keze.

„A gond csak az” – mondja Stilton – , „hogy a kórház ragaszkodik hozzá, hogy maga jelen legyen, amikor meglátogatom a férjét.”

Misty azt mondja, az lehetetlen. Festenie kell. Fel kell nevelnie egy tizenhárom éves gyereket. Már két hete migrénje van. Egy 4-es vastagságú cobolyszőr ecsettel szürkésfehér sávot húz, keresztül a mezőn. Kövezetet a fűre. Gödröt ás. Alapot süllyeszt.

Az ecset a szeme előtt öli meg a fákat és hurcolja le őket a papírról. Misty barna festékkel vág bele a mező lejtőjébe. Misty újrarendez. Az ecset beleszánt a fűbe. A virágok eltűnnek. Fehér kőfalak emelkednek ki a gödörből. A falakban ablakok nyílnak. Torony magasodik. Kupola duzzad az épület közepe fölött. Lépcsők futnak le a kapualjból. A teraszok mellett korlát. Még egy torony. Egy másik szárny szétterjeszkedik, hogy még többet eltakarjon a mezőből, és háttérbe szorítsa az erdőt.

Ez Xanadu. San Simeon. Biltmore. Mar a Lago. Ez az, amit a gazdagok építtetnek, hogy biztonságban legyenek, egyedül. A hely, amiről azt gondolják, boldoggá teszi majd őket. Ez az új épület egy gazdag ember meztelen lelke. Egy pót-menyország azoknak, akik túl gazdagok ahhoz, hogy valóban éljenek.

Bármit lefesthetsz, mert az egyetlen, amit leleplezhetsz, az te magad vagy.

„Maradhatunk a holnap három órában, Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Szobrok tűnnek fel az egyik szárny tökéletes tetővonalán. Medence nyílik az egyik tökéletes teraszon. A mező majdnem eltűnik, ahogy egy újabb lépcsősor fut le a tökéletes erdő széléig.

Minden egy önarckép.

Minden egy napló.

„Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Kacsok kúsznak fel a falakon. A palatetőből kémények sarjadnak.

„Misty?” – mondja egy hang a telefonban. „Kérvényezte valaha is, hogy megnézze a férje öngyilkossági kísérletére vonatkozó orvosi vizsgálat anyagát? Nem tudja, honnan szerezhetett altatópirulákat?” – kérdezi Stilton nyomozó.

 

 

Zárlat Tennessee-ben (3/3)

De mintha Frankie is sejtené már, hisz sejtheted, hogy itt valami nélküle, az ő híján történik vele. De honnan ez a sejtelem? És ez a tudatosság vajon?! Talán gyilkosok járnak el ilyen higgadtsággal és nyakig véresen; mert odalép most Alice Fly fésülködő asztalához, leül a kopott holmik, az ócska díszek fölé és úgy tesz, rak rendet a giccsben, mintha sajátja volna, mintha övé lenne mindaz, mit ezek a tárgyak idézhetnének itt fel, a rúzs ragacsa, a hasztalan púder, az ezüst, a rózsaszín, a lakkfényű retikül; és fölhúzza a zenélődobozt, amelynek fedelén angyal hasal, szája fuvolában végződik, ám a dallam eláll, akár a szél, mintha eső volna, miként Frankie tekintete marad ott a tükörben, hiszen három éve, a gyermekkora vége óta először hosszan, mélyen merészel tekinteni saját szemébe. Attól tartok, Frankie rájön valamire, arra szerintem, hogy nem önmagát látja, hanem magát a tükröt, szóval, mintha ő maga lenne itt a foncsor, és ezen nem meglepődik most, vagy elhűl, de ez a metafora…, igen, igen, máris kijárat ebből a patyomkin faluból, mintha elkiáltaná a játékban valaki, hogy nem ér a nevem, és a kiáltás mint hiány nyomán beszakadna itt a szöveg; Frankie, azt hiszem, észrevett minket, és félek, az észrevétel egyben belátás is, és túl pontos, oly élesen végső, hogy kihegyezi őt. Sejti már tehát, hogy őt itt senki sem helyettesítheti, mert ő a senkit helyettesíti, érzi már, hogy körülötte mindenki ki akar lyukadni valahová, hogy vinni akarják, jutni a valamire, szóval itt a hiányt kéne megneveznem újra, ha nem éppen az elnevezésével hullana önmagába…

Oké, Frankie, ezt feloldhatnánk úgy, hogy nem nevezzük meg, hanem állandóan becézzük csak, elárasztjuk a névvel; nevekkel, amelyek egymást fogják elbizonytalanítani saját eredetük, miközben a hiányt tán önmaga felől…; csodás tűzijáték lesz, úgy ám, ahogy folyton elutasítja a sok jelölőt, a hiány folyton elmozdul, elfeledkezik önmagáról ebben a fényes eljárásban, távozik majd minduntalan, hogy tiltakozzék. De őszinte leszek hozzád, Frankie, mert ebben a bombázásban nem jön majd létre a semmi, talán valamiféle káprázat inkább, miként felület; tudod, a hiány, ha szeretne valamit, azon kívül, hogy éppen most ne személyesítsem meg, talán azt, hogy higgy abban, fölkínálhat téged önmagadnak! Frankie, hogy a rá irányuló folyamatban, amelyet ő gravitál, elképzeld, hogy a valaki attól az, hogy tudatosan szűnhet meg az ölelésében, mintha élet volna az irányában, mintha ez volna az élet…, mintha az, hogy ki, ahogyan hullik…

No, nézd csak, ez itt, hogy cibálja, rángatja az ingujjamat, még a bokámat is rugdossa, mert ő ígérne inkább, ígérne neked vért és könnyeket, meg minél kevesebb fókát és egyre több eszkimót. Már megint a tragédiával spekulálna, hogy átlényegítsen és a semmit másra bízná ismét, újra és újra, mint téged rám. 

Persze, persze, azért nézz csak körbe itt, te lány, mert jogod lett hozzá, mert neked van itt, mert tiéd a jog. Nézd csak, ez itt a stukker, és forog benne, pörög a tár, a hat lövet, hiányzik majd három, Frankie…, hogy tetszik majd a szoba a vérrel, milyen volt élni, lenni a sovány díszletben, milyen volt fölnőni a tanyán, oly hirtelen, milyen most Johnnyt újra látni, mint egy kicsúfolt Marlboro-reklám, milyen látni az apádat, akit niggerként verettem meg a nagybátyáddal, hogy tetszik a sors, Frankie? Ízlett-e a süti?! Eléggé kurva volt Alice Fly?!!

Nézz szét e beszédben, és mondd csak, tudnál még szeretni?! És ne gondolj az emberrel közben, ezért magadra se, mintha áldozatra, láss csak át azon, nézz keresztül rajta, tapintsd ki valahány porcikáját, értelmezd szét, miben otthon sosem voltál, és itthon is csak most vagy és jelen, miként velem, ahol mindig csak fulladtál és fulladsz nyomában a nyomnak, amely fulladásban beléd szerettem, de ne gondolj a halállal se, miként az emberre, se kéjre, mert ha van agapé, akkor ez az.

Kívánhatom csak, hogy értsd, mit innen csak érezhetsz, a súlyát, hogy szeretlek, hogy teljesen fordulok feléd, és ez a figyelem úgy marad benned, nálad itt, akárha körülötted, hogy ez vagy te, mintha az érkező magból bomlana vissza a szeretkezés, és veled nem valaki, hanem én fogannék, mintha te velem. Azt pedig nem kívánnám, de szeretném, és ezt, egyetlenként, talán nálad is jobban, hogy utánad ne jöhessen más, mert szeretném magunkra zárni az ajtót, tudod, ha nem is örökre, de addig legalább, hogy megölelhesselek, csókolhassalak végre. Szeretném elkeríteni ezt a viszonyt, és igen, éppen úgy, mintha gyereket csinálnánk…

Érezd meg, mert innen meg nem értheted, a gyöngédségedre én szorulok, mert elfáradok, igen, pontosan benned, mintha a kapcsolattal tartanék kapcsolatot, mintha folyton elhagynám a hátteret, és aki kiválik, az a honnant érteni kényszerül, mintha az adottat kihasználni és fel, akár egy mindig-új technológiát, amellyel állandóan fellövik, akár egy rakétát, amivel más feltételek közé, új törvénybe kell, kénytelen jutni!           

Figyelj rám, Frankie, tudod, a csúcson nincs morál; így van, csak a döntés, az eredendő, miként kényszer, az egyetlen lehetőség ott a cselekvés, és előtte, hogy visszanézz, mivel csak múlt van, az állandó szél fúj itt nincstelenül, és meztelen most, akár egy hamvadó szerzetes, és emlékezés van, emlékezés számtalan viszonyra,… végül egyetlen viszonyra a szerkezetben…; innen lesz a belátás rálátás végül, amelyet a vágy kísért miként nosztalgia, hogy visszajuss a háttérbe, és a jövendőre onnan emlékezz…, de a beletörődésnek mégsincs esztétikája, Frankie…

Azt hiszem, olyan ez, mintha a Naprendszert próbálnánk elhagyni. Te viszont, elhagyhatod e rendszert, el, mert szeretlek, és a rálátást is…; hamarosan számtalan rendszer lesz majd köztünk a távolság. Olyan leszel, mint az a csodás aranykorong, amit valami űrszondába helyeztek, mert a végtelennek szánták, amely lehet, végül mégis vissza, a mítoszba ér. De befejezem, mert nincs mit mondanom már, s mert árnyékot vet lassan a magány, miként a történetben alakhoz jut.

 

Bölcs Alfonz cantigája

Miképpen cselekedte Szűz Mária, hogy háromszáz esztendőn át hallgassa a madárdalt valamely szerzetes, ki őt igen kérlelte, mutatná meg néki, miféle jóban van részük a mennyek országában lakóknak

 

Ki a Szűz igaz szolgája,

a mennyek országa várja.

 

Íme hadd beszélem el a Szent Szűz csodatételét,

melyet egy jámbor baráttal tett, ki egyre kérlelé,

hahogy néki megmutatná, milyen a mennyek országa,

 

és hogy szabad légyen azt még életében látnia.

Mit tett, lássátok tehát, a kegyelmes Szűz Mária:

kertbe helyheztette őt, hol azelőtt gyakorta jára,

 

ám azon nap azt találta, hogy igen szép kút fakadt

ama helyen, tiszta vizű; leült hát a kút alatt.

Kezeit megmosta szépen, s szólt: „Kegyes Szűzanya, bárha

 

láthatnék a mennyországból, melyre gyakran kértelek,

egy kevéskét, mielőtt még eme kertből elmegyek,

s megtudnám, miféle jó vár ottan az emberfiára!”

 

S ím alighogy befejezte beszédét ez a barát,

legott egy kicsiny madárnak hallá csodaszép dalát,

önfeledt gyönyörködésre gyújtván annak hallgatása.

 

S oly fölötte nagy örömmel hallgatá az éneket,

hogy eltöltött háromszáz vagy annál is több éveket,

azt hívén, hogy nem sokáig időz így, amint szokása

 

volt az év némely szakában ama szerzetesnek ott.

S ím elröppent a madár, és igen megszomorodott,

s szólt: „Megyek, mert bizonyára összegyűlt már vacsorára

 

a kolostor.” Rögtön úgy is tett, de odaérve, lám,

ismeretlen nagy kaput lelt, s így szólott: „Szent Szűzanyám!

Ez egy idegen kolostor, mi lesz hát ennekutána?”

 

Azzal a templomba lépett, s lőn a barátok között

nagy ijedség, mire végül a prior is odajött,

kérdvén tőle: „Mondd, barátom, ki vagy, s mi hozott e házba?”

 

S szólt: „Apáturam keresném, kit az imént hagytam el,

a priort, a sok barátot, kiktől nemrég váltam el,

midőn ama kertbe mentem; őket egyiktek se látta?”

 

Hallván az apát a dolgot, bolondnak tartá csupán,

a kolostor nemkülönben; ám végtére miután

megtudták, miképp esett, így szóltak: „Ilyen nagy csodára,

 

melyet ezzel tett az Isten, bizony nem volt példa még,

kérésére Szűz Anyjának, kinek áldjuk szent nevét,

s annakokáért dicsérjük; hisz van-é, ki nem imádja

 

őt hívebben mindeneknél? Mert e kegy fölötte nagy:

ha mit kérünk, hitünk szerint Szent Fia mindent megad

általa, és megmutatja, mit fog adni nemsokára.”

 

                                                                                                            Havasi Attila fordítása