Walter az ólak felől jött, kiürült a korpás zsák, nem ment újabbért, mára végzett a teendőivel. Mehetett horgászni, mert úgy tervezte. A fához támasztott kerékpár kerekeit megtapogatta. Rendben lesz, kitart odáig. A harmatos fűben ledörzsölte a kezét és a nyeregbe ült. Előtte állt a nap. A gát mögött, a nádasban elrejtett szerelést magához vette, s indult a szokásos helyére. Balra a dombon még nem nyitott ki a vendéglő, a zöld spaletták lebernyegét a korai árnyék is fogva tartotta. A horgásztó fölött néhány fecske cikázott, lehet hogy ma eső is lesz. A disznóknál elkészített daragolyócskákat használta csalinak. Két erőteljes dobás. A suhintások nyomán alig gyűrűzött a víz.
Talán nem is tévedés, s ha az, nem olyan égrengető, a történelmet mint útonállók történetét felfogni. Kiparcellázott rész volt nekik ott szemben. Hol és hogyan intézték, nem volt akkora rejtély, hogy valaki szót vesztegessen rá. Olyan világban éltek. De a halak útjába kitett eszközök itt nem voltak hagyományosak, sőt ellenérzést keltettek. „Ha kell a hal, tegye le a parton a fehér vagy fekete seggét. Őket sem zabálják meg a szúnyogok.” Ezt számtalanszor hallotta Walter, s igazat is adott magában a morgolódóknak. Ült a két horgászbot között. Fog halat a görög lánynak, aki váratlanul megvendégelte főtt kukoricával. Pénze otthon maradt, Atthisz meg csak legyintett. „Hagyd csak! A vendégem vagy.” A vendégszeretés aztán folytatódott. Egyszerűen. Moziba mentek. Gombát szedtek. Múltkor meg cseresznyét, de néphagyományunk szerint nem a lány mászott a fára, hanem Walter. Atthisz szeretett olvasni, s a fiú el-elkísérte a könyvtárba. Most meg vinne nekik halat.
Sikondára gyakran és eredményesen járt ki horgászni. A kifogott halból olykor a barátai, Kanyos, Daniék, Barsi, Ági ebédlőasztalára is jutott. Az úszók egyelőre mozdulatlanok voltak, ő a túlsó partot figyelte. Egy kerékpáros, barna svájcisapkás alak éppen az egyik varsát emelte ki. Beletúrt a zsákmányba és egyenként visszadobálta a halakat. Ezért nem fogják isteníteni, gondolta, legfeljebb a halak. A varsákat ezek a pécsiek tették le, szétdobáltak azon a partrészen mindent, kivágtak egy csomó gallyat, az összevissza kezük nyoma máig is ott szárad. A svájcisapkás a következő varsából is kiemelte és vízbe hajította a halakat. Ugyanezt művelte mind az öt varsával, aztán a partoldalba fektetett kerékpárjára szállt, és átjött a gáton Walter oldalára. Hallotta a közeledő lánczajt, felnézett. Ismerős az a barna svájcisapka. Kapás volt, felvette az egyik botot. Jókora tükörpontyot fárasztott s vonszolt a partig. A barna sapkás a bringájáról leszállva figyelte. Amikor vödörbe tette a halat, megszólalt. – Jó szerencsét, Walter! – A fiú hunyorgott, aztán felmászott az úthoz. Sándor Vazul állt ott a kerékpár kormányát fogva.
– Ó, tanár úr! Bocsánat, de ellenfényben nem ismertem fel. Jó szerencsét!
– Semmi baj, fiam. Most legalább látom, miféle hivatás áll a legközelebb hozzád – somolygott Sándor tanár úr. Walterék hárman voltak testvérek, a két húga közül az egyik egy kőműveshez ment férjhez, aki a város megépültéig Dávidföldön lakott családjával. Ott is volt három gyerek. A vállalatuk azonban, munka nem lévén, áttette székhelyét Szekszárdra. Eladták a házukat és a tolna megyei városban vettek újat. Másik húga Árvácskát választotta. Két kislányuk született. Ők nem sokáig voltak együtt, Árvácska elhunyt egy békefenntartói misszió során. Misszió. Ilyen kegyes névvel illetik a háborús állapotok félkatonai szemtanúit. Walter volt a legidősebb. Róla, termetéről, jelleméről és megbízhatóságáról senki nem sejtette, hogy egy életerős, minden tehetséggel áldott, jóravaló család ága szakad meg személyében. Van úgy, hogy a legzöldebb, legerőteljesebb sarjat üti meg a villám, költözik belé a féreg vagy bizonyul állhatatlannak sorsával szembe kerülve. Walter esetében más történt. Sorsával szemben Istennel szövetkezett. Könnyű ezt röviden vallásosságnak nevezni, de azért nem egészen erről van szó. A fiú esetében inkább arról, hogy a külsővel szemben a belsővel fogadunk hűséget. Édesapjukat még Walter gimnazista korában ragadta el egy hirtelen szívroham. Anyja kérte, vigye el a húgait hazulról. Találkozott Piusszal, szerencséjükre náluk eltölthették az estét, éjszakát a megszeppent lányok. Walter nem értette. Húgai még általános iskolába jártak. Az özvegy sokat dolgozott, Walternek is magára kellett vállalni a hiányzó családfő otthoni munkáját. Matematika és fizika korrepetálásból pótolta valamelyest a hiányzó apa keresetét. Olykor a fiúkkal tartott, olykor másokkal: egy-egy vagon kirakásából is származott némi jövedelem. Amikor kerthez lehetett jutni Mánfa fölött, elsők között jelentkezett. Akkor lépett a gimnázium negyedik osztályába. Húgai is, Flóra és Teri, jó, kitartó segítségnek bizonyultak. Atthisszal való kapcsolata, s miután a húgai szemében is mindennapos csoda lett a szerelmük, segített neki a borúsabb napok zsákjait cipelni. Szerelme nem csak a könyvtárt látogatta szívesen. Templomba járó család lányaként olykor elkísértette magát Walterral a domboldal aljában meghúzódó katolikus templomba. Georgiék görögök voltak, elég régen éltek az országban ahhoz, hogy elsőszülött lányukat római katolikusnak kereszteltessék, noha emiatt sok, később ide menekült földijükkel gyűlt meg a bajuk, akik a kommunista párt felkelőiként kellett Magyarországra emigráljanak. Higgadt szemmel nézve ezt a csoportot, az különböztette meg őket a magyarok hasonlóképpen marxizáló pártjától, hogy sohasem szakadtak el a görög nemzeti talajtól, valamiképpen a görög népiség képviselői voltak és maradtak a dinnyetermelő paraszttól a Nobel-díjas költőig. Ezek a külsőségek. A vérmérséklet, a gazdag képzelet és a mértéknek valami ösztönös tisztelete, ha nem is kényszerítése dolgában eléggé elütöttek egymástól Atthisz és Walter húgai.
– Megszöktetlek – mondta tréfásan egyik este Walter a lánynak.
– Ezt soha nem fogom kérni tőled – komolyodott el Atthisz.
– Bármennyire szeretlek? – Atthisz letette a kosarat és padlásfeljáró lépcsőjén ülő, kukoricát morzsoló Walter ölébe ült.
– Bármennyire szeretsz – válaszolta a fiú haját babrálva. – Menjünk be. Fázom – tette még hozzá és megfogta a fiú kezét.
Atthiszék otthona egy földszintes ház volt, kicsiny konyhával, tágasabb nappalival, amit görög szőttesek barátságos fénye töltött meg. És még egy kerámia baglyon kívül más nem utalt származásukra. A lány apja fuvarozással és kertészettel felváltva foglalkozott. Az előbbire jó régi iparengedélye volt, az utóbbit a város mögötti völgyben, egy bő vizű patakhoz közel eső rét mellett kerítette el még azokban az időkben, amikor távoli honfitársai nem egymás ellen, hanem a németek miatt hullatták a vérüket, s nem nagyon tudták, hogy a magyarok hazája merre van, s a magyarok nyelve milyen nehéz. Gadánynak nevezték ezt a helyet, a környékén is találtak késő római kori agyagedény-maradványokat, de törökök is pusztították az itteni – már nem létező – falut. A jelen kincse azonban mindenképpen a jó föld, a közeli tiszta víz, a kedvező kisklíma és a hozzáértő szorgalom. Atthisz már régen nem dolgozott a pattogatottkukorica-árudában, a közeli patikában talált gyógyszerész asszisztensi állást. Jó lenne ősszel megtartani az esküvőt, ez járt a fejében Walternak. Mintha megérezné Sándor tanár úr, rákérdezett: – Aztán csak így, egyedül?
– Elbírok ezzel a kevéske hallal így is – jött a válasz.
– Tanár úr miért csinálja? – kérdezte óvatosan.
Sándor Vazul egyik szája sarka lefelé, a másik fölfelé görbült. Úgy tett mintha nem értené, miről kérdezi a fiú. De végül megszólalt:
– Szeretem, ha mások is szabadok. Minden teremtett lényt megillet. Nem gondolod? Megrándult az úszó, nem ért rá nyomban válaszolni. A hal elvitte a horgot, Walter megtörölte a homlokát.
– Szabadság abban van, ami nem válik ártalmunkra. Én most ártottam ennek a halnak – válaszolta kissé lesújtottan.
– Ami az emberre vonatkozik, nem vonatkozik az a többi teremtményre – érkezett kapásból a válasz.
– Az Ószövetséget tudom ajánlani, Walter. – A fiú olvasta ezt a szentkönyvet is. Az időben, amikor megnézték érte. Walter új horgot szerelt a damilra. Nyugtalanította tanára fürkésző szeme mélyén lobogó fény. És honnan ezek az ismeretek? Magyart, történelmet és művészettörténetet tanított Vazul tanár úr. Walterral menyasszonya, Atthisz végigolvastatta az evangéliumokat, a páli leveleket, a teljes új testamentumot. Templomban szeretnének esküdni. Pontosabban: választottja templomban akart esküdni. Walter édesanyjának nem volt kifogása egybekelésük, sem az egyházi esküvő ellen. Amikor a lírai nagyvad előadásán a lányt bámulta a bódéjában, Giorgi Atthiszt sokkal felületesebb fruskának képzelték. Ő is, a barátai is. A fiú figyelte az úszókat kint a vízen. Nem értette mellette guggoló tanárát. Kapás! Egymás után két hal, két ezüst ív röppent partra. Azután semmi.
– Hagyjunk másnak. Mára elég lesz. – kecmergett fel Walter, s utána Sándor Vazul felegyenesedett.
– Meghívhatom tanár urat? – intett a vendéglő felé.
– Majd az idősebb – válaszolta biciklijét a parton fölfelé tolva Sándor Vazul. Csöppet sem szuszogott, pedig elég meredek töltésen tolták föl kerékpárokat. Walternak még mindig a varsák jártak az eszében. Még az is meglehet, hogy ez a két utolsó hal a tanár által kiszabadítottak egyike-másika. Mi a különbség akkor? A pécsiek varsáihoz egy sárga kocsi érkezett. Két halászcsizmás alak kutatta végig a halcsapdákat. Átnéztek hozzájuk a túlsó partra, visszaültek a kocsijukba és elporoztak.
– Igazán, amin fennakadtam – kezdte Sándor Vazul – ez a hanyag, pénzsóvár zughalászat. Nem az a gond, hogy engedélyük nincs, de az már gond, hogy nincs észlelhető küzdelem a halász és zsákmánya között. Az erősebb nem érez tiszteletet a gyengébb iránt. Nem tudom, látod-e a különbséget. Saját közegében esik fogságba. Mert az út elkerülhetetlen. Minden, ami élet: mozog, minden mozgásnak útja van. Ezért álságos, több annál: útonállás az ilyen szerkezetek használata. Kivéve a derék halászokat, akiknek törvényes minden mozdulatuk, mert családokat kell fenntartaniuk. Ezek a pécsiek meg itt is, Orfűn is, Abaligettől el a Dunáig telepítik a varsákat, szedik ki a halat, ellátják a vendéglősöket, hiszen szerződésük van velük, a beszedett pénz olykor tetemes, olykor hitvány, csak az okozott kár felmérhetetlen utánuk. Hozták az italukat, az első hűs kortyok után befejezte Sándor Vazul:
– És nem riadnak vissza elektromos eszközök használatától sem. Pacsirta fúrta magát egyre feljebb a magasba, az útja mintha néma hívás érkezett volna neki, föntről, egyre föntebbről hallatszott.
Vazul a hangba bámult, egy régi alföldi ég jutott eszébe.
– Isten arany tűreszelője – így írt Piusz a pacsirtáról. Walter bólintott. – Elég találó. – Nézték az eget, aztán a poharaikat.
Sándor Vazul ismét megszólalt. – A kérdés nem az, hogy sok hallal kevés pénzes vendéget jóllakatni. Inkább az az ember, aki két hallal és öt kenyérrel képes a sokaságot.
– Öt hallal – élénkült fel Walter. – Annyit fogtam.
– Igen, az a művészet – mondta Sándor Vazul. Elfogyott az ital, induláshoz cihelődtek. A pacsirta hangja és az égkék eggyé váltak. Sándor Vazul nem a városba, hanem Magyarszék felé kerekezett.
– Hová mehet? – bámult utána Walter, miután jól elrejtette az eszközeit, a piros vödröt a halakkal a kormányra akasztotta.
A barna svájcisapka eltűnt, ő pedig visszapedálozott a dűlőúton, amin érkezett. Diadalérzés fogta el a fogásra, az egész reggeli munkájára gondolva. Lám, a Teremtő is a legenyhébb, a legméltányosabb büntetést szabta ki rájuk. „Orcád verítékével…” A Georgi-féle ház, Atthiszék háza, kerítésén átemelte a halas vödröt és leeresztette, éppen a favágító mellé. Várta a kutyacsaholást, de úgy látszik a jó házőrző elkóborolt. Háromszor megnyomta a kerékpárcsengőt, aztán kikanyarodott a kövesútra. Oszkó plébános úr éppen előtte ment át az úton. Nyúlt a nagy csomag spárgája a sötét reverendás idős férfi kezében. Hosszú lábát lelógatta, térdben kicsit beroggyantotta Walter, s azon gondolkodott, hogy mi az a nagy csomag, amitől majd leszakad a plébános úr keze. Vagy a keze, vagy a spárga szakad, gondolta. Leszállt a bringáról. Nézte a papot, aztán ráköszönt és se szó, se beszéd: kivette az öreg kezéből a csomagot. Hát, ami azt illeti: jókor.
– Akár a só, Atya – mondta csodálkozva a meglepődött plébánosnak.
– Könyvek. Azért ilyen nehezek – mondta Oszkó, a plébános.
– Ez a spárga se tart sokáig.
– Csak a templomig kitartson – törölgette homlokát a plébános.
redőny
