1.
nem betegség,
bozóttűz vagy
ragyogsz, világítasz
és harmat is,
tűzben nem párolgó: ellenállsz,
visszapattansz burkodról,
piros fényessége tűznek.
s az égnek tépett, bíbor palástja
nem takarhat magadtól.
fák-füvektől messze űzött arcot lesni,
formákat.
állj csak össze sok-sok vonallá,
eresztve-adva szélnek,
mint rózsák, kik nem szépek;
összefutnak kosok,
pusztában vérük, nézd: piroslik.

2.
az eltérésben telítve van minden,
egy viseltes isten eldobigált részeivel
minden telítve van.
mi kabát vagyunk: lomha-ronda.
rájukterítve van, kinyomott tubusokból, fogpaszta,
ürülnek alóluk a részek
s bennük a levegő marad.
sűrű, ne félj.
van közben a szélnek,
a szélgépek mozgásának nem fogyó lakása a szemben,
ahol, mert pakoltunk egymás szemeiből,
a levegővel együtt a kékség is albérletet vett.
lüktetése matt,
kiürületlenül nem kopogó,
ne féljek.
körbelakatol, bár ő belakatlan,
tőle zengeni kezdenek a szembogarakat megülő,
ott pihenő hallgatag ércek.
ők kitérítik nézésemet.
ő nekik enged.

3.
kötésem lehessen lazítás azoknak
akik a tengerhez mennek le
akik sötét leánynak hívnak engem.

se a hullámverés vonalai
ne tudjanak magukban tartani
se a rózsa
mely körbe igyekszik futni arcomat,
ahogy a tajték el-eléri a partot
úgy ez a körbeölelés is tovább mozdul.

szempillám mák:
ledarálnád.
hova őröljem, tálba vagy tengerbe?
oda őrülni bele, lehet
arcom sincs.
mély tenger. szél fúj.
füst, fű hajt.

ő hív sötétnek, sötétem.
örvendek azért
az én kedvesemnek nagy fennszóval is
mikor feljön a nap sötétemnek aki tétlenségem,
ha pedig leszáll,
csöndben,
ragyogó némaságban

vagyok az ő sötétje,
hol bozóttüzek izzanak,
nehéz tüzek,
az ő tétlensége,
égboltja, égboltom, nem tágas – de
pattannak el amíg égnek;
körvonalaikon egyensúlyozva
úgy van két lábam két
lábad: bőrharangnyelvek,
hallgatnak hullámverésben?

meg tudnád mondani,
pontosan hol ér véget egy tenger határa?
a partból másodpercenként
más-más részeket hagy szárazon a víz.
és állítsunk meg végre egy tengert,
hogy repedezzen ki,
mint kiégetett, tiszta zománc.

vagy mint a papír, a rost,
kinek a sok mák bőven gurul, hova –
az arc, mire ha vés, ha tűri, írja:
körvonalakat metsz,
rózsákat, hullámokat hajt
az legyen ágya,

akkor vajon
megölsz–megölöd-e sötétlenedésed,
mikor égboljaidat adod–elmorzsálhassad őket
kenyeret és mákot;
hogy nem marad arcunk,
arcunk sincs csak
tengerek maradhassanak,
és alattuk neved, nevem melyet
vonnak hullámok, halasztanak.

---

kép: Elena Fortunati