– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!

– Milyennek látja most életét?
– Milyennek?
– …
– A szokásos. Nem panaszkodhatom. A munka… rendben, szokásos… anyagi gondom sincs…
– Barátok? Család?
– Igen. Nem.
– Kik a barátai?
– Nézzük csak… itt, a munkahelyen, hát… ott van… hát viszonylag mind ismerjük egymást. Meg az ingatlan.
– Úgy érti, ahol él?
– Igen. Szomszédok. Tudja.
– Nem, meséljen.
– Nincs mit mesélni rajta. Tudja. 
– Nem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy be ne húzzak egyet a dokinak. Végül orrhangra váltottam, és jellegzetes, felfelé bicsakló fejmozdulatait utánoztam.
– Politikailag és érzelmileg korrekt, azonos állásponton vagyunk. Társadalmi szerződést kötünk, szinte nap nap után. Fejlett pszichológiai gondviseléssel vagyunk egymás iránt.
– Kérem. Az ön ideje.
– Na, látja, ezért szeretek havonta egyszer fellépcsőzni a gyár leglátványosabban kipofozott és rendben tartott szobájába, és részt venni ezeken a… kötelező látogatásokon. Magának, mint mindig, most is igaza van.
– Milyen környezetben nőtt fel?
– Tessék? 
– Még van negyvenkét percünk. Csevegjünk el rendesen, kérem. Csak hogy ide tehessek egy kis piros pipát. 

***

másnap(tegnap?):
Nagyanyó halálakor nem éreztem, nem láttam előre a történéseket. Gyerekszemmel talán halhatatlanságra ítéltem magam körül mindenkit. Nem foglalkoztam a halállal. Mikor valaki gyászolt, tudtam az etikettet: a fekete ruhát, a részvétet, az elvonulást. Láttam másokon. Éreztem, hogy árnyalatnyival szomorkásabb a levegő. Mégsem foglalkoztam vele. Láttam aztán, amint elviszik nagyanyót a szomszéd furgonján, ruhákkal, fogkefével, „mamaholmival”. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Nagyanyó halott volt, és én másnap, képzeletem birodalmába merülve feküdtem a kanapén, háton, háttal a világnak. Kezeimet görcsbe rántva hallgattam a lépcső nyikorgását, apám lépteit ismertem fel a lassú, nehéz járásban. Végtagjaim ellazulva hullottak mellém, szemeimet lezártam: minden érzékszervemmel koncentrálnom kellett, hogy teljes mozdulatlanságban maradjak. Apám szelíden megrázott. „Ne játssz!”, hallottam. „Gyere!”
Buta gyerekjátéknak gondolta. De belegondolt mit csinálok? Egyetlen gondolat köré építettem játékomat: „Halott vagyok. Kipurcantam. Megmurdáltam.”, mosolyogtam belül.
Két perccel később a testvéreimmel közösen hallgattuk nagyanyánk halálhírét.

Elborzadva ül ez a szerencsétlen gyermek a szakadt kordbársony lepedőn. Szinte még látom. Kívülről, magamat. „Mit tettem? Mit tettem?”, cincogta belül a kis egérhang.

***

Egész nap erre vártam.
Most nemigen értem, miért. Nem tudom, mit utálok jobban, az ötemeletnyi lépcsőzést, vagy „gyanútlanul” leheveredni kedvenc kanapémra, aminek elvékonyodott műbőrborításán át finoman ülepembe fúrja magát egy kilazult rugó. Nap nap után.
A kávéfőző olyan pufogások közt leheli ki lelkét, mely egy múlt századi, lengyel rádióbemondó recsegő baritonját idézi, shakespeare-i drámaisággal övezve. Koniec.
Félig főzött feketével kuporodok vissza a már említett rugóra. Input. A tejet persze a lakótársam megitta. Esküszöm, reggel még hagytam benne egy gyűszűnyit. A tejes doboz hanyagul a szemét tetejére gyűrve, bizalmatlanul kacsintgatok körbe a galambszürke szobában. Már két éve béreljük. Én és jómagam.
Szóval nem értem, miért vártam úgy a hazaérkezést. Hogy átöleljem az otthon dohos, vagy éppen mentás szagát. Egyre megy, mindkettőt egyszerre ritkán érezni. Valójában ennél a korhadt ablakkeretekbe foglalt, recsegő, késett mechanizmusokkal megspékelt szépiánál kevésbé nevezhető otthonnak bármi, amiben eddig megfordultam. A legtöbb ember kivetíti belső világát maga köré. Minden apró dologba belelátja sorscsapásait, akár egy mécsestartó csavart nyakába, akár egy főzőlap elszíneződött cikkelyébe, de csupa ilyen kiegészítőt vásárolnak maguk köré. Nekem ez a ház így volt mindig. Nem szánok rá időt és erőt, hogy belevéssem minden részletét memóriámba, így is tökéletes lenyomata felfelé ívelő nyomoromnak. Mint egy western-kori csapszékről készült dagerrotípia. Egy elmosódott benyomás.
Bakelit szól: A Cry Baby. Talán én tettem föl, talán a szomszéd. Erzsó néha csakúgy átjár ide, minden előzőleges bejelentés nélkül, a lakások közt nyíló cselédajtók egyikén. Átjön, és ezt-azt átrendez, hogy a kedvemben járjon, vagy süt egy pitét, mákos-körtéset, esetleg feltesz egy fekete lemezt. Kettő közül választhat, az egyiken a Cry Baby van, a másik (valójában kettő magában) a The Wall. Sosem esett még választása az utóbbira, amit én elefántkönnyek közt vergődve veszek tudomásul. (Furcsa, hogy hithű keresztény létére, miért tukmál effajta zenét a falak közé. Reggelente néha hallom, ahogy zsoltárokat énekel.)
Azért néha jól esne.
Egyébként múlt tavasszal Erzsó éjszaka osont át hozzám. Betörőt fogott. Észrevette, ahogy a zárammal babrál. Nem tudom más hatvanegy éves, cukorbeteg anyóka mit csinál manapság éjjel kettőkor. Mindenesetre érte hálával tartozom. Ezeket a hihetetlen eseményeket naplóznom kéne, vagy valami. Fel is írom holnap az elejére, hogy KN. Ha megélem.

másnap:
Először is, ez nem napló. Van még bennem annyi emberi méltóság, hogy ne „Kedves Naplóm”-ozzak le egy özönvíz előtti vonalas füzetet. Márpedig, nem tartom fontosnak, mint sosem tartottam a dátumozást. Ezt a problémát egy rövid, ámde annál frappánsabb huszárvágással oldottam meg, nyelvünk egy kétélű, elengedhetetlen szavával.
Tehát túléltem.
-…
Magamat.
Tej még mindig nincs. Ahogy megértés sem. Nem tudom, miképp tódult nagyanya halálemléke ilyen plasztikus erővel tudatomba újra. Talán évek teltek el, hogy a sírját se látogattam. Persze, csak ezek a rövid esték maradtak nekem, vasrugóval és kényelemképzetekkel, Erzsó árnyékával és tej nélkül. Mehetnek a kifogások.
Miután eltemettük hetek kellettek, hogy visszarázódjak. Önhibáztatásom meddő és talán önző is volt. Öncélú, mindenképpen. Szerettem volna, ha észreveszik, mennyire szenvedek. De csak csendben. Talán ez a néhány hét még gyorsnak is mondható? Franc se lát bele tizenéves önmaga koponyájába, indíttatásaiba, önképébe.
Mindenesetre jött az álom. Pontosan emlékszem rá. Holdvilágos éjjel volt, ezüstös-kék fényekben fürdött a kert. Kívülről láttam a helyszínt, mégis talán a szobámban voltam. Előbb az ismerős érzés jelent meg. Majd nagyanyám életlen alakja. Egyből tudtam, hogy ő már nem lehet valódi, legalábbis élő, leszaladtam a lépcsőn, ki a kertbe. Apám is ott állt. Csak annyit mondott, ő is látta, ő is látta, itt volt. Az álomkép eltűnt, de éreztem még, ahogy nagyanya próbál hozzám érni. Közelebb férkőzni. 
Másnap reggel egyvalamit láttam álomfejtős gondolataim szövetébe hívezve: örömöt. 
Volt idő, amikor azt gondoltam, nagyanya elbúcsúzni jött hozzám. Esetleg bizonyosságot adni arról, hogy minden valami rendezettség vonalán halad, az élet is, aminek része a halál. Ez az idő nem is volt olyan régen.
Ma már tudom, ami van. Minden egybeesések és az emberi bizonytalanság által kirajzolt hitkép volt bennem. Tizenkét óra egy futószalag mellett és rájön az ember. A vágy világképe a vágyvilág képére manifesztálódik. Ennyi.

***

Az új csodákat már csak az ilyen Erzsó-féle „szupernagyikkal” vehetjük számba. Körtés-mákos ízben.

másnap:
Pettyes bögre. Narancstea, kétszersült. Csücsöri száj, hasztalan kis fújások. Nyekergő hintaszék, a tea, mint tenger, vihar idején. Egy kockacukor vergődik a vitorla-vesztetten. A cserepes ajkak újabb szeleket indítanak, a hajó lebomlik, leül a tengerfenékre, sárgás kristályszemcsékben. Örvényt kelt a bögre fala, csuklóból induló, fegyelmezett ringatózás, nyikorgó hintaszék, az öregember pamutillatot áraszt, sápadt sárga keresztkötések, az illat fehér fényként gomolyog orrcimpába. A szék nyikorog, ásítás, majd cuppogó tengeráramlat indul a csücsöri-fok felé.
Így képzelem el. Valójában csak a narancsillat kúszik át a cselédajtó alatt, ami a 4/26-ba vezet, és lakat zárja. A nyikorgást is biztosan hallom. Őt ritkán látom, s talán ilyenkor is csak álmodom. Mégis, pontosan tudom, milyen a szemszíne, hányadán áll a kopaszodással és milyen ívek rajzolódnak ki ráncaiból az a bizonyos ásítás alkalmával.
Ugyanis van egy ikertestvére.
Együtt élnek, életük utolsó éveiben újra, mint gyermekként. Ez a másik sosem iszik narancsteát, és ki nem állhatja a pamut tapintását. Kevésbé pocakos és egyenes hátú. Karvalyorrára szemüveget biggyeszt. Minden nap látom, kinn áll a teraszon, vászon előtt, fest.
Két éve élek itt, és minden nap látom, hogy ugyanazt a képet megfesti, napról napra újra, elölről kezdi és megfesti fényképszerű részletességgel a szemközti ház szemközti emeletének negyedik és ötödik ablakát. Végig komor, precíz arccal bábáskodik képe felett, s ha elkészül koraeste, előkerül egy kisebb, elismerő mosoly, amivel a teremtő szemléli a kész művet.
Erzsó egyszer hagyott egy üzenetet a teraszon, aznap, mikor későig szemléltem a kisistent. Sárga post-it, ez állt rajta: „Már egy évtized óta.” Hát az öreglánynak, aki ninja módjára vadássza le a betörőket és betéve tudja a Zsoltárok Könyvét, már csak elhiszem. Ha valaha is megkérdeztem volna őt az ikerről, biztosabb lehetnék létezésében. De talán azért sem kérdem meg, mert eredendően bizonyos vagyok.

***

Most kilépek az erkélyre. Csípős az est, kora őszi illatok fogócskáznak a szélben. A festő most is az állványnál áll: az utolsó vonásokkal korrigál. Újra és újra ellenőriznie kell a realitás mértékeit. Ahogy észrevesz, titkaiba beengedőn, félig felém fordítja a képet. Mintha csak fényképet mutatna. A szomszéd ház téglafala vörösen ragyog a felhőktől csócsált fényben, az ablakokon behúzott, tarka függöny, az egyik mögé akasztva egy kék női kabátka. Többször láttam már ezt a kabátot így, a radiátor fölé lógatva, ismerem sárga-mályva virágmintáit, könnyed szabását. A mester mintha megérezné gondolataimat, és valamiféle zavartsággal felkapja szemöldökét, magához fordítja a festményt. Szeretnék szólni valamit. Megdicsérni, de olyan sután hangzanak kimondatlanul is a szavak. Szólni valamit, de már tudom, nem a szavak természetével van a probléma.

másnap:
Azokkal a megszokott, különös álomdarabokkal a szememben keltem, amit mindenki jól ismer. Néhány szuszogó érzés csupán, de azt nehéz kimosni a szemből. Belemélyedtem tükörmásom párnaráncos képébe, úgy próbáltam valamit is kiolvasni a fénytelen szemekből. Mindhiába.
A sok töprengés, valamint a nehezen induló pirítóssütő után életemben először, futva érkeztem a gyárba. Majdnem elkéstem. Ilyenkor még az előző este ütött munkadarabok robognak be hozzám, és ezek közt van a legtöbb selejt. Én még friss vagyok, de ezeket már fáradtan verték. Ez az időutazás egy gyakorlati módja. Olyan, mint mikor valami ismeretlen mélységből egy ismeretlen erő emlékeket szabadít fel, és újraéli az ember, a legteljesebb hitelességgel.
Szeretném megfejteni, mi ez az erő. És miért éppen most.

***

Hazafelé valami a mellkasomba kap. Futok. Hirtelen megértettem, csak egy percre, mit kellene mondanom Erzsónak, mit kellene mondanom a festőnek, a testvérének és talán magamnak is. A keresztutcából előbújik egy félszeg, girhes pitbull. Olyan sovány és olyan főként olyan félszeg, hogy a sietségben észre is csak akkor veszem, mikor összeakadó lábakkal pördülök meg fölötte és zuhanok a járdára. Vonyítva, farkát behúzva hátrál egy pincelejáró felé. Szeretnék rákiáltani, de csak egy eltorzult böfögés tör fel köhintés formájában. Sebes kezeimet előrenyújtom a napfény alá. Milyen régi, milyen elhasznált kezek. Rám férni egy szerviz. Aztán elkószál a fókuszpontom, ujjaim között a betonra, egy bőrnoteszt pillantok meg, szarvast ábrázoló nyomattal a fedőlapon. 
Ahogy belelapozok, felismerem az írást, sőt, a notesz hátuljában a cím is ott van, a Leltár utca 6, 4/26. (Mióta a lakók is kikoptak, mint az á-ról a szemközti utcán az ékezet, csak „tar” utcáztuk.) Rögtön feltűnik a cím alatt az aláírás. Más betűk, idegen, balra dőlő krikszkraksz.
Zsebre vágom és rohanok tovább, bár már csak az órát figyelve, hogy odaérjek a postára. Talán még őt is ott találom, mind ilyenkor járunk le a számlákkal.
A postán még hosszan kígyózik a sor. Mikor belépek, rögtön elfog a tömegutálat. Kiskori fóbia, cinizmusba bújtatva. Attól se lett jobb, de legalább elviselem. Kezeimet hetykén zsebembe mélyesztem, leszegett fejjel állok a sor végére.

– Mit akar?

Különös, mintha csak kényszerítette volna magát, hogy az írásképtől ilyen eltérő, zavart aláírással láthassa el műveit. Minek mímelni? És a képek a noteszban, skiccek, vázlatok, ablakok a vak-valóságra. Ablakok, melyeken sosem nézett ki. A művész, aki csak ránéz az ablakokra. Lefesti őket. Többnyire, nem is a sajátjait.

– Mit akar? Hallja? – rakoncátlan tincsei kibontakoznak finom kontyából, ahogy az ablak mögül a nyíláshoz hajol a nő. Mögöttem valaki köhécsel. A nő már nyitná száját, hogy még egyszer rám rivalljon.
Némán becsúsztatom a levelet. „Hogy maga milyen szép”, gondolnám, ha kevesebben lennénk a teremben. Talán meg is jegyezném.
Átnyújtom a zsebből, gondosan kiszámolt (előkapart) aprót, és azt suttogom negédesen: – Némber.

A fotocella épp végzi mögöttem a dolgát, mikor megpillantom a könnyű kék kabátkát. A nő alatta egészen megható: gyermekarcú, időtlen tekintet, törékeny árva, kíváncsi és mégis unott mimika. Hirtelen érthető életcéllá válik előttem minden a világon. Leginkább az, hogy valaki egy életen át ugyanazt az ablakpárt fesse meg.
Nap nap után.
Ahogy visszarántom a fotocellát, a gondos mozdulatban biztos kézzel elejtem a noteszt.
Futok, rohanok, ahogy csak erőmből telik.

***

A lépcsőházból észreveszem, hogy a lakásajtó tárva-nyitva. Hármasával szedem a lépcsőket. Látom, ahogy Erzsó becsukja maga mögött a nagyszoba ajtaját. A konyhából süteményillat ömlik felém. Szinte megrohamoz az új recept, semmi kétség. Egy szeletet kanyarítok a késsel és tányérra helyezem. Átlavírozok a nagyszobán. Látom Erzsó árnyát még, ahogy kizárja a cselédajtó. Csodaajtó.
Forog a feketelemez.
Janis Joplin szétárad a lakásban és megérinti a tárgyakat. Egy pillanatra kilesek az ablakon, de a festőt nem találom odakint. A narancsillat átkúszik a cselédajtón és letelepszik mellettem, amíg belesüppedek a fotelbe.
Már alig érzem.
Visszaömlik belém. Mit akartam mondani? Erzsó az, aki miatt újraéltem ezeket a perceket. Eddig nem is vettem észre, de Erzsó arcéle kimondottan nagyanyót idézi, jobban mondva: ugyanaz az arcél. Ősz fürtjeit is hasonlóan rendezi el reggelente, a süteményekhez is hasonló őserővel lát neki. Csoda. Csodaajtó. És még valami: ugyanúgy egyedül van. Ugyanolyan kíméletlen magányban. Akárcsak én. Akárcsak a festő. Nem kérdés, mennyire szükségünk van ezekre az apróbb-nagyobb egymásra kacsintásokra, ütközésekre.
És ez a pillanat a legkedvesebb számomra: amikor Erzsó újra és újra felteszi a lemezt. Ezt a lemezt. Nem is tudom már, mi van a másikon.
Halk, de tiszta kacagás üti meg feleimet. Maradék erőmet összeszedve az ablakhoz támolygok. Átlesve, a festő erkélyén szárad a könnyű, virágmintás kék kabátka. Magamba szívom az esőszagot.
Vajon mikor érkezett? Melyik sarkon előzött meg? – Az esőre gondolok, vagy talán a nőre.
Visszatántorgok a kanapéhoz, majd az ágyhoz. Kezeimet száraz fejtetőmön összekulcsolva, kábán zuhanok rá.

A tű lefut a bakelit szélén.

 

Augusztus vége felé átmentek a város másik negyedébe. Bútort és könyvespolcot készültek vásárolni, lehetőleg a tanév beköszönte előtt. A városrész, amikor ide, a királynők emlékének közelébe költözött, egyik kedvenc helye volt régi házaival, templomával, Halottmosónak titulált, gyors fröccsözésre, üvegből való sörivásra igen alkalmas talponállójával. A helyi járatú buszok éjjeli pihenőhelye is itt a közelben volt. A legkorábbi munkahelyének kis nyomdájáról nem is beszélve, ahová az irodai ügyintézéssel együtt járó vakaródzásokat, pletykálkodásokat, kávézásokat  megunva gyakran, szinte másnaponként,  látogatott el. Egészen más vágású emberek dolgoztak itt, éltek a közelben, vagy jártak be a bakonyi falvak valamelyikéből. A bakonyi mészkövek szélvásta, régi síremlékeiből még néhány felejtődött a nyomda mögött, csontokat is vetett ki a föld, ez a rész elég elhanyagoltnak látszott, mint minden, ami nem mutogatnivaló volt a várost járó turistáknak. A Tizenháromváros, életkorát tekintve nem maradt el az idegenforgalmi Veszprém (királynéi város) egyéb részeitől, sőt, némelyiknél régebbi, de ez már a helytörténészek, levéltárosok, meg annak a néhány történelem szakos tanárnak a dolga (Tikitaki felesége is közéjük tartozott), akik iskolákban az ifjúság épülésén fáradoznak. Polcboltot találtak, nem is régen nyílhatott meg, új áruik már a hangszerváltás minőségi és árbeli változásait tükrözték. Vásároltak polcokat Tóni és a lányok szobájába is. Miközben cipekedtek, valaki rájuk köszönt. Kati volt, Ilona egyik kolleganője. Szia! Nem is tudtam, hogy errefelé laktok, állt meg kis beszélgetésre a felesége. A férfi álldogált darabig a polcokkal, polctartókkal. Jött egy busz. Fölüljön? Elmosolyodott képzelt csínytevésén. Nagyot néznének, amikor hűlt helyét találnák. Pedig ezek a fém konzolok dögnehezek. A busz várakozott, villogtatta a stoplámpáit, ő egyedül volt a megállóban, sután álldogált a ködben, ez a köd is érthetetlen így augusztus közepe után, hirtelen is érkezett, borzongatta is. Amikor kifelé jöttek még hőség és egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Csak a hegyek felett lebegett kis pára. A papok pincéje mellett vitt el az útjuk. A felesége belekarolt, tudta, ismerte mértéktelen, rossz, vagy csak férfias szokását, hogy – nem tud egy decinél megállni.

Aki ezt leírja, számít arra, hogy pontosan értsék, korrektül kapcsolják össze írásjeleit szavakká, szavait mondatokká.

Nemzedéke háborúban, háborús idegzettel, reflexekkel és fizikummal, lelkileg és szellemileg mindenféle hátránnyal, kudarcokkal béklyózva született, érte meg első esztendeit. Ráadásul – politikai propaganda – még csak rá sem ébredhetett bajaira, mert hurrá. Hurrá az apák széttépázott, fronton odaveszett, minden módon megszégyenített nemzedékére. Hurrá a gumipitypangra. Hurrá a vas és acél országára. Hurrá a belügyminiszter bíróság elé állítására és felakasztására. Hurrá a kukoricaföldek helyére telepített gyapotcserjékre. Hurrá a Hanság lecsapolására! Hurrá a magyar hadifoglyok keleti táborokból való haza engedésére. (Az utolsó ilyen, már néma, hurrá Evelin nagyapját fogadta 1983-ban.) Még a papok pincéje előtt érezte felesége karját karjába fűződni, s bár esze ágában sem volt inni a papok borából, ahogy mostanában mondaná, ha élne, illetve földi dimenziókban tartózkodna: vérnyomása kicsit felszökött. Kivonta karját az asszony karjából, maradtak, ahogy eddig sétálgatni szoktak: kisujjukat kisujjukkal összeakasztva.

Ez nem zavarta abban, s talán ez idézte elő mostani, polcbolt előtti találkozásukat itt a Tizenháromvárosban, hogy Kati eszébe ne jusson. Kati és egy május végi délelőtt. Errefelé csavarogtak a lánnyal, csak valamivel följebb, az akácos és a virágzó orgonák szegélyezte dűlőúton. A madárhangoktól, az akác- és orgonaillattól mámorosak voltak. A szerelemtől nemkülönben, sőt főleg attól. Kell-e mondani, hol kerestek és találtak a domb megmászása után alkalmas pihenőhelyet. Először egy elhagyott padon, amely a gazzal benőtt, iszonyatosan elhanyagolt, régi zsidótemető szélénél árválkodott. Kibontották a lány születésnapjára vásárolt körtepálinkát. Később Kati lekéretőzött a szagosbükkönybe a kőkemény padról. Mivel a kő-alkalmatosság csupán ülésre szolgált. A föld porhanyós volt, zölddel és lila virágokkal bódította őket. A lány combját megfogta néhány, csípője által összezúzott korai dió magzatvize. A pesti buszt már nem érte el a férfi.  Mikor kibódultak egymásból. Miért is akart Pestre menni? A busznál vett a lánynak egy Mozgó Világot. És miért is akart akkor, néhány év múlva, télen Pécsre menni? A lány már régen férjnél volt, megvolt az első gyerek is, Kati pedig le Baranyába, a pécsi tanárképző főiskolára járt. A távolsági járaton egymással szemben ültek és olvastak. Lepsény, de meglehet Tamási után megfelezte vele vajas-kolbászos-tojásos szendvicsét. Testvériesen, mondta, és kékesszürke szemét a férfiéba mélyesztette. Sok értelme ennek sem volt, jelek, jelek, akár egy zsákutca jele a 6-os főút mentén. És köd akkor is, szemerkélő, hideg köd, ami Pécsig velük tartott. Elfelejtette a pécsi utazás célját. Most a kezével támasztott csomag szétcsúszott. Elszakadt az egyik polcköteg műanyag zsinórja, veszkődött vele. Végre búcsúzkodni kezdett a két asszony. Miközben összekötik a polcokat, Katiról és a férjéről mesél Ilona, de nem fejezi be, mert érkezik egy 3-as busz. Fölszállnak, még visszaintegetnek Katinak. Amikor a viadukton átmennek, elcsodálkozik. Nem látni, csak sejteni az állatkert bejáratát az egyre zsírosabb  ködtől.