Címke: irodalom

EGY MENEKÜLŐZSÁK UTOLSÓ VALLOMÁSA

 

– Nekem ne mondja senki, hogy én nem készültem. Ez már az? Mert én mindig is erre vártam, ha lehet ezt mondani, teljes menetfelszerelésként, a szoba sarkában. Felkészítettek. Hát, most itt vagyunk, vagy leszünk, én már nem is tudom, de készen állok. Túlélő vagyok. Pontosabban leszek, mert még nem csináltam semmit. Nem is tudok mit csinálni, inkább úgy mondom, még nem voltam senki hasznára. Nézd, nézd csak, én tudtam igazán, vagy nem is tudtam, de mindig is éreztem, készültem rá, hogy kelleni fogok, azt hiszem. Egyedül gázmaszk nincs a zsebemben, csak orvosi. Jó, fegyverem sincs, ez nem Amerika. Ez még az első pálya, a játék eleje, csak egy késem van. Hát, így, igen, ennyire lyukas a vászon rajtam, szétment már most, majdnem kiesik a kés alul. Még el sem kezdődött semmi, és már kikoptam. Készpénz, útlevél az elülső, legkisebb zsebben, ha kell. Most mit mondanak? Valaki vegye hangosabbra. Valaki halkítsa le. Én már nem hallgatom. Később meghallgatom. Muszáj hallgatni! Nem muszáj hallgatni, de majd még tájékozódom. Ott amúgy a fém cigarettásdobozban, két csomag rágó és egy menzáról évekkel ezelőtt bennem maradt, bontatlan cukortasak mellett egész rendes adag fájdalomcsillapítóm van. Az mindig kell, ebben az egyben biztos vagyok, bármit mondanak. Odaadjam? Adok belőle most is, ha akarod. Csak akkor pótold vissza. Telefontöltő, külső akkumulátorok, ragtapasz, kötszer, zsebkendő, szemüvegtörlő. Nem sok ez? Csak kézfertőtlenítő kell. Lehet. Igen. Bár, lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen. Bármi lehet. A középső nagy zsebben hálózsák, pléd, két kulacs, az egyik katonai, és egy teli alumínium flaska. Vegyes gyümölcsfertőtlenítés. Na, ez már tényleg nem kérdés. Vagy szilva. Vagyis igen, a szilva is, meg a vegyes is elfogyott, ki lett véve, akkor mi az, ami még maradt, az lesz az, az a fél üveg meggy. Konzerv is volt bennem, de már elfogyott. A kamrából hoznak még babot, ezt most már nem eszik meg. Vagy, ha megeszik, akkor még vesznek újra. Ez már az? Mert mondanak mindent, nemcsak itthon, kint is, és nem tudom, hogy ez már az-e. Hát, hogy kellek vagy nem. Igen? Ezek szerint nem. Szóval igen. Azt az öngyújtót hagyd, nem ég, tedd ide, kell a fém a belső zsebembe. Ha mégis szíven lőnek, akkor ezt fogja eltalálni a golyó, és túlélem. Nem láttad azt a filmet? Még egész kiskoromban láttam, éppen csak leraktak a képernyő elé. Nincs is ilyen film, vagy talán van, vagy az is lehet, hogy nincsen. Mindig ilyen nagy túlélős műsorokat néztem. Vagy sose volt, de az is lehet, hogy igen. Ez már az? Most végül is akkor mi lesz?

Téli ébrenlét; A fiúk; Darázsmagány

 

Téli ébrenlét

 A domboldalra szarvasok jönnek.
Füvet találnak a hó alatt,
rágásuk neszét felszívja a délután.
Patanyomaikat cinkék figyelik,
drótháló feszül a völgyben,
kakaskukorékolás.
A viadorok tudják, kinek hol a helye.
„Háza” elé kötnek minden kakast.
Raklapok alá húzódnak a vihar elől,
addig mehetnek, amíg enged a lánc.
Csak hangjuk nyúlik át a négyzetmétereken,
megtelik vele a fakéreg.
Berezegnek a gallyak,
csupán a kerítés hallgat úgy,
mintha őt csípnék halálra minden viadalon.

 

A fiúk

Taréjunkra fagy a januári reggel.
Tegnapi nyomaink a havon.
Hajnali három után előjövünk házainkból,
nem zúdult le újabb hidegség.
Mikor nyakunk a sötétségbe nyúlik
tojókról álmodunk.
Kiállunk az elképzelt fényre.
Ölnénk, de visszahúz a lánc.

 

Darázsmagány

Ellazulunk a napsütésben,
hallgatnak riválisaink.
Tollászkodunk, mintha tavasz lenne.
Miután a szépítkezés abbamarad,
nyakunk kiegyenesedik,
tollas minaret.
Követjük a darazsak röptét.
Ahogy kimerészkednek a fényre
csápjaik elérik a dróthálót.
Utánuk indulnánk,
a feszülő láncszemekbe
tojók arcát képzeljük,
ahogy szárnyuk fölemelkedik,
és a hátsóudvari nyárban
szöcskéket hajkurásznak.

 

(Illusztráció: Safarova Sabina: Cockfight)

Karantén kakas fél krajcárja – Agapé

Reggel nem az ébresztőóra hangját hallja meg a lélek elsőnek, hanem a korszellem rágódását, csengését-bongását, kukorékolását a benső csengettyűi, kabócái és dróthálói között. Mi van, ha? Hát mi lenne? A lét permanens a láthatókon túl. Nem ebben hittünk eddig? Hát akkor mire fel ez a pánik? Utána persze sikerül lecsendesíteni, elnémítani a pszichét. S nem járunk erőnket meghaladó dolgok után. (131. zsoltár)

Nehéz Isten gondolatait kitalálni. Rátapintani, mit akarhat. Pedig az Ő lehelete tett élővé mindent, amiben lélek s szellem van. Ezért ismer jobban bennünket, mint mi magunk. S amit kérünk Istentől, megkapjuk Jézus áldozata miatt, csak egy feltétellel, hogy higgyük is el, megkapjuk. (Máté 21. 22.)

Nem akarom, hogy az algoritmus (Algo-Rítus) ismerjen ki, aki az adatszuverenitásom le akarja nyúlni a net-en, inkább az Úr magyarázata kell, hogy mi történik most bennem.  Közelebb van hozzám, mint az énem. Ő alkotott.

Nem a mi birtokunkban van a nyelv, amit beszélünk. S a gyönyörű lombozat, ami beborítja a kertünkben a fát se tekinthető a tulajdonunknak, még akkor sem, ha megvettük a földet, amiben a gyökerei vannak. (Nádas Péter gondolata).

S valóban, csak vendégek vagyunk a létezés érdekeltség-horizontjának regiszterei között. Használjuk a kölcsönvett tapasztalatokat. Sok hasznos sztereotípiát, tradíciót. A klisék oly sokszor megmentették az előadásaimat. Amikor leblokkoltam, ott voltak kéznél, mellettem, csak utánuk kellett nyúlni. Mindvégig úton vagyunk a megértés felé.1

A nyelv, mint lefagyasztott tudás, itt van.2 Nem távozott közülünk. De kiolvasztható, beépíthető, ha van erudíciónk és erőnk a tettek újraírásához. Az alkotó cselekedet elérése a beszéd kapuján át történik. Még idegen számunkra az is, ami mi magunk vagyunk. A felejtésen átmentve, él tovább egy megkezdett gondolatként, a másik individuum tudatában. Újratölti az ész a szó töltényeit. A puskapor az invenció. Az Isten által beültetett, teremtett géniusz.

(Vers akart lenni.)

 

1Gadamer égi sztereotípiája (régi)
 2Kulcsár Szabó Ernő kifejezései

egy tucat bagatell

 

indokolt

indokoltak a kilátásba helyezett
indokolatlan intézkedések

 

nagy baj

nagy baj lett volna
ha nem lett volna semmi baj

 

tetőzés

május 35-én
magasabbra a tetőt ácsok

 

használat

használj magas alkoholtartalmú
alkoholt
mindenre

 

vásárlás

mi tagadás
mostanában elég ritkán
vásárolok lélegeztetőgépet

 

a kórokozó

a kórokozó csak azoknak árt
akik megbetegednek tőle
másoknak kifejezetten jót tesz

 

terv szerint

régebben ismert időpont
az ismeretlen
terv szerint halad
a káosz

 

tömeges

a küszöbök
tömeges megbetegedése
előtt állunk
a lábakat tessék letörölni

 

statisztikák

statisztikák  igazolják
hogy a statisztikák
nem igazolnak semmit

 

a nagy találkozás

a nagy párhuzamosok
a nagy végtelenben találkoznak

 

átkelés

anyám könnyű
viszonylati jellegű teherforgalmi
átkelőhelyet ígért

 

parancs

kérése pancs
vagyis parancs

 

(Illusztráció: René Magritte: On the threshold of liberty)

Paul Celan költeményei

A távolság dicsérete

A te szemed forrásábólí
erednek a fonalak a Téveteg-tenger halászhálóihoz.
A te szemed forrásában
tartja be ígéreteit a tenger.

Itt vetem le magamról én,
az emberek közt elidőzött szív,
a ruhát és egy eskü csillámait:

feketébb a feketében, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan vagyok először hűséges.
Te vagyok én, amikor én vagyok.

A te szemed forrásában
meghajlok és a kifosztó hajnalról álmodok.

A háló hálót fogott:
összeölelkezve válunk el.

A te szemed forrásában
az akasztott megfojtja a kötelet.

*

A kékségből, ami még keresi a szemét, én iszom elsőnek.
A te lábnyomodból iszom, és látom:
te fordulsz ujjaim között, gyöngy, és te növekszel!
Úgy növekszel, mint mindenki, akit elfeledtek.
Te fordulsz: a bánat fekete jégesője
kendőbe hull, fehér, fehér a gyolcs az intett búcsútól.

* 

Egyedül vagyok, beállítom a hamuvirágot
az érett feketeséggel teli üvegbe. Nővérem szája,
te mondod ki a szót, ami tovább él az ablak alatt,
és álmom indái hangtalanul kígyóznak felém.

Itt állok az elnyílt idő selymes szirmai között,
gyantáját félreteszem egy késő madárnak:
életvörös tollain hókristályt hordoz,
csőrében jégszilánk, úgy jön át a nyáron.

* 

Éjjel, amikor a szerelem ingája
mindig és soha között lendül,
szavaid a szív holdjaihoz találnak,
és viharosan kék
szemed a földnek nyújtja az eget.

Távoli, álommal feketített
ligetből száll felénk a szétszórt sóhaj,
és az eltékozolt járja körül, nagy, mint a jövő árnyékmintázata.

Ami süllyed és emelkedik,
a legmélyebbre temetetté:
vak, mint a pillantás, amit váltunk,
és szájon csókolja az időt.

* 

Aludj csak, és az én szemem nyitva fog maradni.
Az eső megtöltötte a korsót, mi kiürítettük.
Az éjszaka egy szívet, a szív egy fűszálat vont örvényébe –
de így is késő már aratni, sarlós asszonyom.

Olyan havasan fehér, éjjeli szél, a hajad!
Fehér, ami megmarad, és fehér, amit elveszítettem!
Ő számolja az órákat, én számolom az éveket.
Ittunk az esőből. Esőt ittunk.

*

Szemek:
csillámlanak az esőtől, ami ömlött,
amikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

Szemek:
arany, amit az éjszaka számolt le kezembe,
amikor csalánt szedtem,
és a szavak árnyékát irtottam.

Szemek:
az este, ami fölöttem parázslott, amikor feltéptem a kaput,
és a halántékom jegében áttelelt
örökkévalóság-falucskák között szétrepesztettem zárait.

* 

Az örökkévalóság

Az éjszaka-fa kérge és a sok rozsdából született kés
suttogja füledbe a neveket, az időt és a szíveket.
Egy szó, ami aludt, mikor meghallottuk,
elrejtőzik a lombok alá:
megtelik beszéddel az ősz,
és kicsordulnak a szavak a kézből, ami összegyűjti azt,
és a száj, ami megcsókolja, színes lesz és törékeny, mint a feledés pipacsa.

* 

Táj

Ti magas nyárfák – emberek ezen a földön!
Ti, boldogság fekete tavai – halálra tükrözitek őket!

Láttalak, nővérem, állni ebben a ragyogásban.

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Xosé Cobas Gómez

 

ilustracion29

Albi

 

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.

– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând1, mint Nagy János.

Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.

Albi bővebben…