A dadogások hidege félelmetes lassúsággal emészti fel a mondatokat.
Mint a vékony erózió a föld felett, pusztításba kezdesz te is.
Alkalmanként félórányi távolságra is lehetek.
Ma karnyújtásnyira.
A szorongásomhoz írok verseket. A nyitott ablakomhoz nyáron. Lonc szaga folydogál.
Neveket adok az ismeretlen érzéseknek, táplálom a szükségtelen eufóriát.
Bezáruló látóterem vaksin hunyorog. Miért talál az egyik a másikra.
A vasárnapi ebéd szaga – pavlovi reflex az öngyilkosságra.
Nem táplálom a testem, könyvekből építek templomot.
Kereketlen, fakó távok a magasban – felhők vagy bárányok.
Tudatlanságom oltárán áldozni képtelenség, ne nyílj szám, nem fáj fejem.
Faragatlanság kezembe markolni, diót csempészni kantáros nadrágom zsebébe.
Mazsolázni a szedreket, belül a bokor hozzáférhetetlen, mint a mondataid értelmi központjai:
E körül is cirkulárisan mozognak a tárgyak. Felépítek neked egy szobát, ahol elférsz.
Az enyémben nincsen hely számodra. Reggel a padlón ébredek.
Puha vagy. Két test hidegének milyensége tárgyal, a felek között nem születik megállapodás.
Féktelen futásba kezdek. Nem szobát, otthont építek neked. Hogy tudnám lehagyni az igazán.
Fontos dolgokat. Iramlik a vér, szemeim közé megemelkedett vérnyomás gyűlik. Algopyrin.
Lehetőleg az egész levél. Annyi úgysincs nálad. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik, ahogy.
De nem az. Néhol karnyújtásnyi távolságra – néhol pont egy évnyire.
Takargatom a szorítást a mellkasomban. Légszomjas térviszonyok a sűrű levegőben.
Csak ülünk egymás mellett, mint esti pára az aszfalt felett.
Elmennek az asztalunk mellett, ránk kiabálnak, köszönnek.
Órákig gondolkozom, hogyan tegyem meg a távolságot kezeink között.

(Illusztráció: Cueva de las Manos / Cave of the Hands)

s-bahn

háttal a jövőnek arccal a múltnak
ösztönösen így ülök
és mivel mindenki amúgy is a menetirány szerinti helyekért van oda
én legtöbbször könnyedén találok helyet akkor is, ha tele van az s-bahn
nézni örökké visszafelé
dacolva a haladással
demonstratívan hátat fordítva a progressziónak
vitetni magam, nem látva, hova
nézni, ahonnan eljöttem
nézve a régit
az elhagyott helyet
néhai megállót, volt utcát, egykori fákat, elmúlt házakat
hátrafele menni és olvadni lassan el
zsugorodni, párafolt az üvegen,
makacsul az elmúlót nézni mindig
nem én őket: ők vesztenek el engem
hullani hagyom őket, mit is tehetnék
a metrószerelem az egyetlen lehetőség
soha vissza nem térő tekintetek, elkapott szemek
kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

monológdialóg

hogy is bírtuk-bírjuk ezeket az éveket, sonja
hogy is bírunk így létezni
kiszolgáltatva minden pontosvesszőnek
biztosan találnak, csak mi, egyedül mi nem vagyunk biztosak
talaj helyett szanaszét csúszó jégtáblák
fél lábunk merül a feneketlen semmibe
mi meg fent kapkodunk mondatok után
megírjuk, átírjuk amit még lehet
hogy is tud halmozódni, ami nincs?
hogy tud halmozódni a hiány?
pedig mi felhalmoztuk annyi év alatt
ragyogó keresésünknek
szárazon és szomorúan
ugyanaz az oka

aaa sonja
ez az út itt
ez a mindeneste-út
ez a mindeneste-utolsó szakasz
ezek a mindeneste-neonlámpák
ezek a házak itt
ezek az üres utcák
ezek az üres utcák!
és köztük és rajtuk
ezek a lépések
a lépéseim
mikor változnak meg végre

magma

megyek a könyvtár felé
buszok mennek és váltanak a lámpák,
és táblákon olvasom, hogy Brook-Taylor-Straße meg Rudower Chaussee,
közben a föld mélye most is olvad
elképzelhetetlen hőfokon működik odalent egy vulkán
nyomják egymást, préselik és gyúrják a kőzetek,
birkózik önmagával a vetélytárs nélküli anyag
mi lenne, ha most egyszerre megolvadna itt a humboldt egyetem természettudományi kara
a kémialaborok az informatika tanszék meg a fénytani intézet
és az anyag, vagyis amit mi itt fent anyagnak ismerünk, és aminek olyan neveket adunk,
mint aszfalt meg tégla meg acél meg üveg meg beton
nem lenne többé elkülöníthető
összezuhannának a közlekedési lámpák és felforrnának a buszok
elfolynának a lépcsők, egymásba csúsznának a felüljárók
megtekerednének és nyolcasokat vetnének az utcák,
felpúpozódnának gyűrődnének összevissza sosem látott halmazállapotban
és már nem mutatnák táblák, hol van a Brook-Taylor-Strasse és a Rudower Chausse
és a természettudományi kar sem lenne megtalálható

munka, asszonyok

mancival csütörtökön takarítjuk a praxist
és ahogy elhagyjuk a várószobát, manci megy elöl,
kezében nagy cserép átültetendő virág, bólogat, mint valami győzelmi pálma,
a porszívót meg maga után húzza, engedelmes állatot kötélen.
én mögötte, kezemben az ablaklemosós vájling,
mintha valami szent löttyöt vinnék.
nagy óvatosan, méltóságteljesen megyünk,
az előszobát épp most mosta fel, ezért kerülőúton kanyargunk át a rendelőn,
több helyiségen, nyitott ajtókon, küszöbökön át,
egyenletes tempóban kerülgetünk iratszekrényeket és orvosi műszereket,
így vonulunk a praxison át a wc-be
ahol minden beteljesedik

(Illusztráció: Helen Ansell: Giant Redwood Tree)