Találkozás Rámával, Szítával és a majomhadsereggel
Érdekes, az első Bali – sőt ennél mélyebbre megyek, ubudi – tartózkodásom alkalmával szinte semmit sem tudtam még – illetve meg – a Kecakról. Arról a táncról, amely semmivel sem összetéveszthető, sokak számára a legikonikusabb balinéz kulturális aktus, s amely az egyik legfontosabb közösségi program a helyiek, és az egyik legcsalogatóbb látványosság az indonéziai szigetre látogató turisták számára. Talán annak volt köszönhető ez, hogy akkor igyekeztem – és akivel együtt utaztam, szintén próbálta – elkerülni a fő látványosságokat, s bár Ubudban ezt nehéz megtenni – egy, kulturális és kulináris élményeket intenzíven kínáló, gomolygó városról van szó –, nem jutottunk el Kecakra. Nem éltük át még az érdeklődő tömeg okozta sokkal együtt is meglévő, elemi erejét. Csak hogy még könnyebben behatárolható legyen, melyik táncról van szó, már így az elején, Ron Fricke 1992-es Baraka[1] című felkavaró dokumentumfilmjének is az egyik legszuggesztívebb jelenetét adja, amikor is a tampaksiringi Gunung Kawiban sok tucat ember „járja” ezt a táncot, akik jellegzetes hangokat hallatva nem is annyira járnak, mint inkább a földön ülnek, fekszenek, egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, vagy az ég felé nyújtózva kántálnak, hörögnek, ismétlődő, szinte állatias hangokat hallatnak, ami nem is véletlen; hiszen azok az emberek, alakok akkor – ott – már nem is emberek, ők Hanumán, a majomkirály majomhadserege, akik harcba indulnak egy nemes és szent ügy érdekében.
Rögtön – még a Kecakban való elmerülés előtt – fontos megjegyezni, hogy a szinte megszámlálhatatlan balinéz táncot három jól elkülöníthető kategóriába sorolhatjuk. A tánc az egyik legfontosabb kulturális jelenség, tevékenység Balin, és tulajdonképpen egyetlen vallási esemény sem lehet teljes nélküle; a tánc kapocs az emberi és az isteni világ között, a látható és a láthatatlan világok általa érintkeznek.[2] Vannak kifejezetten szent táncok, a Wali-k, mint például a Mendet vagy a Szanghjang, amelyek kizárólag a balinéz, azaz hindu templom legbelső udvarán (jeroan) táncolhatók. Természetesen meghatározott időben, azon a helyen, ahol az istentiszteletet is tartják, ahol csakis szent események történhetnek. Mindegyik szent tánc célja elsősorban a hindu istenek kiengesztelése, és mindig csoportos táncokról van szó. A Bebalikat – azaz a félig megszentelt táncokat – a templom középső udvarán járják, azon a helyen, ahol a szent és a világi, a papok és a világiak összetalálkoz(hat)nak. Ezek a táncok főleg a jávai-hindu eposzok egy-egy történetét „beszélik el”, a legismertebb közülük a Gambuh, mely egy csodálatos szerelmi történet megjelenítése. A történet szerint az esküvőjük éjszakáján Panji herceget és menyasszonyát, Candra Kirana hercegnőt elválasztják egymástól, s a két szerelmes ezt követően hosszú éveken át keresi egymást a középkori Jáva különböző tájain. Végül egy csatatéren találkoznak össze, egymásra találnak, és boldogan élnek együtt halálukig. (A Gambuh-t általában négy- vagy nyolctagú fuvolazenekar kíséri.) Harmadikként pedig a világi, azaz a Balih-Balihan táncok szerepelnek, amelyek közé a Legong, és az a Kecak is tartozik, amit régen nem a templom külső udvarán táncoltak, s amely a Rámájána eposz történetét tárja elénk az isteni, az emberi és az állati jelenlét, a tánc, az ének, a természetben megjelenő képek és hangok elképesztő erejével, szuggesztivitásával. A rituális Kecak eredetéről nincs konkrét feljegyzés. Senki sem tudja pontosan, hogyan keletkezett a Kecak, vagy mikor épült be a Szanghjang-táncba. Sokan azonban úgy vélik, hogy a Kecak viszonylag új találmány. A gianyari Bona falu mesterművésze, I Made Sija egyszer azt mondta, hogy szülőfalujában hozták létre a Kecakot a holland megszállás előtt. Abban az időben Bonát és a környező falvakat pusztító járvány támadta meg, amely számtalan halálesetet okozott. Amikor egy alkalommal a falusiak imát folytattak a helyi templomban, hogy megállítsák a járványt, a Szanghjang–médium transzba esett, és szent üzenetet adott át a gyülekezetnek arról, hogy a templomban lakó istenségek szeretnének egyfajta „új” zenét. Mivel bizonyos táncok akkor eleve nem voltak megengedettek, a falubeliek spontán módon énekes zenét és kántálást alkottak. Csupán néhány egyszerű dallamot „játszottak”, mások pedig a gamelánt utánozták, hogy gazdagítsák a dallamot. Ennek az ének-zenének a végeredménye egy „primitív” zenei forma lett, amelyet akkoriban Cak – vagy már Kecak – néven ismertek. A Szanghjang–tánchoz való kötődése miatt a Kecak idővel elnyerte rituális jellegét. A világi Kecak a 20. század harmadik évtizedében jelent meg és a keletkezéstörténetének két különböző változata létezik. Az első azt állítja, hogy a világi Kecak eredetileg Bedulu faluban jött létre, Walter Spies német származású művész és a beduluiak közös erőfeszítésével; a második változat szerint a világi Kecakot is Bonában (Gianyarban) fejlesztették ki I Gusti Lanang Oka és I Nengah Mudarya erőfeszítései révén.[3]
Ubud egy gomolygó, élettel, emberekkel teli város, amely azonban őrzi a hagyományokat, még ha sok tekintetben fogyaszthatóvá és közérthetővé tett formában is, s ahol – Cangguval és Kutával ellentétben – még nem az emberi (nyugati) rombolás, betonozás, szennyezés, a természet aránytalan mértékű pusztítása az elsődleges, hanem a balinéz építészetnek, a balinéz szokásoknak – szent helyeknek, a templomok adta életérzés, a különféle események – átélése, amelyeken persze már nyomott hagyott az 1930-as évek óta egyre intenzívebbé váló turizmus. Most, hogy ezt írom, nagyjából egy hónapja tartózkodunk itt. Közben eltöltöttünk pár napot Floresen és Jáván, Yogyakartában is –, s egy kedves barátom, Barabás Tamás, aki párjával nemrég tért vissza Magyarországra egy több hónapos dél-amerikai tartózkodás után, átküldött nekem egy videórészletet, amely a ’80-as évek Baliján készült. Nyilvánvaló, hogy alapvetően a szerencsésebbek közé tartozom, mert már 2019-ben ellátogathattam a szigetre, s az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest jelentős változások álltak be, de azok a képek, amelyek ezen a rövid, talán egy percnyi hosszúságú videón tárultak a szemem elé, még erősebben elgondolkodtattak, azazhogy mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen – milyen súlyosan romboló, és összességében fertőző hatása van a nyugatról érkezett ember jelenlétének egy ilyen, sokáig zártan működő világban, amelyre szó szerint rászakadt – és folyamatosan szakad – az érdeklődők, a vágyni vágyók áradata.
2019-ben Gauder Márkkal, aki akkor már évek óta Lombokon élt, ellátogattunk Trunyanba, a Batur-tó észak-keleti részén fekvő baliaga településre, és annak, csak hajóval vagy csónakkal megközelíthető, szinte hírhedt temetőjébe. Csupán egyetlen őr ült a bejáratnál kialakított kis fa móló fölötti kőlépcsőn, amelynek alsó fokára, főleg csúszóssága miatt, bátortalanul mászott ki az ember a nem veszélytelen csónakázás, a közel egy órányi himbálózás után, hogy aztán belépjen annak a fojtófüge-fának az árnyékába, amely nem csak hogy árnyékot ad, föl is szívja az ott, a mi értelmünk szerint temetetlenül hagyott halottak nedvét. Ezeknek a halottaknak a koponyája idővel természetesen odakerül a többi koponya mellé/közé, a fa gyökerei közt kialakított halomba, ahol a tágas szemüregek a félhomállyal együtt föltűnő mélységet biztosítanak ennek az amúgy is hátborzongató helynek. Azóta a temető előtti részt már hosszú, a víz alatti betonozással megerősített, nagy móló övezi, csak hogy még könnyebben és még többek számára elérhető legyen a hely. Egy olyan helyszín, szintén szent tér, amely többek közt a nehezen megközelíthetőség, az intimitás, a félhomályosság, a vízen, majd a csúszós köveken való egyensúlyozás miatt volt különleges, nem is beszélve a csontvázakról, és az egyedi temetkezési szokással való tiszta, őszinte szembenézésről. Amikor Márk elmesélte, hogy úgymond „elveszett” a temető, azoknak a helyszíneknek a sorsára jutott, amelyek már „sohasem lesznek olyanok, mint azelőtt”, az első érzésem, azaz gondolatom az volt, hogy én is okozója vagyok ennek a természetellenes, túlságosan gyors ütemú átalakulásnak, s amely egyértelműen az egyediségek és a csodák halálát hozzák el. Bűntudatom volt, ami akkor éledt újra bennem igazán, amikor megnéztem az imént említett rövid, még a ’80-as években készült felvételt Baliról, mert újra tudatosult, hogy mit is veszítettünk, pontosabban: mit veszítettek el az elmúlt évtizedekben a balinézek, akik talán nem is tudják, nem értik még igazán, hogy a szigetük sok tekintetben a pusztulás felé halad.
Ubud mértanilag szinte Bali közepén helyezkedik el, és mára gyakorlatilag az egész szigetet úgy kell elképzelni, mint lazán, vagy nem is annyira lazán egymásba szövődő települések összességét, amelyek között rizsföldek és némi dzsungel is található – főleg a hegyvidékes részeken. Ubud maga is apró falvak összekapcsolódása, amelyeknek megvan a saját élete a városon belül, saját temploma, kulturális és főleg hitélete, gyakorlatai. Minden háznak, otthonnak is van saját szentélye, amely jól jelzi a balinézek szellemiségének fő irányát; azazhogy milyen komoly szerepet tölt be a mindennapjaikban a vallás, a rituális gyakorlatok, hogy mindig közel legyenek az isteneikhez – az áldás, az áldozat, a kiengesztelés napi, napszakonként ismétlődő gyakorlat náluk. A Pura Dalem Taman Kaja is egy ilyen templom, és egyben közösség, ahová a Jalan Sri Wedari környéki családok tartoznak, s akik az egyik legszuggesztívebb előadók Ubudban, ha Kecakról van szó.
Hat óra múlt. Yannik, a házigazdánk egyre izgatottabbnak látszik, dohányzás közben is jár a lába, már rajta van a saronghoz hasonlatos, jellegzetes kockás mintával díszített derékkötő, ujjatlan pólót visel, amely nem sokáig lesz rajta, a majomhadsereg tagjaként félmeztelenre vetkőzik majd a tánc kezdete előtt. Int nekem, hogy menjek közelebb, s miközben elnyomja a cigarettát, indonéz szavakkal teletűzdelt furcsa angol nyelven mondja, hogy ideje elindulnunk. Kérdezi, készen állok-e. Saya siap[4], mondom, ő pedig mosolyog. A házuktól csupán öt perc sétára található a közösség temploma, mi mégis motorral megyünk, errefelé a legtöbben a legkisebb távon is motort használnak. A nap már jócskán ereszkedőben, de még érezni az erejét, a rövid száguldás közben a szél frissít, míg be nem kanyarodunk a templom hátsó részéhez, ahol már folyamatosan érkeznek a táncosok, és a Kecak egyéb résztvevői. A templom egyik nyitott részén megyünk keresztül, majd egy kis folyosó vezet abba a hátsó, fedett, ám oldalt szélesen nyitott helyiségbe, ahol a különféle eszközök, tárgyak sorakoznak. Hatalmas tükör előtt maszkokat látni a hindu mitológia különféle alakjaival, az arcuk mered rám megkettőződve, oldalt hatalmas szemek tátonganak; első pillantásra szekérnek tűnik egy nagy tárgy, olyan szállítóeszköznek, amelynek kecses lófeje van. A tér közepén ketten üldögélnek. Nem sokat foglalkoznak azzal, hogy egy nem balinéz is föltűnik ezen az elzárt, készülődésre fönntartott helyen, csak az egyikük figyel pár másodpercig mereven, majd bólint, nem szól, így én is csöndben maradok. Mindketten festik magukat. Kis kézi tükörben figyelik a saját, folyamatosan változó arcukat, a földön szépítőeszközök, ruhadarabok hevernek. Yanik közben eltűnt egy kis időre, és csak akkor fogom föl, hogy nem volt mellettem, mikor a templom egy másik kijáratán visszatér, majd odaszól nekem, hogy a belső térbe egyelőre nem mehetek be. Maradjak csak itt, fűzi hozzá, amíg az előadás el nem kezdődik, nyugodtan fényképezhetek, a szereplőket nem fogom zavarni, szólt nekik, hogy itt leszek velük végig az előkészületek alatt. Ez a kijelentés megnyugtató, mert közben egyre többen áramlanak be az előkészületi helyiségbe. Félmeztelen férfiak telepszenek a csempével fedett padlóra, majd halkan, ám annál intenzívebben beszélgetnek, fojtott hangon vitatkoznak balinéz nyelven. Hátrébb egy fehér ruhába öltözött, prémszerű, díszetett gallért viselő alak dohányzik, akinek majomfarokszerű tekervény ágaskodik ki a hátsó feléből; az első szereplő, akire konkrétan ráismerek, ő Hanumán, a majomkirály – szürreális most, ennyire emberszerűnek látni.
A készülődés alatt, meglepő, Rávánával, az őt megtestesítő környékbeli idős férfival értjük meg egymást a legegyértelműbben, szavak nélkül is – Rávána, Ceylon (Sri Lanka) démonkirálya az, aki a Rámájana története szerint elrabolja Szítát, Ráma feleségét, Szíta kiszabadításáról, a jó és a gonosz erők összecsapásáról szól nagyrészt maga az eposz –, elképesztően humoros figura, és érezhetően már itt, a készülődés közben nagyon beleéli magát mitikus szerepébe. Pár perc és a majomhadsereget játszók nagy részén kívül az összes szereplő ott álldogál már a hatalmas tükör előtt; a Szítát alakító fiatal, kecses alkatú lány, és Ráma is, aki egy magas, egészen vékony és fiatalnak ható férfi, szinte kamaszos arccal, nőiesnek tűnő vonásokkal. Megbabonázó figyelni, ahogyan mozgás közben folyamatosan változik a külseje; az egyik pillanatban nevet, s mint egy virág, olyan, aztán hirtelen komorrá válik az ábrázata, mereven figyel, már jóval magasabbnak látszik, és mint egy végtelen inda, úgy tekeredik rá a lányra, miközben annak díszes ruháját igazgatja. Hamar elillan ez a szűk fél óra az előadás előtt, és azon kapom magamat, hogy már csak állok, a gépet leengedtem. Szinte megbabonázva figyelem az egyre lassuló mozgást, az átalakulás megtörtént. Mindenki készen áll, Hanumán, Laksmana, Rávána, Ráma és Szíta is, hogy elkezdődjön, azaz megismétlődjön a történet a mai estén is.
A templom külső udvarán szemerkélni kezd az eső. A padokon és a földön ülő mintegy 100-120 érdeklődőt a helyi közösség egyes tagjai elkezdik befelé terelni, a templom külső udvarának fedett részére, amely leginkább egy szűk katlanhoz hasonlít. Azonnal érezhető, hogy itt sokkal szűkösebb lesz minden, mint odakint, forróbb, párásabb, és a Kecak eseményei is szinte lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek hamar. A második sorban foglalok helyet, valamivel magasabban, mint a padlószint, hogy ráláthassak a már földön ülő majomhadseregre; már jelen vannak, körben egymásba karolva ülnek a vöröses félhomályban, s némi csönd után, amelybe csak a sok néző ütemes lélegzetvételének hangjai szűrődnek be, fölhangzik egy határozott taps, majd az első kiáltások.
A Kecakban a legfontosabb a Jó és a Rossz küzdelme, ábrázolása. Ez jelenti az alapot, ami mélyen benne rejlik a Rámájána eposz történetében. És ugyan más, hasonló tanítás, erkölcsi és filozófiai lényeget tartalmazó történet is lehetne akár a Kecak alapja, a hindu eposz képezi az előadás gerincét – szimbolikusan ezt a történetet jeleníti meg, „meséli el” a Kecak. Ebben a zárt, a tűz fényétől vöröslő térben negyven-ötven ember fekszik most a földön, és skandálásuk, üvöltésük, monoton énekük, ha ráhagyatkozunk, tényleg más dimenzióba repít. Ez a primitívnek tűnő, ám igen komplex zene egyértelműen az archaikus rituálék atmoszféráját idézi. Az ember fokozatosan veszíti el idő- és térérzékelését, belekerül egy olyan állapotba, amelyben már csakis a történet létezik. Föltűnnek a szereplők, akiknek ütemes, tökéletesen szerkesztett mozgása az idő rendjét, a világ mozgásának ütemét, és állandó, lépésről lépésre történő változását (is) szimbolizálja, s lassan már csakis Ráma bolyongására, Szíta szenvedésére, fájdalmára, Rávána gonoszságára és telhetetlenségére, valamint Hanumán erejére, elszántságára, és segítő szándékára vagyunk képesek figyelni; arra, ahogyan az isteni szándék, az isteni erők formálják az ember sorsát, jellemét. Természetesen archetípusok rajzolódnak ki ebben a zárt, ám mégis határtalannak tűnő térben, amelyben a rendet közben a legelemibb aktusok egyike, az ének, a ritmus érezteti-érzékelteti leginkább, majd azon kapjuk magunkat, hogy mi is skandálunk, és együtt lüktetünk a tőlünk csak pár méternyire vonagló, nyújtózó és folyton-küzdő majomhadsereggel, hogy aztán egy végső nagy harcban – és az azt követő transztáncban, tűzön járásban – teljesedjen ki az utazás, az elemi erők végső találkozásában.
[1] Baraka. Rendező: Ron Fricke (Magidson Films, 1992)
[2] Bali táncai: a kecak és a barong, Drávucz Péter, in. (dravuczpeter.hu)
[3] Forrás: I Wayan Dibia: The Vocal Chant of Bali, Hartani Art Books Bali, 1996.
[4] Készen vagyok. (Bahasa)
(Fotók: Szöllősi Mátyás)
