Címke: irodalom

fáradtan fogok hazatérni

 

kollázs Tandori Dezső Sár és vér és játék c. könyvéből

salátát két helyen is vettem
döbbenten hallgattam végig
hogy nagyjából minden saláta más
a fejes saláta állítólag lélektől lélekig
és az ember nem veszíti el a fejét
már negyvenkét éve élek úgy
hogy az életemet szétpofázom
mutattam merre vannak a mi ablakaink
és hogy milyen fáradtan fogok hazatérni
azzal a rengeteg salátával
a rongyos szélű lukas közepű szőnyegekhez
tényleg még meg kell nézni a függeléket
egy fehér konyhai ülőkén üldögélve
a kurva életbe miért kell kiszedni
mindenből és mindenkiből mindent
akár elhunytból a szerveket
végeredményben nincs végeredmény
csak nyomok vannak amelyek kihűltek
szak- és általános tárgyfelfogás
itt az írógép fennakadt áramszünet miatt
ez korrekt pontos beszéd
korrekt és pontos elakadás
a dél és a délután nyomasztó
de reggel két helyen is vettem salátát
elborítottak a zöldfélék műanyag zsákjai
a mi ablakainkat mutattam hogy merre vannak
és hogyha fáradtan hazatértem
lerámoljuk majd a régi kis polcot
és ügyelünk hogy ne legyen huzat
de nem lehet jobb
soha semmi se lesz jobb
(nem akarok rímelni dehogy)
és nem akarom megszerezni rövid
ámde eredményes küzdelem során a vázát
a futónövényeket a cserepet
a könyv mégis visszakanyarodott ahhoz
hogy két helyen is vettem salátát
jobb tenyeremet a bal tenyerembe vettem
mintha lassan málna az idő
mintha lassan minden mállana
a szőnyegek széle elrongyolódik
közepük kilukad
azt hiszem fáradtan fogok hazatérni

 

(Illusztráció: Robert Papp: Lettuce (2012))

A hangnem nélküliség; Szérum

 

A hangnem nélküliség

Rázókeverék

Mint Schönberg
Hölderlin vagy Mallarmé
néha kikapcsolnám az észt
hogy legyen a szó az intuícióé
a sok terv helyén a Jó Ég
talált szőlőfürt napozna a verandán
s pillangó billegne a topánka sarkán
muslica lovagolna a hangyán
pókhálón akadna fenn a hulló hajszál
nem képződne eksztatikus tapasztalat
csak nyugalom és zűrt alkonyat
és végre kiradírozná
amit jegyzetelt a Mozart kottán
a szócikk szigeten kitörne a vihar
orkán

 

Szérum

Istennél elvégzett dolog, hogy a narratíva nagy.
Nem érdekli, hogy Derrida vagy Gadamer miatt
tudja másképp az agy?
Hogy a világ és a lét, számukra nem smaragd.
S az már részletkérdés, hogy milyen a tároló.
Ott lesz példának a sakktáblán a ló.
Amiben van egy gyűszűnyi heroin.
És hogy helikopterrel szállítják-e a sakk készletet,
vagy lovas kocsin.
Készülhet bármilyen technikával a tény.
Csak szülessen gyorsan.
Majd elég egy pillanat. Hogy kilyukadjon
a tudat-szatén.
És lehet akármilyen általánosság, elvont fogalmi játszadozás.
A papírtárolókból egy idő után kifolyik a tojás.
A golyóstoll ereszteni kezd és kimászik a fiókból,
a híres rimbaud-i tolltartó alól, a pók.
Hogy lerakja a laptop alá a petéit a Szó.
S mielőtt elvérezne a megsértődött penna –

Hajlított fény leszek ma.

 

(Illusztráció)

Önmagunkba, mint a téglát

Most elmesélem neked Schuba Sándor történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, olyan hajnali három óra körül határozott léptek nesze zavarta meg a Széchenyi tér túlvilági csendjét. Már csak két nap volt hátra az ünnepig, érthető hát, hogy Schuba Sándoron kívül miért nem járt az idő tájt egyetlenegy árva lélek sem a karácsonyi vásár kivilágított faházai között. Azon az éjszakán éppen tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja rótta a város utcáit éjjel-nappal, télen-nyáron, hóban-fagyban, csak mert örömét lelte benne. Szokása volt kivétel nélkül bárkit megszólítani az utcán, leginkább a társalgás szépsége miatt. Egész napját kint töltötte a belváros emberektől nyüzsgő, eklektikus labirintusában, és igyekezett kapcsolatot létesíteni vadidegen férfiakkal és nőkkel, pusztán azért, hogy gyakorolhassa legkedvesebb időtöltését, a felhőtlen cseverészést.
Tudományos fantasztikumnak tűnhet, hogy a mai világban léteznek még a múlt idealistái közé skatulyázott, ballonkabátos, kalapos őrök, akik felveszik a hölgyek elejtett zsebkendőjét, és hangos újságropogtatással állnak a villamosmegállóban, miközben ide-oda biccentenek, kezet fognak, aktatáskát lobogtatva várakoznak a főutca sarkán. És valóban, többnyire a fantasztikum dominál az iménti megállapításban, ugyanis Schuba Sándor soha nem hordott se ballonkabátot, se kalapot. Annál inkább kedvelte a vastag, kézzel készített, enyhén dohszagú irhakabátját a hozzáillő kucsmával. Olyannyira szerette ezt az összeállítást – amely vitathatatlanul kiemelte mélykék szemét –, hogy még nyáron, a legnagyobb kánikulában sem zavartatta magát, büszkén lépdelt téli szereléséhez járó irhamellényében. Mentségére legyen mondva, hogy kigombolva hordta, alatta pedig valamelyik képregényhős emblémáját viselte színes pólói tucatjain. Ennyit a fantasztikumról. A tudományos megállapítás azon része, miszerint úriemberként viselkedik a főutca sarkán, újságot olvas és aktatáskát himbál, biccent, kezet fog – ezek mind-mind igazak voltak Schuba Sándorra, aki ezeket a tiszteletreméltó szokásokat nemhogy nem hagyta kiveszni a város szürke mindennapjaiból, de még rá is tett egy lapáttal saját lénye elengedhetetlen és utánozhatatlan tulajdonságával: a közvetlen társalgással.
Portyái során megszólított bárkit, nemtől és kortól függetlenül, habár leginkább a fiatal, gyönyörű nőket kedvelte. Mert hát valljuk be: ő is csak férfiból volt; szerette a szépet, szerette az izgalmasat, és ugyebár a nők pontosan ilyenek. Az emberek többsége azonban átnézett rajta, vagy elhessegette magától. Olyan is volt, aki megpróbált erőszakhoz folyamodni, csak hogy megszabaduljon végre az irhakabátos úr, számára idegesítő jelenlététől. De szép számmal akadtak olyanok is, akik nyitottan fogadták közeledtét és közlékenységét, s hosszú percekig beszélgettek vele ilyen-olyan, többnyire jelentéktelen, hétköznapi dolgokról, abban a hiszemben, hogy a különc öregurat boldoggá teszik vele.
Hogy mekkorát tévedtek!
Noha Schuba Sándor mindennél jobban szeretett beszélgetni – talán még az irhakabátjánál is jobban –, a különc öregúr sohasem azért kereste a kapcsolatot a járókelőkkel, hogy boldog legyen. Kevés boldogabb embert hordott a hátán a föld a történelem során őnála. Mindene megvolt, és ami nem, az azért hiányzott tulajdonából, mert nem volt rá szüksége. Hétköznapi ember volt, egyszerű igényekkel, akinek a homlokára sohasem vetett árnyékot a búbánat.
Éppen ezért kezdte el unni saját életét. Megszállottan kereste az újdonságot, a különöset, és legfőképpen: a szomorúságot.
Bizony, a szomorúságot. A szomorúság olyan volt neki, mint a borkedvelőnek a jégbor, mint az ételkedvelőnek a Gasztroangyal, vagy mint a szépirodalom szerelmesének a Háború és béke. Ő szomorúságkedvelő volt. Egyfajta ínyenc. Az élet mozzanatainak kulináris híve, aki megszállottan kísérletezett az összetevők (a járókelők) ízvilágával (érzelmeivel), és kedvére volt belekóstolni mindegyikbe, hátha megtalálja a rég áhított, valódi, mélyből fakadó szomorúságot.
Szóval a különc öregúr éppen a Széchenyi téren sétálgatott. Nem emlékezett rá, mióta volt talpon, vándorlásainak kezdete óta egyébként is egybefolyt minden napja. Az idő múlását az égen követte nyomon, szemmértékkel, az évszakok váltakozását pedig a bőrén keresztül tartotta észben. Talán ezért is volt rajta mindig valami irhából készült ruhanemű. Azon a téli éjszakán, három óra tájban, mikor a hajnali köd tejszerű fátylát még nem emelte fel a nap első sugara, Schuba Sándor, tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja először úgy érezte, valami baj van vele. A hosszú idő alatt felhőtlen kedvét egyszer sem fenyegette betegség, levertség vagy rossz közérzet. Azon az éjjelen azonban valamiféle változást vélt felfedezni testében. Belül. Egyfajta melegséget, ha úgy tetszik. Csak egy pillanatig tartott az egész, de a hatása annál nagyobb volt. Olyan, mint amikor valaki felhúzza a kocsiban az ablakot, ám mielőtt az üveg végleg befejezné fölfelé araszoló útját, egyszerre éles, fültépő nyikordulást hallat, amitől az ember kizökken a gondolataiból. Néhány perc múlva el is felejti az egészet, ám legközelebb már valamiféle különös érzés tartja fogva tudatalattiját, hogy egy kicsit lassabban kell le- vagy feltekernie az ablakot az adott szakaszon, mert kellemetlen hangot bocsájt ki. Valami ilyesfélét érzett az irhakabátos úr, mikor szállingózni kezdtek a hópelyhek. Furcsának találta, noha a vándorévek alatt jó pár furcsa dolgot tapasztalt. Talán a csontig hatoló – de az irhakabát alá, természetesen, beférkőzni képtelen – hideg, a köd és a szállingózó hópihék együttes hatása volt. Mindez mély benyomást tett Schuba Sándor önfeledt személyére, és attól a pillanattól fogva valami megváltozott benne.
Mialatt a különc öregúr gondolataiba merülve sétafikált a rendhagyó időjárás bájos forgatagában, egy ismeretlen erő, mondjuk a végzet, vagy a misztikus időjárás keze elvetette lelke veteményeskertjében a szomorúság babját. Fúrt neki egy kis lyukat az ujjával, belepottyantotta, betemette földdel, gyengéden megöntözte, és onnantól kezdve a búbánat csírája utat tört magának, és gyökeret vert Schuba Sándor mellkasában. Ő maga ebből az egészből csak egy meleg, majd minden további nélkül szörnyű, mardosó, jeges hidegbe átcsapó érzést tapasztalt. De az a hideg ott is maradt, nem illant el, csakúgy, mint a mindent beborító köd. Az irhakabátos úr órákig a padon ült, s miközben egyre csak masszírozta szúró mellkasát, mélyen elgondolkodott azon: mégis miért történik ez most vele? És akkor, mikor megérkeztek a nap első sugarai, és végre elült a hajnali köd, Schuba Sándort se kínozta tovább az a rejtélyes, hideg érzés.
Fel is kelt azonnal, és a szokásos jókedvvel indult útnak ismét. Úgy gondolta, ez csak amolyan „múló fájdalom” volt, csak beszúrt a szíve, és ennyi. Hiszen már nem olyan fiatal, most töltötte a hatvannégyet, a lábában is érzi már, szóval egyáltalán nem kell az eset csodájára járni – bárkivel megeshet ebben a korban. Fütyörészve bandukolt tovább, habár nyugtalansága korántsem múlt el teljesen. Alig várta, hogy egy kis reggeli csevejre fogékony alkattal hozza össze a sors, s akkor legalább erről a kínos rosszullétről is megfeledkezhet.
A nap hátra lévő részében, szokásához híven, a városban téblábolt, s jobbára szabados életén töprengett. Közvetlen természetének köszönhetően rengeteg ismerősre tett szert az évek során, akiknek a legtöbbje kerülte őt, mondván, túlságosan pozitív egyéniség. Optimizmusa valóban nem ismert határokat, mindig mindenben meglátta a dolog jó oldalát. Kár, hogy az emberek többsége hajlamos elcsüggedni, és még csak bele sem gondol soha, hogy valami jót mindig ki lehet hozni a legnyomorultabb helyzetből is. Ő mindig ezt vallotta, és aki nem volt sült bolond, az meg is értette, kivel áll szemben, ha netán a különc öregúr félbeszakította mondandóját. Az esetek többségében azonban a hallgatóság csak egy kézlegyintéssel adott hangot véleményének, annyit téve hozzá grátiszként:
– Sajnálom, nincs nálam apró.
Ilyenkor fanyar mosoly jelent meg Schuba Sándor szája szegletében, és folytatta útját más, kissé nyitottabb társaság felé. De előfordult olyan is, hogy nem állt el eredeti szándékától, és a durva visszautasítás ellenére sem engedett, sőt, szent céljának tekintette, hogy ha már kéregetőnek nézték, valóban lehúzza a delikvenst.
– Hé, öcsikém, én nem vagyok hajléktalan! Gyere, szagolj meg nyugodtan!
– Dehogy szagolom, normális maga?! Mit akar?!
– Hát, most, hogy így kérded, egy kis apró tényleg jól jönne.
– Az előbb kért. Mondtam, hogy nincs apróm. Hagyjon békén.
– Nana! Az előbb meg sem szólaltam, te mondtad, hogy nincs apród. Azt sem tudtad, mit akarok. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre van a buszpályaudvar, erre te hajléktalannak nézel, és elküldesz melegebb éghajlatra – búgta jókedvűen Schuba Sándor. – De mivel nem kérdeztem, van-e nálad pénz, és mivel nem is néztél rám, csak a telefonod pötyögtetted közben, arra kell következtessek, hogy mégiscsak van a birtokodban néhány érme. Megtennéd, hogy megszánsz egy-két százassal? Már csak azért is, mert valóban szegény vagyok, reggel óta nem ettem, ráadásul a büszkeségemet sértetted meg, méghozzá igen mélyen, így ezt a krátert csak egy kis adománnyal tudom befedni, amely… – és így tovább, egészen addig, amíg a szerencsétlen meg nem elégelte a flúgos öreg folytonos zaklatását. Ilyenkor jókedvűen zsebre vágta a pénzt, meghajolt, és másfelé vette az irányt.
Pedig volt félretett pénze. Éveken keresztül a saját és a felesége nyugdíjából élt, aki a halálos ágyán arra kérte, felejtse el őt.
– Sándor, ne törődj a múlttal! Az élet elszáll. Élj meg minden egyes napot! Nyugdíjas vagy, végre időd is lesz rá, hogy azt csináld, amit mindig is szerettél volna. Hogy emberekkel foglalkozz, beszélgess, korzózz, lazulj, világi életet élj. Legalább én sem foglak zavarni közben… Ígérd meg, hogy elfelejtesz!
És Schuba Sándor betartotta az ígéretét. Ötvenkét évesen ment nyugdíjba a rendőrségtől, ugyanabban az évben veszítette el a feleségét. Nem kell lefesteni, mit érezhetett, el tudja azt képzelni akárki. Ám kötötte őt az ígérete. Egész addigi életében szolgált, s most, mikor végre elkezdhetné azt, amiről huszonéves kora óta álmodozik, hogy egyszer végre nyugdíjba vonul, az utcákat fogja járni, és még több tapasztalatot gyűjt a világról, naprakész lesz, minden hírt, pletykát első kézből fog hallani, az új időket nyitottan fogadja, a szlengeket eltanulja, idősekkel sakkozik a gyógyfürdő termál medencéjében – röviden: hogy tiszteletreméltó öregúr lesz, akinek unokája helyett unokája, fia helyett fia lesz az egész város; most úgy kell mindezt véghez vinnie, hogy a nő, hű társa, élete szerelme halott, és a nyirkos, férgektől hemzsegő földben enyészik el egy egyszerű koporsó fenekén.
Mit lehetne mondani? Nehéz volt. Nehéz volt, de az évek alatt megtanulta kezelni a dolgot, és azt hitte, megtalálta önmagát. Már nem gondolt az asszonyra, nem törődött a fájdalommal – minden percét lekötötte az, hogy a jelenben éljen. Haza is csak aludni járt, már ha hazament egyáltalán. Általában sétált, ide-oda, keresztül-kasul, mindenfelé. Ha úgy volt, cigarettát lejmolt, és konyakot ivott az egyik elegáns étterem teraszán, máskor gyorsbüfékben ebédelt, olykor egyik hajléktalan ismerősét és a kutyáját hívta meg egy szendvicsre – tehát túlzás lenne azt mondani, hogy napjai egyhangúan, boldogtalanul teltek, és hogy a veszteség miatt kissé becsavarodott. Nem, erről szó sem volt. Álló nap azért küzdött, foggal-körömmel, hogy örömet szerezzen másoknak. És persze saját magának is. Hogy lelkiismerettel adózhasson a legtisztább élvezet, a hedonizmus totemoszlopának. Carpe diem. Jól csinálta, nagyon jól.
Azon a hajnalon, három óra tájban, mikor elkezdett szúrni a szíve, és a padon ült mellkasát markolászva, arra a következtetésre jutott, hogy az a tizenkét év, amelyet az utcákon töltött, egy idő után már kifejezetten boldogan, és amely nélkül el sem tudta volna képzelni életét, az a tizenkét év hibás. Hiányzik belőle valami. És már ízlelgette is a választ, de akkor a nap felkelt, a köd felszállt, ő maga pedig megkönnyebbült, a fájdalmas, hideg érzés nélkül kelt fel a padról, és folytatta útját, igaz, nem oly derűsen, mint addig, de kifejezetten jó kedéllyel.
És aznap – valószínűleg a hajnali események hatására – a megszokottnál jóval több embert szakított félbe. Nagyon nem is emlékezett, kiket-miket, miről beszéltek, hányan voltak, és a többi. Csak annyi maradt meg benne, hogy ide-oda rohangál a hóesésben, békésen összeverődött társaságok, turbékoló gerlepárok, régi ismerősök bizalmas beszélgetései között utazgat, és időről-időre elhajtják, vagy ő maga megy el, mert hallgatósága elképesztően tág, merev szemekkel bámulja őt. De ő csak folytatta, rohant ide, caplatott oda, itt egy kis ilyen, amott egy kis amolyan, ez a téma, az a téma, mígnem egyszer csak a főutca közepén nem találta magát, a hideg kövön ülve. Nem tudta, mi történik. Forgott körülötte a világ, az emberek távolodó-erősödő hangja monoton zúgássá vált fülében, homlokán a kemény mínuszok ellenére is kiütött a veríték. Elhatározta, hogy rendbe szedi magát.
A legközelebbi étterem felé vette az irányt. Bent barátságos meleg és egy kecses pincérlány fogadta, pár perc múlva pedig már egy erős körtével a hasában, forralt borral a kezében ült egy tál gőzölgő tyúkhúsleves fölött az ablak melletti kétszemélyes asztalnál.
Az ebéd lassan telt, a gondolatok vadul kavarogtak fejében. Feldúlt lelkiállapotban volt, és nem értette, miért. Tudta, hogy a köddel kapcsolatos, hogy a mellkasi, szúró fájdalom is közrejátszik benne, és hogy valamiről megfeledkezett – de ennyi, és semmi több. Nem ugrott be neki semmi más, csak ezt a három dolgot ismételgette unásig, rögeszmésen.
A leves után felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Óráknak tűnő percekig tanulmányozta magát a tükörben. Feje búbján már kopasz volt, de hátul még fejedelmi acélszínben pompázott a haja, amely most borzasan kandikált az ég felé. Vastag lencséjű, kerek szemüvege mögül véreres udvarban egy pár tengerkék, nyugtalan szempár nézett vissza rá. Örökké mosolygó szája szélén most is ott ült a csibész vonás, de arcának belső aggodalomról tanúskodó ráncai elvonták róla a figyelmet. Befejezte a mosakodást, megitta a forralt bort és kiment rágyújtani. Egy idő után feltűnt neki, hogy újra elkezdett szállingózni a hó, és hogy a füst, amelynek útját mindig figyelemmel kísérte, most mintha eltűnt volna, hiába kereste, nem látta, hova száll, ékes bizonyítékaként annak, hogy újra beborította a várost a köd. Esteledett. Lemondóan csóválta a fejét, és éppen elnyomta a cigarettát, amikor a szíve tájékán újra visszatért a szúró, hideg érzés. Kétségbeesetten rohant a főutca tejszínű áramában, a szállingózó fehér pihék között; úgy zihált, mintha egy gyilkos üldözné, mintha a nyomában lenne, és elmebeteg kacajával a hátát karistolná, mert az jobban vág, mint az a hatalmas kés, amelyet a kezében szorongat.
Egészen a padig rohant. A padig. A hajnali pihenőig, ahol kiheverte fájdalmát, amely most, úgy tűnt, a korábbinál sokkalta erősebben tért vissza. Időközben az összes bódé kinyitott: a levegő telis-tele volt a sült gesztenye, a forralt bor, a pácolt csülök, a főtt káposzta, a lócitrom, a szalmabála, a pálinka, a gumicukor, a kürtőskalács és még ki tudja, mennyi minden más ingerlő illatával. A szagok és a zsúfolt tér ellenére is nyugtató hatással volt idegeire a lassú hóesés. Csak arra koncentrált, és az idő mintha lelassult volna körülötte. A szürke, ködös háttérben csöndes, lassan szállingózó pihéket látott maga előtt. A világ megállt. Végre nyugodtan lélegzett, és azt kívánta, bárcsak mindig ez a tiszta, ünnepi béke venné körül.
Azután először a fahéj, majd az alma, és sorra egymás után a vásár többi illata is felerősödött, csakúgy, mint a zsivaj, és rosszulléte minden addiginál erősebben tért vissza. Hol a hasát, hol pedig a fejét fogva görnyedezett a padon, és keservesen nyomorultul érezte magát. S ekkor, nyomorában, félájultan, az öntudatlanság küszöbén, mélyen mellkasába lógó fejjel, alig hallhatóan suttogva a feleségét szólította.
– Irénke…
A szó formát öltött, megtöltötte a levegőt, a teret, s talán még az időt is. A világ lelassult, érzékei elmosódtak, testi fájdalmai elnémultak. Az a drága, szent szó, amelyben benne volt tizenkét év néma fájdalma, most hangosan kimondatott; az az elfeledett, varázslatos név, amely most úgy hangzott, mintha azt mondta volna: élet.
Pedig életről szó sem volt, tudta jól. Hogy is lehetne, mikor Irénke már tizenkét éve a temetőben nyugszik? Ám a válasz valahogy nem érdekelte. Csak tudta, érezte, hogy amit elfelejtett, amit el kellett felejtenie, az most visszatért, és többé nem hagyja el. Szeretett feleségének emléke most már mindig vele lesz. Érezte. Elkíséri, míg oda nem ér, míg le nem eresztik őt is a hideg, nyirkos földbe, egy egyszerű koporsó aljába, s rá nem hajítják a földet, hogy elfedjék vele testének romlandó mivoltát.
Schuba Sándor, az örökifjú, az optimizmus két lábon járó példája, aki tizenkét éve nem volt szomorú, úgy zokogott azon a padon, mint egy kisgyermek. Az öröm könnyei voltak, azok peregtek fényes, kék szeméből. S mintha a természet is meg akarná tartani ezeket a tiszta, gyöngéd könnyeket, a decemberi hideg megfagyasztotta a cseppeket, éppen azután, hogy legördültek volna a szemüvege alatt mindig mosolygó szája felé, talán azért, hogy eltehesse őket emlékbe, hogy mindig emlékezhessen arra az emberre, aki tizenkét évnyi boldog feledés után rájött, miért szép és sokkalta boldogabb emlékezni, mint elrejteni azt, ami fáj.

A lány szájtátva bámult az irhakabátos úrra. Nem fázott, pedig hideg volt: órák óta ült a padon, sapkáját és vállait jótékonyan elfedték a szálldosó hópelyhek, és azt is érezte, ahogy könnyeinek maradékát megfagyasztja a levegő. Éppen úgy, mint Schuba Sándorét – éppen úgy, ahogyan azt az imént elmesélte neki a különc öregúr.
Mélyet sóhajtott. Vacogott. A bundás úr kigombolta kabátját, átkarolta a vállát, és ráterítette a meleg ruhaneműt. A lány még mindig őt bámulta, percek óta nem pislantott. A különc öregúr türelmesen hallgatta, mit mesél a lány csöndje. Úgy érezte, meg tudta győzni, s ez így van jól. Nem bánta, hogy vacsora helyett leült mellé, és vigasztalni kezdte zokogásában. Nem bánta, hogy meghallgatta, mi bántja. Ahogy azt sem bánta, hogy elmesélte neki Schuba Sándor történetét. Azt a történetet, amelyet ő sem ismert több, mint két nappal ezelőttig, amikor is az egészet átélte éppen ezen a padon, itt, ahol most a karjában tartotta az összetört lányt, és ahol most mélyen elmerültek a gondolatok kútjában.
Nincs is ennél szebb: rájönni, hogy a feledés megmérgezi az embert, míg a végén őrületbe nem hajszolja. A fájdalmat be kell építeni önmagunkba, mint a téglát, hisz ami egyszer már megsebzett minket, az többször nem tud, a fájdalmat pedig örömmel kell megszilárdítani, habarcsként használni, s mikor ez a két végletes ellentét, a szilárd fájdalom és a gyengéd, puha boldogság érintkezik, olyan elpusztíthatatlan, áthatolhatatlan falként tárul fel szemünk előtt, amelyet többé nem dönthet le senki és semmi, még önmagunk sem, és amelyet más néven csak úgy hívnak: lélek.
Erre gondolt a különc öregúr, amikor a lány megmozdult. Hozzábújt, jó szorosan, szinte érezte, ahogy fiatal szíve lassan megnyugszik, és már nem ver olyan ütemtelenül, mint előtte. A lány rámosolygott, megpuszilta borostás arcát, majd azt súgta áhítattal:
– Köszönöm.
Azután felállt, és lassú, kimért léptekkel eltűnt a köd sűrűjében. Nem nézett vissza. Az irhakabátos úr pedig elmosolyodott, feltápászkodott és begombolkozott.
– Talán még látjuk egymást – mormolta maga elé.
Majd ő is elindult az ellenkező irányba, és ugyanúgy, mint előtte a lányt, lassan őt is elnyelte a szakadatlan hóesés.
Körvonalai még akkor is ott lebegtek homályosan a köd és a hóesés közepén, mikor már régen az igazak álmát aludta az otthonában.
És álmában a feleségével táncolt.

(Illusztráció: He Cares – honor card )

Szóló; csonk

 

Szóló

rajtad áll rajtad pihen a félkész ígéret
igent talánt nemet mondok egyforma ítélet

merre járok nem számít ha magamhoz érek
egy pontból kiindulok ugyanoda térek

sebes folyam kapálózom elsodor az iram
érted lövöm mellélövöm nem talál a nyilam

megteszem a hosszúlépést eléd állok félek
tisztán görbült aranyvetés fűszálaid éle

kölcsön ízű szivárvánnyá szaggatom a teret
a szólólovas vágtájában megint nem én nyerek

 

csonk

tovább végre utolért
megtaláltam magam
gyöngykoszorúm pilléreit
bőrömbe varrtam

félédes vér aranyszövet
elhitt rémek
most feleljetek bűnötökért
égigérő ének

feleljek én kiállok
porondon pörgök
győzködök láncaimmal
hisz én mindig győzök

egyedül a rajtvonalnál
magamhoz térek
kráter kripta behódol
feltámadok élek

 

(Illusztráció: Kirsten Chursinoff)

Rakott krumpli

Látta, ahogy kézen fogva szaladnak fel a lépcsőházban, és boldogok. Az új lakó és a fiatal, szőke lány a vele szemközti lakásba tartottak. A lépcsőfordulóban kitett virágok előtt megálltak, mintha a férfi azon morfondírozna, hogy mennyire lenne bunkóság letépni egyet, és kedvesének adni, de végül továbbálltak. Tökéletesen rálátott a nappali ablakára. Egyedülálló lévén egy kicsit irigyelte őket. Miközben figyelt, nosztalgiázott. Egyszer-egyszer kiszakította a hangulatból a szomszéd lakásból áthallatszó zene, mégis az ablakban maradt. A férfi a 30-as éveiben járhatott, és igazán sármos volt. A minap szembejött vele az utcán. Akkor látta először, de egyből elbűvölte a világos szempár és a borostás arc. A férfi egy pohár bort töltött a fiatal lánynak – 20 éves forma. Majd zenét kapcsolt, és táncba kezdtek. Egyre szorosabban ölelték a másikat. Egymás nyakába borultak, és mikor már túl soknak érezték, néha elengedték egymást. Aztán újra összeboraltak, szinte eggyé olvadtak. Sugárzott róluk, hogy kívánják egymást. A megfigyelő olykor otthagyta az ablakot, így mégsem tudott teljes betolakodója lenni az intim pillanatoknak. De egy-egy e-mail megnézése, egy-egy pohár víz elég megpihenés volt számára. Engedett a kényszernek, mindig visszatért, és mosolygott becsiccsentett lassúzásukon.

Egy óra múlva a férfi ajtót nyitott. Biztos csengettek – gondolta megfigyelőnőnk. Egy, a férfival hasonló korú, barna hajú nő állított be, piros ruhát viselt. Egy körülbelül 5 éves gyermek kezét fogta. A férfi a megfigyelőnek háttal állt, így nem láthatta reakcióját a feltehetőleg váratlan eseményre, ahogy a szőke lányét sem. A piros ruhás nő arcán egy fél percig semmit nem vélt felfedezni, aztán szemei könnybe lábadtak. Megtörtnek tűnt, de mégis elnevette magát. Mintha nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet lát. Vajon több sose történt? – latolgatta. A piros ruhás nő beszélni kezdett, arca kissé eltorzult, mintha felemelné a hangját. Rendre utasította a férfit, aki kiengedte a fiatal lányt a lakásból. Az ajtó bezárult, a gyermek a szobájába ment. Száját lebiggyesztve, fejét lehorgasztva. A pár megcsókolta egymást, és a konyhába mentek. A nő kicsit dacos volt. Vacsorát készítettek. “Én sosem leszek ilyen kétségbeesett.” – gondolta az egyedülálló betolakodó, aki még mindig az ablakban állt. A szőke lány lefelé tartott a lépcsőházban. Sietett, és a földet pásztázta. A megfigyelő látta, ahogy kilép az utcára, és egy könnycsepp hagyja el az arcát. Aztán otthagyta az ablakot, és elment ő is vacsorát főzni.

 

Illusztráció: The Windows of Heaven are Open – Sook Jin Jo 

Bakelit; Szombat

 

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

 

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

 

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)