Címke: irodalom

Kártya; Esély; Alkony egy csészében

 

Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

 

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

 

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

 

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)

Wisława Szymborska: A terrorista, lesben

A bárban a bomba tizenhárom húszkor robban majd.

Most úgy tizenhárom tizenhat lehet.

Még van idő arra, hogy valaki ki

vagy besétáljon az ajtón.

 

A terrorista már áthaladt az utca túloldalára.

Ez a távolság távol tartja a robbanástól.

És milyen csodás kilátás – akár a filmekben:

 

Az a nő, sárga kabátban, az imént lépett be.

És az a férfi, fekete szemüvegben, éppen kimegy.

A srácok farmerban, csupán beszélgetnek.

Tizenhárom tizenhét és négy másodperc.

Az alacsonyabbik, az szerencsés, felül a robogójára,

de a magasabbik bemegy a bárba.

 

Tizenhárom tizenhét és negyven másodperc.

Az a lány, zöld szalaggal a hajában, előre megy.

Aztán hirtelen elmegy előtte egy busz.

Tizenhárom tizennyolc.

És a lány eltűnt.

Volt-e olyan ostoba, hogy bement vagy se,

majd meglátjuk, mikor kihozzák a testüket.

 

Tizenhárom tizenkilenc.

Isten tudja hogyan, de senki se lép be.

Az a másik fickó, kövér és kopasz, mintha ki akarna menni.

De várjunk, mintha keresne valamit a zsebében és

úgy tíz másodperccel korábban, mint tizenhárom húsz

visszamegy azért a vacak kesztyűéért.

 

Pontban tizenhárom húsz van.

Mit nem adnék ezért a pillanatért.

 

Egy pillanat sincs már hátra.

Nem, még nem.

Na, most, igen.

És a bomba felrobban.

 

Fordította: Nagypál István

ő nem küld és nem mondja meg; tizenhárom nap múlva; minden nap ünnepnap

ő nem küld és nem mondja meg

az írónőnek aki költeni szokott
egyik helyről sem válaszolnak
igaz nem is küld verset sehová
nem tartozik a belső körhöz
sem ökörhöz sem farkkóróhoz
pedig akkor lehetne pompás
lila szöszös molyűző vagy dúsvirágú
de ő ehelyett inkább fekete
(verbascum nigrum)

ő egészen más írásban s verbálisan
mert nála más a hang egyéni
és az a baj hogy jó verseket ír
azért nem közlik őt soha
mert ha rosszakat írna
vagy például rétegelt lemezt
akkor boldogan közölnék
mivel azt szereti a köznépréteg
azt olvassa az istenadta

a szerkesztők meg küldözgetik neki
a gyalázatos verseiket
hogy mondjon róluk véleményt
de ő nem mondja meg nekik
hogy nagyon rosszakat írnak
közöljék nyugodtan a saját lapjukban
vagy írjanak rovásírással
azt legalább nem olvassa senki
ezért aztán ő nem küld verseket

és nem mondja meg nekik

 

tizenhárom nap múlva

Viola Szandrának

a hosszúnyakú pincér
aki a bort üvegben
engedte dagálykor kihajózni
mindig jókor nyitotta ki
a szemét

egy hosszúnyakú sörösüveg
éppen akkor csettintett
és tizenhárom nap múlva
visszavonhatatlanul
kitört a tavasz

szemben
(szememben)
a legszebb szigeten
és kifizette a bort
meg a sört is

 

minden nap ünnepnap

talán szabadságon van a doktornő
azért nem hívott vissza
igaz én se kerestem őt
mindennap ünnepnap kápráztat el
mivel káprázatra vágyom
acél arcélre
rézlapokra és szép napokra
fáklyás felvonulás itt a hétköznap is
a szabadság-szobrot felveszik
a bűnügyi nyilvántartásba

szerettem volna egy reggel
egy seggel két vécét megülni
mivel ló nem volt se pálmaág
szabadságomban áll
gyöngyök elé disznót szórni
vagy szórólapot
mondja nyanya
hány köbcenti magának a
szürkeállományanya
na álljon a talapzatra szépen

a doktornő vitte a fáklyát
talán szabadságon lehetett
vagy egy szigeten
a Hudson folyó torkolatánál
látogatta és vitte a fáklyát
talán azért nem hívott vissza
igaz én sem kerestem már évek óta
elkápráztatott a rézlemez
a talapzat és a múzeum
ott talpaltam a nyilvántartásban

 

(Ilusztráció: Thomas Cole: A View of the Mountain Pass Called the Notch of the White Mountains (Crawford Notch), New Hampshire, 1839)

Bosszú apám Marlboro öngyújtójával

Anyukám azt mondta, a Magyar Szocialista Népköztársaságban nincsenek hajléktalanok. Dezső szerint a Ligetben van egy.

Nem hiszek neki, még akkor sem, ha ő a legjobb barátom.

Dezső a legidősebb az osztályban, ő már kétszer volt negyedikes. Igazi farmerben jár, azt mondja, a bátyja hozta neki Pestről. Jóval magasabb nálam és erősebb is, hazafelé néha viszi a táskámat, reggel elém jön, hogy megvédjen a nyolcadikos fiúktól.

A hajléktalant akkor sem hiszem el neki. Bosszú apám Marlboro öngyújtójával bővebben…

TEMPLOMJÁRÓ

 

Makkos Mária
/Budakeszi/

fogyó ligeteket
õrzõ kicsiny templom
szétaranyló áldás
romló erdõsoron

Öskü

kicsiny falu felett
virág járta orom
rajta idõt álló
kedves kerek torony

Nagybörzsöny

málló arcok
körbefonják
õrzik a régvolt
aranysárkányt

Vérteskozma

illatos jázminon
bogarak danája
fehérben tündöklõ
falait vigyázza

Egregy
/Hévíz/

hegyoldal megtartja
holdfény koszorúzza
öleli temetõ
halálos szeretõ

Kallósd

kifehérlik
egy volt világból
harmaton átizzó
múló tájból

Újlaki romtemplom
/Tihany/

égõ falainál
török lovak jártak
köveire habzik
egy globális század

Kovácsi romtemplom
/Gerecse/

leomlott falain
rõt századok korma
korhadó csontokon
vadvirágok csókja
—-

 

(Illusztráció: Elise Ritter: White Flower and Church Window)

Új szelek

Vidám füstfelhők gömbölyödtek elő az égbe nyúló házak vékony kéményeiből. A körfolyosón álmatagon sütkérezett egy cirmos, hájas öreg kandúr. Az udvaron a babérmeggy üde zöld levelei mostanra sárgán és vörösen izzottak a kellemes őszi délutánban. A szürke macskaköveken kopott lábú, viseltes asztal billegett, felette egy nőnek szaporán járt a keze, a papírkupacon sercegett a piros golyóstoll. Pipa, pipa, áthúzás, hiányjel. A nő fázósan megdörzsölte karját, szorosabbra húzta nagy fekete sálját, beleszívott félig leégett szivarkájába, majd újra a munka felé hajolt. Régi madárijesztőnek számított, a belvárosi varjak sem féltek már tőle, mindennap nézték, ahogy szorgosan javítja a dolgozatokat, vagy a fejét ingatja egy-egy silány esszé felé görnyedve.
A bérház fekete ajtaja füttyentve kitárult.
– Meg is érkeztem. Remélem, tetszett ez a kis videó. Ha igen, ne felejtsétek el lájkolni és megosztani. Halkan megsúgom, hogy a jövő héten már Párizsból csekkolok be egy új és izgalmas témával. Addig is sok puszi, sziasztok. – Egy vékony világosbarna ballonkabátot lebbentett meg egy kósza szellő, ami beszökött a bérház málladozó falai közé. Harmincadik életévéhez közel álló, hosszú barna hajú nő lépett be az udvarba, kezében nagy bőrönd, kabátja halkan susogott és ciripelt.
–  Jó napot kívánok!
– Szép jó napot kívánok! – üdvözölte a tanárnő a ballonkabátos nőt, majd szippantott egyet tövig égett szivarkájából. – Egy kis nyárutós pihenés? – biccentett a bőrönd felé. A ballonkabátos nő lenézett táskájára, majd elmosolyodott.
– Óh, hát nem igazán. Tetszik tudni, ez csak munka, sokat utazgatok, lecsekkolok hoteleket meg ilyesmi. – A nő egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette. – Tetszik ismerni az instagrammot? Vagy a youtube-ot?
– Hm, meg kell, mondjam nem vagyok nagyon járatos ebben, de igen, hallottam már róla.
– Nos igen, ha oda be tetszik írni, hogy travelling around the world, akkor meg tudja lesni, mit is csinálok. – A ballonkabátos nő odalépett a lifthez, és benyomta a hívó gombot, közben elővette mély zsebéből telefonját, és ujját le-fel húzogatta a képernyőn.
– Feltétlenül – mosolyodott el a tanárnő. – És akkor most irány Párizs?
– Tessék? Ja, igen. Majd jövő héten. Hm, ön is szokott utazni?
– Néha. Lehet, idén ellátogatok Balatonra… vagy ha más nem, Velencére.
– Áh, igen Velence, látta már az igazit? Az a karnevál… Eszméletlen. Jó buli szokott lenni, a követőim is imádják. – A lift fémajtaja kivágódott, a ballonkabátos nő megint felemelte telefonját.
– Az jó…– a tanárnő biccentett. – Kellemes napot, kedves.
– Önnek is – a ballonkabátos nő eltűnt a liftben. A tanárnő szórakozottan elmosolyodott, majd újra munkája felé hajolt. A fehér papiroson egy aprócska hangya szedte szorgalmasan a lábát a sorok között. Könnyed mozdulattal lesöpörte, és ismét munkához látott.