Címke: irodalom

ez mitől érdekes?

 

még nem írtam verseket, és másik kabátom volt,
amikor megláttam azt az öreg bácsi elterülve a káréja mellett.
elkísértem őt haza, egy garázsba, házi borral kínált,
ő nem iszik csucsut, ezzel kérkedett, meg a műveltségével,
kopott üvegpohárba töltött, vagy csak a por száradt rá,
megmutatta a fegyver- és bélyeggyűjteményét,
tovább maradtam, mint gondoltam volna.
később, amikor a béke utcán haladtam,
mindig nézegettem a garázsok felé, őt kutatva.

már évek óta nem gondoltam rá, amikor
a béke utcán haladva egy kukának támaszkodó férfi
a segítségemet kérte, szinte pont ugyanott.
ha nem szólít meg, az jobban meglepett volna,
vonzzuk egymást a hajléktalanokkal,
számomra érdekesek, számukra értékes vagyok.
a hátgerincére panaszkodott, persze ivott is, nem tagadja,
nem tudott járni, néha átkarolt, vagy a karomba kapaszkodott,
megmarkolta a kezem a ragacsos kezével,
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen büdös,
hogy miket kaphatok el tőle, hogy összekoszolja
az új kabátomat, barna műbőr, sajnos nem lehet mosni,
még kézzel sem, egy pesti second handba vettem,
a tapintásába, a zsebeibe egyből beleszerettem,
ő meg csak hajtogatta, hogy mennyire hálás,
hogy mennyien nem segítettek neki,
hogy vannak még jó emberek, nevettem,
valószínűleg csak nem tudok nemet mondani,
dicsértem, hogy milyen választékosan beszél,
és szépen artikulál, azt mondta, szereti a könyveket,
sokszor meg kellett állnia, a fájdalomtól összekuporodott,
úgy káromkodott: a biatorbágyba,
a szembejövő járókelők furán néztek,
szégyelltem magam előttük, hogy hozzáérek,
hogy hagyom, hogy hozzám érjen.
a garázsok felé irányított, azt mondta, ott lakik,
eszembe jutott az öreg bácsi, róla kérdeztem,
azt mondta természetesen igen, az édesapja volt,
ahogy betértünk a kivilágítatlan garázsok közé, elkezdtem félni,
az utolsó garázssor felé vezetett, annak is a legvégére.

arra gondoltam, ez már milyen, hogy az utolsó garázssor felé vezet, annak is a legvégére, és az utolsó ház balra című filmre.
arra gondoltam, hogy simán láthatta, ahogy ötven méterrel előtte egy bankautomatából kivettem a fizetésem, még meg is számoltam, és hogy ez milyen hülye szokás, mintha a gép tévedhetne, vagy mintha reklamálhatnék, és hogy pont egy ilyen triviális baki lesz a vesztem, amilyen triviális bakik általában az emberek vesztét okozzák.
arra gondoltam, hogy nem látom a másik kezét, folyamatosan a zsebébe van dugva, és hogyha kiáltanék, nem hallaná senki.
arra gondoltam, hogy vilmának vajon milyen színű a haja a scooby doo-ban, és hogy miért gondolok most a scooby doo-ra, és hogy barna.
arra gondoltam, hogy most, hogy arra kér, menjek át a másik oldalára, igazából azért van, mert rájött, hogy a másik zsebében van a kés, és amúgy is a jobb kéz az erősebb, stratégiai szempontból előnyösebb választás, ha szabadon hagyja.
arra gondoltam, hogy mennyi lehet az esélye, hogy van nála kés, és hogy egy hajléktalannak több szempontból is elengedhetetlen eszköze a kés.
arra gondoltam, hogy mennyi az esély rá, hogy megtámad, hogy túl sok filmet nézek, és hogy miért, arra mennyi az esély, hogy pontosan ugyanazon az útszakaszon pont elesik pár év különbséggel egy apa és egy fia, amikor én pont arra megyek.
arra próbáltam gondolni, hogy pontosan melyik évben volt ez, aztán meg arra, hogy mások húsz évre visszamenően össze tudják kapcsolni az évszámokat az eseményekkel, én meg azt sem tudom, hogy öt éve mi történt, az eseményeket régi kabátjaim alapján tudom rendszerezni.
arra gondoltam, hogy mennyire intelligens, és hogy ha rossz szándékai vannak, abban az esetben ez nem jó, amúgy csak érdekes,
arra gondoltam, hogy mennyire mindegy lehet neki minden ilyen fájdalmak közepette, és hogy azok a legveszélyesebbek, akiknek minden mindegy, aztán a környék bűnügyi statisztikáira, és hogy honnan tudnám a környék bűnügyi statisztikáit.
arra gondoltam, hogy talán nem is a fia, hogy nem is fáj a háta, hanem megölte és beköltözött a helyére, és azokra a fájdalmakra, amik előtt és után lehet, ami miatt neki már minden mindegy.

nekem már minden mindegy, ezt hajtogatta,
meg hogy hogyan köszönhetné meg,
mondtam neki: ha nem késel meg, az megteszi,
aztán a garázshoz értünk,
még mindig fogta a karom,
miközben az ajtóhoz dőlve leereszkedett a földre.
megkínáltam egy szál cigivel,
tüze az van, gondolom,
azt mondta, jól gondolom,
majd elindultam, előkotortam magamnak is egy cigit,
és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam.

és a saját kezemtől undorodva rágyújtottam,
ez lett volna a vége a versnek.
zaklatott voltam, ez az egész, akkor az öreg, most meg ez,
verset akartam írni belőle, de aztán elvetettem,
mindenben dramaturgiai csomópontokat,
motívumokat, jeleket, utalásokat és ritmust keresek,
és ha találok, az még nem hatalmaz fel a versre,
akkoriban pont elegem is volt a történetvezető prózai hangnemből,
a szerkezetekből, hogy túl direkt vagyok, nem sejtetek,
nem feszítem szét a líraiság keretrendszerét,
túl bonyolult. nem vers. elengedtem.
valakivel viszont meg kellett osztanom.
mivel részleteiben érthető csak,
nem kockáztattam meg mással.
felébresztettem anyám.
alapból ő érdeklődik irántam a legjobban.
ha valakinél, akkor nála van esélyem,
de visszaaludt.
aztán már én sem tartottam fontosnak.
sokszor csak azért tűnik érdekesnek valami,
mert friss.
mert veled történt.
a kabátom szagolgattam.
meggyanúsítottam pár fekete vonalért.
biztos a hosszú körmeivel.

rá egy hétre a buszon reggel a kabátomról nem jutott eszembe,
s már a szagát sem éreztem rajta.
a béke utcán felvettük két munkatársam,
(tényleg így hívják azt az utcát, szándékosan túl banális lenne,
ha nem úgy hívnák, nem is választottam volna kitalált nevet az utcának,
simán csak úgy hivatkoztam volna rá, mint egy utca, vagy az az utca,
így viszont nem hagyhattam ki, tényleg béke utca,
sőt, minden más is szóról szóra igaz, ez egy dokumentumvers.)
mesélik, hogy éjszaka milyen füst volt,
nem lehetett látni semmit kintre, hajléktalanok lehettek, közelben laknak,
arra gondoltam, lehet, ott történt, de az már túl nagy egybeesés volna.

én pedig már nem foglalkozom az egybeesésekkel.
a munkából hazaérve egyből készítek egy frissen őrölt kávét,
teszek bele nádcukrot, kókusztejet, egy kis mandulatejet is,
és jó sok tejszínhabot a tetejére, nagy részét leeszem,
a többit elkavarom, leülök a kanapéra a mobilommal,
kortyolom és görgetem,
milyen jó a tejszínhab,
szeretek csak úgy flakonokat enni belőle,
elhatározom, hogy elmegyek üzletbe,
veszek még, meg mondjuk gesztenyepürét is,
az úgy milyen jó lesz,
kortyolom tovább, görgetem tovább,
kidob egy cikket, felgyulladt egy garázs,
bennégett egy hajléktalan, valószínűleg be akart gyújtani,
az illusztrációs kép egyértelmű, ő az.
egy komment van alatta, ennek a versnek a címe.

 

(Illusztráció: Aitor Renteria)

Emily Dickinson költeményei I.

My Life had stood – a Loaded Gun –

Toporgott Életem – töltött Mordály –
Szobazugban – míg egy Napon
Jártába’ a Gazda – észrevett –
S felkapott, hogy elvigyen –

És most Királyi Erdőn bolygunk –
És most Együtt űzünk Szarvasünőt –
És bármikor, ha Helyette szólok
Hegyek felelnek rögtön –

És derülök hogyne, meghitt fényem
Felizzik a Völgyön –
Akár egy Vezúv arca
Ha gyönyörét lövelleni hagyja –

Ha eljön az est – jól telt Napunk után –
Gazdám Fejét őrzöm –
Jobban jár ezzel Ő, mintha –
Osztozna – Lágy Párnán, pelyhen –

Ellenségének – gyilkos ellene
Moccanni se képes aztán –
Sárga Tekintetet, ha ráemelek –
Vagy bök a határozott hüvelyk – [1]

Bár Nála hosszabban – tart életem
Neki jár – nálam – a hosszabb
Hisz hatalmamban csak ölni áll
S túl – e hatalmon a meghalás –

[1] On whom I lay a Yellow Eye -/Or an emphatic Thumb – Felteszem E.D. aligha gondolta, hogy a fegyver elsütő billentyűjét hüvelykujjal húzzák meg. Mivel így félreértés lenne, a római vae victis jelre, a lefelé bökő hüvelykujjra utalhatott.

 

 

„Because I could not stop for Death”

Halálnak leállni képtelen –
Így szívéllyel Ő állt meg nekem –
Kívülünk Fogatában senki:
Halhatatlanság és ketten mi.

Lassan hajtott – hajszát nem ismert
Elnapoltam magam is rég
Vesződést vagy semmittevést
Hálából e tapintatér’ –

Iskolafertályon Gyerekzsivaj
Kicsengettek már szünetre,
Bámész Veteménytől tova,
A Nyugvó Naptól messze el –

Vagy – hátra Ő hagyott Minket –
Vacogó Harmat lep, oly Hűs –
Hisz Fátyolnyi a Köpenyem –
És Gallérom – is semmi Tüll –

Megálltunk egy Lak előtt
Púpnyi bújt ki épp a Földből –
Tetője aligha látszott –
Párkánya se – a Rögtől –

Innét – múló Századok – mégis
Kurtábbak, mint egyetlen Nap,
A Lovak Arca – rögvest véltem látni
Már az Öröklétnek tart – 

 

„I heard a Fly buzz – when I died”

Hallottam Légy zümmög – haldokoltam –
A Szoba Halkja olyan volt
Mint Halkja a Légnek –
Egy Vihar Hullámai közt –

Köröskörbe szikkadt – dörgölt Szemek –
Az alvadt Lélegzet összegyűlt
A végső Jelenésre – midőn Őfelsége
–  E szobában – mutatkozik

Kacatjaimról rendelkeztem – Tova
Részemmel, ami bármit ér –
És épp akkor
Odaszállt s közbeszólt a Légy

Kék – tétován botló zümmögéssel –
A fény – s közöttem –
Akkorra az Ablakokat homály szőtte – már
Látni se láthattam –

 

A fordító, Villányi G. András reflexiója:

Emily Dickinson (1830-1896) nézetem szerint a költőgéniusz legmagasabb rendjének képviselője, aki szemben „parlagibb” nagymesterekkel talán soha nem akad fenn a nyelvi hálókon, nemcsak szörföl hullámain, hanem ívét, sebességét és általában tulajdonságait kedve szerint alakítja. Verselése jórészt a protestáns templomi himnusz mértékét követné[1], ha nem hágná át a szabályokat általánosságban.

Költészete a kognitív folyamat fáradhatatlan ítéletmentes monitorozása! Mintha valóban kripto-buddhistaként működne ismeretelméleti gondolatait szemlélve. Kóanokat fogalmaz. Nem tudja, amit tud s ezáltal ért mindent, amit nem. Hibátlan meditáció termékei a szövegek. Nyelvi „a-koncepciója” kilép akár az alapvető grammatikai, szintaktikai szabályok kereteiből.  A keleti-parti patrícius művelt elit jómódjában, belső emigrációban, üvegházban kertészkedve, de jó barátok és szeretett rokonok körében konstruálta életet s írt csaknem kétezer verset.   

Villányi G. András

 

——————————–

[1] „Míg a himnusz hangsúlyt és szótagot egyaránt számoló metrumban íródott, és általában nyolc szótagból állt (vagyis a verslábak kétszótagúak voltak), addig a ballada (ütem)hangsúlyos verselésben íródott, négyhangsúlyos sorokban, amelyekbena hangsúlytalan szótagok száma kötetlen. A leggyakoribb az úgynevezett közönséges mérték (common meter), amelyben a sorok hol négy, hol három hangsúllyal rendelkeznek. A közönséges himnuszstrófában változnak a nyolc- és a hatszótagú jambikus sorok (ez a 8–6–8–6 szótagú strófa).” (In: Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből – Emily Dickinson költészete, Balassi Kiadó 2015.)

 

 

egy lépés feléd

 

♈︎
ölelj át
vigyél forráshoz
moss le
velem imádkozz

♈︎
találtam egy fenyőtönköt.
kifeküdtem rá a napra.
eszembe jutott a kedvem.

♈︎
fáj a szívem
siess siess
lekapcsolni a világot

♈︎
most hogy elhagytam a hidat
jön át rajtam a folyó

♈︎
egy lap a szobámban?
egy gondolat a fejemben?
egy társ az úton?
egy test az ágyban?
mi akarsz lenni?

♈︎
nem tudod mekkora előnyöd
hogy ismeretlen vagy

♈︎
izmos lábak
szaladnak a réten
ne fényképet gyűjts
hanem szaladást

♈︎
várod hogy mondjak
neked valamit ami
benned van

♈︎
– sohasem látok rajtad arcfestéket.
…………– szeretőm arcán hordom:
…………………………….az én mosolyomtól
…………………………..az ő szeme lesz kékebb.

♈︎
lépked a tél
hűvös tavasz
jeges víz szánt le torkomon
szürke erdő
kék virágok
a magátol levőben tartózkodom

száraz mohák
gyors patak
vonalai közt kövek
zúg az ég
hallottalak
fehéren pergő levelek

cseng az űr
vonal a víz
villogó – behunyom szemem
fenyőtörzsek
magaslanak
a magától levőben közeledem.

♈︎
művészet
úgy szerezni kaját

hogy az étvágy is megmaradjon

♈︎
hosszú gyaloglásomon szilvafa
kínálja gyümölcsét, jólesik –
bogarak másznak ki a száron
hagytam nekik is egy kicsit

potyognak az utolsó szemek
éveid ne dobd ki ablakon
legyen bár vén a törzs, az ágak –
az öreg szilva nagyon finom

♈︎

 

(Illusztráció: a szerző munkái.
A festmény: Kertben. Gyere velem.
A rajz: Zhé Shi – Ju Fu. Zhé Shi azt jelenti, „ami van”, Ju Fu a válasz rá, „jól van”.)

Én, a kő

 

Μάρμαρος*

Látod, szerelmem,
a csontig mart gerincet?
Ammoniták kristályvázát,
rózsák közt a házhoz
felfutó grádicsét?
Koptatott fokait,
hogy válok siető
lépted alatt mind
semmibben ragyogóbbá?
Ez a fény csillant fel
szentélyek szobrain.
Csiszolt formákon,
ajkak árnyas szegletén.
Túl remények, imák
kőre lehelt csókjain.
Ez az átszüremlő mosoly –
és ez a hallgatás.
Hegyeké. Csillagoké.
Fordíts ki, mélybe
döntött oltárt.
Tiporj rám, kedves,
hallgatok, akár a sír.
Virággal már koszorúztál,
ma ugyancsak ünneped leszek.
Illendő tükre, pillére
e röpke kis napnak:
csillogó arcomon
átfutó lábadé.

 

* mármárosz → márvány → “fénylőkő”

(Illusztráció: Apolló-töredék)

Cinka Hanna levelei

1990. okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

1990. okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

1990. okt 11. Cinka Hanna levelei bővebben…

Csavdar Cenov: Régi ruhák, régi dolgok

„… veszeeeeek!” – megesik olykor, hogy ez a kiáltás átjárja a tágas sötét padlásteret, s bennünket izgalomba hoz a remény. Meglehet valamelyikünknek szerencséje lesz, s újra napvilágot látunk. Valamelyikünk: a festett vastáblás ágy, dermedt mutatóival a vekker, a kuka rádiókészülék – öreg, elfelejtett tárgyak, amilyen magam is vagyok, a hajdanvolt újság.
Sok évvel ezelőtt egy járási kisvárosban jelentem meg. Most Szófiában élek, Velev ügyvédnél. Egész évfolyamom ott sorakozik katonásan a padláson, egymás mellett a lapszámok az alacsony polcon a bádogibrik, az időben mattá vált üvegek s a rézágygombok között.
Mielőtt elhagyta volna e siralomvölgyet, Velev ügyvéd gyakran fölkapaszkodott ide s olvasgatott engem. Annyi minden volt a lapjaimon. Például ilyen-olyan hírdetések:

 

                 SZTOILOV PETAR KAPITÁNYnak
nem álland módjában fogadni
születésnapján!

 

  Jó egészségnek örvendő, jó karban lévő, pazardzsiki birtokkal rendelkező és jó társadalmi helyzetben lévő, szelíd jellemű, jószívű 42 ÉVES ÖZVEGYEMBER keresi 32-40 éves egészséges, jó karban lévő, gyermektelen, jószívű, nemeslelkű, saját házzal rendelkező, szerény és jó háziasszony ismeretségét – hogy a kisvárosban együtt éljenek.

                   DOHÁNYOSOK!

      Keressék a községháza melletti árudában
az Alekszandar Nevszki jubileumi cigarettát!

                       FONTOS!
KORCSMÁROSOK FIGYELMÉBE!

    Közlöm tisztelt kuncsaftjaimmal, hogy kis és nagy mennyiségben 36 fokosnál erősebb KARABUNARI SZŐLŐPÁLINKÁT hoztam forgalomba – 90 sztotinka foka. Az érdeklődést tanusítók keressék A.D. Carvenkovot – ul. Han Krum 3.

                   ITALKERESKEDŐK,
EL NE SZALASSZÁK AZ ALKALMAT!

 

  Előfordult, hogy Velev ügyvéd akkorát nevetett rajtam, hogy a könnye is kicsordult. Kinyitotta a tetőablak fedelét, hogy jöjjön be fény, s miután gondosan letörölte, odatelepedett a komód  peremére. Föltette csontkeretes szemüvegét, mely szerfölött jól illett ferde orrához. Mikor Velev még gyerek volt, egy siheder összetörte a palánkon az orrát.  Emlékszem az esetre, mert az algimnázium direktora feddő írást tett közzé lapjaimon. No, az orra azóta csámpás.
Én sokszor olvastam és aztán újra meg újra magam, ezért amikor Velev ügyvéd engem lapozott, unalmas volt követnem a sorokat, inkább hát az ábrázatát vettem szemügyre. Nagy, pirospozsgás, szeplővel szórt arca volt, mely hol felélénkült, hol pedig megdermedt, és mintha csak az érzéseit figyelte volna, amelyek barna szemét a még eleven emlék fényével barázdálták. És most – Velev ügyvéd kinyitotta a 14. számot, július, XVI. évfolyamom. Ott hozták le azt a védőbeszédét, amelyet egy a városunkban annak idején nagy port felvert ügyben mondott. A helyi iszákos, zajos, piszkos kovács megerőszakolta a tejesasszonyt. Gavrilnak hívták, a tejesasszony fehér- és tisztabőrű, magaskeblű nő volt. Amikor reggelente öntötte bele a tejet a kapuk előtti edényekbe, keze dalolt a tisztaságtól. Az évek alatt rétegesen megkérgesült, lóverejtéktől cserepes szögletes ujjaival Gavril megragadta egy májusi estén, midőn az asszony lovacskáján háza előtt haladt el éppen. Betapasztotta a száját, behajtotta a lovat az udvarába, s ott a meleg és gőzölgő tejjel teli kannák között a szekéren gyömöszölte, közben arcára szorította a nagy merítőcsanakot, amellyel a tejet osztotta a porták előtt széjjel. A merítő széle felvérezte az arcát. Puffadt, örökre múlhatatlan bélyeget láttak körben éktelenkedni a népek a bírósági teremben – kerek, azelőtt mindig mosolygós arcán.
Ha gondolják, felolvashatok egy igen rövid, ám felettébb lényeges részt Velev ügyvéd védőbeszédéből:
„… Bíró urak, Önök tógát viselnek. Önök a jogot viselik. Azt mondanám, Önök maga a jog! Bűntény esete forog fenn. Eddig az enyhítő körülményekről beszéltem.  Most másról is szólnék. Az ügy világos és egyszerű. Az esetnek van tanúja, akinek a vallomás kétségbevonhatatlan – Vacskov úr maradéktalanul feddhetetlen s valamennyiünk tisztelete övezi. Gavril Sztoev, a vádlott teljességgel beismerte bűnösségét, és mélységen bánja cselekedetét. Össze van törve, máig nem képes elhinni, hogy e szörnyű tettet elkövette. A sértett, Sztanka Teneva itt áll szemük előtt, s látják arcán a balvégzetű sebhelyet, mely töviskoszorúként övezi megszenvedett arcát. Gavril Sztoev visszaélt Sztanka Teneva testi ártatlanságával. Sokszor bevárta háza előtt, hogy elmondja neki, gyakran igen bárdolatlan szavakkal, mi a vágya. És akkor azon a májusi estén, elvakulva a ledöntött rakijáktól, vadállati szenvedélytől hajtva, eszement állapotban a vádlott nem tudott válogatni az eszközökben és a hely kiválasztásában, és megszegte a törvényt – ott, a kordén, a nagy fehér kannák között a keze ügyébe kerülő merítőedénnyel. Szomszédja – az ugyancsak özvegy Vacskov úr, zajt hall Gavril udvarában és úgy dönt, átmegy hozzá. Mintegy hogy együtt  űzzék el a magányosságukat, legalább egy-két órára.
Véletlen tanuként Vacskov úr először elnémul a szörnyű dolog láttán, majd kiáltozni kezd. Idegességében a vádlott akkor feldönti az egyik kannát, fedele annak messze repül, s a tej kezd onnan kifolyni fehéren és tisztán. Mintha csak így testesítené meg a sértett eredendő tévedését, hogy  csöndesen és jámboran lehet élni közöttünk – e kis járási városka lakói között.
Bíró urak, Önök mindent értenek! Kisvárosunk a jóformán megközelíthetetlen Balkán-hegység lábánál bújik meg. A Balkán-hegység akár egy hajó, szeli, hasítja keresztül honunk bőtermő mezeit. Hazánkon túl pedig a világ – kerek, forog, s a szent Nap körül írja köreit, amiként a zseniális Kopernikusz ezt először értette meg. A Nap egy mindenki számára. Első halványsárga sugaraival reggelente megcsiklandozta a vádlott orrlyukait, mikor az még gyerek volt. És valahogy még félálomban fogadta Gavril a Nap cirógatását, köszönetet mondott neki – miközben szívta be magába mélyen a pajta minden zugát átjáró szénaillatot, igen, mint mindannyian tudjuk, emlékszünk rá, ő is, apja és anyja ugyanúgy ott aludtak, a pajtában. S ugyanazon a hajnalon a város egy másik részén a Nap felébresztette Sztankát, az új napra, új örömökre, új gondokra ébresztette föl. Abban a fehér házban ott a sarkon, eperfa előtte, takaros macskakövek. Minden nap, amikor az ég derült és kék volt, a Nap mindannyiunkkal hasonlóképpen cselekedett. Napra nap – addig a szörnyű estig. És ha ott fenn valahol van Isten, azon az éjjelen ott lenn a Földön, az európai kontinensen, a Balkán-félszigeten, drága hazánkban, a mi kis városunkban, a helyi kovács udvarában, a tejesasszony kordéjában, Isten akkor nagyon csúnya képet látott. És én azt hiszem, megborzadt ettől. Bíró urak! Nemsokára Önök visszavonulnak, hogy védencem további emberi sorsáról döntésüket meghozzák. De én kérem Önöket, bíró urak, egyedül csak arra kérem Önöket, csupán csak arra, hogy határozásuk előtt képzeljék el egy pillanatra, hogy a Földön egyedül Gavril él akkor. Jusson eszükbe a geográfia, idézzék föl Szibéria végtelen tereit, a vad ázsiai sivatagokat, Amazonas őserdeit, Alaszkát és az afrikai szavannákat. S valahol ott, egy hegyen, a hegy egy zugában, egy terebélyes tölgyfa mellett – Gavril. És sehol a földkerekségen rajta kívül – senki! Egyes egyedül – ő! Hollófekete haja, bozontos szemöldöke, ló és vas szaga. Elkeserítő szegénysége és két kiskorú gyermeke. Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái! Köszönöm, biró urak!”
Nem tudom, talán a vádlott teljes beismerése és őszinte megbánása, Velev ügyvéd okos beszéde, amelyben nem alakoskodott, nem vonta kétségbe a nyilvánvalót, tisztelettel és igazi együttérzéssel viseltetett a szenvedő fél iránt, anélkül hogy megkísérelt volna valami rendjén nem valót rábizonyítani;  nem tudom, de mindez, úgy látszik, meghatotta a bíróságot s az ítélet az ilyen esetekben lehetséges  legenyhébb volt. Gavrilt még aznap elszállították, de egy hét múlva jött a szörnyű hír a pazardzsiki börtönből – egy reggel, amikor még cellatársai aludtak, belefulladt a küblibe. Emlékszem, a rossz nyelvek elnémultak. Mindazok, akik támadták oldalaimon, most gondolkodóba estek. Sztoilov kapitányról, Sztanka távoli rokonáról, aki azelőtt nyilvánosan kijelentette, hogy megöli ezt a vadállatot, ezekben a napokban azt lehetett hallani, hogy jelentős mértékű karabunari pálinka elfogyasztása után nagyszámú hallgatóság előtt könnyes szemmel megbocsátott a megboldogultnak.
Eltemették Gavrilt, Vacskov úr pedig egy igen rendes árvaházba helyezte el a gyerekeit, a városbéliek  megsüvegelték nemes cselekedetét. Hogy, hogynem azonban, nem telt bele hónap, s baljós szóbeszéd kapott lábra, s ködfáyolként tekerőzött a kisváros utcáin végig, hogy még jobban elhomályosítsa az emberek amúgy is egyre kuszább érzéseit. Azt beszélték, hogy Vacskov követte el az egészet, aztán átvitte a kordét Gavril udvarába – az hullarészeg volt, semmit nem értett az egészből, s egyáltalán nem volt nehéz rábizonyítani a dolgot. A tejesasszony már akkor elájult, amikor Vacskov az arcára szorította a merítőedényt, úgyhogy amikor felélesztette a szomszédja udvarában, és dühösen szidalmazta, vádolta Gavrilt, a nő könnyen hihette, hogy a kovács a tettes. Meg hát, ugye, az rendszeresen incselkedett vele, amikor csak a kapuja mellett vitte el az útja. Ahogy keletkezett a fáma, el is múlt, a legtöbben nem is hitték, aztán az ember is halott – volt értelme hát a csontok között kutakodni?
Iiigen, szóval hát így. Annyi év telt el azóta! Egészen megöregedtem. Szerencse, hogy a lapjaimon itt-ott képeket közöltek a városról, nézegetem őket, emlékezem. Itt van a szerkesztőség is – ablakait gömbölyű vasrudak rácsozzák. Innét indultak a rikkancsok, hogy szertevigyék a városban. A községháza, abban az időben jó nagy épület, jószerivel háromszög alakú. Előtte a trafik, ahol örökké valami új cigarettemárkát árultak, a dohányosok állandóan ott tolongtak a járdán. Fölfelé a kis utca a Gesov fertály felé. Kis boltok, bozakifőzde, Sztefan péksége. Egy özvegyasszony gazdag háza – szinte kicsattant az egészségtől s a szépségtől az asszonyság. Mellesleg én voltam az oka színpompás esküvőjének – egy Pazardzsik környéki gazdag özvegy vette el. Pech, hogy nem sokkal a lakodalom után az ifjú férj eltűnt, s magával vitte érzéseit s az özvegyasszony pénzét.
Hol nem olvastak engem?!  Milyen ujjak nem lapozgatták oldalaim?! Ha megesett, hogy megharagudtak rám, eldobtak az utca közepén, s akkor felkapott a szél, bepiszkított mindenféle szeméttel, összegyűrt, felröpített a tetők fölé. Előfordult, hogy a város felett a medveárokig jutottam.
Leginkább a nők miatt vagyok szomorú. Nagyon szerettem, ha nők olvastak. Szerettem illatuk, szavaik, tekintetük. Milyen gyöngéden suhogtak ruhájukban! Amikor kristálytárgyakhoz értek, gyűrűik fényt bocsátottak belülre és csengtek. Ajkuk örökké sietős, remegő, rebegő volt. Talán azért olvastak engem olyan gyorsan és könnyen. Sztanka Teneva nem tudott olvasni. Olykor azonban belém tekerte a kannák fedelét. Csodálatosan betöltöttem a hézagokat, s óvtam a tejet, ki ne lötyögjön. Milyen gyönyörű keze volt! Jó, kicsit durva, de meleg, simogató és tiszta. Drága két keze!
Elment Velev ügyvéd is. Csodálkozom, miért olvasta oly sokszor azt a beszédét? Talán mert azzal indult szédületes sikere, mely a fővárosba repítette, egészen kora egyik legmegbecsültebb ügyvédjének pályájáig? Vagy talán ama pletyka miatt. Mintaszerű volt az a beszéd, de mégis csak bűnöst védett, ám ha Gavril nem volt az? Hitt Velev a pletykának? Vagy egyszerűen valahogy gyanút fogott? Milyen féreg rágta lelkét ennyi esztendő múltán?  Ki tudja? Velev soha nem szólta el magát előttem. Én pedig nemrég átnéztem azt a számot, amelyben közölték az algimnázium igazgatójának feddő cikkét. És hirtelen rájöttem – a siheder, aki Velev orrát betörte – Gavril volt.
Igen, Gavril volt.
Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái!

 

Bolgárból fordította Szondi György