(…)
Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, hogy mindegyikből gúnyt űzhessek.Tulajdonképp ezért is kedvelem máig ezt a munkácskámat.
– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.
De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop (fogoly) már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, a homlokáról letörölte a vért, és így szólt:
– Élek.
Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították a Kárpátoknál az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth. De legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt velünk Petőfi Sándor, a nemzet költője. Őt személyesen Piripovics ezredes kísérte a menetoszlopunkhoz.
Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics úgy rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett. Íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett, Sándor a sor élére állt.
Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák, meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, messze van még Szibéria?, ki tudhatná, mentünk előre, tovább. Vagy hátrafelé, mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, mint a hópelyhek, hullottak a szemek a kalászokból, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a mosoly vagy a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de mi csak mentünk előre.
Moldvában északra fordultunk, vagy talán délre, hisz nem láttunk semmit, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak menetelünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, majd a lángpap, Cyprian atya. Magyarországon ilyenkor tavasz van, mondta Cyprian testvér, lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak minket megölni, talán csak körbe-körbe járunk a hóesésben. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig, előbb-utóbb elfogy a lelkesedés. Piripovics vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk. Mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.
Nos hát, ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket sem, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megint megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, ezekből annyi se maradt, mint egy marék havacska, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta. Hej, mennyire örültünk nekik!
Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, de a hó egyre magasabb, egyre sűrűbb lett, és mi mentünk, meneteltünk tovább a fehérségben. Egyszer harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap azt mondta, már évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben. Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ezek a gaz oroszok, ki tudja, hányadszor járunk itt körbe-körbe. Ekkor az ezredes korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt.
Hol vagyunk, merre vagyunk? Az út most fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. De füttyentett az ezredes, és mentünk tovább utána. Most is Sándor haladt elöl, a lángpap utána, és közben magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Milyen furcsa lett minden, alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül. Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak, derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben a szememet, az se a régi. A kékségébe talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni.
Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem klerikális reakciós is, a híres Hell Miksa tanítványa, és talán még hisz a szentáldozásban. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, hát nem ismersz fel, Géza? De Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, az én rosszéletű, álnok unokatestvérem, Mályi Géza, de akármilyen is, nem akarhat nekünk ártani. Mi a világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak szomorúan bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.
A maradék ment tovább lefelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat takarta a föld vagy az ég vagy a felhők vagy a köd, évek óta napot se láttunk, a megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, hogy szépséges orosz lány mindegyik. Hát nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, mentünk Sándor után előre, a nagy ködbe. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lányokkal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.
Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a legmélyén, az Alsóvilágban. Lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket, a lengyelek nevettek, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóban a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam, akik csak beszéltek, beszéltek, olyan fegyverekről, amikről mi nem is hallottunk a szabadságharcban.
Mályi Géza újra kihallgatott minket, szomorúan, búsan, ahogy viselkedik egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, már meghaltak azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Petőfi Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy magyarországi médium, és ő küldött is, hogy ne búsuljanak az otthoniak, Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.
Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, és hát mit tehettek, reszkettek a reszkető rabok. De ez sem tartott örökké. Mi ez a csudás fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, és győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, egy rojtos csipkefüggönnyel takarózott, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit elmondtak neki a magyar szellemidézők, hetven év telt el, Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, egy férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud.
Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (aki talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, és ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian atya, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus magyarokat talált, és most szegény jó magyarok bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Sándor, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni. Cyprian atya nevetett, szerinte a fölső világban már ezer év is eltelt.
Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban, a szűrőállomásokon hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, azt se tudhattuk, víz vagy hegy van fölöttünk, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett.
Piripovics odament hozzá, udvariasan kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz Cyprian atya, a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, megparancsolta, induljunk, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk őket, beértünk a harmadik szűrőállomásra.
A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk, találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, szánakozott szomorú sorsunkon, adatokat most nem is kérdezett – milyen nemzetiségekkel, milyen gyanús alakokkal találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott, a németekkel Cyprian atya társalgott, mert érdekelték a csillagászat és a geológia legújabb eredményei. De a németek orra-füle lefagyott, nem volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik, az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó, Cyprian atya pedig kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet a múltba IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.
Mentünk tovább előre, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább mi, maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, hamarosan elérjük a földköpenyt, mondta, és a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. Mi inkább Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, és aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, vagy ne legyen magyar vitéz a nevünk.
Tizenketten maradtunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket – a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.
A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást is.
Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…
A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy köszöntjük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, mit láttunk, mit hallottunk, milyen nemzetiségekkel találkoztunk, végül Sándorhoz fordult, és azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen nagy költővel utazhat. Cyprian atya az oroszokat faggatta, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem, titkos expedíció lehet, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.
Énekeljük el a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmoccant, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, és eszembe jutott, hogy tizennyolc éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, de talán meglátom most a saját arcomat is. A robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, Uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.
Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, mi pedig szorítottuk, ami a műszerfalból megmaradt, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja.
Amerikában szabadság van, örvendezett Cyprian, a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én pedig a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol. Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből vakító, szemkápráztató fény ömlött.
Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul, szilveszter van, nevetett, és itt Amerikában az eljövendő évezredet ünneplik.
Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, borzasztó hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták, felugrott az asztalra Kenessey Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor kiabált, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, hogy majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíció történetét. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz „gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját, és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt.
