Anyukám azt mondta, a Magyar Szocialista Népköztársaságban nincsenek hajléktalanok. Dezső szerint a Ligetben van egy.

Nem hiszek neki, még akkor sem, ha ő a legjobb barátom.

Dezső a legidősebb az osztályban, ő már kétszer volt negyedikes. Igazi farmerben jár, azt mondja, a bátyja hozta neki Pestről. Jóval magasabb nálam és erősebb is, hazafelé néha viszi a táskámat, reggel elém jön, hogy megvédjen a nyolcadikos fiúktól.

A hajléktalant akkor sem hiszem el neki.

Anyukám szerint csak nyugaton vannak olyan emberek, akik az utcán élnek.

Legtöbbször mi érkezünk Dezsővel elsőként az iskolába, így van ideje lemásolni a házimat. Én addig őrt állok, mert Kati néni is korán jár be az iskolába. Dezső szerint elzavarta az iszákos férjét otthonról.

Anyukám mesélte az apukámnak, hogy Kati nénit bántotta a férje.

Szeretem Kati nénit, én rendszerint megértem a matekpéldát, amit felír a táblára. Dezső már két egyest is kapott, azt mondja, Kati néni utálja őt, mert cigány.

Nem hiszem. Anyukám szerint a tanárok mindenkit egyformán szeretnek. Kati néni sokszor bent tartja Dezsőt, hogy elmagyarázza neki még egyszer a matekot, nem akarja megbuktatni. Szerintem igenis kedveli.

Dezső pénteken megmutatja nekem a hajléktalant a Ligetben. Cserébe elemelek neki otthonról egy betűcsokit.

Suli után futunk a Ligetig.

Fagyalbokrok veszik körbe a tölgyfákat. Állítólag középen van egy kis tér, de én még soha nem mertem odáig bemerészkedni. A fák között szúrós bokrok fekszenek, beleakadnak az ágak a ruhámba.

Dezső megránt, hasra vágódunk. – Ott van – suttogja és mutogat.

Nem látok semmit.

Közelebb mászunk.

Tényleg alszik valaki a padon.

Mellette barna bőrönd és üres sörösüvegek hevernek.

Horkol.

Dezső odalopakodik, én egy bokor mellől figyelek. Lehúzza a hajléktalan cipőjét, majd a zokniját.

Nem moccan a férfi.

Dezső a kabátja zsebében matat, elővesz egy bicskát. – Ne öld meg! – kiáltom el magam.

A férfi felnéz, a padról addig lelógó kezét felemeli, vaskos faágat markol. Dezső felé lendíti. A barátom hátraugrik, a férfi feltápászkodik. Dezső továbbhátrál, majd hanyatt esik, a férfi üti a bottal. Nem merek megmozdulni, Dezső ordít a fájdalomtól, majd erőt vesz magán, kigurul az egyik csapás alól, felpattan és elfut. Büdös cigány, takarodj, mindig mondtam a Katinak, te sem vagy jobb a fajtádnál, kár az energiát pazarolni rátok az iskolában – kiáltja utána a férfi.

Lapulok a bokor alatt.

A szám széle fázik, Kati nénire gondolok.

Pisilnem kell.

A férfi nézelődik, de nem lát meg. Leül a padra, kibont egy sört.

Hátrafelé tekintgetek, de a hajléktalan minden moccanásomra felém fordítja a fejét.

Nyugton maradok.

Büfög a padon, majd a bőröndöt a feje alá helyezve hanyatt fekszik.

Sötétedik.

Mennyire fájhat Dezsőnek? Én még soha nem kaptam ekkora ütést. S Kati néni? Kedveli a barátomat, tudom.

Beesteledik.

A férfi hortyog.

Közelebb merészkedem, kezemben egy lapulevél, amely végig takart a bokor mellett. Ráterítem a férfi arcára.

Nem moccan.

Zsebemből kiveszem a kavicsokat, amelyeket a bokor alatt találtam. Ráhelyezem a lapulevélre, oda, ahol a szeme és szája van. A másik zsebembe nyúlok, megmarkolom a száraz leveleket, rászórom a betakart arcra.

Még mindig alszik.

A nadrágomból kihúzom az apámtól elcsent Marlboro öngyújtót. Meggyújtom a leveleket és hazáig futok.

 

 

Borítókép: Tomas Anunziata.