Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.
Nem kezdhetem azonnal az elogiummal avagy lausszal, mert előtte szólnom kell a ’munka’ szó jelenlegi, szerintem kétes feldicséréséről. Mai beszédjeinkben egyre többször hallom ezt a kifejezést, ráadásul pofátlan felértékeléssel: ’a munka világa’, ’térjetek vissza a munka világába’!, minden különösebb érvelés nélkül (nagy ritkán felhangzik, hogy azért, mert egyre kevesebb adó folyik be az államkasszába, amiben – igaz, ami igaz – van némi rezon), ami azt a hazug látszatot eredményezi, mintha a munka valami ’jó’ lenne, a ’munkátlanság’ vagy a ’munka nélküliség’ pedig a bennünk lakozó malum metaphysicum terméke volna. Vagyis, keresztény zsargonban mondva, el kellene hajolnunk a rossztól és a jót kellene választanunk.
A munka mint valami ’jó’ dolog elgondolása vagy felfogása mélységesen Isten- és kereszténységellenes, a Gonosztól való. Tudjuk, hogy a Paradicsomban az első emberpár nem dolgozott. (Minek is tette volna? Ha ekkor még a teremtett világba mint könyvbe nem volt beleírva a ’munka’ szó és ennek kötelezettsége.) Mintegy zárójelben jegyzem meg: az általam kedvelt József Attila költeményeiben a munka két igen ellentétes értelemben jelenik meg. Az egyik változat igen kedves zene mai kormányunk füleinek, hogy súlyos képzavarral éljek: „Én dolgozni akarok.” De a Szabad ötletek jegyzékében – fejből idézem, elnézést, ha némi pontatlanság becsúszik – ezt olvastam: „Én nem akarok dolgozni. / Nem dolgozik a Gyömrői, nem dolgozik az Etus /…/ Illyés Gyula sem dolgozik, / forradalmár, mert fél a munkásoktól.”
Nos, ami az Isten-ellenességet illeti, a munka az ősbűnre adott isteni büntetés egyike, a halandóság mellett, és a nőket külön sújtó punitio mellett, jelesül hogy kínnal kell világra hozniuk gyermekeiket. És manapság úgy gondolom, Isten büntetésének az is súlyos része volt, hogy nem csak hogy belevetett minket (az emberiséget) az időbe, de azt mondta, sans voix, suttogva, hogy legyen osztályrészetek a történelem, ami ocsmány, rettenetes, borzalmas, és legföljebb abban reménykedhettek, hogy (Madách: Az ember tragédiája) vagy egy természeti katasztrófa, vagy egy teljes kollektív öngyilkosság, vagy az Apokalipszis lovasai majd eltörlik a Történelmet, az egész emberi fajjal vagy fajzattal együtt. (Többen ma az első változatra szavaznak, teljes ökológiai pusztulást vizionálva.) És a Szentírás eme fölfogását, azt, hogy a munka büntetés, erősíti nyelvünk is. Amikor még az előidőkben oroszul tanultam, úgy emlékszem, a mi munka szavunk szláv eredetű, s hogy az oroszban a múka szó kínt, szenvedést, gyötrelmet jelent. Ez megerősítette bennem, hogy „orcám verítéke”, a munka Isten kőkemény büntetésének része.
Van egy másik szép magyar szavunk is: a robot, már úgy értem, a robotolni ige alapszava. Ez is szláv eredetű, némi feudális mellékízzel, hiszen az oroszban, mint tudjuk, a mi munka szavunk a ’rabóta’. Ezek a szlávok az isteni büntetés éreztetésében nagyon profik voltak: más nemzeteknél is hellyel-közzel megvolt ugyan (főleg a gyarmatokon), de a kényszermunkát ők vitték, azt hiszem, tökélyre. Az én középkorom még ismerte a munka büntetés-jellegét. Mikor kapott a szó pozitív jelentéstartalmat? Ennek megválaszolására E. M. Cioran tippje megfontolandó. A későbbi nevén „reneszánsznak” elkeresztelt időszak Európájában, akkor, amikor már nem lehetett a halálon túli Túlvilágra mutogatni (azt hiszem, a temetési beszédekben az ’örök nyugalom’, az ’örök pihenés’ arra céloz, hogy egy halottnak nem kell reggel 8-ra bemenni a munkahelyére, és nem tudok olyan halottakat elképzelni, akik közmunkára lennének kötelezve az Autre-Monde-ban), hanem azt kellett mondani, hogy aki teheti, az már itt e szomorú földön érje el a boldogság állapotát. Nos, Cioran szerint nagyjából Morus Tamás Utópiájától és Tommaso Campanella Napvárosától vagy Napállamától kezdve jelenik meg, különösen a felvilágosodott utópiákban (az ő példái: Cabet, Fourier, Morris) a munka mint valami rendkívül pozitív dolog az emberi boldogság elképzelt államaiban. Cioran szerint „A munka előnyeinek ecsetelésekor az utópiák valószínűleg a Teremtés könyvének fonákjából indulnak ki. E tekintetben az utópiák a munkálkodásban elmélyült, a bukás következményeiben büszkén tetszelgő emberiség kifejeződései, s ennek a legsúlyosabb következménye mindmáig a teljesítmény lelki kényszere.”[1]
A munka ilyetén pre- és felvilágosodott fölértékelése mellett megjelentek a korai és a klasszikus kapitalizmus idején a munkakritikák. Nem csak a ludditákra gondolok, nem csak arra az oweni pedagógiai megfontolásra, mely szerint a gyermekmunka nem összeegyeztethető a gyermekek testi-lelki-szellemi kiművelésével, nem csak a szakszervezeti harcokra, amelyek a munkaidő limitálását küzdötték ki lassan, hanem főleg a marxi munkakritikára. Igen ám!, csakhogy A tőkében Marx nem magát a munkát támadja, hanem azokat a termelési viszonyokat, amelyek közepette a „munkaerő” munkát végez. Egyszerűen szólva: hagyott egy kiskaput a munka (felvilágosodott) felértékelése számára. És a nyitva hagyott kiskapun a 20. században a munka mint a köz- és magánboldogság legfőbb eszköze igen fontos, méltósággal teli helyet kapva bemasírozott a fasizmusok, valamint a kommunizmusok és/vagy szocializmusok eszköztárába.
Nota bene, Magyarországon is. A kádárizmusban KMK-snak hívták a közveszélyes munkakerülőt, hiszen aki nem végez munkát, az nyilván veszélyes a közre, s ezért büntetendő. Miután végeztem az egyetemen (1979), és az akkor még soklapos személyi igazolványomból kiütötték egy pecséttel a József Attila Tudományegyetemet mint „munkahelyet”, nyáron nem volt munkahelyem. Ha délután sétáltam is a szülővárosomban, Pécsett, még világosban hazamentem, nehogy egy véletlenszerű igazoltatás során kiderüljön, kerülöm a munkát. Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.
Visszatérve még az eredeti fonalhoz: a munka nevű kín, szenvedés, gyötrelem (önkéntes?) elvégzésének a ciorani ’a teljesítmény lelki kényszerén’ kívül nálunk, jelenleg, ebben az adósállamban, ebben a mindig is, mióta az eszemet tudom, a mindenkori szűk eliteket kivéve, tömegesen szegény államban a másik motivációja: kenyér kell az asztalra, nagyritkán hús, kell otthonra krumpli és rizs, és a gyerek amúgy is szeptembertől iskolába megy. (A család – házasság – gyereknevelés hazugságtriászról talán egyszer később.) Igen, a szegénység és a szükség erős érv arra, hogy munkát keressünk (ott, ahol szinte nincsen). De úgy tűnik, az állás (állás = munka, egy elképesztően hülye felfogásban) hiányában ahhoz, hogy bárki valamennyi pénzhez jusson a kvázi-üres közkasszából, képzettségén alul is vállalnia kell a neki felajánlott kínt, szenvedést, gyötrelmet, vagyis a munkát. Hát, azt nehezen tudom elképzelni, hogy én, mondjuk, volt tanítványaim ámulatára, részvétére vagy röhejére valamely fővárosi ’kommunális teret’ tisztogassak napi n órában, 56 évesen. Nem mintha ez snassz volna, csak igen méltatlannak érzem. Vannak olyan régi és heterodoxális elgondolások, melyek szerint – ezt Hamvas Béla is felkapta egy helyütt – a világrend akkor világrend, ha minden és mindenki a Földön az ő Istentől rendelt helyén áll, a „saját” helyén, és akkor következik be a „felfordult világ”, ha egyre többen vannak nem számukra rendelt helyen.
Lassan lépegessünk tovább a munka nélküliség dicsérete felé! Már idős korában Jean-Francois Lyotard egyik esszéjében (a címe Marie au Japon, magyar fordítását én csináltam, az 1990-es évek közepén megjelent) igen érdekes dolgokat mond. Miközben, persze, a munkát mint időbe kerülő tevékenységet szembeállíthatjuk a szórakozással és a tétlen tunyasággal, a kérdés időgazdálkodási szempontból közelítendő meg. A klasszikus kapitalizmusban, mondja Lyotard, kinek-kinek a helyét a társadalom hierarchiájában a vagyoni helyzete jelölte ki. Ha presztízst akarsz, gyűjts össze mennél több pénzt (munkával vagy másképp, mindegy). Majd volt egy rövid fázis, a fogyasztói társadalom időszaka, amikor a helyedet a hierarchiában a presztízsfogyasztásod mértéke jelölte ki. Ma, mondja Lyotard, az jelöli ki, hogy mennyi a szabadidőd. Vagyis az, hogy időben mennél kevesebb munkával mennél több szabadidőt vásárolhass meg magadnak. (A filozófiai esszé 2000 körül íródott, a Cools Memories IV című, francia nyelvű kötetében jelent meg.) Arról van szó, ha te manager vagy, vagy banktisztviselő, ugyan jól keresel, de ez mit sem ér, mert igen kevés a szabadidőd. Az a kevés, optimálisan mind kevesebb idő is, amit – itt Lyotard az akkori USA, Kanada és Japán állapotát tartotta szem előtt – munkával töltesz, persze szintén bérrabszolgaság, ha nem Te vagy a Topdog, de még ekkor is lehetsz önmagad szolgája (lásd La Boetie magyarul is olvasható klasszikus írását Az önkéntes szolgaságról), ám legalább sok időt szereztél magadnak, amit a te saját kényedre-kedvedre használhatsz fel.
Vagyis: azt hiszem, munka nélküliként, ha a szabadidő mértékét vesszük, gazdagabb vagyok, mondjuk, az OTP vezérigazgatójánál. És szabadabb! Mert a szabadidő tetszőleges eltöltése az én egyéni hatókörömbe tartozik, az én személyes szabadságom része, hogy eldönthetem, külső korlátok és kötelezőségek nélkül, mire fordítom és mire nem. A munka nélküli rendkívülinek mondható szabadideje rendkívüli szabadságfokot jelent (ismétlem, a perszonális szabadságról beszélek, nem társadalmi szabadságról). Elegendő annyi, hogy az élet fenntartásához szükséges minimumot valamiképp előteremtsem. És kinek-kinek jogában áll – mert emberi szabadságának része – úgy dönteni, hogy nem csinál semmit.
Záró megjegyzések: érdekes, hogy a számítógépen a helyesírási program mindig hibásnak jelöli meg azt, ha a munka nélkülit külön írom. (Magyar program, magyar felhasználóknak: csak munkanélkülit ismer, mögötte kemény társadalmi előítélettel.)
Másodjára: már a rómaiak jól tudták, hogy a szellemi munkához egzisztenciális biztonság és sok szabadidő kell. Ez ma sincs másképp.
Utoljára: amíg fenn tudom tartani magam, nem mondok le sem a szabadságomról, sem a szabadidőmről. Miért is tenném? A változó állam jelenlegi kurrens pressziójára és szabadságellenességére?
Én szeretek dolgozni. De amikor dolgozom, az sosem munka, hanem alkotás.
[1] E. M. Cioran: Történelem és utópia, Budapest, Nagyvilág, 2005, 111, ford. Fázsy Anikó.
